2016. január 12., kedd

Érdekességek a Magyar történelemből 2./ Folytatáshoz kattints a posztra

Debali, Francisco José
Születési neve: Debály Ferenc József
Anyakönyvi kivonat: Kinséen(?) 1791. július 26. – Montevideo, Uruguay, 1859. január 13.

Az 1791-ben született Debály már korán Joseph Haydnnál tanult katonazenész apja örökébe lépett, és 1820-ig az osztrák seregben szolgált mint zenész. Miután leszerelt, Lipcsében és Bécsben tanult, majd a szárd hadsereg karmestere lett. A nyughatatlan vérű magyar mégis valami másra vágyott, és 1838-ban olasz feleségével nekivágott Brazíliának. Sárgalázjárvány miatt azonban sem Rio de Janeiróban, sem Santosban nem engedték őket partra szállni, így kényszerűségből Montevideóban kötöttek ki, ahol a komoly zenei ismeretekkel rendelkező Debály a helyi Caja de Comedia zenekarában rögtön helyet is kapott.



Így telepedtek meg Debályék Uruguayban a küszöbön álló polgárháború ellenére, sőt, mikor Juan Manuel de Rosas diktátor argentin csapatai újra megtámadták az országot, Debály önként jelentkezett új hazájának védelmére. A Fructuoso Rivera elnök tábori zenekarának karmesterévé kinevezett magyar azonban nemcsak dirigálással foglalkozott, hanem folyamatosan komponálta újabbnál újabb szerzeményeit, és a Cagancha melletti győzelmes csata hatása alatt írt Himno a Cagancha című műve által hamarosan általános hírnévre tett szert. Így érhette a megtiszteltetés, hogy a Francisco Acuña de Figueroa költő által írt uruguayi himnusz megzenésítésére éppen őt kérték fel. Ebben az időben született a barátság a magyar muzsikus és az uruguayi haderők főparancsnoka, a későbbi olasz szabadsághős, Giuseppe Garibaldi között is, aki 1848-ban olasz légiója élén visszatért Itáliába, hogy ott – többek között az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emigránsai segítségével – kivívja az egységes olasz állam függetlenségét.



Közben Debály zeneszerzői képességének híre az általa írt számos valcer, induló, illetve variáció révén egyre tovább terjedt, és neve hamarosan új hazáján kívül az egész régióban ismertté vált. Ennek köszönhette, hogy az uruguayi himnusz megzenésítése után 1846-ban, az ugyancsak Francisco Acuña de Figueroa által írt paraguayi himnusz zenéjének megírására is őt kérték fel. Ezzel az 1859-ben bekövetkezett halálakor 143 zeneművet hátrahagyó Debály örökre beírta magát a dél-amerikai zene történetébe, sőt – több argentin és uruguayi zenetörténész szerint – korának legtehetségesebb és legképzettebb zeneszerzője volt. Emlékét az uruguayi fővárosban máig egy utca neve őrzi.



Megtalálták Rózsa Sándor titkos alagútját

Karcagon csaknem két évszázada él a legenda a Morgó csárda körül. A vendéglő állítólag annak idején Rózsa Sándor és betyárjainak törzshelye volt — ám be- és kimenni sosem látták őket. Elképzelhető, hogy kétszáz év után megtalálták a karcagi Morgó csárdából kivezető alagút másik végét?
csapóajtón lehetett a pincébe lejutni, ahonnan egy alagút vezetett a Debreceni határ felé lévő Ágota csárdához. A múlt században még annak is fellelhetőek voltak a nyomai. Ha jöttek a pandúrok, a Morgón át egérutat nyerhetett itt még a legendás betyár, Rózsa Sándor is. 




Embertranszport valahol Romániában. Etnikai tisztogatás, magyargyűlölet, bosszúszomj
(Fotó: MH)
Sipotele neve még a történelem iránt érdeklődők számára is többnyire ismeretlenül cseng. Holott egykor ennek a román településnek a közelében létesült az első világháború egyik legembertelenebb hadifogolytábora, ahol a foglyok jelentős része
ráadásul magyar volt.
Az első világháború közepén, 1916 nyarán a mindaddig „fegyveres semlegességet” választó Románia megtámadta az Osztrák–Magyar Monarchiát. Az Erdélybe betörő csapatok a katonák mellett ezrével hurcolták el a civil lakosságot, akiket különféle táborokban gyűjtöttek össze.
Sipotele község az akkori román–orosz határ közelében volt található a Prut folyótól nyolc kilométerre, Iasitól pedig 40 kilométerre délre. A falu egy kis mocsaras völgyben feküdt. A településen alig 500-600 ember élt, egy jelentéktelen kis román falu volt szegény, nyomorgó lakossággal.

A hadifogolytábor a község mellett lévő hatalmas domb lapos tetején létesült 1916 szeptemberében, korábban román lovassági gyakorlótérként szolgált. Ekkor még lényegében nem is lehet kiépített táborról beszélni. Néhány barakk volt csupán, valamint pár roskadozó vályogház és a hozzájuk tartozó istállók, melyeknek nem volt oldalfaluk, a tetőkről pedig aláhullott a rothadó nád. A barakkokba a tisztek kerültek, a legénység tagjai az oldalfalak nélküli istállókat kapták, ahol a puszta földön aludtak, még szalmát sem kaptak, amire fekhettek volna.

A tábor létszáma néhány ezer fő lehetett ez idő tájt.
A hadifoglyok összetétele vegyes volt: bolgárok, törökök, zsidók, bosnyákok és nagyon sok magyar, ráadásul nemcsak katonák, hanem civilek is voltak itt, akiket az erdélyi betörés során fogtak el és hurcoltak el hadifogságba. A civilek között akadtak bankárok, köszörűsök, színésznők, pénzügyőrök, vasutasok, telefonkezelők, postáskisasszonyok és sok polgári személy. Közöttük volt például Lőrinc István vámtisztviselő és családja is. A tisztviselő teljesen váratlanul, szmokingban esett hadifogságba, a családjával éppen vendégségben volt, mikor a határon átkelő és Erdélybe nyomuló románok betörtek vendéglátóikhoz, és Lőrinc Istvánt családjával a terített asztal mellől elhurcolták. Annyi időt sem engedtek nekik, hogy megfelelő ruhákat és pénzt vegyenek magukhoz.

Istállókban és vermekben

A román tisztek kezdetben még hitegették a Sipotelébe beérkező foglyokat, hogy lesz minden: fürdő, szabad séta, levelezés, korszerű épületek. „Majd adunk” – mindig ezt mondták a foglyoknak. A valóság azonban pont az ellenkezője volt. Az elhelyezés mellett az étkeztetés is silány volt. A foglyok naponta egy kiló kenyeret és hetente háromszor húst kaptak. Mikor már nem volt hús, akkor 400 emberenként csupán két liter napraforgóolajat osztottak. A napi egyszeri étkezések ideje is hektikusan változott, az ebédet sokszor oly későn osztották, hogy már vacsorának számított.

1916. október során az időjárás zordabbra fordult és bár kaptak szalmát az emberek, még mindig a nyitott fal nélküli istállókba voltak bezsúfolva. Mikor panaszra fordultak az elhelyezés körülményei miatt, azt a választ kapták, hogy „aki nem akar megfagyni, az építsen magának hajlékot”.

Végső elkeseredésükben a foglyok három-négy fős csapatokba álltak össze és elkezdtek maguknak ásókkal és lapátokkal vermeket ásni. A vermekre viszont tető is kellett, de az ehhez szükséges faanyagot már csak a meglévő épületekből, bontással tudták megszerezni. A vermek pedig egyre szaporodtak és lassan föld alatti utcák keletkeztek. Nem minden verem sikerült azonban jól, és az első esőzések beálltakor több is beomlott, maga alá temetve az ott lévőket.

1916 novemberére a tábor létszáma már elérte az ötezer főt. Decemberben, karácsony előtt megindult az összes román hadifogolytábor központosítása. Ennek jegyében pél­dául a Tecuciu táborban lévők jelentős része is Sipotelére került. Tecuciuból december 14-én indult meg a hadifogolyoszlop. Indulás előtt minden fogoly kapott két penészes kétszersültet, egy retket és két vöröshagymát. A fogolymenet végét Erősd község papja, a 86 éves Csulak Zsigmond református lelkész zárta. Őt is elfogták a románok sok más civillel együtt, de a 280 kilométer hosszú utat nem bírta, már az első nap kidőlt a sorból. Valóságos halálmenet volt, ostorral verték a lemaradókat, és nem volt irgalom annak, aki nem bírta a tempót – arra a halál várt. A menet végül tíz napig tartott minimális élelmezés mellett, mikor megérkeztek Sipotelébe.

A várható újabb fogolytranszportokra azonban Sipotele nem készült fel. Nem bővítették a tábort, és semmilyen előkészület nem történt a növekvő számú fogolytömeg élelmezésének megoldására. A táborparancsok nem foglalkozott a foglyokkal, a növekvő létszám pedig gyorsan előre látható élelmezési és elhelyezési problémákhoz vezetett. Decemberben a foglyoknak már nem osztottak teát, káposztát, burgonyát, sót.

A vermekben szinte csak magyarok voltak, akik „családokat” alkottak. Egy-egy verem közössége volt egy „család”, ők egymást támogatták, és megosztották a napi munkát egymás között. A barakkokban lévő viszonyok itt ismeretlenek voltak. Az itt lévők minden héten kimosták a ruhájukat, nem úgy, mint a barakkok lakói. Egymáson segítettek, és ismeretlen fogalom volt a lopás is. Még a román zsandárok sem mertek a vermek körül ólálkodni. Sokszor ki akarták telepíteni az itt lakókat, a táborparancsok utasításait azonban a veremlakók nem vették komolyan, a zsandárok pedig nem merték erővel kitelepíteni őket.

A vermek „családjai” egymásnak is segítettek, ha szükség volt rá, összetartott a magyar közösség.

Tél, hó, járványok és halál

1917 januárjában a hideg és a hó újabb csapást mért a foglyokra. A táborban nem volt elég fa a fűtésre, és a föld alatti vermekben didergő foglyoknak már fáért sem volt erejük menni. Sokaknak olyan szakadt és hiányos volt a ruházatuk, hogy egyszerűen megfagytak.
A rettenetes állapotok ellensúlyozására a táborparancsok engedélyezte, hogy mindenki hazaírhasson egy levelezőlapon. A románok azonban megszabták, hogy mit és mennyit lehet írni. Hat sort írhatott minden fogoly, és csak azt, hogy élnek, és jó soruk van! A levelek elkészültek, de a románok sosem adták fel őket.

A gyenge élelmezés, a hideg és a fűtés hiánya kezdte felőrölni a foglyok egészségét. Megjelentek az első betegségek: kezdetben hasmenés, később vérhas. A nagy hidegben az emberek megpróbálták összebújva melegíteni egymást, de ez sem mindig segített. Sok volt a fagyási sérülés, amelyet nem kezeltek, az elfagyott végta­gok pedig elüszkösödtek.

Mindez csak a kezdete volt azoknak a megpróbáltatásoknak, amelyek ezután következtek. Nem véletlenül kapta Sipotele a haláltábor nevet. Megjelent a tífusz is, kezdetben csak egy-két, majd tíz-húsz ember halálozott el benne, végül már az egész táborban tombolt a járvány. A táborlakókról az alábbi szemléletes jellemzést írta a járvány kitörése után Pilch Jenő Hadifogoly magyarok története című könyvében: „Egy tábor, ahol ezrek sínylődnek… egy tábor, ahol mindenki tífuszos, lázbeteg. A betegek arca szennyes, rongyosak, alig-alig vánszorognak, de mégis ott lődörögnek a hóban, sárban. Hajtja őket a láz, a betegség! Csontjaikra valósággal rászáradt a bőr, külsejük ijesztő. Fogukat vicsorítják, mert annyira soványak, hogy ajkuk nem ér össze, egész fogazatuk állandóan szabadon van. Szemük beesett, de ragyogó, ragyogóvá teszi a láz. Mintha a halál vigyorogna a sötét, mély szemüregekből. Még járkálnak, mormolnak, beszélnek, szónokolnak, kiabálnak, fütyülnek, dalolnak. Nem értik a helyzetüket… Csodálkoznak a napsugáron, mely a hótömegekből időnként térdig érő habarékot varázsol.”

Az életben maradt foglyok közül sokan az iszonyatos állapotok és átélt élmények hatására megőrültek. Az óriási mértékű halálozás miatt a holttestek összegyűjtése és temetése is súlyos problémát okozott. Két rögtönzött hullahegy keletkezett a táborban, az egyik a segélyhely épülete mellett, a hóban, a korábbi betegek tetemeiből. A másik hullahegy a temető melletti hullaház előtt alakult ki, miután a hullaház megtelt. Reggelenként a még élők húzták ki a holtakat a barakkokból és vermekből hordágyon cipelve. Sokszor már két fogoly is alig bírta el halott társukat, annyira legyengültek. A hullahalmok pedig egyre csak nőttek, néha két-háromszáz holttest is feküdt egymáson.

A sipotelei táborban uralkodó állapotokról szóló hírek a tábor falain kívülre is eljutottak. A román parlamentben is foglalkoztak a témával, sőt a román király kitüntetésre terjesztette fel dr. Pásztor Sándort a táborban folytatott kiváló orvosi munkájáért. Pásztor Sándor doktor azonban a kitüntetést ugyanúgy visszautasította, mint Iasiba szóló későbbi meghívást. Végig a táborban maradt, és ott dolgozott annak kiürítéséig.

Több mint tízezren pusztultak el

A tábort már annak idején is haláltábornak nevezték. Noha a későbbi haláltáborokkal ellentétben nem volt a tábor célja fizikailag megsemmisíteni annak lakóit, az embertelen körülmények végül mégis ezt idézték elő. Ezrek haltak meg a rossz ellátás, a hideg és a járványok miatt. Pontos adatok nincsenek az áldozatok pontos számáról. A tábort meglátogató svájci küldött adatai szerint 1917 elején 17 ezer fő volt a sipotelei táborban, ebből hatezer fő halt meg. A hadifoglyok feljegyzései alapján azonban 15 ezer fő körüli lehetett a halottak száma.

A Monarchia már 1917 januárjában követelte a járványok leküzdését a románoktól. Júniusban pedig azzal fenyegetőzött, hogy ha a semleges svájci megfigyelők működését korlátoznák, vagy javaslataikat nem teljesítenék a románok, úgy a Monarchia megtorlással lesz kénytelen élni. Mackensen német vezértábornagy még ennél is tovább ment, kijelentette, hogy ha a hadifoglyokkal való bánásmód nem javul, akkor a megszállt román területeken 500 román előkelőséget fogat le túszként. A román kormány ezek után már intézkedett, és fokozatosan javultak a táborban uralkodó viszonyok. 1917 áprilisában Sipotele egy román tábornok személyében új parancsnokot kapott, s a viszonyok a korábbiakhoz képest megváltoztak.

1917. december 9-én Románia fegyverszünetet kötött, majd megindultak a tárgyalások a hadifoglyok hazahozataláról. A megállapodást 1918. már­cius 23-án írta alá Románia és a Monarchia, majd 1918. április 10-én az utolsó hadifogolytranszport is hazatért.

Ezzel véget ért a Sipotelében raboskodók kálváriája.
Mihályi Balázs
http://www.magyarhirlap.hu/tortenelem/magyarok_kalvariaja_a_roman_halaltaborban.html

Fekete vagy feketeleves? Majdnem mindegy az eredeti értelem miatt. Ehhez két adalék. Az egyik: Buda 1541-es elfoglalásakor történt a „fekete” eset (ha megesett!), hogy a szultáni sátorban azzal húzták az időt az oszmánok: ráérnek még a magyari országfők és hadfiak, hisz’ még ott a fekete leves. Arany János így rímelt Török Bálintról írott elbeszélő költeményében: „Hosszas ebéd a terek szultáné, /Hátra van még a fekete kávé…”

A másik eset sem kevésbé nevezetes: a „két pogány közt” vitézül viaskodók közül Thököly Imre 1684-ben nagyváradi pasánál tartózkodó fejedelem sietősre akarta venni útját, ám a pasa marasztalta, mondván, hogy még hátra van a fekete leves (feketeleves?).

E két eset nyomán máris (megint!) eloszlathatunk egy tévhitet: a fekete vagy feketeleves nem a kávét jelölte! Eredetileg a húslére, mártásra értették, vagyis a húsok elfogyasztása után a velük tálalt leveket, mártásokat is meg kellett enni. A székelyek szerint: ki a koncát megette, levét is felhörpölje, azaz átvitt értelemben: a kevésbé jó dolgokat is kötelességünk megcselekedni, ha már a kívánatosokat megtettük (megettük). Különösen a jó dolgok után.

1875 –ben egy vérbeli kutató család leánya, a világ első régésznője Torma Zsófia a mai Hunyad megye szívében található Tordos település mellett szenzációs felfedezést tesz: megtalálja a Kr.e. 5000 körül virágzó Vinča – tordosi kultúra első emlékeit. 1908 –ban Miloje Vaszics szerb régész Vinča falu mellett azonosítja ennek a kultúrkörnek a másik névadó települését.

Az új kultúra hordozóit egészen magas fokú műveltség jellemezte. Búzát termesztettek, szarvasmarha - tenyésztéssel foglalkoztak, házaik tapasztott agyagpadlójúak voltak. Kerámiaművességük már rendkívüli változatosságot mutat, hisz edények sokaságán kívül apró agyagszobrocskákat is készítettek, amelyek változatos és igen izgalmas szellemi – vallásos életre utalhatnak. Hétköznapjaik eseményei a történelem ködébe vesznek, de gazdag régészeti emlékeik arra utalnak, hogy élénk kapcsolatot folTartaria tabletsytattak nemcsak más, európai kultúrákkal, de akár a Közel – Kelet fejlett civilizációival is. Ezt erősítette meg az a nagy port kavart lelet, amelyet 1961 –ben Nicolae Vlassa régész csapata talált meg a Fehér megyei Tatárlakán. A tatárlakai leletek néven elhíresült agyagtáblácskákon rejtélyes jelek sorakoznak határozott elrendezésben, amely egyértelműen készítésükkor üzenetképp szolgált. Számos külföldi kutató is vizsgálta a táblácskákat és míg sokan a világ első írásos emlékét látják, addig mások a tisztázatlan felfedezési körülmények miatt kétségbe vonják a lelet 7000 éves mivoltát. Kétségtelen azonban, hogy a Balkánon és Kelet –Európában is előkerült hasonló írásjelek miatt ma már nem él az az elv, miszerint az írás egy helyről terjedt volna el szerte a világon.
Tatárlaki leleteken, melyek már bizonyítottan legalább 6000 évesek, és az ősi Magyar rovásírással írottak! Ne felejtsük, ekkor még a piramisok sem léteztek!
De máris 15000 éves Magyarságnál tartunk, ha a glozeli köveket tekintjük induló pontnak, melyek kora 15000 év, amivel nem tud mit kezdeni a világ tudományos köre, mert azt nem szeretnék elismerni, hogy a Magyaroké az első írástudás, hiszen abban az időben még nem létezett írás!
Ezért csak egy kis Múzeumban porosodik az egyébként érdekes lelet...de meddig? Talán fél a világ a Magyarok dominanciájától, fél a magyarság alapvető képességeitől, nehogy azokkal más népek fölé kerekedjen?

2016. január 11., hétfő

Érdekességek a Magyar történelemből 1./ Folytatáshoz kattints a posztra

Molnos Zoltán festménye - Csaba Királyfi

Idézet az Arvisurából:
Attila temetése után Deédes Aranyasszony azt mondta:
"Égi birodalmunk reményeivel indultunk győztes ifjúságunk élén. Győztes vezérként temettük el: Napsugárban, Holdsugárban, Kéklenyércünk csillagában! Nimród elődünkkel mehetsz vadászni a Nagymezőkre! Gilgames vére szentté varázsolta a Melegvizek Birodalmát! Mindenki cserbenhagyhatja szent emlékedet, de Csaba vezér kisfiaddal együtt székihun, daragúz, marúz és palúz 4 töményes néped örökké táplálni fogja emléked a Szent Lándzsa szövetség keretébe! Nyugodjál Atillám békében!"

A temetés után az ifjak összevesztek azon, ki legyen a fejedelem, a fősámán és a fővezér. A harcban a hun sereg széthullott. Az Öregek Tanácsa tett rendet:

"Aki akar, menjen Aladárral, Dengezikkel és Ellákkal a Keleti-hun birodalomba, de Dunna-asszony ne mozduljon és Réka-asszony Bíkís-besenyő országból, Csaba ifjúsági fővezér pedig Budavárban kell, hogy őrséget adjon a Melegvizek Birodalmának egysége miatt."

"Csaba székelyei Atilla sírjánál adva őrséget Parajd-Tardos-Tömös ifjúságával együtt őrizték az Aranyrögös Birodalmat.
Buda fia, Aladár és Attila fiai Ellák, Dengezik és Csaba ... anyjukhoz rohantak a bíkís-besenyők szállására. Réka arra biztatta fiait, hogy vegyék át az Aladárnak ígért fővezéri hatalmat, mivel ők hárman vannak, de a kisebb fiát, Csabát magánál tartotta. ... a birodalmat ... egymás között felosztották: Ellák kapta a Tiszától nyugatra eső részt, Csaba a Tiszától Jászvárig, Dengezik tőle kelet felé az Etilig, míg Aladár az Etiltől a Bajkál tóig.
A palóc fejedelmi földön béke honolt. Réka nem engedte ki a kezéből a hatalmat és Csabát is mérsékletre intette, mivel a második széki-hun tömény területét és Attila nyughelyét Szöged töményvezér védelmezte... és elég gyakran kellett idegen hódítókkal a Fehér és Széki-tó mellett a nyughely érdekében háborúságba keverednie.
Szöged ... Deédes aranyasszony és Maros fia volt és
Szörénykét vette feleségül. Csaba és Szirma a 15 éves leányukat, Szörénykét csak azután adták férjhez a 31 éves, deli Szöged vezérhez, amikor a pusztaszeri Nagysüánon megnyerte a lovassági viadalt."


A kulcsos kalács az összefogás szimbóluma

Az ötven centiméter átmérőjű, 0,7 kilogramm tömegű, általában tíz tészta sodratból kialakított, ablakokat képező rácsozatú, karika alakú kulcsos kalácsot választotta a sütőipar az összefogás szimbólumának. A kulcsos kalács különleges megjelenésénél és díszítettségénél fogva nagyon alkalmas arra, hogy emelje a hagyományos magyar ünnepek fényét, hangsúlyozza az esemény rendkívüliségét. Speciális fonásmódját már a honfoglaló magyarok is ismerték. Régen például a lakodalmak elengedhetetlen alapkelléke volt a kulcsos kalács, mivel formája – sokak szerint – szimbolikus erővel is rendelkezik. A középen elhelyezkedő kör az ifjú párt, a körülötte található kör a család többi tagját, kifelé haladva, a külső körök pedig a rokonságot szimbolizálták. A különleges kulcsolás a kapcsolatok összefonódását és az összetartozást jelképezi.


A bezdédi tarsolylemez részlete.

HUN IMÁDSÁG - Kr.u.5.sz.

MI ATYÁNK ISTENÜNK BENNÜNK VAN ORSZÁGOD.

ELŐTTÜNK SZENT NEVED, S TÖRVÉNY AKARATOD.

MINDENNAPUNK GONDJÁT, MAGADON VISELED.

BÜNEINKET MINT MÁSNAK, NEKÜNK ELENGEDED.

TE KEZED VEZET KISÉRTÉSEKEN ÁT, S LEFEJTED RÓLUNK A GONOSZ JÁRMÁT.

TIÉD A NAGYVILÁG ÖSSZES HATALMA, ÜDVE, MINDÖRÖKTÖL KEZDVE, LEGYEN MINDÖRÖKRE.

Kr. u. 410-460 között keletkezett. Hun ezüstveretes szíjvégen rovásírással írva. Kijevi Nemzeti Múzeumban található.


Salamon király a börtönben

Fénylik, mint Salamon töke...
A mondás nem az egykori király nemesebbik szervére utal, hanem arra a rendeletre, mely szerint az őröknek töklámpásokkal kellett megvilágítaniuk a tornyot, ugyanis a legenda szerint, ami után bezárták a toronyba, minden ablakot és ajtót be kellett falazniuk, de hogy mégis tudják, hogy a rab bent van, a töklámpások világítottak, így aki messziről látta őket, tudta, hogy az egykori király még a torony fogságában van...hát innen jön, hogy fénylik, mint Salamon töke...


Ami még érdekesség, hogy Salamon nem a toronyban hal meg. László ugyanis elengedi 1083-ban. És hogy miért pont abban az évben, amikor István szentté avatják? Mert a legenda szerint az exhumálás során nem tudták egyszerűen felemelni a koporsó fedelét. Egy apáca megjósolta, hogy csak abban az esetben mozdíthatják el a kőfedelet a sírról, ha előtte Salamon amnesztiát kap...Nos ennek a legendának semmiféle bizonyítható alapja nincs, de tény, hogy ebben az évben valami oknál fogva Salamont mégiscsak szabadon engedik...és hogy akkor hol halt meg? Salamon egy ideig a besenyők mellett harcol, és ma, a horvátországi Pula városában őriznek egy kettétört sírkövet, melyen az a felirat áll, hogy itt nyugszik Salamon a magyarok királya....

2016. január 8., péntek

KEMENCE / Folytatáshoz kattints a posztra


 sütő-, fűtőépítmény lakószobában, konyhában, sütőházban, amelynek számos funkcionálisan elkülönült változata alakult ki. Vannak szobai fűtő-sütőkemencék, amelyek lehetnek → külső fűtésű szobai kemencék, → belső fűtésű szobai kemencék, → konyhai sütőkemencék, szabadon álló sütőkemencék, →aszalókemencék. A kemence fejlődését, használatát a 15. sz.-tól paraszti közösségeinkben is egyre fokozottabban befolyásolták a különféle → kályhák és →kandallótípusok. – Kemence szavunk valószínűleg honfoglalás előtti keleti szláv eredetű jövevényszó. A magyar nyelven kívül azonban csak az É-orosz nyelvjárásokból mutatható ki, ahol fürdőkemencét jelent, amelyet kövekből raknak. A magyar kemence is a kamen ’kő’ származéka, s a 14. sz. végéről adatolható. A kemence szinonim szava volt a pest, amely bolgár-szláv jövevényszó, újabb kori erdélyi és nyitrai előfordulása egykori szélesebb használatára utal.













2016. január 1., péntek

Rejtő Jenő / Folytatáshoz kattints a posztra

Ha teszik amit látsz , Kérlek támogasd az oldalt azzal hogy egy reklámra klikkelsz . KÖSZÖNÖM ...


 Rejtő Jenő (született Reich Jenő, írói álnevei: P. Howard, Gibson Lavery)(Budapest, Erzsébetváros, 1905. március 29.  Jevdakovo, Kamenka,Voronyezsi terület, Szovjetunió, 1943. január 1.) magyar író, kabarészerző, librettista.
Látszatra ponyvaregényeket írt, azonban életművét manapság már az irodalmi körök is nagyra értékelik. Olvasottsága Jókai Móréval vetekszik. A pesti művészi élet ismert alakja volt, barátság fűzte a kor jelentős művészeihez, így például Karinthy Frigyeshez és Kabos Gyulához is.
37 éves korában munkaszolgálatosként halt meg a Szovjetunióban.

 1905. március 29-én született Budapesten a Szövetség u. 22. szám alatt, egy zsidó család harmadik gyermekeként, Reich Jenő néven. Édesapja Reich Áron, bonyhádi születésű papírkereskedő, édesanyja Wolf Ilona. Bátyjai Lajos és Gyula. A magyarosítás során a Rejtő nevet választotta magának. Egykori lakásukat ma emléktábla díszíti. Gyenge testalkatú gyermek volt, csak kamaszkorában erősödött meg.
Elemi iskoláit a Kertész utcai községi Polgári Fiúiskolában végezte. Magyarból, németből és történelemből jó volt, de a többiből általában csak elégséges. Elemi után kereskedelmi iskolába került, de onnan hamar kirúgták, mert bántalmazta egyik tanárát, állítólag annak antiszemita megjegyzései miatt. Jó barátja lett Rózsa Jenő ökölvívónak, az ő hatására később ökölvívó-edzésekre is bejárt. Ekkoriban már nagydarab és robusztus megjelenésű volt, valódi bokszolóalkat. Egyik edzésén az edző,Székely József úgy eltalálta az arcát, hogy eltörte az orrnyergét. Ez élete végéig meglátszott az orrán. Bár egy időben még a Spárta és az FTC edzésére is bejárt, ekkor abba kellett hagynia az edzéseket.
19 évesen jelentkezett színitanulónak Rákosi Szidi színésziskolájába. Sok tehetsége nem volt, évekig csak statisztaszerepeket kapott. Közben gyermekkori barátjával, Buttola Edével Nagykörút néven újságot adott ki, de ez csak egyetlen számot ért meg. Színészként később komolyabb szerepeket is kapott, de csalódottá vált a „csak jó” alakításai miatt. Már ekkor eltávolodott a színjátszástól, de amikor egy előadáson mint sebesülthordozó a nyílt színen elejtette Törzs Jenő színészt, mennie kellett a színháztól.

 19 évesen Heltai Jenő közbenjárására Márton Miksa ajánlólevelével Berlinbe utazott, hogy az ottani színházakban tanulja a színészmesterséget. Mivel szerepet nem kapott, és a pénzéből is csakhamar kifogyott, továbbállt a városból, és igen hosszú, két évig tartó utazgatásba kezdett. Bejárta egész Európát, sőt még Észak-Afrika partjain is megfordult. Utazásai során rengeteg munkát elvállalt, volt többek között hajómunkás, heringhalász és mosogató is. Marseille-ben végkimerültségében jelentkezett a Francia Idegenlégióba, de a kimerítő szolgálat hamar megtörte, és az ezredorvos egészségügyi okokból leszerelte (van olyan vélekedés is, mely szerint megvesztegette az orvost, és olyan is, hogy nem leszerelték, hanem egyszerűen megszökött). Ezután kisebb-nagyobb kitérőkkel visszatért Budapestre.
Egy év múlva újra útra kelt, és Bécsbe utazott. Közben Budapesten a halálhírét keltették, Karinthy Frigyes pedig, aki a pártfogója volt, írt egy cikket róla a Pesti Naplóba, melyben arra kérlelte, hagyja abba a bujkálást, és fedje fel magát. Erre Rejtő hazatért. Később napvilágra kerültek olyan feltevések is, mely szerint Karinthy és Rejtő együtt találta ki ezt a „csínyt”, Rejtő népszerűségének növelése céljából.


Az író a rossz egyenes út helyett a jó görbét választja.
– Ezen egy éjszaka; 1941
1927-ben végleg hazatért, és mint lapszerkesztő kezdett munkához. Nagykörút című lapja azonban csak egyetlen számot élt meg. Nádasi Lászlóval, gyermekkori barátjával kezdett írni bohózatokat, első közös darabjukat, a Gengszteridill-t 1932-ben mutatták be. Rejtő egyre ismertebb lett, színpadi kabarékat és operettszövegeket írt, az egyik legsikeresebb művét, azAki mer, az nyer című színdarabot 1934-től több mint százötven alkalommal adták elő.
A színpadi művek mellett ekkoriban kezdett ponyvaregényeket írni, első alkotásai – melyek „filléres regény” formájában jelentek meg – a Párizsi front, a Vissza a pokolba, a Minden jó, ha vége van, vagy a Jó üzlet a halál voltak. Eleinte Lavery álnéven írta a regényeket, majd amikor jelentős sikereket ért el, bevallotta, hogy ő volt a szerzőjük. A Nova kiadó hatására felvette a P. Howard álnevet, mert a tapasztalatok azt mutatták, a vásárlók előnyben részesítik az angol írók munkáit. A vadnyugati regényeket Gibson Lavery néven írta.

 Rendkívül gyorsan írt, ennek ellenére sok időt töltött munkával. Gyakran egész éjszakákat átdolgozott, rengeteg kávét ivott és altatót szedett be. Ennek és a túl fordulatos fiatalkorának köszönhetően az idegrendszere nagymértékben meggyengült, és 1939-től sok időt töltött idegszanatóriumokban. Tovább rontottak a helyzeten az időközben kitört háború, és a zsidótörvények, utóbbi miatt már nem is publikálhatott a saját neve alatt, így más írók műveiben segédkezett.
1942. október 9-én az Egyedül Vagyunk című nyilas lap cikket közölt Rejtőről, nehezményezve benne, hogy az író ugyan zsidó származású, mégis nyugodtan írogatja a regényeit a kávéházban, és nem kapott még munkaszolgálati behívót.Ennek hatására súlyos betegen, a nagykátai kórházból hurcolták el munkaszolgálatra, és egy munkásszázad beosztottjaként Oroszországba került. Ott a nehéz viszonyok és a hatalmas hideg hamar felőrölték a szervezetét, és 1943. január 1-jén meghalt, röviddel az 1943. január 12-i doni áttörést megelőzően.
Cquote2.png A m.kir. I. közérdekű munkaszolgálatos zlj. Pótkeret pságtól a mai napon 9655/ptk. 1943 sz. alatt azt az értesítést kaptam, hogy Reich Jenő a 101/19 táb. Munkásszázad veszteségkimutatása szerint a hónap elején meghalt.
– (Hivatalos választávirat a család érdeklődésére; 1943. május 5.)Cquote2.png

Műveihez 1956 előtt csak a feketepiacon lehetett (borsos áron) hozzájutni; új kiadásban A láthatatlan légió jelent meg elsőként, 1957-ben a Magvető Könyvkiadónál. Ekkor állítólag a feketepiaci árusok megfenyegették a kiadó igazgatóját, hogy lelövik, ha kiad még egy Rejtő-regényt. Ezután azonban sorra jelentek meg regényei, 1966-tól az Albatrosz Könyvek sorozatban. Sok mű ezekben az években érte meg legelső kiadását. Ezen regényeket bátyja, dr. Révai Gyula rendezte sajtó alá.
Spencer Walls (Havas Zsigmond), a negyvenes évek híres magyar krimiszerzője egyik művét P. Howard emlékének ajánlotta.
Elsősorban humoros témájú könyvek írójaként ismert. Sajátos humorú, gyakran idegenlégiós témájú kalandregényeket, kisregényeket írt, amelyek rendszerint folytatásokban jelentek meg a lapokban, illetve a Nova kiadónál könyv formában. Stílusában tudatosan törekedett a filmszerű vágások technikájára: „bementünk a bakterházba, azután elhelyeztük a baktert az ágy alatt”, a felgyorsult cselekményt rövid, egy-két szavas mondatokkal fejezte ki. Humora bölcselkedő megjegyzéseiben is érvényesült, például: Egy szabó mondja: „Az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye – rövid és céltalan.” (A szőke ciklon)Más: „A nő olyan, mint egy költői hasonlat – ha szép, az sem baj, hogy semmi értelme.” (Piszkos Fred közbelép)

Főbb művei

Légiós regények (P. Howard álnéven)

  • A pokol zsoldosai (1936)
  • Vissza a pokolba! (1936)
  • Jó üzlet a halál (1937)
  • Menni vagy meghalni (1937)
  • Csontbrigád (1938)
  • A fehér folt (1938)
  • A halál fia (1938)
  • Bradley Tamás visszaüt
  • A láthatatlan légió (1939)
  • Az elátkozott part (1940)
  • A három testőr Afrikában (1940)
  • A tizennégy karátos autó (1940)
  • Az ellopott század
  • A Sárga Garnizon
  • Az előretolt helyőrség
  • Vanek úr Párizsban
  • Az úr a pokolban is úr

Humoros és/vagy bűnügyi történetek

  • Az elveszett cirkáló (1938)
  • A megkerült cirkáló
  • Vesztegzár a Grand Hotelben (1939)
  • A szőke ciklon (1939)
  • Piszkos Fred, a kapitány (1940)
  • Piszkos Fred közbelép (Fülig Jimmy őszinte sajnálatára)
  • Egy bolond száz bajt csinál
  • Ezen egy éjszaka
  • Az ellopott futár
  • A boszorkánymester
  • A drótnélküli gyilkosság
  • Az elsikkasztott pénztáros
  • Pipacs, a fenegyerek
  • Az utolsó szó jogán
  • Akik életet cseréltek
  • Fekete kapitány
  • Legény a talpán
  • Halálsziget
  • Egy görbe éjszaka

Westernregények (G. Lavery álnéven)

  • Nevada szelleme
  • Nincs kegyelem
  • Tigrisvér
  • Texas Bill, a fenegyerek
  • Pokol a hegyek között

Westernregények (P. Howard álnéven)

  • A Néma Revolverek Városa

Útirajz

  • Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam (2003)
  • Bedekker csavargók számára (2003)
  • Az utolsó szó jogán c. válogatás egyes novellái (1967)

Meg nem jelent művek

  • A parancs az parancs (A három testőr Afrikában folytatása lett volna.)

Egyéb művek

Regényeken kívül írt színpadi jeleneteket, kabarétréfákat és operett szövegeket, színdarabokat is.

2015. december 30., szerda

Rába Magyar Vagon- és Gépgyár / Folytatáshoz kattints a posztra


 Petróleumszállító tartálykocsi 1897

A kiegyezés után Magyarországon fellendült a vasútépítés. 1880-ig kiépültek a legfontosabb vasútvonalak. Az 1873. évi nagy világválságban a csőd szélére jutott vasúttársaságokat sorban az állam vette át, így 1896-ban a magyarországi vasútvonalak jelentős része már a MÁV kezelésében volt. Az áruforgalom még a közlekedési hálózatnál is gyorsabban fejlődött. Mivel az 1880-as években csupán a Ganz gyár készített vasúti kocsikat, így jogossá vált az igény újabb gyárak létrehozására is. Ekkor Győr volt a Dunántúl legfontosabb kereskedelmi központja. Kiváló helyszín volt nagyobb gyártelepek létrehozására, mivel itt helyezkedett el egy fontos vasúti gócpont, valamint négy folyó is találkozik itt (Rába, Rábca, Mosoni-Duna, Marcal). A Győrött alapítandó vagongyár gondolata olyan időpontban vetődött fel, amikor maga a város is minden eszközzel támogatta az ipar törekvéseit. A külföldi piacon is megnőtt a kereslet a magyar termékek (főként élelmiszerek) iránt. Győr legnagyobb vetélytársa Pest volt a nyugati exportban.
A győri kereskedő tőkések első, nagyobb szabású közös ipari vállalkozása a Győri Szeszgyár és Finomító Rt volt. A világválság után a bécsi Lederer-testvérek segítségével marad fenn a győri szeszgyártás. Őtőlük indul ki jó 10 évvel ezután a vagongyár alapításának terve. Mivel az 1888-ban a győri polgármesteri széket elfoglaló Zechmeister Károlynak szívügye volt a győri iparfejlesztés, így az utolsó akadály is elhárult a gyár megépítése elől.

Alapítása

1896. március 27-én egy tőkéscsoport beadványt nyújtott be Győr város törvényhatóságához. A beadványban állami kedvezményeket, vámmentességet, illetve előrendeléseket kértek, amiket meg is kaptak. A részvényjegyzési ív szerint a gyár feladata: "Vagonok, gépeknek és gőzkazánoknak gyári készítése, mindennemű villanyos telepeknek és berendezéseknek előállítása(…)". A vállalat alaptőkéje 500 000 Ft volt (ebből 440 000 Ft volt a Lederer-testvéreké).
Az 1896. december 28-án megtartott alakuló közgyűléssel a "Magyar Waggon- és Gépgyár Részvénytársaság" győri cég hivatalosan is megkezdte működését.

Egy NHT által rendelt étkezőkocsi

Gyártmányai, műszaki fejlődése és gazdasági eredményei az első világháború előtt

1897 első hónapjai a gyár beindításával teltek. Győr városa 15 hold 720 négyszögöl területet engedett át a gyárnak 7500 Ft jelképes összegért. Megkezdték az ököristállók gyárépületté alakítását, megrendelték a gyár műszaki berendezéseit, majd február 22-én a győri cégbíróságon bejegyezték a vállalatot. A gyár 500 munkására három gőzgép egységen összesen 500 LE jutott. Az építmények értéke 131 472 Ft volt, az átalakításra 48 779 Ft-ot költöttek. Így válhatott a cég nagyon korszerű vagongyárrá.
A gyár alapítását követő időszaknak a fő (majdnem kizárólagos) gyártmánya a vasúti kocsi volt. Eleinte teher-, majd személykocsik készültek naponta 8-10, ami kiemelkedőnek számított 1200 munkással 1898-ban. Az első gyártmány egy 15 tonnás, 2 tengelyű tartálykocsi volt a Galíciai-Kárpát Petroleum Rt. számára.
1898-ban sorban kapták a megrendelést teherkocsik (borszállító, faszénszállító, bútorszállító, baromfiszállító, gyümölcsszállító), valamint személykocsik (kalauzkocsi) készítésére. Így a gyár az év végére elérte az 1660. vasúti kocsi gyártását.
1899-ben a kieső belföldi megrendelések miatt az export felé tekintett a gyár. Sikerült néhány olasz, német, illetve tengerentúli megrendelést szerezni. Mivel egyre több külföldi város rendel városi villamoskocsikat (Amszterdam, Antwerpen), így szükségessé vált egy "villamos accumulátor gyártási osztály" létrehozása.
1900-ban a vállalatot meghívták a párizsi világkiállításra több vagongyárral egyetemben, ahol a gyár 4 vagont mutatott be. Közben beszerezték az akkumulátorgyártáshoz szükséges berendezéseket, nyersanyagokat.
Az 1901-es év nagy kiugrás volt világviszonylatban. A megrendelők közt szerepelt immáron a Kelet-indiai Vasutak, a Costa Rica-i Vasutak, a Dél-Afrikai Brit Gyarmatok, valamint a Londoni Földalatti Vasút. A sikerek a versenyképes áraknak, jó minőségű gyártmányoknak, és a betartott szállítási határidőknek voltak köszönhetőek. Az akkumulátorgyártó részleget önálló vállalattá alakították át.
Már 1902-ben foglalkozott a cég közúti gépjárműgyártás gondolatával, erre utal a két megrendelés is, azonban a tényleges gyártás csak 1903-ban kezdődött meg. A vagongyárban megkezdődött katonai szállítóeszköz-gyártás – nagy titokban – a Bécsi Tüzérségi Szertár részére. Nagy dilemma előtt állt a cég a gyártási profil kiválasztásánál, mert olyan járművet kellett választani aminek jövője is van. Mivel a régi motorgyárak még mindig főként a helyhez kötött motorok gyártásával foglalkoznak, a Vagongyár vezetősége megvásárolta a Stoltz rendszerű gázmotor szabadalmát. Az gépkocsigyártás még gyerekcipőben járt, a legnagyobb hajtóerő a sport volt. Azonban akadtak érdeklődők haszongépjárművekre, mint például a katonaság és a posta. Magyarországon Csonka János és Bánki Donát végzett úttörő munkát a motoros járművek gyártása terén. A Vagongyár felvette a kapcsolatot Csonka Jánossal, és beszállt a háromkerekű motoros járművek pályázati gyártásába.
1903-ban, amikor megvették a gőzkazán gyártási jogát, nem csupán gőzüzemű vasúti kocsik, hanem gőzautók gyártására is gondoltak. Azonban a gőzautó ötletét hamar elvetették, így egy másik terv lépett elő, a benzinmotoros haszonjárműé. Az autógyártás beindításával egyenletesebbé vált a gyár bevétele, mert azt raktárra is lehetett gyártani. A Győrött készült első automobil próbaútját 1904. február 25-én tartották meg. Franciaországgal ellentétben, Németországhoz hasonlóan a cég célja volt a haszongépjárművek a személyszállító járművekéhez hasonló ütemű gyártása. 1905. március 16-ára el is készült az első mezőgazdasági, igazából katonai célokra szánt kísérleti vontató, ami csak azért lett kísérleti, mert 40 lóerős benzinmotorja nem bizonyult elég erősnek. A gőzüzemű Stoltz motort inkább vasúti motorkocsikba építették be, szép sikerrel.1904-re már a vasutakon megjelentek a Ganz-gyártmányú gőzmotorkocsik mellett a Stoltz motorkocsik is. Egészen 1909-ig gyártják ezeket a járműveket, mígnem elfogynak a megrendelések.
Az 1904-es év az autógyár részlege szempontjából volt jelentős. Az autóiparban a négykerék meghajtás kidolgozása és megvalósítása elsőként a gyár nevéhez fűződött, egy mechanikus négykerék meghajtású közúti vontató járművel. A négykerék meghajtás fontos szerepet játszott az erőátvitelben, mivel ekkor még a vasabroncs miatt az úttal való érintkezés nem volt megfelelő.
1905-ben Csonka János közreműködésével postaautó alvázakat gyártottak az üzemben. Az autók többi része Budapesten készült. A kocsik több százezer kilométer megtétele után, még három évtized múlva is használatban voltak. Még ebben az évben Spitz személyautó alvázakat rendelt, amely kocsikkal később autóversenyt is nyert. Mivel az autógyártás mégse annyira váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így a gyár vezetői kapcsolatot próbáltak kiépíteni a hadsereggel. Jó kapcsolatot építettek ki az osztrák Daimler céggel, minek következtében licencet vásárolnak tőlük teher-, és bérkocsikra.
A Gustave Eiffel tervei alapján 1906-ban elkészült kovácsüzem kora legmodernebbjei közé számított.
Az 1910-es állami ipartámogatás szerint taxi csak magyar kocsi lehet. Így a Vagongyár elkészíti a 3 ülőhelyes bérautóját. Ebből az időszakból való még egy könnyű szállítókocsi is. A kapcsolat a Daimler céggel mégsem bizonyul gyümölcsözőnek, így a felek 1911-ben közös megegyezéssel felbontják azt. Megindul a termelés az acélöntődében, melyet 1914-ben Martin-kemence vált fel.
1913-ban megvásárolják a cseh Praha autók licencét, melynek alapján megkezdődött a RÁBA "V" típusú teherautók és a RÁBA Grand személyautók gyártása.

Műszaki megoldások a vasúti kocsik gyártásánál

A 20. század első évtizedében a gyár korszerűsíti gépparkját, és egy új vagonszerelő csarnokot építenek. Egyre nagyobb teret hódítanak a fémek: 1905-ben már vas merevítéssel látják el a vagonokat. Az exportmegrendelések különleges elvárásai miatt a gyárnak a technológia terén legkorszerűbbet kell nyújtania. A belföldi megrendelők főleg gőzfűtést és olajvilágítást írnak elő, míg a külföldiek villamos világítást kívánnak. Az 1906-os milánói kiállításra igényes berendezésű vasúti kocsikkal nevez be a cég, ahol a kényelemért mindenből áldoztak egy keveset. A Nemzetközi Hálókocsi Társaság étkezőkocsi megrendelése volt az egyik legmegtisztelőbb feladat. A nagy elvárású, magas követelményű próbarendelés sikeres megoldása további 14 étkezőkocsi rendelését eredményezte a Wagons-Lits részéről.
A Vagongyár készítette azonban a temesvári, a kassai, a nagyváradi, a szegedi városi villamosvasút, és a budapesti HÉV kocsijait is. 1905-ös feladatok közé tartozik a londoni Földalatti Vasút 30 motorkocsi, 36 motorkocsi-forgóváz és 66 pótkocsi, 180 pótkocsi-forgóvázas; és Dél-Afrika 20 teherkocsis rendelése.

 Messerschmidt Me 210 vadászbombázó

1936-ban megjelennek a RÁBA Super 2,5 tonnás, majd a a RÁBA Speciál 3,5 tonnás tehergépkocsik és teherautók, amelyek az AFI kooperáció segítéségével készülnek. Ezek a gépkocsik 5 fokozatú sebességváltóval és első ízben hegesztett acél alvázzal készültek. Ebből a sikeres konstrukcióból 1951-ig 2500 darab készült.
Repülőgép műhelyt szerveztek, egyelőre csak az autógyár gépparkjának jobb kihasználása céljából. A technológia alumíniumöntődével és színesfém gyártással bővül. A repülőgép sárkány gyártásához mélyhúzást használtak.
1937 A német MAN gyártól licencet vásárol a RÁBA dízelmotor gyártására. A Super kocsikat 65 lóerős, a Speciálokat 80 LE-s motorokkal látják el, 100 LE-s motort a RÁBA-MAN D5 teherautóba és az 1940-től gyártott 50 személyes Trambuszba építettek be.
1938-ban megkezdték a repülőgépmotor-műhely építését. A motorok vizsgálatára próbaterem épül fékpadokkal. Darányi Kálmán márciusi beszédében meghirdette a nevezetes győri programot, mely honvédelmi felkészülésre 1 milliárd pengős elsősorban hadiipari fejlesztést finanszírozott.
1939 A győri program alapján Winkler Dezső irányításával elkészül a Botond katonai terepjáró gépkocsi a korábban már sikeres RÁBA-AFI család továbbfejlesztése alapján. A gyártásba további öt magyar vállalat kapcsolódik be, 1939. július 1-jén leszállítják az első 150 darabot, melyet 1940. június 30-ig további 1252 követ.
Az acélművet kiegészítik páncéllemezek gyártására alkalmas hőkezelő berendezésekkel, lecserélik a régi hidraulikus préseket. A közvetlen haditermelést szolgáló beruházások mellett fejlesztik a vagongyártást is, új műhelyek épülnek az autóüzem részére és ezeket korszerű gépekkel szerelik fel.
Elkészítik a RÁBA-MAN 100 lóerős hathengeres motorral hajtott RÁBA 41 M típusú tüzérségi vontató, melynek tervezésénél felhasználták már a Botond tapasztalatait is.
1940. Megkezdik az önálló repülőgépgyártást is, miután felépül a szerelőcsarnok és az alkatrészraktár is. Az első ilyen konstrukció, a Levente iskolarepülőgép prototípusa. Ebben az évben még 27 darab WM–21 Sólyom kétfedelű közelfelderítő és bombázó repülőgépet, valamint 29 Focke-Wulf Fw-58 Weihe katonai kiképző repülőgépet gyártanak le.
1940-1942 A gyár felépíti a medvei Duna-hidat.
1942-ben megkezdik a Messerschmidt repülőgépek gyártását: A Bf 109 egymotoros vadászgépet és a Me 210 kétmotoros vadászbombázót. Az első itt gyártott Bf 109-es próbarepülését Zsolt Gyula berepülőpilóta végzi el 1943 tavaszán.
1944-ben a gyárat több súlyos bombatámadás érte. A gyár egyes üzemeit és a dolgozókat kitelepítették a környező községekbe.

A háború pusztításai

A háborús konjunktúra idején megvalósított kapacitásbővítés nagyobb része a bombatámadások miatt megsemmisült. A német megszállás után 18 nagyobb és 8 kisebb bombatámadás érte a várost. Az első és egyben legpusztítóbb az 1944. április 13-i volt, ami mindössze 20 percig tartott, de ezalatt 385 db 227 kg-os, 500 db 45,5 kg-os, 2000 db 20 kg-os bombát, valamint 30-40 ezer db 3 kg-os gyújtóbombát dobtak le az amerikai Liberatorok. Az áldozatok száma meghaladta az 1000 főt. Súlyos károk érték a Vagongyárat, a repülőteret, a Szeszgyárat, a Gázgyárat, a Cardo Bútorgyárat, a MÁVAG-ot az OVIRT-et, a vasútállomást és a síneket. A város 16 hídjából 15-öt felrobbantottak, a szénhiány miatt kiirtották a város parkjaiból a fákat, megszűnt a víz, a gáz- és villanyáram szolgáltatás. Győrt a korabeli szerzők – joggal – romvárosként aposztrofálták.

Rábca-híd áthelyezése

A Rábca-híd áthelyezése

A Győr belterületén a Dunába torkolló Rábca folyó medrét a várost fenyegető árvízveszélyre való tekintettel a városon kívülre helyezték. A megszüntetendő Rábca-meder feletti híd így szükségtelenné vált, így azt az új torkolat közelébe kellett áthelyezni. Az 1908. augusztus 20-án végrehajtott műveletet a Vagongyár hídosztálya úgy oldotta meg, hogy az 50 m hosszú 100 t súlyú hidat egy darabban felemelték és két uszályra helyezték. Az uszályok felvontatták a hidat a Mosoni-Dunán és ráhelyezték az új hídfőre, az eredeti helytől mintegy 2 km-re.

Az első világháború évei

1914-ben legyártják a RÁBA-Alpha személyautót, mely az első volt a gyár hasonló termékei között. 1915-ben Praha rendszerű mezőgazdasági erőgépeket kezdenek gyártani, melyekkel cséplőgépet, darálókat, őrlőmalmokat is lehetett hajtani. Ezeket a gépeket exportálták is.
A gyár a Grand személyautók katonai változatait is gyártja. 1918-ra a gyár korszerű nagyüzemi gépgyár vas- és acélöntődével, anyagvizsgáló laboratóriummal, karbantartó és szerszámkészítő műhellyel.

Gazdasági fellendülés a húszas évek második felében

1922-ben Szilágyi Vilmos tervei szerint különleges páncélozott, majd polgári kivitelű gépkocsi készült. A jármű haladási iránya irányváltó segítségével megfordítható volt, mindkét oldalon kormányozható volt és mindkét irányban négy sebességfokozatban működtethették.
1923-ban az osztrák magyar túrán egy RÁBA gépkocsi második helyezett lett. A posta megrendelésére "P" típusú 1,5 tonnás tehergépkocsit kezdtek gyártani, melynek módosított változatát tűzoltóautóként is használták.
1925-ben újabb licenc szerződést kötöttek a Praha gyárral. Ennek alapján készültek az "L" jelű háromtonnás teherautók és autóbuszok.
1926-tól 1929-ig gyártották a posta számára a "Pe" típusú elektromos hajtású autókat kooperációban a Ganz gyárral, mely a motorokat és a Tudor gyárral, mely az akkumulátorokat szállította.
1927-ben licencet vásárolt a gyár a Krupp-művektől négy- és hathengeres motorral hajtott 3 és 5 tonnás tehergépkocsik gyártására.
1928-ban az elavult konstrukciójú kisteherautók helyett korszerű az Austro-Fiat tervezte "AF" gépkocsik gyártási jogát vásárolták meg, amelyeket 1934-ig gyártottak.




Ezt is látnod kell

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...