2019. január 2., szerda

Balkan MK50-3 (1970) / Folytatás a posztban

Nálunk szinte ismeretlen a bolgár Balkan márka, ami nem véletlen, mert az általuk gyártott autók és motorok nem éppen a megbízhatóságukról voltak híresek, így nálunk már csak néhány megszállott gyűjtő garázsában találni ilyesmit.
Berva, Simson, Jawa, Komar, Riga, Romet. Valószínűleg azoknak is ismerősek, akik a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években még nem éltek, vagy nem motoroztak. De akadt más is a béketáborban, az itthon nem túl népszerű román Mobra és a bolgár Balkan ötvenesei. Egyik sem a hosszú élettartamáról vagy a megbízhatóságáról volt híres, ma legfeljebb megszállott gyűjtők garázsában áll belőlük egy-egy. Zoltán nem gyűjtő, mégis dekkol a fészerében egy Balkan 50, legalább olyan (ha nem jobb) állapotban, mint ahogy kijött a gyárból.
A bolgár Balkan autó- és motorkerékpárgyár elődjében a negyvenes évek elejétől repülőgépeket, majd mezőgazdasági gépeket gyártottak. 1944 és 1955 között tilos volt Bulgáriában magánszemélyeknek külföldről autót, motort behozni, ezért építettek egy saját gyárat. Megkapták a politikai támogatást is, ami után a szófiai bázis belendült, a Volkswagen, a Jawa, a DKW és még a Pannonia típusait is tanulmányozták, illetve megpróbálták lemásolni. Az első modell egy motor volt, Balkan M-1-nek hívták, és Lovech városában kezdték készíteni. Szinte tökéletesen megegyezett a DKW RT 250-essel. A németek fel is léptek a dolog ellen, s bár a háború utáni jóvátétel miatt nem volt egyértelmű, hogy kié is az eredeti tervek joga, a bolgárok végül nem erősködtek: elmentek a Jawához, s az ottani gépekről összeszedtek annyi külső módosítást, amitől elült a balhé.
Fotó: Karner Miklós/Retro Mobil
Elöl-hátul 19 colos (eredetileg csak festett) felniken gyári, ciril feliratosak a gumik, hibátlanok. A sárvédőkre (és a váz többi részére) kézzel festették rá az arany díszcsíkot
A szintén 250-es M-2-vel elindult a sorozatgyártás. 1958-ban jött a C-2 Sport, majd két évre rá az első moped, a képeken is csillogó Balkan MK50 (később 75 köbcentivel is). Rengeteg időt töltöttünk el azzal, hogy kiderítsük, ez minek a másolata lehet, de megbízható, egyértelmű választ nem találtunk. Volt olyan motoros szakember, aki a Sachsra tippelt, de jawás jegyeket is találni rajta. Ezzel együtt harmonikusra sikeredett, formás jószágot alkottak Bulgáriában. A motorjáról annyit tudni, hogy egyhengeres, rövid (39 mm) löketű, vashengeres, léghűtéses, 49 köbcentis és - a fellelhető adatok szerint - 3,3 lóerős. Karburátora meglepő módon Bing, gyújtása megszakítós, lendkerékmágneses. Háromfokozatú, húzóékes, illesztőszeges kapcsolású lábváltót dolgoztathat a balkanos, a váltó tengelyére szerelt olajfürdős kuplung háromlamellás. Elöl-hátul apró dobok lassítanak, a hátsó lámpa jelzi is a fékezést. Van kürt és fényváltó, nincs akksi vagy irányjelző.
Fotó: Karner Miklós/Retro Mobil
A markolatok 1970-ből valók, a lámpa tetejére tett gyújtáskapcsoló billenőkarja típusidegen, az eredeti szárnyas műanyag pótolhatatlannak tűnik. Bal oldalon van a fényváltó és a duda gombja
Az itt bemutatott 1970-es Balkan 50-est a tulaj Zoltán keresztapja vette meg egy pajtából. Előző gazdája alig használta, alig 2000 km-en állt a számláló. Nem is volt rossz állapotban a motor, de a több mint egy évtizednyi állás és a nem túl szakszerű tárolás megtette a hatását, a sok krómozott rész, a fényezés, a műanyag, gumi alkatrészek nagy hányada, az ülés is siralmasan nézett ki. Az új gazda sem sokat használta, 2007-ben úgy döntött, felújítja. A szétszedéstől az összeállításig szinte mindent ő csinált, a felületkezeléstől a fényezésen át az ülés új bőrhuzatának felvarrásáig. Számítógéppel készült a sebességmérő új számlapja, egyedül a tank, a kormány, a felnik, a kipufogó és a csomagtartó krómozását bízta másra. A fékeket, a kerékcsapágyakat, az első villát Zoltán szétszedte, átnézte, a vezetékeket kicserélte. Még mindig vannak hiányosságok, az ok főleg a Balkan ritkasága, csak a hátsó lámpaburát és a rozsdás kipufogó könyököt sikerült börzéről pótolni. A felújítás elején a tulajdonos talált egy donornak jó roncsot, így tudta kicserélni a beállt hajtókarcsapágyat (máshol nem találtak ilyen méretűt). A gyári gyújtáskapcsoló és az elkallódott hátsó lábtartó egyelőre nincs meg, ugyanígy nem sikerült felkutatni eredeti lábtartó gumikat és teleszkóp gumiharmonikákat sem.
Fotó: Karner Miklós/Retro Mobil
Klasszikus hetvenes évekbeli konstrukció lábváltóval, rejtett porlasztóval, gyári kipufogódobbal. A keverék 1:30-as
A felújítás óta körülbelül 500 kilométert ment a Balkan, eleinte hibátlanul, ám az egyre több állás miatt már akár órákba is beletelhet, mire sikerül életet lehelni belé. Szerencsénk volt, az aznapi próbálkozások megtették hatásukat, a próbán egy rúgásra beindult. Az üléspozíció a hosszabb lábúaknak különösen ideális, nagyobb méretű motorokat idézően kényelmes a hosszú nyereg (akár két személynek is), a kormány sincs útban a térdnek. Nem mozog ügyetlenül a budapesti forgalomban, 50-60 km/órával lehet vele utazni, és még a fék is egészen hatásos. Lábváltója (alul az egyes) nehézkesen működik, a fokozatok között nem könnyen billen át a kar.
Fotó: Karner Miklós/Retro Mobil
 Hátsó rugós tagokat nem sikerült újrakrómoztatni, mert nem tudták őket szétszedni. A bordó-szürke színkombinációból keveset gyártottak
Műszaki adatok
Motor:
 egyhengeres, léghűtéses, vashengeres kétütemű.
Hengerűrtartalom: 49 cm3. Teljesítmény: 3,3 LE, 6500/perc fordulaton. Végsebesség: 65 km/óra.Vegyes fogyasztás: 2,2 l/100 km. Erőátvitel: háromfokozatú lábváltó, lánchajtás. Felfüggesztés: elöl teleszkóp, lengéscsillapítás nélkül, hátul lengővilla két rugós taggal. Elöl-hátul dobfékek, acél csőváz. Hosszúság x szélesség x magasság: 1860x655x015 mm. Saját tömeg: 61 kg.


2018. december 29., szombat

AZ 1987-ES NAGY HAVAZÁS / Folytatás a posztban

Manapság már néhány centiméter frissen hullott hó is képes megbénítani a főváros életét ‒ nem ritkán a fél országot ‒, és órákon belül kaotikus helyzetet teremt a közlekedésben. Éppen ezért érdemes nosztalgiázni egy kicsit ‒ különösen a legfrissebb időjárási előrejelzés tükrében ‒, és feleleveníteni az 1987-es nagy havazást, amelyre még én is emlékszem, pedig akkor csak három és fél éves voltam.
20130112_illusztracio_1.jpg
Budapest, 1987. január 12. Az utcai hőmérő -17 Celsius-fokot mutat a 30-50 cm-es hóval betakart Marx (1990-től Nyugati) téren. Jobbra a Nyugati pályaudvar épületének a részlete. Fotó: Baric Imre, MTI

A tankkal kiszállított kenyér, a bezárt iskolák, a megbénult közlekedés és a totális káosz ellenére, vagy éppen ezek miatt az 1986-87-es „utolsó igazi télre” szinte mindenki édes-bús nosztalgiával emlékszik, függetlenül attól, hogy óvodás volt vagy már felnőtt ‒ ebben alighanem egyet lehet érteni az Ilyen volt a Mesetél című ‒ látványos korabeli MTI-fotókkal illusztrált ‒ riport szerzőjével.
Mint az Időkép összefoglalójából kiderül, azokban a napokban az észak-északnyugat felől beözönlő hideg és a dél-délkelet felől beáramló enyhe levegő keveredése gyakorlatilag egy önálló kis ciklont hozott létre a Kárpát-medence felett. 1987. január 10-én este már szinte az egész országra kiterjedt a havazás, amely megszakítás nélkül folytatódott is ‒ három napon keresztül. A sarkvidéki hideg levegő betörését heves szélviharok kísérték, a széllökések sebessége átlagosan 60-80 km/óra volt, de a Kisalföldön 100 km/órát meghaladó lökéseket is mértek. Az erős szél országszerte hatalmas hóakadályokat épített, és heves hófúvások is nehezítették a közlekedést. Január 12-én reggelre az ország túlnyomó részét már 20-40 cm-es, a magasabban fekvő területeket ennél is vastagabb hótakaró borította. Eközben évszázados hidegrekordok dőltek meg, Budapesten például kora délutánra is csak -16,7 Celsius-fokig emelkedett a hőmérők higanyszála.
Magyarország szinte összeomlott, az utcákon és az utakon alig lehetett közlekedni. „Kétméteres hótorlaszok is előfordultak, az M7-es autópálya járhatatlan hósivataggá változott. Székesfehérvár elzáródott a külvilágtól, és országszerte több száz település vált megközelíthetetlenné. A falvak, városok egy része áram nélkül maradt, sok helyen nem volt elég tüzelő, az alapvető élelmiszerek is nehezen jutottak el a lakókhoz. Az iskolákban szünetet rendeltek el” ‒ tudósított a korabeli tévéhíradó, alapos okkal ajánlva, hogy nemcsak a járhatatlanná vált egész Dunántúlon (!), hanem az ország többi részén is lehetőleg mindenki maradjon otthon... A többnapos országos havazást követően, január 16-án a hegyvidékeken 50-77 cm közötti, míg a síkságokon átlagosan 20-50 cm közötti hótakarót mértek minden idők egyik legkeményebb telén.
Bár az előttünk álló héten ekkora „égi áldás” szerencsére nem várható, azért nem árt készenlétben tartani a hólapátokat…

20130112_illusztracio_2.jpg
Budapest, 1987. január 15. Gyalogosok a Ferenc körúton egy gyalogátkelőn, embermagasságig érő hótorlaszok között kelnek át a körúton. Fotó: Pintér Márta, MTI

20130112_illusztracio_3.jpg
Budapest, 1987. január 12. 30-50 cm-es hó fedi a főváros egyik főútját, szélén egy Skoda személygépkocsi parkol félig behavazva. Fotó: Baric Imre, MTI

20130112_illusztracio_4.jpg
Budapest, 1987. január 12. A napok óta tartó rendkívüli havazás igencsak próbára teszi a főváros mintegy kétmillió lakosát is. Budapest útjait 30-50 cm-es hó fedi, többnyire csak a főbb útvonalak járhatók, a bekötőutakon vastag hólepel áll, a gépkocsik többsége is a hó fogságába került. Gépek és emberek teljes erővel dolgoznak az utak megtisztításán. Fotó: Kleb Attila, MTI

20130112_illusztracio_5.jpg
Budapest, 1987. január 14. Egy férfi havat lapátol az utcán hajnalban. Az intenzív havazás miatt az utcán parkoló autókat belepte a hó, a kenyérellátás akadozik. Fotó: Pataki Gábor, MTI

20130112_illusztracio_6.jpg
Zirc, 1987. január 14. Hómaróval tisztítják a Mór és Zirc közötti utat. A megyében az utak többségét méteres hófalak szegélyezik, így gyakran egy nyomsávra szűkülnek az utak. Fotó: Arany Gábor, MTI

20130112_illusztracio_8.jpg
Székesfehérvár, 1987. január 14. Hét busz és számos személyautó vesztegelt a 62-es főúton, Fehérvár határában, többen fagyásos sérüléseket szenvedtek. Délután 400 embert ‒ elakadt buszok, autók utasait ‒ kellett kimenteni a hó fogságából. Fotó: Fejér Megyei Hírlap

20130112_illusztracio_7.jpg
1987. január 13. Honvédségi jármű segít Borsod megyében a hóban elakadt járművek kiszabadításában. Az előtérben egy VT-55 „Kisbika” csörlős harckocsimentő készül a munkához, a háttérben egy BM Volvo homlokrakodó menti az árokba csúszott munkagépet. Fotó: Kozma István, MTI

„KIS SZÍNES” A MESETÉLRŐL

Ezen összeállítás folytatásaként 2017-ben szubjektív sajtószemlét készítettem az Országos Széchényi Könyvtártól már korábban másolatban megrendelt, éppen 30 évvel ezelőtti napilapokból Perlaki Zsuzsanna Éva segítségével. Képaláírásoknak nem feltétlenül a legfontosabb híreket, sokkal inkább „kis színes” jellegű, érdekes, emberközeli és az akkori viszonyokra más szempontból is jellemző idézeteket választottunk a korabeli újságoldalakról. Érdemes az alábbi címlapra kattintani!

20170111_illusztracio_1.jpg


2018. december 3., hétfő

Igáslóból veteránná nemesedett - Pannonia T5H (1969)

A T5 a legnagyobb sorozatú Pannonia, összesen több mint 330 000-et gyártottak belőle 1964 és 1975 között. A T5H 1967-ben jelent meg.
T5-öst mindenki látott már, jó eséllyel mondjuk a 80-as években, egy-egy tavaszi szombat hajnalon, horgászfelszereléssel megpakolva, amint jellegzetes, csepeli kétütemű kattogással tovapöfögött a szürkeségbe. Sok helyen ugyanilyen igásló ma is, gyakran napi használatban, általában elfogadható műszaki-, de katasztrofális esztétikai állapotban. A gyűjtők csak a közelmúltban fedezték fel, és még a gyár is mostohán kezelte, pedig Csepel legnagyobb darabszámú sorozata volt. Olcsósága és exportsikerei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar motorgyártás egészen 1975-ig túlélhetett, bár sokan éppen a T5 maradiságát és nagy darabszámát okolják a csepeli fejlesztések elmaradásáért. Évtizedek teltek el, amíg ez a motor átlagosból előbb csak érdektelenné vált, de végül csak veteránná nemesedett. Ma már ott tartunk, hogy egy-egy szép példányért 3-500 000 forintot is elkérnek, a színes exportváltozatok pedig még drágábbak.
A T5 ősapja az 1954-ben bemutatott TL, és annak utódjai (TLT, TLF, T1, stb.) ez formáiból és műszaki tartalmából is kitűnik. A 247 köbcentis egyhengeres kétütemű részleteiben sokat finomodott mire 1964 nyarán az első T5-be ért, 10-ről több lépcsőben 16 lóerőre izmosodott, de a hengerfejtömítés vastagságától, a kipufogó fojtásától, a gyertya hőértékétől, és a beállításoktól függően 18-19 ló is kicsalható belőle. Maradt az oldalgyertyás hengerfej, a főtengely a láncos, olajfürdős primerhajtás miatt hátrafelé forog, mint a késői TL-ek óta minden egyhengeresben.
Fotó: Szécsényi Gábor/Retro Mobil
A T5H légszűrőjét a szerszámdoboz bal felébe építették, a cél a hagyományos, külső légszűrős kivitelnél csendesebb működés volt. A H 1967-es bevezetése után a sima T5-is gyártásban maradt
A váz hagyományos dupla acélbölcső, a műszaki tartalom a közvetlen elődhöz, a több mint 100 000-es sorozatban gyártott T1-eshez képest alig változott, de fontos különbség, hogy a forgattyús ház öntvényének vázbölcsők közötti része a T5-nél már bordázott, így sokkal jobb a hűtés. A korai 5-ösök jobboldali szerszámdobozában a csak a világítás álló helyzeti működtetéséhez elengedhetetlen 6V-os téglaakku lakik, a bal a szerszámoké. A préselt lemez légszűrőházat - benne az olajfilmes drótkócos szűrőbetéttel - közvetlenül a karburátor szívócsonkjára bilincselték. A szigorodó zajelőírások miatt azonban 1967-ben nem csak a kipufogót kellett csendesebbre cserélni, az elvében változatlan légszűrőt is szívászaj csökkentővel szerelték fel, ám ennek ellenére továbbra is készültek, a régi szűrős gépek is, főleg szovjet exportra.
A hangtompítós szívórendszer lényegében nem más, mint a baloldali szerszámdobozba, a nyereg alá költöztetett, de változatlanul olajos légszűrő. Mivel így eltűnt az eredeti szerszámhely, a hátsó sárvédő oldalára külön, kulcsos kisládát akasztottak. Minden T5-ösön felfelé kell kapcsolni mind a négy fokozatot, ez 1957, a TLF megjelenése óta van így, addig a hagyományos "le egy, fel az összes többi" sémával működött a váltó. A legelső T5-ösök egy része még a T1-ig általános (és 1954-ben a TL-lel bevezetett) nagy fékdobos (200 mm) kerekekkel futott, de már a gyártás első hónapjában megjelent az ettől kezdve valamennyi Pannoniára jellemző, kisebb, 16 centi átmérőjű fékdob.
Fotó: Szécsényi Gábor/Retro Mobil
Minden T5-ös teljesen tokozott hátsó lánccal készült, a hátsó rugóstagok előfeszítése két fokozatban állítható, a féklámpa alapfelszerelés
A T5-ösökben nagyon kevés volt az import alkatrész, szinte minden elemük itthon készült. A csepeli gyár már 1966-ban, a finoman modernizált P10-es megjelenésekor törölni akarta a motort a programból, de a szovjetek nem kértek modernebb és drágább gépeket, így a T5 finom módosításokkal egészen 1975-ig gyártásban maradt, és összesen bő 330 000, azaz valamennyi Pannonia típusnál több készült belőle. Az 1970-es években itthon már nem tolongtak érte, de jól kialakult, stabil vevőköre megmaradt egészen a gyárbezárásig.
Fotó: Szécsényi Gábor/Retro Mobil
Nem minden motorblokkot festettek fehérre. A festés nagyon érzékeny, könnyen leválik az alumínium alapról, sok tulajdonos maga lecsiszolta. A karburátor hazai gyártmány, alatta a blokk tetején a mutató a bekapcsolt sebességfokozatot mutatja, feleslegesen, mert menet közben láthatatlan
Tesztgépünk 1969-es, és szinte eredeti állapotában pompázik ma is, jelenlegi gazdája egy börzén vásárolta, kicsit rendbe szedte, de generálozni nem kellett. A T5H indítási ceremóniája olyan, mint az úsztatós szívató eltűnése óta minden egyhengeres Pannoniáé. Szivatója dúsító aknás, dugattyúját egy rövid, a tank és az ülés közé felvezetett bowdent meghúzva kell bekapcsolni. Három rúgás, gyújtás nélkül, majd egy határozott letaposás szikrával, és ahogy a gépkönyv írja: "a motornak indulnia kell!" Ez szinte mindig így is van, éppen ezért szerette az egyhengerest annyira a szovjet külkereskedelem. Állítólag még az Izseknél is jobban indult hidegben, tartósságban pedig messze előttük járt.
Fotó: Szécsényi Gábor/Retro Mobil
A sebességmérőnek világítása is van, a tartós utazótempó legfeljebb 80-90 km/óra
A T5 alacsony és hosszú, könnyű átlépni. Nyerge széles, a szivacsbetét vastag, hosszú utakon sem "üli át" a motoros. A mélyre szerelt kormány kényelmes, de a vázgeometria és a nagy átmérőjű első kerék nem szereti a kanyarokat, nehezen fordul, kis sebességnél pedig könnyen beborul a motor eleje. Az egyenesfutás meglepően jó, az első villa lengéscsillapítása nagyon hiányzik, a hátsó rugóstagok hosszú rugóútja nagy teherrel és rossz úton hasznos. A fékhatás új korában is legfeljebb csak átlagosnak volt mondható, manapság pedig már nagyon gyenge, a tartós utazósebesség legfeljebb 80-90 km/óra. A vashengeres kétütemű hűtése rossz, sokat takar a két első vázbölcső, így nem meglepő, hogy a gyár bejáratáskor 1:20, és utána is legfeljebb csak 1:25-as motorolaj-benzin keverési arányt írt elő. Ma már sokkal jobbak az olajok, de így sem ajánlatos túllépni az 1:30-at, mert különben egy szép nyári napon megszorul a dugattyú. A T5H jól gyorsul, állásból 50 km/óráig az autók között még ma is kevés az ellenfele. Ha a váltó könnyebben, és főleg rövidebb utakon venné a fokozatokat, még dinamikusabban lehetne vele gyorsítani.
Fotó: Szécsényi Gábor/Retro Mobil
A kis fékdobos (160 mm), de változatlanul 19 colos kerekek a T5-ösön debütáltak 1964-ben. Később minden csepeli gépen elterjedtek
Műszaki adatokMotor: egyhengeres, léghűtéses kétütemű, oldalgyertyás hengerfejjel.
Hengerűrtartalom: 247 cm3. Furat x löket: 68,0 x 68,0 mm. Kompresszió: 7,5:1.
Teljesítmény: 16 LE, 5400/perc fordulaton. Végsebesség: 115 km/óra.
Vegyes fogyasztás: 3,8 l/100 km. Üzemanyag-tartály: 16,5 l.
Erőátvitel: olajfürdős többlamellás tengelykapcsoló, láncos primer hajtás, lábkapcsolású, négyfokozatú sebességváltó, lánchajtás. Hosszúság x szélesség x magasság: 2100 x 680 x 980 mm. Tengelytáv: 1380 mm. Saját tömeg: 143 kg.
Váz: acél, dupla bölcsőváz, elöl lengéscsillapítás nélküli teleszkópvilla, hátul két lengéscsillapítós, állítható előfeszítésű rugóstagra támaszkodó lengővilla, elöl-hátul egykulcsos dobfékek (160 mm), 19 colos kerekek

2018. november 26., hétfő

Az Országos Mentőszolgálat életéből / Folytatás a posztban


 Wittinger Kálmán az Országos Mentőszolgálat főpilótája.
 Markó utca 22., Országos Mentőszolgálat Központi Irányító Csoport, mentésirányítás.
Országos Mentőszolgálat rádiótechnikai szervize.


 Markó utca 22., Országos Mentőszolgálat Központi Irányító Csoport, mentésirányítás.


Markó utca 22., mentőautók az Országos Mentőszolgálat központja előtt.


Dózsa György út 25., a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kar udvara. Mentősök készenlétben a május 1-i felvonuláskor.


Derkovits sor, az Országos Mentőszolgálat állomása.


 BUDAÖRSI REPÜLŐTÉR- az Országos Mentőszolgálat mentőhelikoptere.


Lomb utca - Rozsnyai utca sarok, Láng Vasas sporttelep. Az Országos Mentőszolgálat mentőhelikopterének belső tere.


 MOGYORÓD HUNGARORING- az Országos Mentőszolgálat mentőhelikoptere.


Ezt is látnod kell

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...