2019. augusztus 30., péntek

NSU Kettenkrad HK 101

Az Sd.Kfz. 2, vagy más nevén a Kleines Kettenkraftrad HK 101, rövidítve Kettenkrad (magyarul lánctalpas motorkerékpár), a Harmadik Birodalom által a második világháborúban használt jármű, pályafutását az ejtőernyős alakulatok könnyű tüzérségi vontatójaként kezdte. A járművet a Ju 52 repülőgépes szállításra tervezték, ejtőernyős célbejuttatása azonban nem volt lehetséges. A jármű előnye, hogy ez volt az egyetlen tüzérségi vontató, amely elég kicsi volt ahhoz, hogy elférjen a Ju 52 belsejében.


A Kettenkrad kormányzását a kormányrúddal végezték: kisebb fordulathoz elég volt a kormányrúddal elfordítani az első kereket, nagyobb fordulathoz azonban a lánctalpakat is fékezni kellett.
Az Sd.Kfz. 2 tervezését és gyártását a neckarsulm-i NSU Motorenwerke AG végezte. Az első tervezet 1939 júniusában készült el, első bevetésére az 1941-es Szovjetunió elleni hadjárat során került sor. A háború későbbi szakaszában a stettin-i Stoewer cég is gyártotta a típust licenc alatt.
A Kettenkradok többségét a keleti fronton használták, ahol kommunikációs kábeleket fektettek, terheket vontattak és katonákat szállítottak az orosz sáron keresztül. A háború későbbi részében reptereken is alkalmazták a Kettenkradokat repülőgépek vontatására, leggyakrabban Me 262 sugárhajtású vadászgépeket vontattak. Üzemanyagtakarékosságból a gépeket a kifutópályára vontatták ahelyett, hogy önerőből gurultak volna oda.
A járművet az észak-afrikai hadszíntéren és a nyugati fronton is alkalmazták.
A Kettenkradhoz kifejlesztettek egy speciális utánfutót is (Sd.Anh. 1), amellyel szállítási kapacitását növelték.
Lánctalpas jármű lévén a Kettenkrad 24°-os emelkedőn képes felmászni homokban, szilárd talajon még meredekebb lejtőn is, ha a vezetőnek volt elég bátorsága hozzá.
Mindössze két jelentősebb altípusát gyártottá a járműnek, a gyártást pedig 1944-ben abbahagyták, ameddig 8345 darabot gyártottak belőle. A háború után az NSU folytatta a gyártást egészen 1949-ig, de ezeket a járműveket már csak mezőgazdasági használatra szánták. A háború után nagyjából további 550 darab Kettenkrad készült.
Fejlesztő ország Harmadik Birodalom
GyártóNSU Motorenwerke
Általános tulajdonságok
Személyzet1 + 2 utas
Hosszúság3 m
Szélesség1 m
Magasság1,2 m
Tömeg1560 kg
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat-
Elsődleges fegyverzet-
Másodlagos fegyverzet-
Műszaki adatok
Motor4 hengeres, vízhűtéses benzinmotor
Sebesség70 km/h







2019. augusztus 13., kedd

Ikarus 180-a BKV 1980-ban vonta ki a forgalomból.

Az Ikarus 180 az Ikarus Karosszéria- és Járműgyár első sorozatban gyártott elővárosi-városi csuklós busza. Szóló változatai az 556-os és 557-es típusok. Az első példány (a prototípus) 1961-ben jelent meg, a jármű később a FAÜ, majd a pécsi MÁVAUT tulajdonába került, végül ebből lett a Hotelbusz (GA-79-65). Az autóbusz 1966-tól 1973-ig volt gyártásban. Összesen 7802 db busz készült a szériában, ebből 520 darab hazai célokra, melyből 416 a fővárosnak. Az utolsó hazai 180-ast a BKV 1980-ban vonta ki a forgalomból.

Története

1958-ban indult a fejlesztés K-180 kód alatt. Az autóbusz formatervezője Finta László (a későbbi Ikarus 200-as család tervezője), a műszaki tervező Schmiedt Kázmér volt. A korszerűtlen alvázas, orrmotoros trambusz (Ikarus 620/630) helyett különleges, létrás fenékvázat találtak ki, kombinált lap- és légrugózással, padló alatti fekvőmotorral.
A buszt 1961-ben mutatták be (motor nélkül) a városligeti Budapesti Helyiipari Vásáron, mely 180 ember befogadására volt képes – innen ered a típus jelzése. Festése az ablakok felett fehér, alatta piros, a fényszórók és a hűtőmaszk magasságában, körben fekete sávval díszített volt. Újdonság volt a buszban a szervokormány és az erőforrás padló alatti elhelyezése.
A nullszéria 1963-ban készült el – még Csepel motorral –, majd a következő évben a FAÜ vette őket állományba GA-85-10 – GA-85-19 rendszámmal. 10 darab busz először az 5-ös, majd a 12-es busz vonalán állt forgalomba. A jelentkező problémák miatt (kipukkant légrugó, kiszakadt vagy lógó hátsó ajtó) a későbbi években kisebb darabszámban szerezték be őket. Nagyobb változás volt 1968-ban a Csepel motort felváltó Rába-MAN D.2156 HM 6U motor.
A busz gyártását 1973-ban állították le, ezzel párhuzamosan kezdődött a 200-as család (köztük a 180-ast felváltó 280-as) sorozatgyártása. Az utolsó magyarországi Ikarus 180-ast a BKV 1980. január 20-án törölte az állományból.
Jelenleg a BKV nosztalgiaflottáját egy darab Ikarus 180-as erősíti, LZZ-330-as forgalmi rendszámmal.

Altípusok

Altípus jelzéseJellemzője
180.10
180.12
180.32
36 ülőhellyel + 150 állóhellyel rendelkezett.
180.2260 ülőhellyel rendelkezett.
180.70A többi példánytól eltérően JÁFI P1-619.00 típusú közvetlen befecskendezésű dízelmotor hajtotta.


2019. július 7., vasárnap

De mi az a "Hopszázás", és miért volt tilos?

Az emberek mindig szerettek mulatni, és a fiatalság mindig is kicsit bolondosabb táncokkal szórakoztatta magát, mint az előző generációk.
Minden korban voltak olyan táncok, amik kiverték a biztosítékot, és megpróbálták tiltani. Ilyen volt egykoron a Hopszázás is, ami valójában nem csak egy tánc, hanem  egy táncelem is.  
Eredetileg hopszpolka volt a neve, német néptánc, és hogy miért hopsz?
Mert ugrós, forgós tánc. A lányokat ugráltatják, emelgetik, forgatják a férfiak. Ez bizony a 1800-as évek végén Magyarországon is ismert tánc volt, a paraszti mulatságokban szívesen járták. Egy gond volt vele, túl sokat mutatott a lányokból. Ekkoriban - még főleg nyáron -  nem feltétlenül hordtak bugyogót faluhelyen a hajadonok, persze alsószoknya volt, de hát ilyen forgós,pörgős,ugrós táncoknál az nem sokat takart. 
A városi emberek inkább az 1920-as években ismerkedtek meg vele, akkor mutatták be Szirmay Albert operettjét, a Mágnás Miskát, melyben ez a tánc is szerepel. Ebben az időben már általános volt ama bizonyos női fehérnemű viselése, ennek ellenére még nem szívlelték a teljes comb, kivillanását tánc alatt, sőt vannak olyan pillanatok forgás közben, amikor a szoknya semmit nem takar. 
Nem csoda, ha a harmincas években és előtte erkölcstelennek tartották ezt a táncot, hisz a század elején még hosszú ruhában jártak a nők, és az is nagy csoda volt, ha a boka villant... 
 Az 1949-ben készült film Mészáros Ági és Gábor Miklós főszereplésével pedig még nagyobb népszerűséget szerzett a táncnak, táncelemnek.  De inkább a falusiak körében, és főleg búcsúkban járták. 


Autószerelő volt, aztán ő lett minden idők legnagyobb Bánk bánja

Schulder Józsefként született Kistarcsán 1916 szeptember 18-án, a Gép- és Vasútfelszerelési Gyár kolóniáján, úgy hívták akkoriban: Jelinek-telep.  Hárman voltak testvérek, két nővére volt. Szülei viszonylag hamar elváltak, édesanyja nevelte a gyerekeket.   Magyarország talán legismertebb, és legnépszerűbb tenoristája lett, ha Bánk bánról volt szó, akkor az emberek Rá gondoltak, azonosították vele. 146-szor lépett színpadra Bánk-ként.  
Erre a szerepre is, mint mindegyik másra komolyan készült, utána olvasott, belemélyedt. Tudta, hogy hitelesen csak így formálhatja meg, mutathatja be hazaszeretetét, és népe iránti aggodalmát.
Ha este fellépése volt, akkor a délelőtt kikapcsolódással telt el, délben kiadós ebéddel, délután pedig beénekelt. Számára még nehezebb szerepeknél pedig előző nap kétszer is próbált.

Megjelenése, tartása, hangja alapján hőstenor volt, népszerűsége vetekedett a könnyűzenei előadókkal,rajongtak érte az emberek, ami egy operaénekesnél igencsak ritka -  nem volt olyan gyerek az országban, aki legalább ének órán ne hallotta volna előadásában Bánk áriáját lemezről. 
A mai napig a magyarok nagy része úgy vélekedik, hogy Bánk áriáját, a "Hazám, hazám"-ot senki sem énekelte előtte, és utána sem úgy, mind Simándy József. Az ő előadásában nyert igazán értelmet a dal, a szöveg. Hallatára, szuggesztív előadása miatt rendkívül mély érzések törnek elő.
Tudta, hogy népszerűségét ennek a szerepnek köszönheti, és bár szerette volna, hogy más szerepekben is jobban megismerjék, elfogadta a közönség akaratát...
Tehetsége valóban nem "csak" erre az egy szerepre korlátozódott, rendszeresen vendégszerepelt külföldi operaházakban, így fordult elő, hogy Münchenben Donizetti: Lammermoori Lucia előadása után 39-szer kellett kimennie a függöny elé megköszönni a tapsot...
Alkatilag, hangilag világsztár lehetett volna, viszont pont abban az időszakban született, amikor a politika ennek a lehetőségnek nem kedvezett.
Egy róla készült portréfilmben mondta annak idején régi szakmájáról, az autószerelésről:
A színpadon lehet valaki dalnok, de itt mesternek kell lenni....
Iskola után a Szürketaxi vállalatnál kitanulta az autószerelő mesterséget, kollégái itt ismerték meg énektudását, és az ő unszolásukra kezdte később képezni magát.  23 éves koráig dolgozott szerelőként, hirtelen történt a váltás, egyik nap még a műhelyben dolgozott, másik nap pedig már az Operába ment.  Posszert Emília zenepedagógus magániskolájában szívta magába az alapokat, ő készített fel a Zeneakadémiára, ahol dr. Székelyhídy Ferenc növendéke volt.  Székelyhídy Ferenc a kor nagy tenorja volt. Ezzel egyidőben az Operaház kórusának is tagja volt, így kereste kenyerét. 1945-ben végzett az Akadémián, majd egy évvel később mutatkozott be szóló tenorként még Szegeden, a Carmenben - Don José szerepét játszotta. 1947-től már az Operaház színpadán is játszott, melynek 1990-ben lett örökös tagja. 1978-tól, 18 éven keresztül a Zeneakadémián is tanított. 
Budapesten a Hegyvidéken, XXII. kerületben élt a Mártonhegyi úton, idővel Balatongyörökön vett egy telket, ahová lassan, saját kezével nyaralót épített. Ide ment le Oláh Gusztáv díszlettervező, rendező még 1952-ben, és kezdte rábeszélni Simándyt Bánk szerepére. Nem volt könnyű dolga, mert a művésznek elég erős elképzelései voltak ebben a témában. Meg volt róla győződve, hogy bizonyos szerepekre érni kell, nem mindegy milyen élettapasztalat van a háta mögött. Otellóra is már az ötvenes évei előtt próbálták rávenni, de ő mindig visszautasította, úgy gondolta, hogy ő azt a szerepet hitelesen 50 felett tudja előadni.
Nem csak nagy énekes, hanem nagy, erőteljes, okos, tájékozott, sokoldalú  személyiség volt. Egy igazi művész.
 Hisz az igazi művész saját magát adja, senki mással össze nem téveszthető.  Egyszeri, egyedi, csak saját magára "hasonlít". 
1953-ban Kossuth - díjjal is kitüntették, Érdemes- és Kiváló művész volt, Erzsébet-díjas, Bartók-Pásztory-díjas, megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja volt, és Magyar Örökség díjas is lett.
1997. március 4-én hunt el Budapesten.

És végezetül egy anekdota a régi időkből:
Egy forró augusztusi napon Simándy József összetalálkozott egy jeges kocsival, még a  hűtőszekrény nélküli időkben. 
Mialatt izzadó homlokát törülgette, irigykedve nézte a jeges munkáját, ahogy hegyes kampójával kiemeli a jégtömböket, s miközben évődik a várakozó menyecskékkel, percenként küldi, ordítja érces hangján a csábító szózatát: Jegeeees! jegeeees! 
- De szeretnék cserélni magával, barátom!- szólt sóhajtva a jegeshez.
- Azt elhiszem. De ahhoz hang is kell, uram!...  :)


2019. június 24., hétfő

A temetőre épült városrész


A „hírös város” első lakótelepének építése 1961-ben kezdődött meg az égető lakáshiány enyhítésére. A lakónegyed a Zománcipari Művek szomszédságában terül el, és a katolikus Szentháromság temető egy részét is elfoglalta. Természetesen az új városrész a kommunizmus legnagyobb alakjáról, Leninről kapta a nevét. Ebben posztunkban erről a lakótelepről mutatunk képeket. 
Az 1945 után beköszöntött új világ gyökeres változást hozott az ország berendezkedésében. A szovjetizálás mindenhol megmutatkozott, és a városok képe is jelentősen átalakult. Kecskemétet évszázadokig mezővárosként tartották számon, és az 1930-as évekre az ország egyik legjelentősebb gyümölcsexportpiacával rendelkezett, emellett a gyümölcsöket feldolgozó üzemei (konzervgyár, szeszgyár) is kiemelkedővé váltak. Ám a „vas és acél országában” már az iparra helyeződött a hangsúly, így Kecskemét is „munkásvárossá” lett. Ezzel együtt 1950-től a város Bács-Kiskun megye székhelyeként működött.




A megváltozott városkép – Kecskemét 1967-ben (forrás: egykor.hu)

A város szerkezete azonban nem felelt meg a változásoknak. Kiépítetlen volt például a közmű, ahogy az úthálózat is. A növekvő és egyre inkább az iparban foglalkoztatott lakosság miatt pedig nagy volt a lakáshiány. A meglévő lakások – amellett, hogy kevés volt belőlük – korszerűtlenek voltak, a lakóövezetek pedig zsúfoltak. A mezővárosból iparvárossá vált Kecskeméten ezért a második öt éves terv keretén belül döntés született az első lakótelep felépítéséről. 




A Szentháromság temető és mögötte az új lakótelep (Fortepan 30992/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT)

A legkorábbi tervek szerint a lakóházak egy része (kb. 600 lakás) a Tizedes utca, a Magyar utca, illetve a Forrás utca térségében épült volna fel, ami azonban túlságosan költségesnek tűnt. Ezért esett a választás a Szentháromság temető többnyire üres területeire. A temető a pusztító pestisjárvány idején, 1739-ben nyílt meg. Miután ekkor csak az akasztófa mellé engedték az embereket temetkezni, két ferences rendi szerzetes a katolikus pestises halottak számára a Szentháromság-kápolna köré új temetőt nyitott. Több mint száz évvel később már a város előkelőségeinek és nagy alakjainak sírjai feküdtek itt.




A Szentháromság-kápolna a leninvárosi lakóépületek között, 1970 (Fortepan 31048/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT)

A leninvárosi alapkő letétele 1961. március 21-én, a Tanácsköztársaság kikiáltásának 42. évfordulóján történt a Rávágy téren. (Maga a tér elnevezése is utal rá, hogy a terület jó fekvése miatt kívánatos hely volt az itteniek számára, ellenben például a „Muszájnak” nevezett városrésszel.) Az ünnepségen részt vettek a párt megyei és városi vezetői, illetve Szurkov szovjet vezérőrnagy, míg az alapkövet – benne az emlékiratot, a városrész alaprajzát és a Petőfi Népe aznapi számát – Rózsa János ’19-es kommunista helyezte el.




Az alapkő letétele (Petőfi Népe, 1961. március 23.)

Az építkezés először a temető használaton kívüli részén indult meg, de 1962. június 5-től kezdve néhány hónap alatt 2500 sírt is exhumáltak. Amikor 1964-ben a köztemető megnyílt, oda kerültek át többek között Katona József, Mathiász János és Kada Elek maradványai is. A munka nehezen indult meg, mivel a temető üres területein a víz mélyedéseket vájt a talajba, amit fel kellett tölteni. Ezenkívül az eredeti tervekkel ellentétben mégsem épült meg Kecskeméten az a falelemgyártó-üzem, amely az építkezést könnyítette volna, hanem az akkori sztálinvárosi (ma Dunaújváros) üzem kapacitását növelték meg végül.




Természetesen a legkiválóbb brigádok dolgoztak az építkezésen (Petőfi Népe, 1967. szeptember 24.)

Az először elkészült lakótömbökbe 1962 februárjában költözhettek be az első lakók. Kezdetben Leninvárost 1008 lakásosra tervezték, végül – persze a tervet túlteljesítve – 1500 lakás épült fel. A lakások mellett a városrészben helyet kapott egy 12 tantermes iskola, óvoda, bölcsőde, egy üzletsor és egy nagyobb ABC, illetve egy cukrászda és étterem is. Az egész városnegyed 1968-ra épült fel. Ebben az évben, november 24-én avatták föl Lenin szobrát is az akkor már szintén róla elnevezett egykori Rávágy téren. A szobrot Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotta, akinek a nevéhez például a gellért-hegyi Szabadság-szobor (Felszabadulási emlékmű) is köthető. Ahogy az utóbbi szobornak, úgy a leninvárosi Lenin-szobornak a sorsa is érdekesen alakult. Máig ismert történet például a kecskemétiek körében, hogy egyszer néhány suhanc zsíros kenyeret tett a szobor tenyerébe, míg a hátára permetezőt – mások szerint poroltót – szereltek. Természetesen a tettesek soha nem kerültek meg.




Lenin-szobor avatása (Petőfi Népe, 1968. november 26.)

„Az új Lenin-szobor szép élményt nyújt majd sok-sok embernek, helyieknek és vendégeknek, sokak elméjében ébreszt magasztos gondolatokat. Mert a szobor témájánál fogva ércbeöntött szimbólum, a történelmi igazság és a kommunista emberség szimbóluma, s ezt csak aláhúzza kiváló művészünk megformálása.” (Nyers Rezső)
Nyers Rezsőnek a szoboravatáson elmondott szavait és a fenti történetet összevetve valóban élményt adó alkotásról volt szó. Emellett persze szinte minden évben volt koszorúzás vagy egyéb ünnepség a szobor lábánál.




Ünnepség a szobor lábánál (Petőfi Népe, 1978. április 23.)

Problémák persze mindenhol adódnak, így nem kerülték el Leninvárost sem. Hiába igyekeztek modern, kulturált lakónegyedet létrehozni, mégis előfordult, hogy emberi csontmaradványokkal játszadoztak a gyerekek a házak között. Persze ha belegondolunk, hogy részben egy temetőn épült fel a lakótelep, talán ez nem is annyira meglepő. Ahogy az sem, hogy egy gyár szomszédságában nem a legtisztább a levegő. A kecskeméti Zománcgyár pedig nemcsak a kéményekből kiáramló füstjével szennyezte a környezetet és kormolta be a házakat, hanem a zománcgyártásnál felszabaduló fluorgázzal is. Ezeken a problémákon csak 1987-ben tudtak enyhíteni az üzemben.




Leninvárosi lakótömbök a Halasi út mentén, jobbra a Zománcművek épületei (Fortepan 28711/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT)
A lakótelep mentén halad az 5. számú főút is, ezért a környék ma sem számít csöndesnek. Az 1970-es években készült felvétel jobb sarkában a Zománcművek udvara látható, bal oldalon pedig a Batthyány utca torkolata a Rávágy téri lakótömbökkel (Bács-Kiskun megyei utak. KPM Kecskeméti Közúti Igazgatóság, Kecskemét, 1977, 74.o.)

Gondot okozott, hogy a lakótelepen egy ideig nem voltak utcák, a házak csak számokat kaptak. A valóságban azonban sokáig még a számokat sem tették ki az épületekre, mondván „sok új ház épül, s ily módon változik a sorrend”. Ez azonban nem csak a lakók életét nehezítette meg. Ahogy az újságban olvashatjuk:
„Előfordul, hogy a postás nem tudván, hányas számú épületben jár, illetéktelen helyre továbbítja a levelet. A vidékről érkezők körbegyalogolják az új lakónegyedet, mire megtalálják ismerősüket. Így járnak a mentők, a tüzelőt szállító gépkocsik és még lehetne sorolni.”
Túl azon, hogy egy gyár mellett épült fel a Leninváros, a lakótelepet – ahogy az egész várost – lényegében kettészeli az E5-ös főút is. A nagy forgalom okozta zaj mellett a közlekedés is nehézkes volt az úton keresztül haladó lakók számára, mert sokáig csak egy zebra volt felfestve számukra. A megoldást természetesen a jelzőlámpák jelentették.






Azóta viszont megszűnt a gyár, lebontották a Lenin-szobrot, és a lakótelep már Árpádváros néven szerepel Kecskemét negyedei között.




Leninváros a Tizedes utca felől nézve (Fortepan 28990/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT)
Warszawa taxi a Rávágy téren (Fortepan 28993/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT)
Leninvárosi gyerekek a Rávágy térnél, háttérben a református templom tornya (Fortepan 28994/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT)
A Lenin-szobor mellett az Ülő nő szobra (Andrássy Kurta János alkotása) díszítette a Rávágy teret, háttérben a Toronyház étterem és egy (éppen megéhezett?) rendőrjárőr (Fortepan 65656/MAGYAR RENDŐR)

„A kereskedelmi alközpont egy belső térre hangolt és védett zártságot mutató lakótelep kiszolgálására szolgál. Fókuszában burkolt tér, vízmedencével és Andrássy K. János Ülő nő szobrával a lakosság élénk életének piazzettájává vált igen rövid idő alatt, bizonyítva ennek az építészeti eszközökkel biztosítható társadalmi igényét is.” 





Toronyház étterem és eszpresszó a Leninváros „főterén”, emellett üzletsor és egy ABC is helyet kapott (Fortepan 111736/BAUER SÁNDOR)
Az étterem belülről (Fortepan 111675/BAUER SÁNDOR)
A Szabó Kálmán utca 1968-ban, egykor a temető területe volt, az utca végén látható cikkcakkos tetejű épületben különböző üzletek kaptak helyet (Fortepan 65659/MAGYAR RENDŐR)
A Küküllő és a Mátis Kálmán utca sarka, utóbbi utcában épült a lakótelep óvodája és iskolája. A gyerekek biztonságos közlekedését úttörők segítették, ám a helyi lap szerint az autósok olykor ennek ellenére sem álltak meg (Fortepan 65653/MAGYAR RENDŐR)
A Szabó Kálmán utca épületei (egykor.hu)

Forrás:https://ntf.hu/index.php/2017/08/25/a-temeton-epult-lakotelep-leninvaros-kecskemeten/

Ezt is látnod kell

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...