Volt egyszer egy Méray / Folytatás a posztban

 Méray-Horváth Lóránd és öccse, Endre voltak az elsők Magyarországon, akik iparszerű körülmények között állítottak elő motorkerékpárokat. A Méray cég 1923-1948 között létezett, s motorkerékpárok mellett foglalkozott árufuvarozással, s kereskedelemmel is.

Méray-Horváth Lóránd (1892-1968) és öccse, Endre (1893-1966) voltak az elsők Magyarországon, akik iparszerű körülmények között állítottak elő motorkerékpárokat.
A Méray Motorkerékpárgyár Részvénytársaságot 1923. májusában alapították. Kezdetben egy Városmajor utcai pincehelyiségben folyt a munka. Itt finomítottak a Méray motorok összetéveszthetetlen háromszög-vázán. Az angolos hatást mutató vázba angol, Villiers és Blackburne motorok kerültek, bár kísérleti jelleggel más erőforrásokat is kipróbáltak. A próbálkozások meghozták a maguk eredményét: 1925. májusában, a szintén brit mintára megrendezett TT motorkerékpárverseny ultra-lightweight kategóriájában Lóránd egy 174 köbcentiméteres, felülvezérelt Blackburne motorral szerelt Méray-val első győzelmet aratott.

 Nem sokkal később a kis vállalkozás, amely a Magyar Általános Hitelbanktól felvett hitelekből működött, a bank kapcsolatai révén átkerül a Magyar Acélárugyár Rt tulajdonába.
Ettől kezdve szinte kizárólagos jelleggel JAP erőforrásokkal szerelik az immár kisebb szériákban készülő motorokat. A kínálat 175-680 köbcentiméteres sport- és túragépekig terjedt. A nyitott vázas, nyeregtankos motorok szép sportsikereket is arattak. A gyári csapat: Weber Oszkár, Erdélyi Ferenc és dr. Zsótér Bertalan. 1927-1928. folyamán többek között az Automobil-Motorsport húsvéti versenyén, a Magyar Túraúton és a Jánoshegyi versenyen diadalmaskodtak. Ezen kívül az állami megrendelések sem késlekedtek: a Rendőrség, a Pénzügyőrség, majd a Posta is a megrendelők sorába lépett.

 1926-ban a kínálat újabb termékkel bővült: megjelent a háromkerekű áruszállító. A motorkerékpár alkatrészekből összeállított szerkezetet kezdetben 350 köbcentiméteres JAP motor hajtotta. A tricikli második generációja, amelyet 1928-tól árusítottak, immár telekerékkel és nagyobb, 500 köbcentiméteres erőforrással óriási üzleti sikernek bizonyult. A gazdasági válságot is főleg az ezekkel a triciklikkel lebonyolított bérfuvarozási üzletággal sikerült átvészelni.

 A cég méretére jellemző, hogy amikor 1929-ben a Weiss Manfréd konszern először gondolkodott el komolyabban motorkerékpár-építésről, a Magyar Acélárugyár kétségbeesett levélben, mint “a kisebb fél” kérte a céget, hogy álljon el e törekvéseitől.
A Méray vázat 1928-ban átdolgozták, így abban akár már 1000 köbcentiméteres erőforrás is elfért. A felszerelések sorából az új, Burman váltó, a külön olajtartály, a tömzsibb üzemanyagtartály emelhető ki. A harmincas évek elején pedig, honvédségi sugallatra elkészítették a Csonka János által tervezett kerékpármotorral szerelt teljesen magyar gyártmányú 350-es és 500-as Méray típusokat.
A gazdasági válság alatt azonban a termelés visszaesett, a cég leginkább javításból, fuvarozásból és a MÁG egyik felszámolójaként az egykori dicső autógyár raktárkészletének kiárusításából élt meg.
1936-tól kezdve pedig a német Adler cég gyártmányait árusították. Ekkor sem hagytak fel a motorkerékpár-építéssel, a 350-est és az 500-ast is modernizálták, a krómozott tank, új első villa lettek e típusok megkülönböztető jegyei. Ezekből azonban alig néhány darab készült. Inkább az osztrák Puch 200-as típus és árusítása kötötte le a cég energiáit.

A második világháború után már nem készültek motorkerékpárok, a Méray cég gépjárműjavításra koncentrált, illetve megpróbálkoztak különféle külföldi autómárkák képviseletével, ám az államosítással véget ért az első magyar motorkerékpár-gyár története.
1923-1939. között nagyjából 1500-1800 Méray motorkerékpár készülhetett. A Méray-Puch jelű motorkerékpárok esetében csupán a jelvény utalt a Méray-eredetre, azok ízig-vérig osztrák Puch motorok voltak.

A D-Csepel 125 / Folytatás a posztban

 A D-Csepelek története egészen 1949-ig nyúlik vissza. Ugyanis ekkor kezdték el gyártani a Csepel 125-ös típust, amely 1949-től ’54-ig maradt gyártásban a Weiss Manfréd Acél- és Fémművekben (1950-ben államosították a gyárat, új neve Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek lett) A Csepel 125-ös tervezése Jurek Aurél nevéhez fűződik.

 Ezen időszak alatt a motorblokkon nem változtattak, ám korszerűbbé tette a motorkerékpárt a tankon megjelenő térdpárna, az erősebb fék és az első és hátsó teleszkópos rugózás alkalmazása.

Mivel azonban 1954-ben Csepelen megkezdődött a 250 ccm-es Pannoniák gyártása, a 125-ös előállítását átadták a zuglói Danuvia Szerszámgépgyárnak, amely álcázott fegyvergyár is volt.

A gyártás átvétele számos nehézséggel járt: dolgozók betanítása, új üzemszervezés, kapcsolatfelvétel a beszállítókkal. Mindezek következtében a sorozatgyártás beindítása csúszott, a nullszériát csak 1955 augusztusában gyártották le a Danuviában.

 A már Zuglóban készült új 125-ösök a következőkben különböztek az 1954-ig Csepelen gyártott modelltől:

 A márkanév Csepel 125/T (teleszkópos) helyett Danuvia Csepel lett, változott a tankmatrica, a nyeregbe D jelet sütöttek az RM helyett, a kormányszorítóra és a jobb oldali deknire Csepel felirat helyett D betű került.

A motorblokkban a „sonkás” főtengelyt „körsonkás” váltotta. A D-Csepeleket jellemzően 130 mm átmérőjű, krómozott keretű lámpával gyártották, de készült 110 mm-es lámpával szerelt „kislámpás” változat is.

 A festés általában fekete, de készítettek bordó motorkerékpárokat is (többnyire exportra).

 A csíkozás lehet fehér, bronz vagy aranyszínű (a bordó színűek bronz csíkosak) A tankra dupla csík került,a sárhányón a csíkozás nem lefutó, sarkai kerekítettek. A szerszámosdoboz-fedelek is csíkozottak. Az export változatokra kilométeróra is került.

 Igyekeztek minél olcsóbban előállítani a motorokat, ezért csak a lámpakereten, a kormányrögzítő bilincseken, a hátsó teleszkópszáron, a berúgó-, váltó-, fék és kuplungkaron valamint a kipufogón csillogott króm. (néhány motoron előfordult a kormány krómozása)

A kormánykifliket, a jobb és baloldali deknit polírozták, a többi alkatrészt festették.

Az ’50-es évek elején már szükségessé vált a 125-ös modell fejlesztése - bár készült egy prototípus Csepelen, mely Vígh Endre nevéhez fűződik – de gyártásba nem került, mivel megkezdték a Pannoniák gyártását.

A Danuviában az eredeti tervek egy 175 ccm-es típusról szóltak, melyből 2 ígéretes prototípus is született. A 175/1-est Újvári József és Walkovszky János alkotta meg, a 175/2-es Bengyel Géza konstrukciója. Sajnos azonban politikai döntés (a fegyvergyártásra kellett koncentrálni) miatt félre kellett tenni a 175-ös típust, helyette a „125-öst lehetett” fejleszteni, melynek prototípusát Páhi Ferenc készítette el. Ez lett a Danuiva DV 125, mely 1957 végén felváltotta a D-Csepelt.

 125-ös mkp-k Zuglóban: 1954-ben átkerült a 125-ös gyártása a zuglói Danuvia Szerszámgépgyárba, ahol 1954-től 1957-ig gyártották a D-Csepeleket. Ennek fejlesztéseként 1957-ben megjelenik a Danuvia DV 125, mely 1966-ig marad gyártásban amikor is véglegesen beszüntette a motorkerékpárgyártást a Danuiva Szerszámgépgyár.

Tünde (motorkerékpár) / Folytatás a posztban

 A Rákosi Mátyás Motorkerékpárgyárban (későbbi nevén Csepel Motorkerékpárgyárban) Bogáti Péter Jurek Jenő segítségével még 1953-ban készített egy 50 kilós, 125 cm3-es Csepel motorral hajtott robogó-prototípust.
A Csepeli Nagytömegárugyárban pedig az ezermester Sági László készített egy Cimbora nevű robogót 1957-ben.
Szintén 1957-ben a Kohó és Gépipari Minisztérium már egy „utazó robogó” bevezetését tervezte. Ezt követően, 1958-ban összeolvadt a Nagytömegárugyár és a Motorkerékpárgyár. 1958. nyarán kiderült, hogy a Kohó- és Gépipari Minisztérium illetékesei úgy döntöttek egy éven belül el kell kezdeni egy vadonatúj, 175 cm3-es robogó gyártását.

 A 175 cm3-es motor korábban, mint a Danuvia 125 lehetséges utódának hajtóműve szerepelt. Bár prototípusok is készültek, végül ez a téma lekerült a napirendről.
A motor tehát készen állt, ám a kibővített motorkerékpárgyári szerkesztő-gárdának alaposan fel lett adva a lecke a rövid határidővel. A kollektíva mindent beleadott. Bogáti Péter, Sági László, Török Gábor fektették le az alapkoncepciót. A motort Török Gábor és Bakonyi Antal, a futóművet Szente Gyula és Bogáti Péter konstruálták. A sebességváltót egy fiatal mérnök, Kováts Miklós alkotta meg.
Dózsa-Farkas András, a Képzőművészeti Főiskola iparművészeti szakának tanszékvezetője sugallatára a képzésben résztvevő diákokat megbízták a robogó formatervének elkészítésével.

 1958. augusztusára elkészült a Tünde névre keresztelt robogó működő prototípusa. 1959-re 350 db összeállítása volt a tervcél, ám ekkor csak 50 db készült: „175 cm3-es robogó tervfeladatának nem teljesítése a felszerszámozás elhúzódásának és a konstrukciós problémák késői megoldásának a következménye” hangzott az indoklás.

 A sorozatgyártás végül 1960-ban megindult, ám a tervezett 2700 helyett csupán 1012 Tünde készült: „robogó gyártása során erős késedelmet okoztak egyes nyersanyagok és kereskedelmi áruk késői beérkezései. Igen nagy problémát jelentett az, hogy a szerszámok és készülékek jelentős része még ebben az időszakban is javítgatásra és módosításra szorult.” - írták a Motorkerékpárgyár 1960. évi működését értékelő elemzésben.
Sajnos a Tünde két évet sem élt. Hivatalos megfogalmazás szerint a belkereskedelem nem biztosított rá megrendelést, emiatt, valamint a „robogó konstrukciós problémái és a KGST-n belüli profilrendezés hatásaképpen” 1961. végén, nagyjából 2500 darab elkészülte után a Tünde gyártását beszűntették.

A Tünde jellemzői: a kétütemű, 8-9 lóerős motor a burkolt kétkerekűeknél szokásos, ventilátoros kényszerhűtést kapott, a lengő-rugózó, kúp-tányérkerekes hajtóműegység féloldalas hátsó himbaként is szolgált. Az első felfüggesztés félhosszú-lengőkaros Earles-villa volt. A 90 km/ó végsebességű, 115 kg súlyú jármű kellemes és komfortos közlekedést tett lehetővé.