A Babetta története / Folytatás a posztban

A Babetta világkörüli utazása

Két tervező, G. Ulicky és J. Safarík megoldotta a feladatot és hamarosan az új motorkerékpár két különböző verziójával álltak elő, az egyik nagy 23”-os kerekekkel, a másik kisebb, 16”-ossal készült. Kezdetben az export-igényeket kívánták kielégíteni, így a nagyobb kerekű verziót kezdték gyártani, 28-as típusnak elnevezve ezt a konfigurációt. A próbagyártás során 100 darabot készítettek 1970-ben tesztelésre és eladásra, majd 1971 tavaszán beindult a gyártás. Ennek a motorkerékpárnak nem volt hátsó rugózása, ellenben érintkezésmentes tranzisztoros gyújtást kapott, amit egy piros műanyag dobozban helyeztek el (és ezt Transimonak hívták). Ez volt a világ első ilyen modellje, eddig ezt csak autóknál használták.

 JAWA Babetta 28

A 28-as típus a PS által gyártott motorkerékpárok teljesen új generációját képviselte és elhatározták, hogy új nevet adnak neki, mást, mint amit a JAWA megkívánt. Azért történhetett ez, mert a JAWA-val való együttműködés ténylegesen véget ért és nem akarták a Manet nevet használni, mivel ezt a robogókhoz társították. Egy új márkanevet kitalálni nem egyszerű feladat, de végül is megtörtént, ebben az időben került a csehszlovák slágerlisták élére a „Babetta sla do sveta” című dal, ami jelentése „Babetta világkörüli utazása”. Ez jól mutatta, hogy a gyárnak feltett szándéka volt a világ összes piacára kijutni.

Sajnos az eladások kiábrándítóak voltak, így a PS taktikát változtatott és a kisebb kerekű változat gyártása mellett döntött. Az 1973-as modell 206-os típusnévvel és 16”-os kerekekkel hagyta el a gyárat, fő célpontja Németország, Hollandia és az Amerikai Egyesült Államok volt. A 206-os Babetta még pedál-indítású egysebességes segédmotoros kerékpár volt centrifugális tengelykapcsolóval és az egyszerűségére jól reagált a piac és Németországban a motorkerékpár megkapta a Szövetségi Tervezői Díjat 1974-ben. 18000 darabot adtak el ebben az évben Németországban, a 60000 darabos éves teljes termelésből. A segédmotoros kerékpár átütő siker volt és a tervezői nagyon elégedettek voltak. (A német piacon még 206B, nálunk már 207.0xx típusszámmal forgalmazták. A szerk.)

 JAWA Babetta 206

1975-ben a PS áttervezte a moped hátsó részét, hátsó rugózott lengővillát építettek be. Ez a 207-es típusú Babetta még sikeresebb lett, annyira, hogy 1976-ban a termelés 100 %-át exportálni tudták. Egyedül Németországban (Német Szövetségi Köztársaság) közel 20000 darabot értékesített a Quelle magazin. Mind a mai napig ezek a mopedek még futnak az utakon, némelyikük még az eredeti Transimo gyújtással.
(Az első ilyen modellek 207.1xx típusszámmal láttak napvilágot. A szerk.)

Végül a Motokov belátta az elhamarkodott döntés hibáját és zöld utat adott az újabb fejlesztéseknek a tervezésben és műszaki megoldásokban.
Rendkívül rövid idő alatt a PS számos eltérő típust készített: 207.200, 207.300, 207.400, 207.500 a különböző igényű piacokra, pl. a németeknek és hollandoknak külön egy 25 km/h végsebességű változatot, az Egyesült Államokba egy 30 km/h-s változatot, a hazai piacra pedig 40 km/h-s változatot. Volt egy hosszú nyereggel szerelt sport változat is. Annak ellenére hogy az eladások valóban jól mentek a 70-es évek végén, a PS és a Motokov tudta, hogy nem tart örökké, ezért egy új típus megalkotásába fogtak.

 JAWA Babetta 207

1983-at írtunk, mikor az új modell napvilágot látott, 210-es számmal illetve. Ez a 207-es már bizonyított koncepciójára épült, de teljesen új megjelenést és módosított motort kapott egy kétsebességes, automata váltóval szerelve. A második sebességi fokozat volt a harmadik tengelykapcsoló a blokkban és rengeteg fejfájást okozott annak, aki a motort akarta javítani. Egy tengelykapcsoló volt a motor beindításhoz, egy az elinduláshoz és alacsony sebességhez és egy a nagyobb sebességhez.

 JAWA Babetta 210

A német piac az egysebességes változatot részesítette előnyben, így nekik azt gyártottak. Az eltérő verziók végsebessége 25 és 50 km/h között változott, bár egy kis tuninggal a végsebesség könnyen 60 km/h fölé kúszott. Ian Bridge egy tuningolt Jawa Jazz verziót használt a BMF/ACU 500 mérföldes Navigációs Rallyn és az ő gépe 70 km/h-ra volt képes.

A PS-nek ebben az időben körülbelül 13500 alkalmazottja volt, melyből 3500 foglalkozott a motorkerékpárok gyártásával (a gyár főprofilja fegyverek és forgódarukhoz való nagyméretű golyóscsapágyak gyártása volt). Nagy volt, de a PS csak egy része volt egy még nagyobb vállalatnak, a ZVL-nek, egy szlovákiai nagy golyóscsapágy gyártónak, 64000 alkalmazottal. Amíg a Hidegháború kiteljesedett, a ZVL-nek harci repülőgép motorokat kellett gyártania. Ezen motorok gyártásához extra helyre volt szükség és mivel ehhez az észak-szlovákiai gyár teljes kapacitása kellett, így a motorkerékpár gyártást máshová kellett költöztetni.

1985 év végén döntött a PS a kétkerekűek fejlesztésének és gyártásának leállításáról Povázská Bystricán és egy új helyettesítő gyárat építettek egy hihetetlenül kis faluban, Kolárovón. Kolárovó a magyar határ közelében van és főként magyarok lakják, és főként a mező-gazdasághoz értenek. A gyár erre a területre való telepítésének a fő oka a térség iparosításának segítése és a magyar kisebbség háborgási lehetőségének megfékezése volt. 1986-ban a 210-es típus gyártását áttelepítették ebbe a vidéki gyárba.

 Kolárovó (Gúta), az úszó vízimalom igazi látványosság (kép forrása: Slovakia Photo Gallery)

Az új kolárovói gyárnak nem volt tapasztalata a motorkerékpár gyártásban, minden gyártó berendezést Povazska Bystricából telepítettek át, az ellenőrző berendezésekkel és a moped gyártásához szükséges műszaki dokumentációkkal együtt. Közben beszámoltak arról, hogy a kolárovói emberek arra panaszkodtak, hogy a PS-ből csak az öreg berendezéseket és technológiákat telepítették át.

1986 nagy részében napi kapcsolat volt Kolárovó és Povazska Bystrica között a fejlesztés, gyártás és tesztelés kapcsán. Sok PS személyzet volt ideiglenesen Kolárovón a gyártást segíteni, de 1986 végén mindannyian hazatértek és a kapcsolat megszakadt. Kolárovó immár teljesen magára maradt. Azonban a 210-es típus gyártása folytatódott és a következő években a termékpalettát bővítették. Piacra dobták a 210 mini, 210 lux, 210.008, 210.011, 210.012, 210.021, 210.025, 210.041, 213, 215, 225, 226, 228 típusokat. Ezek mindegyike a 210-es típusra épült. A termelés néha meghaladta a 100000 darab/év mennyiséget és kezdetben úgy tűnt, minden rendben van – én mondom, csak úgy tűnt!

 Új Babetta 210

A szomorú vég

Az 1990-ben bekövetkezett szocialista gazdasági összeomlás utáni politikai és gazdasági változások Kolárovóban is éreztették hatásukat.
A privatizációt követően megszűnt az állami támogatás, bár már az 1980-as évek óta folyamatosan csökkentették. Az energia és az alapanyagok ára emelkedett, azok a piacok Magyarországon és a többi ex-kommunista országban, melyek eddig nyitottak voltak az új termékek számára, most elutasítóvá váltak a szlovák termékekkel szemben.

A Csehszlovákiának 1993-ban történt Csehországra és Szlovákiára való szétválásával néhány termék beszállítója külföldivé vált, így pl. a gumiabroncsok, elektromos berendezések, láncok és egyéb alkatrészek hirtelen külföldi importból származtak. A Babetták korábbi kizárólagos forgalmazója, a Motokov szintén külföldivé vált. Ez azzal járt, hogy a Motokov megkezdte elveszíteni központi szerepét, mint járműexportáló cég. A legtöbb gyártó egyedül önállóan szerette volna megoldani az exportálást – anélkül, hogy valóban tudták volna, hogyan is kell ez tenni és sok alkalommal a már meglévő szerződéseket szegték meg a külföldi importőrökkel szemben.

A Motokov által nyugatra eladott Babetták többsége JAWA felirattal került forgalomba, hiszen a Motokov rendelkezett a névhasználati joggal. A JAWA most függetleníteni akarta magát a Motokovtól és hevesen tiltakozott a mopedeken való JAWA név használata ellen, a jelenleg gyártott Babetták gyenge minőségére hivatkozva, ami lejáratja a JAWA márkanevet. Emiatt a korábbi barátok és szövetségesek (JAWA és Babetta) szembe kerültek egymással és addig tartott, míg a Babetta beleegyezett, hogy leáll a JAWA név használatával.

Ebben az időszakban hihetetlen mélypontba zuhantak az eladások és ekkor kezdett megmutatkozni a gyártó berendezések elhasználódottsága is. A csökkenő eladások miatt lecsökkentették a munkaerő létszámát és sokáig csökkentett munkaidőben dolgoztak, néha pedig a gyár kényszerleállása is előfordult. Ennek demoralizáló hatása volt a megmaradt munkaerőre, amely még több problémához vezetett. A minőség soha nem látott szintre süllyedt és előfordult, hogy egy egész teherautónyi Németországba szánt szállítmány az első 100 km lefutása után motorhiba miatt használhatatlanná vált. A szörnyű minőség magyarázata egyszerű, a motorblokkok gyártósora már annyira elhasználódott, hogy a golyóscsapágyak fészkeinek megmunkálása túl kicsire sikeredett. Az Egyesült Királyságbeli olvasóknak ezt fontos lehet tudni, mivel kb. 300 darabot a Németországba szánt hibás mopedekből az Egyesült Királyságba küldött a Motokov és értékesített mint "olcsó" motorkerékpárt típustábla nélkül. Elborzadtam az eljárás miatt, de a Motokov biztosított, hogy ezek a mopedek sosem forgalomba kerülni. A számuk jól becsülhető volt a forgalomba helyezéshez vásárolt típustáblák számából. (Jól emlékszem ezekre az "olcsó" mopedekre, melyeket az Egyesült Királyságban adtak el (300 L alatti áron), de nem volt figyelmeztetés arról, hogy alkalmatlanok a mindennapi használatra – I.B.)

Ha a Babetta élete nem volt eddig elég nehéz, akkor a PS, melyet most privatizáltak és még mindig kézi lőfegyvereket és egyéb katonai felszereléseket gyártott, a mopedek gyártásának újraindításáról döntött a Piaggioval való együttműködésben, egy Puch licenc alapján.
1994-ben hagyták el a hatalmas PS területén kialakított kis gyárat az első mopedek „Korado” néven. A Babetta és a Korado gyár közötti különbség üvöltő volt. Kolárovón öreg, széthajtott gyártósor volt és egy rossz munkafegyelmű gyártó személyzet. Egyszer a beszerelés előtti blokkfelek kupacba hányva lehetett látni, egyszer az tűnt fel, hogy a munkások a golyóscsapágyakat kalapálják be éppen a felmelegítetlen blokkfelekbe ellenőrzés nélkül, és arra is van tanú, hogy a végső tesztelésen meghibásodott mopedeket mégis csomagolják és küldik a fogyasztókhoz! Ez valóban sokkoló volt.

Azonban a kis Korado gyárban, melyet a Piaggio gépeivel szereltek fel fegyelem, rend és tisztaság volt. Láttam munkásokat fehér ingben motort összeszerelni. Nem csak a Korado termékek minőségében tükröződtek a látottak, hanem a műszaki tartósságban is. A Korado még gyárt mopedeket, de különböző okokból nem sikerül kivergődnie az adósságokból és felállni a földről. Ez egy nagyon összetett történet, talán majd máskor elmondom.

A Babetta folytatta a kemény küzdelmet, de nem elég keményen. Még rosszabb: kettévált. Az értékesítési üzletág kivált és különálló cégként, Mopedy sro. néven folytatta. Néhány berendezés volt a tulajdonában és az összes kereskedelmi szerződés, habár a gyártó részleg, melyet Babetta AS névvel illettek versenyezni kezdett a rivális Mopedy céggel a vásárlókért, nyíltan megszegve a kereskedelmi szerződéseket – teljesen lejáratva a márkanevet.

Miután Németország megszüntette a kis 25 km/h sebességű mopedekre vonatkozó kötelező pedál alkalmazást megkövetelő előírásait és Hollandia bevezette az ingyenes iskolabuszt a gyerekeknek, az export mindkét piacon minden eddigi alá zuhant. Ezután melyik fiatal akar pedállal indítható motort? Egyre több és több tajvani és más olcsó, de modern moped érkezett a nyugati piacokra, a Babetta átalakította a motorjait berúgókarosra. Az új motorral szerelt modellek a 225 elnevezést kapták, szinte teljesen megegyeztek a 210-es modellekkel, kivéve az indító mechanizmust.

 Babetta 225 erőforrás - (kép forrása: MZ-B)

Ezzel az új motorblokkal eddig nem látott lehetőségek nyíltak meg és a Babetta elindult kiaknázni ezeket. Felvették a kapcsolatot a lett Riga mopedgyárral. A Riga a Babettához hasonló mopedeket készített és volt egy kisebb modelljük, melyet Stellának neveztek és ami elég kelendő volt az alacsony árának köszönhetően. Azonban nagyon gyatra motorral rendelkezett. A Rigának erőforrásra volt szüksége, Kolárovónak pedig Stella vázra, klasszikus recept a cserekereskedelemre. Ennek az eredménye lett a Babetta 134.

 Babetta 134

Némi probléma volt a kezdeteknél, mivel a Riga gyártási minősége még rosszabb volt mint a kolárovói gyáré. A Babettának újra kellett hegesztenie a vázakat amiket kaptak, mert hajlamosak voltak a törésre. A 134-es segített ugyan a Babetta eladásokon, de nem tudta megakadályozni a bukást.

1997 végén a gyár kapui bezárultak és egy moped történetének hosszú fejezete végleg lezárult. Azonban rengeteg Babetta moped még mindig rója az utakat a világon, legyen az Kubában, az Egyesült Államokban, Dél-Afrikában, Kínában vagy Európa számos országában, ahová őket exportálták.

Sokáig folytathatják útjukat, gazdájuknak örömet okozva és közlekedési lehetőséget nyújtva ott, ahol más megoldás nem létezik. Ami engem illet, amikor meglátok egy Babettát, mindig emlékezni fogok arra a helyre, ahonnan ezek a mopedek származnak, a városra melynek nem volt szállodája és csak egy kis vendéglője volt, a munkások, amint a néhány szlovák vezetőjük elhagyta a termet elkezdtek magyarul beszélgetni.

A Riga egy szovjet kismotorkerékpár / Folytatás a posztban

Egy, az RMZ-ben gyártott, hazánkban nem forgalmazott Riga moped-típus

A Riga egy szovjet kismotorkerékpár, melyet 1965-től 1992-ig gyártottak Lettország fővárosában, Rigában a Vörös Csillag motorgyárban.

A motorok gyártásának előzményei

Az 1960-as évek elején született meg az elképzelés az egykori Szovjetunióban, hogy a szovjet embereket is egy könnyen kezelhető, könnyen karbantartható, gyors kismotorral lássák el. A gondolatot tett követte, így a lettországi Riga városában, a Rīgas motorūpnīca „Sarkanā Zvaigzne”, magyarul Vörös Csillag Rigai Motorgyár (oroszul: RMZ – Rizsszkij Motozavod, magyarul Rigai Motorgyár) megkezdődött a tervezés. Kezdetben a magyar Dongó, kerékpárra szerelhető segédmotor, valamint a Velosolex segédmotoros kerékpár irányvonala mentén indultak el, de ezek a járművek nem hozták meg a várt sikert, így inkább a tőlük nyugatabbra már régóta elterjedt kismotorkerékpárok felé fordult a figyelmük.

A típusok

1965-ben született meg az első szovjet kismotor, Riga–1 néven. A konstrukció nem saját – a váz kialakítását, valamint a motor külső megjelenését a kor legdivatosabb kismotorjától, a kelet-német Simson Suhltól ihletve alkották meg. Az erőforrása eleinte importból származott: a csehszlovák Jawa Stadion S11/S22-es kismotorkerékpár motorja volt. Feltehetően még a Riga–1-es gyártása során az RMZ megvásárolta a Jawától a licencet, így a későbbi példányokba már szovjet gyártású, azonban a csehszlovák motorral szerkezetileg teljesen megegyező, S–50-nel jelölt blokkokat építettek. A motor két sebességfokozatú, pedálok segítségével megindítható (ezek hátra tekerésével kezelhető a hátsó kerékre ható fék), valamint dekompresszorral leállítható.

Érdekesség: hazánkban jelenleg egyetlen példány található, mely Ukrajnából származik. Korhű felújítása folyamatban van.

1967-ben mutatták be a Budapesti Nemzetközi Vásáron az első szériaérett motorkerékpárt, a Riga–3-at. Elődjétől nem sokban különbözött, azonban pár egyszerűsítésnek köszönhetően megindulhatott a típus sorozatgyártása. Motorja S–51 típusú, 49,8 cm³-es, léghűtéses, 1,5 LE teljesítmény leadására volt képes, a [[[index.php?title=Porlaszt%C3%B3 Porlasztó|]karburátor]] többnyire K30 vagy K35 típusú. A motor főbb ismertető jelei voltak a 19 collos kerekek, a jellegzetes szoknyás sárvédő, a Simson Suhl mintájára készült karburátortakaró lemez, valamint ennél a típusnál van a szerszámtartó rekesznek külön ajtaja a váz bal oldalán, a nyereg alatt. A hazánkba érkezett mopedek többsége kétszínű fényezést kapott, az egyszínű példányok igen ritkák. Míg Riga–1 egyetlen sem, addig számos Riga–3 jutott el Magyarországra.

1969-ben indult meg a korszerűsített, elődjeihez már kevésbé hasonlatos Riga–4 típusú moped gyártása. A Riga–3 tervezése óta a motor számtalan változáson ment keresztül. A nagy átmérőjű, 19"-os kerekek helyébe kisebb, 16"-os kerekek kerültek, ez a Riga mopedek gyártásának végéig megmaradt. A benzincsapot is lecserélték, az új kivitelű, KP–12 jelű csapra. A moped erőforrása a módosított, S–52 jelű, 2–2,2 LE teljesítményű motor lett. A gyújtást a blokkon kívül, egy különálló gyújtótranszformátorban helyezték el. A típust már kizárólag K35–B karburátorral szerelték, valamint a szintén Simson-mopedekre hasonlító légszűrőt is lecserélték. A Riga–4-es gyártásának utolsó évében a hátsó lámpa teljesen műanyag burkolatot kapott, a korábbi fém kivitelű helyébe.

Az 1974-es év újdonsága volt a Riga–12 jelű kismotorkerékpár. A Riga–4-eshez képest jelentősen megváltozott a motorkerékpár külalakja, valamint működése is. A korábbi, legömbölyített tüzelőanyag-tartály helyébe egy kevésbé mutatós, alig lekerekített, téglatest alakú került. Az immár S–57-tel jelölt erőforrás kivitele is megváltozott. A még mindig pedálok segítségével megindítható és fékezhető motorban a sebességfokozatok a korábbi típusokkal szemben fordítva helyezkedtek el, a bal kéznél található marokváltót fölfele fordítva volt elhelyezve az egyes, lefele tekerve a kettes sebességfokozat, középen pedig maradt az üresjárat. A légszűrő is módosult, a késői példányoknál már egy gumicső segítségével a vázból szívja a levegőt.

1979-ben gördült ki a gyárból a Riga–16-os. Kinézetében elsőre a Riga–12-t hozza, azonban a motor kezelése teljesen átalakult. Az S–58-as típusú blokkot már nem pedálokkal szerelték, felváltotta szerepüket a modernebb kismotoroknál rég elterjedt berúgókar és fékpedál, de ebből is gyártottak még az elején pedálos kiviteleket. A kipufogó kinézete és szerkezete is megváltozott, sokkal hosszabb lett mind a dob, mind a hangtompító betét. A kormányt is lecserélték egy magasabb kivitelű, ún. „túrakormányra”. Az ülés is hosszabb, kényelmesebb lett. A hátsó lámpa is megújult, nagyobb, hatszög alakú lett. A csomagtartó a látványt javítandó krómozott kivitelű, a motor festésében pedig megjelentek a metálszínek.

1984–85 a Riga–22 megjelenésének éve. A korábbi megszakító kalapácsos gyújtást teljes egészében elvetették, helyébe a modernizálás jegyében tirisztoros gyújtás került. Módosították a tüzelőanyag-tartályt is, a lemezből préselt két felet vízszintesen illesztették össze, az illesztés takarására visszajött az utoljára a Riga–4-esnél használt gumikéder. A V–50-nek jelölt motorblokk is változott, átalakult az öntvények és a deknik kivitele is. Korábban a pedállal történő indítás miatt a berúgókart előre kellett mozgatni, azonban a V–50-esnél ez is megújult, így ennél a modellnél a többi motorhoz hasonlóan ezt is hátrafelé kell „berúgni”. A hátsó lengéscsillapítóról lekerült a rugókat borító tokozás, valamint a nagy méretű hátsó lámpában elhelyeztek egy féklámpát is, melyet a hátsó kerékre ható fékpedál működtetett.

Az 1986-os esztendő fordulópont volt a Sarkana Zwaigzne gyár életében, ettől az esztendőtől kezdve a Riga mopedeket már nem számmal, hanem fantázianévvel látták el. Ennek hátterében az állhat, hogy az idő előrehaladtával, a gyártás tömegtermeléssé alakításával a termékek minősége egyre romlott, sok volt a gyári selejt, valamint a használat során a számtalan, gyakran végzetes hiba nehezítette a motorosok életét. A vásárlók egyre kevésbé bíztak meg a szovjet kismotorokban, így a „Riga” név kezdett rosszul csengeni. Ennek hatására merült fel, hogy a motorokat új, jó hangzású fantázianevekkel lássák el.

Ennek jegyében született 1986-ban a Riga Delta. A motor egyáltalán nem hasonlít elődeire. A váz teljesen átalakult, új tüzelőanyag-tartályt kapott, melyen már csak a „DELTA” felirat olvasható, lecserélték az első és hátsó lámpákat is, kapott gyújtáskapcsolót, valamint az ülés alól új helyre került a szerszámtartó is. Erőforrásként maradt a V–50-es, a későbbiekben a V–501-es blokk. A V–501-es egy újabb jelentős újítás volt a gyártás történetében, ugyanis csak ekkor tértek át a lábváltó használatára. A Delták háromféle színtervet viseltek: borsózöld, téglavörös és drapp színű járművek gördültek ki a gyárból.

Szintén az 1986-os esztendő hozta meg a Mini Riga megjelenését is. A kezdő motorosok körében nagy sikert arató törpemotor kezdetben V–50-es, később V–501-es blokkal készült. Ennek a testvérmotorja volt a Riga Stella, melynél már a robogó forma és a műanyag alkatrészek domináltak. A '90-es évek elejétől a motorba a könnyebb kezelhetőség végett a jól ismert Jawa Babetta 210-es kétsebességes, automata váltós blokkját építették.

Egyéb modellek

Az RMZ fénykorában, a '70-es években igen aktívan részt vett a motorsportban. Elsősorban a 125 cm³-es kategóriában építettek pályagépeket Riga–5S, Riga–15S, Riga–17S és Riga–19S típusjellel, melyek jelentős sikereket értek el a Szovjetunió és a Baltikum versenypályáin. Hazánkba ezekből a speciális és elegéns gépekből nem érkezett.

A Magyarországon állomásozó orosz katonáknak köszönhetően azonban került hozzánk pár ún. „Bringa-Riga”. Ezeket a mopedeket a szovjet hadseregen belül postás- és futármotorként használták. Az orosz katonák és a magyar lakosság közti cserekereskedelem egyik gyakori tárgya volt ez a kismotor. Magyarországon is megpróbálkoztak kereskedelembe bocsátásukkal, azonban ez a gyenge érdeklődés miatt elsikkadt.

A „Bringa-Rigák” két nagy csoportba oszthatók:

• Kereskedelemben kapható kerékpárra szerelt segédmotorok, melyekhez tartozékként járt a tüzelőanyag-tartály, a hajtott lánckerék, valamint a kezelőszervek. Ennek megfelelően a moped teljesen rugózatlan.
• Gyárilag kerékpár-jellegűre épített mopedek, mint Riga–7, Riga–11 és Riga–13, melyekben szintén megtalálható volt a fent említett segédmotor egy erősebb változata, a kortól függően Riga–3/Riga–4, vagy Mini Riga tank, valamint elöl komplett Riga lengéscsillapító villa, hátul azonban ezek is rugózatlanok voltak. A váz és a kerekek a szokásos kerékpárokénál jóval nagyobb méretűek és erősebb kivitelűek voltak.

Rigák ma

Napjainkban Magyarországon a Riga mopedek már nem számítanak napi használati tárgynak, többnyire kuriózum értékűek. Számukat meghatározni lehetetlen, mindig kerülnek elő újabb és újabb motorok. Állapotuk igen széles skálán mozog, vannak felújított, vagy meglepően megkímélt és végletekig leharcolt példányok is. Értékük változó, de alapvetően nem minősülnek értékes és keresett motoroknak, sok helyen csupán megtűrt lomként vannak számontartva. Nagy számban Riga–12, Riga–16, Riga–22, Riga Delta, Mini Riga, valamint a Verhovina–5 és Verhovina–6 típusok fordulnak elő. Ritkaságszámba mennek a Riga–3, Riga–4, Verhovina–3, Verhovina–4 és Karpati modellek, valamint a Magyarországon nem forgalmazott „Bringa-Rigák”. Az abszolút kuriózum a Riga–1 típusú moped, ebből egyetlen példány található.

A mára szinte teljesen elfeledett kismotor köré egy egész szubkultúra szerveződött Magyar Riga Motoros Klub néven. Az egyesület számos rendezvényen prezentálta magát, így a 2008-as és 2009-es, európai szintűvé nőtt Oldtimer Expón is. A társaság összetartását és elkötelezettségét a márka, annak története és mai képviselői iránt a Rigával Rigába!kezdeményezés mutatja leginkább.

44M. Tas - Magyar nehéz tank / Folytatás a posztban

1943 elején, köszönhetően a keleti fronton elszenvedett súlyos veszteségeknek és az általános rossz tapasztalatoknak a Szovjetunióval szemben a Magyar Királyi Honvédség vezetése számára világossá vált, hogy a páncélos erejük majdnem teljesen reménytelenül elavulttá vált. A magyar erőknek nagyon nagy szüksége volt jobb eszközökre, kiváltképp közepes és nehéz tankokra amelyek képesek lennének felvenni a kesztyűt a szovjet T-34 és KV típusú harckocsijaival.

Ahhoz, hogy ezt a problémát a lehető leghamarabb megoldják, a magyarok első ízben a szövetségesük, Németország felé fordultak segítségért. Arra kérték őket, hogy adják el a gyártási jogát egy fejlett német harckocsinak például a Panzer IV-es kései, hosszú csövű 75 mm-es löveggel ellátott változatának, vagy a Párducénak. A németek rövid úton elutasították a kérést azon indokokkal, miszerint ekkor még e járművek fejlesztése nem volt még elég kiforrott és sok gyermekbetegséggel küzdöttek. Azzal is tisztában voltak - ellentétben a túlzottan optimista magyar katonai vezetőkkel -, hogy a magyar nehézipar minden bizonnyal amúgy sem lett volna képes legyártani ilyen kifinomult technikát az előre látható jövőben.

Röviddel a sikertelen tárgyalásokat követően a magyar Hadügyminisztérium (továbbiakban: HM) úgy döntött, hogy a problémát belföldön oldják meg. 1943 áprilisában ideiglenes megoldásként a HM egy, a Turán tankokat érintő modernizációs programot indított, mely keretében a tankokat extra páncélvédelemmel (a front részen) és a hosszú csövű 43M. 75 mm-es löveggel látták el egy új, megnagyobbított toronyban. Ez a projekt lett a 43M. Turán III.

Ugyanakkor a HM hosszú távú megoldás gyanánt megbízta a Weiss Manfréd vállalatot (továbbiakban: WM), hogy tervezzen meg és gyártson le egy új típusú harcjárművet, ami leváltaná az elavuló félben lévő Turán szériát. Az új járműnek képesnek kellett lennie egy nagy csőtorkolati sebességű löveg hordozására, illetve a szovjet T-34, vagy a német Párduc mozgékonyságához és páncélzatához hasonló mutatókkal kellett rendelkeznie. Ez az új projekt lett a 44M. Tas.

Nevét a hét vezér egyikéről, Tasról kapta, aki a IX. században a hagyomány szerint egyike volt a hét magyar törzs vezéreinek.

A prototípus előzetes tervrajzai rekord idő alatt, 1943. augusztus végére el is készültek.

A TAS "NEHÉZ TANK"

A második világháború ideje alatt használatos magyar típus besorolási rendszer szerint minden tank ami 75 mm-es, vagy annál nagyobb kaliberű löveggel volt ellátva nehéz tanknak minősült, függetlenül annak súlyától, illetve méretétől. Ezért a 44M. Tas is nehéz tank minősítést kapott volna a magyar rendszer szerint, ahogy a rövid csövű 75 mm-es löveggel szerelt 41M. Turán II-re is gyakran hivatkoztak úgy, mint ,”Nehéz Turán”. Mindezek ellenére a mérete, súlya és alap harci feladatköre alapján a Tas közepes tanknak számított volna a nyugati szövetséges, a szovjet vagy a német terminológia szerint.

ALVÁZ ÉS TORONY

A harcjármű külseje nagyban hasonlított a Párduc tank megjelenésére, ami onnan ered, hogy a Haditechnikai Intézet (továbbiakban: HTI) néhány tisztje 1943 elején lehetőséget kapott, hogy Kummersdorf-ban megvizsgálja az új Párduc és Tigris tankok külsejének felépítését. Ők a későbbiekben komoly részt vállaltak az új magyar harcjármű megjelenésének fejlesztésében.

A hegesztett alváz alakja többnyire követte a Párduc tank alakját kivéve a front részen, ahol a hasi lemez és a felső front lemez közé egy majdnem függőleges orr részt alakítottak ki. A páncélzat vastagsága 120 mm és 75 mm között változott a front részen és 50 mm körüli volt az oldalainál és hátul. Összességében a páncélvédelme egy szinten volt a Párducéval.

A Tas alváza.

Sajnálatos módon nagyon kevés dokumentáció élte túl a háborút a Tas tornyát illetően. Csupán néhány fénykép az 1:10 arányú gyári makettről és számos leírás az ami megmaradt. Amit biztosra tudni lehet róla az a nyolcszögletű forma, a Párducéhoz hasonlatos széles lövegpajzs és a körbe 100 mm vastag páncélzat, illetve a tetején lévő parancsnoki kupola a búvónyílással és még egy nyílással a lövész számára. Két további nyílást adtak még hozzá a torony oldalaihoz valamikor a gyári makett elkészülése után.

A méreteit tekintve a legfrissebb kutatások szerint a 44M. Tas némileg kisebb lett volna, mint a Párduc, de a meglévő dokumentációk néha ellentmondásos értékei miatt néhány adat nem tiszta, vagy csupán becslés, ezért óvatosan kezelendőek.

A Toldi harckocsi / Folytatás a posztban

Első szériás Toldi

Egy típus, amelyet a magyar szakemberek már a II. világháború előtti rendszeresítésekor is elavultnak gondoltak, mégis volt, ahol 2002-ig szolgált a svéd változata.

---

A Toldi harckocsi – neve ellenére – idegen eredetű, ugyanis 1934-ben tervezték a svéd Landsverk-gyárban az L-60-as típusú könnyű harckocsit, amely Arany hősének nevén született újjá a Kárpát-medencében. Fegyverzete egy 20 mm-es Madsen gépágyú és egy ezzel párhuzamosított 8 mm-es lőszert tüzelő géppuska volt. Érdekességének számított, hogy – a tankoknál megszokott – fékkarok helyett kormánykerékkel lehetett irányítani. Ennek volt hátránya is, nem tudott helyben megfordulni, csupán nyolc méteres kört leírva.

Egy eredetileg Ausztriának legyártott példányt tesztelt a Magyar Királyi Honvédség 1937-ben, ekkor a tisztán magyar tervezésű V4-gyel vetették össze. Kiderült, a magyar típus fegyverzetben, páncélvédettségben felülmúlja, viszont az L-60 mozgékonyabb volt. A döntés megszületett: mindkét típust rendszeresítésre javasolják. Végül azonban csak a Toldit gyártották, pedig már 1938-ban tudta a vezérkari főnökség, hogy ez a fegyverzet és páncélzat kevés lesz a küzdelmekhez – ez be is igazolódott évekkel később a fronton.

Több módosítást végrehajtottak a Madsen gépágyú helyére 36 M. Solothurn nehézpuska került, mellé pedig Gebeauer-géppuska – mindkét rendszeresített magyar fegyver beépítése miatt átalakításra volt szükség. (A nehézpuska tárját átszabták, a géppuska miatt a tornyon a tár méretének megfelelő nyílást kellett vágni.) A Toldiba 8 hengeres Büssing NAG motor került, ami 155 lóerős volt, és 50 kilométer/órás sebességet tett lehetővé. R5-ös rádiót szereltek be, ez az első szériánál félkörív alakú volt, a másodikra botantenna került.

Bevonulás Erdélybe.

A honvédelmi minisztérium 1939 februárjában 40-40 harckocsit rendelt 110 ezer pengős darabáron a MÁVAG-tól és Ganztól. 1940. április közepén adták át az első járműveket, a június végére a MÁVAG pedig le is gyártotta az elvárt mennyiségű Toldit. A Ganz közben késedelmesen szállított, de a járművekkel is problémák akadtak, végül a motor licencének részleges megvásárlása hozott megoldást, mert itthon erősebb, megbízhatóbb hajtóművet, torziós rugókat készítettek. 1941 júniusában – még a Szovjetunió elleni hadjárat előtt – a két üzemtől újabb 110 Toldit rendelt az állam. Bevetették Jugoszláviában és a szovjet ellen is. Kiderült, a nehézpuska a támadáshoz, az 5-13 mm-es páncéllemez a védelemhez kevés – a gyorshadtest Toldijainak 80 százalékát elveszítette 1941 őszéig.

A következő év elején a jármű megerősítésére adtak utasítást az illetékesek, Toldi A20 helyett B40 lett az új változat neve. Megnövelték a páncélzatot, de a legvastagabb helyeken is csak 35 mm-esre, amelyet átütött minden páncéltörő ágyú lövedéke, sőt a szovjet 14,5 mm-es páncéltörő puskáé is. A V4 40 mm-es lövegével szerelték fel, de átalakították, hogy a Bofors légvédelmi ágyú páncéltörő lőszerét is tüzelhesse – ami egyben jobbá tette a fegyvert. Könnyű a B40-es Toldikat felismerni, mert a tornyuk hátuljára toldalékot szereltek a nehezebb új ágyú ellensúlyozása érdekében. A jármű tömege megnövekedett fél tonnával, és a végsebessége is csökkent, de nagyobb bajnak számított, hogy így sem felelt meg feladataira: tegyük hozzá, nem is felelhetett meg, mert az idő eljárt felette.

Ennek ellenére a fejlesztés nem állt le, igaz, a Toldi III-ból csak prototípusok épültek, sőt a fényképek tanulsága szerint a háború végén 44 M. Buzogányvető rakétafegyverrel is felszereltek legalább egy tankot. Az alapjaira terveztek építeni páncélvadászt és készült 9 darab egészségügyi szállítójármű is.

A típus egészen 1945-ig használatban volt, még a kitörésben is részt vett Toldi könnyű harckocsi. Jelenleg azonban egészen Moszkváig kell menni, hogy lássunk belőle példányt, viszont a szintén azonos tőről fakadó Nimród páncélos gépágyúból van Budapesten is példány.

Toldi B40 Kubinkában

Más országokban azonban a világháború után is folytatódott a karrierje a svéd L-60-asoknak. Az írek az 1960-as években vonták ki őket, míg a felújított változatból 1956-ban vásárolt a Dominikai Köztársaság a svédektől. Ezeket a járműveket az 1965-ös polgárháborúban is bevetették, de a húszból három jármű megsemmisült a harcok folyamán. A maradék viszont szolgálatban maradt: egészen 2002-ig(!) használták a könnyűharckocsikat a latin-amerikaiak.

A Zrínyi rohamlöveg-család születése / Folytatás a posztban

A Zrínyi rohamlöveg a Magyar Királyi Honvédség számára Magyarországon kifejlesztett és gyártott harcjármű a II. világháború idején.

A Zrínyi rohamlöveg-család születése

1942-ben a Magyar Királyi Honvédség vezérkarában felmerült az igény egy rohamlöveg-család fejlesztésére. Ennek a fegyvernemnek a kiválóságát a német rohamlöveg-osztályok StuG III-asai által elért eredmények is igazolták. A Honvédelmi Minisztérium két fajta önjáró lövegre adta le a rendelést: a Zrínyi I-re hosszú csövű 75 mm-es löveggel, és a Zrínyi II-re 40 M. 10,5 cm-es tarackkal felszerelve.

A Zrínyi rohamlöveg-család gyártása

A sikeres tereppróbák után a 105 mm-es löveggel felszerelt Zrínyi II rohamlöveg sorozatgyártását 1943 tavaszán kezdték meg. A Minisztérium összesen 300 darabra adott megrendelést, melyekből 50 darabot kellett 1944 végére leszállítania a Weiss Manfréd gyárnak. Az 1945-re tervezett, nemkülönben 50 darabos Zrínyi II-es típusú rohamlövegek legyártását is megkezdték, ugyanis az így felszabaduló időt a Zrínyi I-es fejlesztésére és gyártására fordíthatták. 1943-45-ig a Zrínyi II rohamlövegből kb. 60 példány, a Zrínyi I-ből pedig egy prototípus épült a Weiss Manfréd, illetve a Ganz gyár üzemeiben.

A Zrínyi rohamtarack a harcban

A Zrínyi II rohamtarack első példányai 1944 tavaszán az 1. Magyar Hadsereg kötelékében már a keleti fronton, Galíciában harcoltak a Vörös Hadsereg csapatai ellen. A rohamtarackok itt néhány – a háború végkimeneteléhez képest jelentéktelen – győzelmet arattak. A rohamtarackok a tordai csatában megsemmisítettek 18 T-34 típusú szovjet közepes harckocsit, míg a Zrínyi II-es típusú rohamtarackok közül csak 6 darabot tettek harcképtelenné a szovjet páncélosok . Később ezeket a rohamlövegeket Bozsoki János próbaszolgálatos zászlós rohamtarackjával elvontatta, így meg tudták javítani őket. Bozsoki zászlós tettéért megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet. A Zrínyik Budapest védelménél is kiválóan szerepeltek Billnitzer Ernő tábornok parancsnoksága alatt . A Zrínyi I-es prototípusa nem vett részt a harcokban.

A Zrínyiket a tervek szerint rohamtüzérosztályokba szervezték volna. Egy ilyen osztály három ütegből állt (ütegenként 10 harcjárművel), valamint a háromból kettő 7,5 cm-es Zrínyi I-es rohamlövegekkel, a harmadik pedig a 105 mm-es Zrínyi II rohamtarackokkal lett volna ellátva, ezen kívül a rohamlövegosztály törzse is kapott volna 1 db parancsnoki Zrínyit, így egy rohamtüzérosztály 31 járműből állt volna. Első körben nyolc rohamtüzérosztály került felállításra (1., 7., 10., 13., 16., 20., 24. és 25.) 1943-44 folyamán, de a gyártás lassúsága miatt 1944-re csak az 1. és 10. rohamtüzérosztályokat tudták Zrínyikkel ellátni, ezeket sem mindig a hadrendben előírt mennyiséggel vagy típusokkal (az 1. rto. csak a 2. és 3. ütegével indult Galíciába; 75 mm-es rohamlövegek hiánya miatt pedig minden üteg az itt tárgyalt 105 mm-es tarackos változatból kapott). Egyébként a 7. rohamtüzérosztályt német StuG. III rohamlövegekkel, a 20.-at, valamint részben a 16. és 24. rohamtüzérosztályokat (utóbbi kettőnek csak két-két ütegét) pedig Hetzer vadászpáncélosokkal látták el. A többi rohamtüzérosztály nem jutott semmilyen harcjárműhöz, ezért jobb esetben 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkkal rendelkeztek, rosszabb esetben pedig hagyományos gyalogságként kerültek alkalmazásra.

A végzet

1944 nyarán még töretlenül folyt a sorozatgyártás, amikor pusztító légitámadás érte a Weiss Manfréd gyárat, és a csarnokban lévő félkész Zrínyi rohamlövegeket és a gépsorokat megsemmisítették a bombák. A még javítható alkatrészeket a Ganz gyárba szállították, és ott újabb 6 darab rohamlöveget szereltek össze. Napjainkban csupán egyetlen Zrínyi II rohamtarack létezik a világon, ezt a Moszkva melletti kubinkai harckocsimúzeumban őrzik.

Általános tulajdonságok
Személyzet	4
Hosszúság	5,5 m
Szélesség	2,9 m
Magasság	1,90 m
Tömeg	21,6 t
Páncélzat és fegyverzet
Páncélzat	75 mm - 15 mm
Elsődleges fegyverzet	105 mm 40/43M típusú tarack
Műszaki adatok
Motor	Weiss Manfréd V–8H benzinmotor
Teljesítmény	191 kW (260 LE)
Felfüggesztés	laprugó
Sebesség	43 km/h
Fajlagos teljesítmény	11,6 LE/t
Hatótávolság	220 km