Születési neve: Debály Ferenc József
Anyakönyvi kivonat: Kinséen(?) 1791. július 26. – Montevideo, Uruguay, 1859. január 13.
Az 1791-ben született Debály már korán Joseph Haydnnál tanult katonazenész apja örökébe lépett, és 1820-ig az osztrák seregben szolgált mint zenész. Miután leszerelt, Lipcsében és Bécsben tanult, majd a szárd hadsereg karmestere lett. A nyughatatlan vérű magyar mégis valami másra vágyott, és 1838-ban olasz feleségével nekivágott Brazíliának. Sárgalázjárvány miatt azonban sem Rio de Janeiróban, sem Santosban nem engedték őket partra szállni, így kényszerűségből Montevideóban kötöttek ki, ahol a komoly zenei ismeretekkel rendelkező Debály a helyi Caja de Comedia zenekarában rögtön helyet is kapott.
Így telepedtek meg Debályék Uruguayban a küszöbön álló polgárháború ellenére, sőt, mikor Juan Manuel de Rosas diktátor argentin csapatai újra megtámadták az országot, Debály önként jelentkezett új hazájának védelmére. A Fructuoso Rivera elnök tábori zenekarának karmesterévé kinevezett magyar azonban nemcsak dirigálással foglalkozott, hanem folyamatosan komponálta újabbnál újabb szerzeményeit, és a Cagancha melletti győzelmes csata hatása alatt írt Himno a Cagancha című műve által hamarosan általános hírnévre tett szert. Így érhette a megtiszteltetés, hogy a Francisco Acuña de Figueroa költő által írt uruguayi himnusz megzenésítésére éppen őt kérték fel. Ebben az időben született a barátság a magyar muzsikus és az uruguayi haderők főparancsnoka, a későbbi olasz szabadsághős, Giuseppe Garibaldi között is, aki 1848-ban olasz légiója élén visszatért Itáliába, hogy ott – többek között az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emigránsai segítségével – kivívja az egységes olasz állam függetlenségét.
Közben Debály zeneszerzői képességének híre az általa írt számos valcer, induló, illetve variáció révén egyre tovább terjedt, és neve hamarosan új hazáján kívül az egész régióban ismertté vált. Ennek köszönhette, hogy az uruguayi himnusz megzenésítése után 1846-ban, az ugyancsak Francisco Acuña de Figueroa által írt paraguayi himnusz zenéjének megírására is őt kérték fel. Ezzel az 1859-ben bekövetkezett halálakor 143 zeneművet hátrahagyó Debály örökre beírta magát a dél-amerikai zene történetébe, sőt – több argentin és uruguayi zenetörténész szerint – korának legtehetségesebb és legképzettebb zeneszerzője volt. Emlékét az uruguayi fővárosban máig egy utca neve őrzi.
Megtalálták Rózsa Sándor titkos alagútját
Karcagon csaknem két évszázada él a legenda a Morgó csárda körül. A vendéglő állítólag annak idején Rózsa Sándor és betyárjainak törzshelye volt — ám be- és kimenni sosem látták őket. Elképzelhető, hogy kétszáz év után megtalálták a karcagi Morgó csárdából kivezető alagút másik végét?
csapóajtón lehetett a pincébe lejutni, ahonnan egy alagút vezetett a Debreceni határ felé lévő Ágota csárdához. A múlt században még annak is fellelhetőek voltak a nyomai. Ha jöttek a pandúrok, a Morgón át egérutat nyerhetett itt még a legendás betyár, Rózsa Sándor is.
Embertranszport valahol Romániában. Etnikai tisztogatás, magyargyűlölet, bosszúszomj
(Fotó: MH)
Sipotele neve még a történelem iránt érdeklődők számára is többnyire ismeretlenül cseng. Holott egykor ennek a román településnek a közelében létesült az első világháború egyik legembertelenebb hadifogolytábora, ahol a foglyok jelentős része
ráadásul magyar volt.
Az első világháború közepén, 1916 nyarán a mindaddig „fegyveres semlegességet” választó Románia megtámadta az Osztrák–Magyar Monarchiát. Az Erdélybe betörő csapatok a katonák mellett ezrével hurcolták el a civil lakosságot, akiket különféle táborokban gyűjtöttek össze.
Sipotele község az akkori román–orosz határ közelében volt található a Prut folyótól nyolc kilométerre, Iasitól pedig 40 kilométerre délre. A falu egy kis mocsaras völgyben feküdt. A településen alig 500-600 ember élt, egy jelentéktelen kis román falu volt szegény, nyomorgó lakossággal.
A hadifogolytábor a község mellett lévő hatalmas domb lapos tetején létesült 1916 szeptemberében, korábban román lovassági gyakorlótérként szolgált. Ekkor még lényegében nem is lehet kiépített táborról beszélni. Néhány barakk volt csupán, valamint pár roskadozó vályogház és a hozzájuk tartozó istállók, melyeknek nem volt oldalfaluk, a tetőkről pedig aláhullott a rothadó nád. A barakkokba a tisztek kerültek, a legénység tagjai az oldalfalak nélküli istállókat kapták, ahol a puszta földön aludtak, még szalmát sem kaptak, amire fekhettek volna.
A tábor létszáma néhány ezer fő lehetett ez idő tájt.
A hadifoglyok összetétele vegyes volt: bolgárok, törökök, zsidók, bosnyákok és nagyon sok magyar, ráadásul nemcsak katonák, hanem civilek is voltak itt, akiket az erdélyi betörés során fogtak el és hurcoltak el hadifogságba. A civilek között akadtak bankárok, köszörűsök, színésznők, pénzügyőrök, vasutasok, telefonkezelők, postáskisasszonyok és sok polgári személy. Közöttük volt például Lőrinc István vámtisztviselő és családja is. A tisztviselő teljesen váratlanul, szmokingban esett hadifogságba, a családjával éppen vendégségben volt, mikor a határon átkelő és Erdélybe nyomuló románok betörtek vendéglátóikhoz, és Lőrinc Istvánt családjával a terített asztal mellől elhurcolták. Annyi időt sem engedtek nekik, hogy megfelelő ruhákat és pénzt vegyenek magukhoz.
Istállókban és vermekben
A román tisztek kezdetben még hitegették a Sipotelébe beérkező foglyokat, hogy lesz minden: fürdő, szabad séta, levelezés, korszerű épületek. „Majd adunk” – mindig ezt mondták a foglyoknak. A valóság azonban pont az ellenkezője volt. Az elhelyezés mellett az étkeztetés is silány volt. A foglyok naponta egy kiló kenyeret és hetente háromszor húst kaptak. Mikor már nem volt hús, akkor 400 emberenként csupán két liter napraforgóolajat osztottak. A napi egyszeri étkezések ideje is hektikusan változott, az ebédet sokszor oly későn osztották, hogy már vacsorának számított.
1916. október során az időjárás zordabbra fordult és bár kaptak szalmát az emberek, még mindig a nyitott fal nélküli istállókba voltak bezsúfolva. Mikor panaszra fordultak az elhelyezés körülményei miatt, azt a választ kapták, hogy „aki nem akar megfagyni, az építsen magának hajlékot”.
Végső elkeseredésükben a foglyok három-négy fős csapatokba álltak össze és elkezdtek maguknak ásókkal és lapátokkal vermeket ásni. A vermekre viszont tető is kellett, de az ehhez szükséges faanyagot már csak a meglévő épületekből, bontással tudták megszerezni. A vermek pedig egyre szaporodtak és lassan föld alatti utcák keletkeztek. Nem minden verem sikerült azonban jól, és az első esőzések beálltakor több is beomlott, maga alá temetve az ott lévőket.
1916 novemberére a tábor létszáma már elérte az ötezer főt. Decemberben, karácsony előtt megindult az összes román hadifogolytábor központosítása. Ennek jegyében például a Tecuciu táborban lévők jelentős része is Sipotelére került. Tecuciuból december 14-én indult meg a hadifogolyoszlop. Indulás előtt minden fogoly kapott két penészes kétszersültet, egy retket és két vöröshagymát. A fogolymenet végét Erősd község papja, a 86 éves Csulak Zsigmond református lelkész zárta. Őt is elfogták a románok sok más civillel együtt, de a 280 kilométer hosszú utat nem bírta, már az első nap kidőlt a sorból. Valóságos halálmenet volt, ostorral verték a lemaradókat, és nem volt irgalom annak, aki nem bírta a tempót – arra a halál várt. A menet végül tíz napig tartott minimális élelmezés mellett, mikor megérkeztek Sipotelébe.
A várható újabb fogolytranszportokra azonban Sipotele nem készült fel. Nem bővítették a tábort, és semmilyen előkészület nem történt a növekvő számú fogolytömeg élelmezésének megoldására. A táborparancsok nem foglalkozott a foglyokkal, a növekvő létszám pedig gyorsan előre látható élelmezési és elhelyezési problémákhoz vezetett. Decemberben a foglyoknak már nem osztottak teát, káposztát, burgonyát, sót.
A vermekben szinte csak magyarok voltak, akik „családokat” alkottak. Egy-egy verem közössége volt egy „család”, ők egymást támogatták, és megosztották a napi munkát egymás között. A barakkokban lévő viszonyok itt ismeretlenek voltak. Az itt lévők minden héten kimosták a ruhájukat, nem úgy, mint a barakkok lakói. Egymáson segítettek, és ismeretlen fogalom volt a lopás is. Még a román zsandárok sem mertek a vermek körül ólálkodni. Sokszor ki akarták telepíteni az itt lakókat, a táborparancsok utasításait azonban a veremlakók nem vették komolyan, a zsandárok pedig nem merték erővel kitelepíteni őket.
A vermek „családjai” egymásnak is segítettek, ha szükség volt rá, összetartott a magyar közösség.
Tél, hó, járványok és halál
1917 januárjában a hideg és a hó újabb csapást mért a foglyokra. A táborban nem volt elég fa a fűtésre, és a föld alatti vermekben didergő foglyoknak már fáért sem volt erejük menni. Sokaknak olyan szakadt és hiányos volt a ruházatuk, hogy egyszerűen megfagytak.
A rettenetes állapotok ellensúlyozására a táborparancsok engedélyezte, hogy mindenki hazaírhasson egy levelezőlapon. A románok azonban megszabták, hogy mit és mennyit lehet írni. Hat sort írhatott minden fogoly, és csak azt, hogy élnek, és jó soruk van! A levelek elkészültek, de a románok sosem adták fel őket.
A gyenge élelmezés, a hideg és a fűtés hiánya kezdte felőrölni a foglyok egészségét. Megjelentek az első betegségek: kezdetben hasmenés, később vérhas. A nagy hidegben az emberek megpróbálták összebújva melegíteni egymást, de ez sem mindig segített. Sok volt a fagyási sérülés, amelyet nem kezeltek, az elfagyott végtagok pedig elüszkösödtek.
Mindez csak a kezdete volt azoknak a megpróbáltatásoknak, amelyek ezután következtek. Nem véletlenül kapta Sipotele a haláltábor nevet. Megjelent a tífusz is, kezdetben csak egy-két, majd tíz-húsz ember halálozott el benne, végül már az egész táborban tombolt a járvány. A táborlakókról az alábbi szemléletes jellemzést írta a járvány kitörése után Pilch Jenő Hadifogoly magyarok története című könyvében: „Egy tábor, ahol ezrek sínylődnek… egy tábor, ahol mindenki tífuszos, lázbeteg. A betegek arca szennyes, rongyosak, alig-alig vánszorognak, de mégis ott lődörögnek a hóban, sárban. Hajtja őket a láz, a betegség! Csontjaikra valósággal rászáradt a bőr, külsejük ijesztő. Fogukat vicsorítják, mert annyira soványak, hogy ajkuk nem ér össze, egész fogazatuk állandóan szabadon van. Szemük beesett, de ragyogó, ragyogóvá teszi a láz. Mintha a halál vigyorogna a sötét, mély szemüregekből. Még járkálnak, mormolnak, beszélnek, szónokolnak, kiabálnak, fütyülnek, dalolnak. Nem értik a helyzetüket… Csodálkoznak a napsugáron, mely a hótömegekből időnként térdig érő habarékot varázsol.”
Az életben maradt foglyok közül sokan az iszonyatos állapotok és átélt élmények hatására megőrültek. Az óriási mértékű halálozás miatt a holttestek összegyűjtése és temetése is súlyos problémát okozott. Két rögtönzött hullahegy keletkezett a táborban, az egyik a segélyhely épülete mellett, a hóban, a korábbi betegek tetemeiből. A másik hullahegy a temető melletti hullaház előtt alakult ki, miután a hullaház megtelt. Reggelenként a még élők húzták ki a holtakat a barakkokból és vermekből hordágyon cipelve. Sokszor már két fogoly is alig bírta el halott társukat, annyira legyengültek. A hullahalmok pedig egyre csak nőttek, néha két-háromszáz holttest is feküdt egymáson.
A sipotelei táborban uralkodó állapotokról szóló hírek a tábor falain kívülre is eljutottak. A román parlamentben is foglalkoztak a témával, sőt a román király kitüntetésre terjesztette fel dr. Pásztor Sándort a táborban folytatott kiváló orvosi munkájáért. Pásztor Sándor doktor azonban a kitüntetést ugyanúgy visszautasította, mint Iasiba szóló későbbi meghívást. Végig a táborban maradt, és ott dolgozott annak kiürítéséig.
Több mint tízezren pusztultak el
A tábort már annak idején is haláltábornak nevezték. Noha a későbbi haláltáborokkal ellentétben nem volt a tábor célja fizikailag megsemmisíteni annak lakóit, az embertelen körülmények végül mégis ezt idézték elő. Ezrek haltak meg a rossz ellátás, a hideg és a járványok miatt. Pontos adatok nincsenek az áldozatok pontos számáról. A tábort meglátogató svájci küldött adatai szerint 1917 elején 17 ezer fő volt a sipotelei táborban, ebből hatezer fő halt meg. A hadifoglyok feljegyzései alapján azonban 15 ezer fő körüli lehetett a halottak száma.
A Monarchia már 1917 januárjában követelte a járványok leküzdését a románoktól. Júniusban pedig azzal fenyegetőzött, hogy ha a semleges svájci megfigyelők működését korlátoznák, vagy javaslataikat nem teljesítenék a románok, úgy a Monarchia megtorlással lesz kénytelen élni. Mackensen német vezértábornagy még ennél is tovább ment, kijelentette, hogy ha a hadifoglyokkal való bánásmód nem javul, akkor a megszállt román területeken 500 román előkelőséget fogat le túszként. A román kormány ezek után már intézkedett, és fokozatosan javultak a táborban uralkodó viszonyok. 1917 áprilisában Sipotele egy román tábornok személyében új parancsnokot kapott, s a viszonyok a korábbiakhoz képest megváltoztak.
1917. december 9-én Románia fegyverszünetet kötött, majd megindultak a tárgyalások a hadifoglyok hazahozataláról. A megállapodást 1918. március 23-án írta alá Románia és a Monarchia, majd 1918. április 10-én az utolsó hadifogolytranszport is hazatért.
Ezzel véget ért a Sipotelében raboskodók kálváriája.
Mihályi Balázs
http://
(Fotó: MH)
Sipotele neve még a történelem iránt érdeklődők számára is többnyire ismeretlenül cseng. Holott egykor ennek a román településnek a közelében létesült az első világháború egyik legembertelenebb hadifogolytábora, ahol a foglyok jelentős része
ráadásul magyar volt.
Az első világháború közepén, 1916 nyarán a mindaddig „fegyveres semlegességet” választó Románia megtámadta az Osztrák–Magyar Monarchiát. Az Erdélybe betörő csapatok a katonák mellett ezrével hurcolták el a civil lakosságot, akiket különféle táborokban gyűjtöttek össze.
Sipotele község az akkori román–orosz határ közelében volt található a Prut folyótól nyolc kilométerre, Iasitól pedig 40 kilométerre délre. A falu egy kis mocsaras völgyben feküdt. A településen alig 500-600 ember élt, egy jelentéktelen kis román falu volt szegény, nyomorgó lakossággal.
A hadifogolytábor a község mellett lévő hatalmas domb lapos tetején létesült 1916 szeptemberében, korábban román lovassági gyakorlótérként szolgált. Ekkor még lényegében nem is lehet kiépített táborról beszélni. Néhány barakk volt csupán, valamint pár roskadozó vályogház és a hozzájuk tartozó istállók, melyeknek nem volt oldalfaluk, a tetőkről pedig aláhullott a rothadó nád. A barakkokba a tisztek kerültek, a legénység tagjai az oldalfalak nélküli istállókat kapták, ahol a puszta földön aludtak, még szalmát sem kaptak, amire fekhettek volna.
A tábor létszáma néhány ezer fő lehetett ez idő tájt.
A hadifoglyok összetétele vegyes volt: bolgárok, törökök, zsidók, bosnyákok és nagyon sok magyar, ráadásul nemcsak katonák, hanem civilek is voltak itt, akiket az erdélyi betörés során fogtak el és hurcoltak el hadifogságba. A civilek között akadtak bankárok, köszörűsök, színésznők, pénzügyőrök, vasutasok, telefonkezelők, postáskisasszonyok és sok polgári személy. Közöttük volt például Lőrinc István vámtisztviselő és családja is. A tisztviselő teljesen váratlanul, szmokingban esett hadifogságba, a családjával éppen vendégségben volt, mikor a határon átkelő és Erdélybe nyomuló románok betörtek vendéglátóikhoz, és Lőrinc Istvánt családjával a terített asztal mellől elhurcolták. Annyi időt sem engedtek nekik, hogy megfelelő ruhákat és pénzt vegyenek magukhoz.
Istállókban és vermekben
A román tisztek kezdetben még hitegették a Sipotelébe beérkező foglyokat, hogy lesz minden: fürdő, szabad séta, levelezés, korszerű épületek. „Majd adunk” – mindig ezt mondták a foglyoknak. A valóság azonban pont az ellenkezője volt. Az elhelyezés mellett az étkeztetés is silány volt. A foglyok naponta egy kiló kenyeret és hetente háromszor húst kaptak. Mikor már nem volt hús, akkor 400 emberenként csupán két liter napraforgóolajat osztottak. A napi egyszeri étkezések ideje is hektikusan változott, az ebédet sokszor oly későn osztották, hogy már vacsorának számított.
1916. október során az időjárás zordabbra fordult és bár kaptak szalmát az emberek, még mindig a nyitott fal nélküli istállókba voltak bezsúfolva. Mikor panaszra fordultak az elhelyezés körülményei miatt, azt a választ kapták, hogy „aki nem akar megfagyni, az építsen magának hajlékot”.
Végső elkeseredésükben a foglyok három-négy fős csapatokba álltak össze és elkezdtek maguknak ásókkal és lapátokkal vermeket ásni. A vermekre viszont tető is kellett, de az ehhez szükséges faanyagot már csak a meglévő épületekből, bontással tudták megszerezni. A vermek pedig egyre szaporodtak és lassan föld alatti utcák keletkeztek. Nem minden verem sikerült azonban jól, és az első esőzések beálltakor több is beomlott, maga alá temetve az ott lévőket.
1916 novemberére a tábor létszáma már elérte az ötezer főt. Decemberben, karácsony előtt megindult az összes román hadifogolytábor központosítása. Ennek jegyében például a Tecuciu táborban lévők jelentős része is Sipotelére került. Tecuciuból december 14-én indult meg a hadifogolyoszlop. Indulás előtt minden fogoly kapott két penészes kétszersültet, egy retket és két vöröshagymát. A fogolymenet végét Erősd község papja, a 86 éves Csulak Zsigmond református lelkész zárta. Őt is elfogták a románok sok más civillel együtt, de a 280 kilométer hosszú utat nem bírta, már az első nap kidőlt a sorból. Valóságos halálmenet volt, ostorral verték a lemaradókat, és nem volt irgalom annak, aki nem bírta a tempót – arra a halál várt. A menet végül tíz napig tartott minimális élelmezés mellett, mikor megérkeztek Sipotelébe.
A várható újabb fogolytranszportokra azonban Sipotele nem készült fel. Nem bővítették a tábort, és semmilyen előkészület nem történt a növekvő számú fogolytömeg élelmezésének megoldására. A táborparancsok nem foglalkozott a foglyokkal, a növekvő létszám pedig gyorsan előre látható élelmezési és elhelyezési problémákhoz vezetett. Decemberben a foglyoknak már nem osztottak teát, káposztát, burgonyát, sót.
A vermekben szinte csak magyarok voltak, akik „családokat” alkottak. Egy-egy verem közössége volt egy „család”, ők egymást támogatták, és megosztották a napi munkát egymás között. A barakkokban lévő viszonyok itt ismeretlenek voltak. Az itt lévők minden héten kimosták a ruhájukat, nem úgy, mint a barakkok lakói. Egymáson segítettek, és ismeretlen fogalom volt a lopás is. Még a román zsandárok sem mertek a vermek körül ólálkodni. Sokszor ki akarták telepíteni az itt lakókat, a táborparancsok utasításait azonban a veremlakók nem vették komolyan, a zsandárok pedig nem merték erővel kitelepíteni őket.
A vermek „családjai” egymásnak is segítettek, ha szükség volt rá, összetartott a magyar közösség.
Tél, hó, járványok és halál
1917 januárjában a hideg és a hó újabb csapást mért a foglyokra. A táborban nem volt elég fa a fűtésre, és a föld alatti vermekben didergő foglyoknak már fáért sem volt erejük menni. Sokaknak olyan szakadt és hiányos volt a ruházatuk, hogy egyszerűen megfagytak.
A rettenetes állapotok ellensúlyozására a táborparancsok engedélyezte, hogy mindenki hazaírhasson egy levelezőlapon. A románok azonban megszabták, hogy mit és mennyit lehet írni. Hat sort írhatott minden fogoly, és csak azt, hogy élnek, és jó soruk van! A levelek elkészültek, de a románok sosem adták fel őket.
A gyenge élelmezés, a hideg és a fűtés hiánya kezdte felőrölni a foglyok egészségét. Megjelentek az első betegségek: kezdetben hasmenés, később vérhas. A nagy hidegben az emberek megpróbálták összebújva melegíteni egymást, de ez sem mindig segített. Sok volt a fagyási sérülés, amelyet nem kezeltek, az elfagyott végtagok pedig elüszkösödtek.
Mindez csak a kezdete volt azoknak a megpróbáltatásoknak, amelyek ezután következtek. Nem véletlenül kapta Sipotele a haláltábor nevet. Megjelent a tífusz is, kezdetben csak egy-két, majd tíz-húsz ember halálozott el benne, végül már az egész táborban tombolt a járvány. A táborlakókról az alábbi szemléletes jellemzést írta a járvány kitörése után Pilch Jenő Hadifogoly magyarok története című könyvében: „Egy tábor, ahol ezrek sínylődnek… egy tábor, ahol mindenki tífuszos, lázbeteg. A betegek arca szennyes, rongyosak, alig-alig vánszorognak, de mégis ott lődörögnek a hóban, sárban. Hajtja őket a láz, a betegség! Csontjaikra valósággal rászáradt a bőr, külsejük ijesztő. Fogukat vicsorítják, mert annyira soványak, hogy ajkuk nem ér össze, egész fogazatuk állandóan szabadon van. Szemük beesett, de ragyogó, ragyogóvá teszi a láz. Mintha a halál vigyorogna a sötét, mély szemüregekből. Még járkálnak, mormolnak, beszélnek, szónokolnak, kiabálnak, fütyülnek, dalolnak. Nem értik a helyzetüket… Csodálkoznak a napsugáron, mely a hótömegekből időnként térdig érő habarékot varázsol.”
Az életben maradt foglyok közül sokan az iszonyatos állapotok és átélt élmények hatására megőrültek. Az óriási mértékű halálozás miatt a holttestek összegyűjtése és temetése is súlyos problémát okozott. Két rögtönzött hullahegy keletkezett a táborban, az egyik a segélyhely épülete mellett, a hóban, a korábbi betegek tetemeiből. A másik hullahegy a temető melletti hullaház előtt alakult ki, miután a hullaház megtelt. Reggelenként a még élők húzták ki a holtakat a barakkokból és vermekből hordágyon cipelve. Sokszor már két fogoly is alig bírta el halott társukat, annyira legyengültek. A hullahalmok pedig egyre csak nőttek, néha két-háromszáz holttest is feküdt egymáson.
A sipotelei táborban uralkodó állapotokról szóló hírek a tábor falain kívülre is eljutottak. A román parlamentben is foglalkoztak a témával, sőt a román király kitüntetésre terjesztette fel dr. Pásztor Sándort a táborban folytatott kiváló orvosi munkájáért. Pásztor Sándor doktor azonban a kitüntetést ugyanúgy visszautasította, mint Iasiba szóló későbbi meghívást. Végig a táborban maradt, és ott dolgozott annak kiürítéséig.
Több mint tízezren pusztultak el
A tábort már annak idején is haláltábornak nevezték. Noha a későbbi haláltáborokkal ellentétben nem volt a tábor célja fizikailag megsemmisíteni annak lakóit, az embertelen körülmények végül mégis ezt idézték elő. Ezrek haltak meg a rossz ellátás, a hideg és a járványok miatt. Pontos adatok nincsenek az áldozatok pontos számáról. A tábort meglátogató svájci küldött adatai szerint 1917 elején 17 ezer fő volt a sipotelei táborban, ebből hatezer fő halt meg. A hadifoglyok feljegyzései alapján azonban 15 ezer fő körüli lehetett a halottak száma.
A Monarchia már 1917 januárjában követelte a járványok leküzdését a románoktól. Júniusban pedig azzal fenyegetőzött, hogy ha a semleges svájci megfigyelők működését korlátoznák, vagy javaslataikat nem teljesítenék a románok, úgy a Monarchia megtorlással lesz kénytelen élni. Mackensen német vezértábornagy még ennél is tovább ment, kijelentette, hogy ha a hadifoglyokkal való bánásmód nem javul, akkor a megszállt román területeken 500 román előkelőséget fogat le túszként. A román kormány ezek után már intézkedett, és fokozatosan javultak a táborban uralkodó viszonyok. 1917 áprilisában Sipotele egy román tábornok személyében új parancsnokot kapott, s a viszonyok a korábbiakhoz képest megváltoztak.
1917. december 9-én Románia fegyverszünetet kötött, majd megindultak a tárgyalások a hadifoglyok hazahozataláról. A megállapodást 1918. március 23-án írta alá Románia és a Monarchia, majd 1918. április 10-én az utolsó hadifogolytranszport is hazatért.
Ezzel véget ért a Sipotelében raboskodók kálváriája.
Mihályi Balázs
http://
Fekete vagy feketeleves? Majdnem mindegy az eredeti értelem miatt. Ehhez két adalék. Az egyik: Buda 1541-es elfoglalásakor történt a „fekete” eset (ha megesett!), hogy a szultáni sátorban azzal húzták az időt az oszmánok: ráérnek még a magyari országfők és hadfiak, hisz’ még ott a fekete leves. Arany János így rímelt Török Bálintról írott elbeszélő költeményében: „Hosszas ebéd a terek szultáné, /Hátra van még a fekete kávé…”
A másik eset sem kevésbé nevezetes: a „két pogány közt” vitézül viaskodók közül Thököly Imre 1684-ben nagyváradi pasánál tartózkodó fejedelem sietősre akarta venni útját, ám a pasa marasztalta, mondván, hogy még hátra van a fekete leves (feketeleves?).
E két eset nyomán máris (megint!) eloszlathatunk egy tévhitet: a fekete vagy feketeleves nem a kávét jelölte! Eredetileg a húslére, mártásra értették, vagyis a húsok elfogyasztása után a velük tálalt leveket, mártásokat is meg kellett enni. A székelyek szerint: ki a koncát megette, levét is felhörpölje, azaz átvitt értelemben: a kevésbé jó dolgokat is kötelességünk megcselekedni, ha már a kívánatosokat megtettük (megettük). Különösen a jó dolgok után.
A másik eset sem kevésbé nevezetes: a „két pogány közt” vitézül viaskodók közül Thököly Imre 1684-ben nagyváradi pasánál tartózkodó fejedelem sietősre akarta venni útját, ám a pasa marasztalta, mondván, hogy még hátra van a fekete leves (feketeleves?).
E két eset nyomán máris (megint!) eloszlathatunk egy tévhitet: a fekete vagy feketeleves nem a kávét jelölte! Eredetileg a húslére, mártásra értették, vagyis a húsok elfogyasztása után a velük tálalt leveket, mártásokat is meg kellett enni. A székelyek szerint: ki a koncát megette, levét is felhörpölje, azaz átvitt értelemben: a kevésbé jó dolgokat is kötelességünk megcselekedni, ha már a kívánatosokat megtettük (megettük). Különösen a jó dolgok után.
1875 –ben egy vérbeli kutató család leánya, a világ első régésznője Torma Zsófia a mai Hunyad megye szívében található Tordos település mellett szenzációs felfedezést tesz: megtalálja a Kr.e. 5000 körül virágzó Vinča – tordosi kultúra első emlékeit. 1908 –ban Miloje Vaszics szerb régész Vinča falu mellett azonosítja ennek a kultúrkörnek a másik névadó települését.
Az új kultúra hordozóit egészen magas fokú műveltség jellemezte. Búzát termesztettek, szarvasmarha - tenyésztéssel foglalkoztak, házaik tapasztott agyagpadlójúak voltak. Kerámiaművességük már rendkívüli változatosságot mutat, hisz edények sokaságán kívül apró agyagszobrocskákat is készítettek, amelyek változatos és igen izgalmas szellemi – vallásos életre utalhatnak. Hétköznapjaik eseményei a történelem ködébe vesznek, de gazdag régészeti emlékeik arra utalnak, hogy élénk kapcsolatot folTartaria tabletsytattak nemcsak más, európai kultúrákkal, de akár a Közel – Kelet fejlett civilizációival is. Ezt erősítette meg az a nagy port kavart lelet, amelyet 1961 –ben Nicolae Vlassa régész csapata talált meg a Fehér megyei Tatárlakán. A tatárlakai leletek néven elhíresült agyagtáblácskákon rejtélyes jelek sorakoznak határozott elrendezésben, amely egyértelműen készítésükkor üzenetképp szolgált. Számos külföldi kutató is vizsgálta a táblácskákat és míg sokan a világ első írásos emlékét látják, addig mások a tisztázatlan felfedezési körülmények miatt kétségbe vonják a lelet 7000 éves mivoltát. Kétségtelen azonban, hogy a Balkánon és Kelet –Európában is előkerült hasonló írásjelek miatt ma már nem él az az elv, miszerint az írás egy helyről terjedt volna el szerte a világon.
Az új kultúra hordozóit egészen magas fokú műveltség jellemezte. Búzát termesztettek, szarvasmarha - tenyésztéssel foglalkoztak, házaik tapasztott agyagpadlójúak voltak. Kerámiaművességük már rendkívüli változatosságot mutat, hisz edények sokaságán kívül apró agyagszobrocskákat is készítettek, amelyek változatos és igen izgalmas szellemi – vallásos életre utalhatnak. Hétköznapjaik eseményei a történelem ködébe vesznek, de gazdag régészeti emlékeik arra utalnak, hogy élénk kapcsolatot folTartaria tabletsytattak nemcsak más, európai kultúrákkal, de akár a Közel – Kelet fejlett civilizációival is. Ezt erősítette meg az a nagy port kavart lelet, amelyet 1961 –ben Nicolae Vlassa régész csapata talált meg a Fehér megyei Tatárlakán. A tatárlakai leletek néven elhíresült agyagtáblácskákon rejtélyes jelek sorakoznak határozott elrendezésben, amely egyértelműen készítésükkor üzenetképp szolgált. Számos külföldi kutató is vizsgálta a táblácskákat és míg sokan a világ első írásos emlékét látják, addig mások a tisztázatlan felfedezési körülmények miatt kétségbe vonják a lelet 7000 éves mivoltát. Kétségtelen azonban, hogy a Balkánon és Kelet –Európában is előkerült hasonló írásjelek miatt ma már nem él az az elv, miszerint az írás egy helyről terjedt volna el szerte a világon.
Tatárlaki leleteken, melyek már bizonyítottan legalább 6000 évesek, és az ősi Magyar rovásírással írottak! Ne felejtsük, ekkor még a piramisok sem léteztek!
De máris 15000 éves Magyarságnál tartunk, ha a glozeli köveket tekintjük induló pontnak, melyek kora 15000 év, amivel nem tud mit kezdeni a világ tudományos köre, mert azt nem szeretnék elismerni, hogy a Magyaroké az első írástudás, hiszen abban az időben még nem létezett írás!
Ezért csak egy kis Múzeumban porosodik az egyébként érdekes lelet...de meddig? Talán fél a világ a Magyarok dominanciájától, fél a magyarság alapvető képességeitől, nehogy azokkal más népek fölé kerekedjen?
De máris 15000 éves Magyarságnál tartunk, ha a glozeli köveket tekintjük induló pontnak, melyek kora 15000 év, amivel nem tud mit kezdeni a világ tudományos köre, mert azt nem szeretnék elismerni, hogy a Magyaroké az első írástudás, hiszen abban az időben még nem létezett írás!
Ezért csak egy kis Múzeumban porosodik az egyébként érdekes lelet...de meddig? Talán fél a világ a Magyarok dominanciájától, fél a magyarság alapvető képességeitől, nehogy azokkal más népek fölé kerekedjen?
Kis pontosítás: amodern nyelvtudomány a kifejezést a magyar szakácsmesterségből eredezteti, ahol fekete színű mártásfélét jelentett, amely színét a beletört főtt vértől, esetleg borba áztatott pirított kenyértől vagy szitán áttört, főtt szilvabéltől kapta.
VálaszTörlés