Pannonia 500 as / Folytatás a posztban

Pannonia 500 -as ( P10 egyhengeresből kéthengeres) A motor Tatár László Fegyverneki Polgármester munkája. Az Ő gépműhelyében készült 2014 -ben igen sok szorgalommal munkával és szaktudás hozzáadásával.

A Magyar motorkerékpár gyártás / Folytatás a posztban

Kende Márta 1974-es filmje a Motorkerékpárgyárról annak bezárása előtt - Az üzemet 1946 végén más forrás szerint 1948-ban államosították, a neve WM Acél- és Fémművek Nemzeti Vállalat lett. 1950 és 1956 között a neve Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek volt, majd 1956-tól Csepel Vas- és Fémművek. Az erőltetett iparosítás éveiben a gyárban a szerszámgépek termelése egyre növekedett, amikor azonban 1954-ben változott az iparpolitika, a termelés visszaesett. A következő évtizedekben újra növekedett és diverzifikálódott, a KGST-együttműködés és a jelentős nyugati export következtében. Az 1970-es évektől a termelés csaknem fele nyugati export volt.

Gyömbér Pál-A rablógyilkos / Folytatás a posztban

Gyömbér Pál (Csanytelek, 1860 körül – Szeged, 1890. április 2.) csúfnevén Kató Koszpitál, Szegvár környéki rablógyilkos, aki romantikus szerelemtől hajtva a korabeli Alföld egyik legnagyobb szabású gyilkosságsorozatát követte el. Gyilkosságaira két dolog motiválta: nem akart dolgozni, viszont pénzre volt szüksége, hogy imponálhasson szerelmének.

Gyömbér Pál szegény családban született a Csongrád és Szeged közötti Csanypusztán 1860 körül. Szülei nem voltak házasok, a gyerek ragadványnévként anyja családnevét is viselte: Kató Koszpitál. Életének korai szakaszáról nem maradtak fenn adatok, a bírósági szerint tanult szakmája nem volt, iskolát nem látogatott, ezért olvasni sem tudott. Saját bevallása szerint szeretet nélküli közegben nőtt fel, gyakran költözött anyjával tanyáról tanyára, négy éven át Kunszentmártonon élt. Gyermekkori cimboráitól tudható, hogy Gyömbérnek ellenére volt a fizikai munka, ugyanakkor nem volt részeges természetű és elvetette a szerencsejátékokat is.

A fiatalember a korszakban kifejezetten hosszú ideig, öt éven át udvarolt egy mindszenti leánynak, Pap Erzsébetnek. A leány örömmel fogadta a fiatalember közeledését, Gyömbér pedig szerette volna elkápráztatni a leányt. A munkából való megélhetés azonban igen nehezen ment, így Gyömbér kisebb bűncselekmények elkövetésébe kezdett, de lebukott és előbb két és fél évre, majd három hónapra börtönbe került. A börtönben a Rúzsa Sándor bandájába tartozó (később kivégzett) Besenyei Páltól "oktatást" kapott. A Besenyeitől kapott tanácsok lényege az volt, hogy a rablások a helyszín felderítése nélkül is véghez vihetők, de semmiképpen sem szabad tanúkat hagyni és a gyilkossághoz nem szabad tettestársat igénybe venni. E tudással a zsebében Gyömbér már komolyabb bűncselekmények elkövetésére is vállalkozott.

A gyilkosságsorozat

1888. február 19-én Gyömbér szállást keresvén bekopogtatott a csongrádi Öregszőlőben élő idős Förgeteg-házaspárhoz. Az öregek megvendégelték, majd megágyaztak neki. Hajnalban Gyömbér felkelt és rátámadt az idősekre. Az öreg Förgeteget egy bottal leütötte, annak világtalan feleségét pedig egy székkel eszméletlenre verte. (Az idős ember nem élte túl a támadást, a vak asszony azonban igen.) Február 29-én Gyömbér az idős szentesi Balázs Borbálától kért szállást éjjelre. A meggondolatlan asszony már korábban kifecsegte, hogy van 300 megtakarított forintja, amiből kocsmát akar nyitni. A fiatalember az idős asszonyt álmában egy rozoga baltával agyonütötte, majd kifosztotta a lakást. Ráakadt az asszony 280 forintot érő takarékkönyvére is, de analfabéta lévén nem tudta az abban foglaltakat értelmezni, így eldobta. A lakásból ékszereket vett magához, amelyeket egy nappal később jegyajándékként menyasszonyának adott. (A rendőrség egy Pethő István nevű környékbelit gyanúsított Balázs Borbála megölésével. Pethőt egy hónapra börtönbe is zárták.)

Gyömbér 1888. november 10-ről 11-ére virradó éjjelen Kiskunhalasról hazafelé gyalogolván rátámadt a Kisteleken italmérést üzemeltető Tisóczky-házaspárra, mert azt sejtette, hogy náluk jelentősebb összeget, 300-500 forintot találhat. A kocsmárosokat részegen találta otthon, ő maga is elfogyasztott 10 liternyi bort, majd szállást kért a fogadóstól. Az alvóhelyet előkészítő Tisóczkyt ezután baltával fejbeverte, majd az asszonytól azt az éléskamrába beszorítva pénzt követelt. Az asszony nem volt hajlandó a pénz átadására, ezért őt is fejbe ütötte a baltával. A tett színhelyét ezután megtévesztő módon átrendezte: tányérokat és edényeket vett elő, hogy a nyomozók több tettesre gyanakodjanak, majd kifosztotta a kocsmát. A rablásból származó ruhaneműket jegyesének és anyósának ajándékozta.

1888. november 27-én délután Gyömbér Pál elindult, hogy házasságot kössön Pap Erzsébettel. Útközben megtámadta a magyartési határban lévő tanyáján egyedül tartózkodó Vincze Rókusnét. Az asszonyt baltával fejbe ütötte, azonban a balta feje lerepült a nyeléről és használhatatlanná vált. Gyömbér egy falról leakasztott mángorlófával fejezte be a gyilkosságot. Az asszony holttestét az ágyba tette és betakarta, a lakásból 25 forintot, egy csizmát és egy rend ünneplő öltözetet rabolt el. Az holttestre rázárta az ajtót és távozott. A halott asszonyra a mezei munkából hazaérkező családtagok találtak rá. (A csendőrök a gyilkosság elkövetésével Vince Rókust és egy környékbeli tanyás lakost gyanúsítottak, akikből erőszakos fellépésükkel ki is csikarták a beismerő vallomást.) Gyömbérnek igencsak igyekeznie kellett a gyilkosság után, mert Pap Erzsébettel másnap (november 28-án) volt az esküvője Szegváron. Az esküvőre már megmosakodva, a meggyilkolt asszony fiának ruhájában és csizmájában érkezett. A szertartás tiszteletdíját a magyartési tanyáról rabolt 25 forintból fizette ki a papnak.

Házasságkötése után Gyömbér a Szentesen kocsmát üzemeltető Lévi Lénit szemelte ki áldozatnak. 1888. december 17-én Lévi kocsmájába betért, majd az őt kiszolgálni érkező tulajdonost egy baltával megütötte. Lévi azonban nem kábult el eléggé, mert megharapta az őt fojtogató Gyömbér egyik ujját. Gyömbér a harapástól és a kocsmáros férjének megjelenésétől megijedve elmenekült a helyszínről, egy sötét árokban elbújva vészelte át az éjszakát.

Az utolsó ismert rablógyilkosság-kísérlete 1889. április 17-én éjjel került sor. Gyömbér akácfából egy bunkót készített magának és megtámadta az unokáira vigyázó szegvári Fazekas Istvánnét. Az idős asszonyt leütötte, arcát pedig késsel összevagdalta, miközben pénzt és élelmet követelt tőle. Gyömbér a lakást kifosztotta, majd Szegvár felé menekült. Ezúttal azonban elhagyta az addigi szerencséje. Az összevert asszonyt megtalálták, az unoka pedig látta, hogy a tettes merre távozott. A fellármázott szomszédság és a család férfitagjai a rabló üldözésére indultak. Az üldözők Szegvár külterületén beérték Gyömbért, aki egy kútba ugorva akart volna öngyilkosságot elkövetni, ám elfogták, a földre teperték és átadták a hatóságoknak. Gyömbért a szegedi csillag börtönbe szállították.

Per és ítélet

A rablógyilkos perére 1889 augusztusában Szegeden került sor. A királyi ügyészség a fiatalembert 5 rendbeli rablógyilkossággal, három rendbeli gyilkossági kísérlettel, valamint lopással vádolta meg. Perének elején Gyömbér Pál magabiztosan nyilatkozott. Úgy vélte, hogy a gyilkosságsorozatot enyhe büntetéssel megúszhatja, legfeljebb 1-2 évet kell majd börtönben töltenie. A bírósággal kezdetben magabiztosan és hidegvérrel beszélgetett. A hallgatóság és a bíróság döbbenetére az egyes eseteknél röviden és érthetően el is magyarázta, hogy miként és miért követte el a gyilkosságokat, külön hangsúlyozván, hogy tetteiben mennyire következetesen és fegyelmezetten járt el. Néhány gyilkosság tárgyalásánál leszögezte, hogy eleve emberölési szándékkal érkezett a helyszínre. Érzelmeket csak akkor mutatott, ha felesége került szóba. Pap Erzsébet előtt ugyanis titkolta bűnözői életvitelét, a rablásokból származó gáláns ajándékait pedig a jól végzett munkája fizetségeként magyarázta. A per során mindössze akkor mutatott valamiféle bűnbánatot, amikor a vizsgálóbíró megmondta neki, hogy a felesége elutasítja cselekedeteit és haragszik reá. A tárgyalás során Gyömbér szinte büszkélkedett több olyan bűncselekménynek az elkövetésével, amelyek a korszak törvényei szerint egyenként is halálbüntetést érdemeltek volna, így védőjének nem maradt más lehetősége, mint hogy a vádlott elmeháborodottságára hivatkozva annak életfogytig tartó elmegyógyintézeti elhelyezését kérje a bíróságtól. Ezen szándéka azonban pont a vádlott fellépése és jól felépített mondanivalója miatt sikertelen volt. Gyömbér Pált 1889. augusztus 13-án a szegedi bíróság minden vádpontban bűnösnek találta és kötél általi halálra ítélte. Fellebezése után az ítéletet nem enyhítették. Kivégzésére 1890. április 2-án került sor. Gyömbért a szegedi dorozsmai úti rabtemetőben temették el. Kivégzése után a bíróság a kor szokásainak megfelelően a bűncselekmények elkövetéséhez használt eszközeit elárverezte.

Az elkövetett tettek hidegvérűségéből és a felesége irányába mutatott romantikus szerelemből következő ellentmondás felcsigázta a korszak emberének érdeklődését. A környékbeli városokban az utcán árulták a képét, a tetteit taglaló verses ponyvafüzetek jelentek meg, amelyet az utca népe gyorsan szétkapkodott. A Szegedi Naplóban Gárdonyi Géza közölte Gyömbér tetteiről szóló verseit. A vidék paraszti népe dalokba, balladákba szőtte bele alakját.

Szállj el madár szállj el
Mindszentön keresztül
Nézd meg az én Örzsikémet,
Maga van egyedül

Ha kérdi hun vagyok
mond meg, hogy rab vagyok
A szögedi nagy fegyházba
félig vasba vagyok

Vitális Imre-A bihari haramia / Folytatás a posztban

Vitális Imre (Berettyószentmárton, 1880. május 16. – Berettyószentmárton, 1910. szeptember 24.) az utolsó bihari betyár volt a 19. században, számos betyármonda hőse.

 Vitális háza, melyet csendőrök vesznek körül. Az ajtó és ablakok előtt lövésre készen tartják fegyverüket.

Református családban született, édesapja Vitális Imre, édesanyja Szilágyi Julianna. Neje Vitális Eszter (Vitális László és Bacsa Zsuzsa leánya), akivel 1905. március 29-én kötött házasságot Berettyószentmártonban Polgári foglalkozása földműves volt, ennek ellenére nagyvilági életet élt. Rablóvá züllése előtt jelentős vagyona volt, amelyet azonban budapesti és nagyváradi kártyázásai során elvert. Vitális paraszti származása ellenére megfordult Monte Carlóban is. A szerencsejáték melletti másik szenvedélye a vadászat volt.

A Tolnai Világlapja 500 koronás jutalomdíjat tűzött ki annak, aki élve vagy halva elfogja Vitális Imrét, a bihari haramiát, ki rettegésben tartotta az embereket.

Vitális 1910. augusztus 26-án Püspökfürdő vendéglőjében együtt borozgatott Szirb György marhakereskedővel. A sok készpénzt magával hordó Szirbet Vitális a település külterületén megölte és kirabolta. A csendőrök a gyilkosság során elhagyott kalapja alapján beazonosították és Vitálist és felkeresték lakhelyén. A betyár éppen távol volt, a csendőrök így anyósát faggatták ki. Hazaérve Vitális saját anyósát, Szilágyi Sándornét is lelőtte, mert az elárulta a csendőröknek. Terhes felesége az ablakon keresztül menekült Vitális elől. A Vitálist kergető csendőrök ezután jutottak a nyomára: a hatóság 50 emberével megszállta a települést és tűvé tette az egész falut a betyárért. Vitálist végül éjjel, a temető árkában találta meg egy három főből álló csendőrjárőr. A rabló azonban nem adta meg magát, a járőr egyik tagját agyonlőtte, egy másikat megsebesítette, majd eltűnt a sötétben. A történetek szerint öngyilkossága előtt a betyár három napig bujdosott Bajom és Báránd közt és Saját házában megbújva, Vitális kétségbeesett lövöldözéssel próbált védekezni, ám hasztalanul: a csendőrök ugyanis egyhamar körülzárták a házat, s betörték a szobája ajtaját. Vitális ekkor maga ellen fordította a fegyvert.

„Amilyen borzadályt keltő, rettegett és gyűlölt alak volt Vitális Imre a maga félelmetességében, épp olyan nagy részvét tárgya lett abban a pillanatban, amikor a csendőrök végeztek a benne lakó közveszedelemmel. És ezt a megveszett fenevadat többen siratták el, mint az emberiség legnagyobb jótevőit; fizikai ereje, ügyessége, bősz elszántsága meg az, hogy embernek született, elég volt rá, hogy holtában hőssé avassa a nagy gyermekek szemében” – írta róla 1910-ben Ambrus Zoltán a Nyugatban. 

Vitális házának az a szobája, a hol a haramiát agyonlőtték. Az asztalon látható egy ív papír, a melyre Vitális levelet írt a feleségének.

Vitális Imrének fényes a fokosa,

a Berettyó vizében fényesre lemossa,

fényes a fokosa, jól hordó puskája,

nem fél ha a csendőr százával megy r(e)ája!

(idézet népi szájhagyomány alapján)

 Vitális elfogatására kirendelt csendőrök, a kik három hétig keresték a veszedelmes haramiát.

Vitális Imre, a hetek óta keresett és hajszolt haramia, a saját házában lelte rettenetes halálát. Nem adta meg magát, daczára annak, hogy egész csapat csendőr vette körül a házát. Még akkor is használta fegyverét, először a csendőrök s csak aztán – a mikor látta, hogy elveszett – maga ellen.

Hogy milyen elkeseredett harcz folyt a haramia és a csendőrök között, ezt a helyszinen készült eredeti fényképfelvételeink illusztrálják leghívebben.

Valóságos ostrom alá vették a csendőrök Vitálisnak a házát s mindegyik csendőr az életével játszott ottan. A fegyveres haramia védekezett, kétségbeesetten lövöldözött s csak ugy tehették ártalmatlanná, hogy agyonlőtték.

Az egyik csendőr betörte Vitális szobájának ajtaját s belép a szobájába.

 Egyik csendőr így is megsebesült. A fülét lőtte keresztül Vitális, a ki csak akkor fogta maga ellen is a fegyverét, a mikor az egyik bátor csendőr felfeszítette a szoba bezárt ajtaját s mint ez 5-ik képünkön látható – a szobába lépett. Ekkor már sortüzet adtak a csendőrök és a golyók egész tömegétől holtan bukott le az elszánt ember, a ki rettegésben tartotta ott az egész vidéket.

Emberek életbiztonságáról volt szó, tehát közérdeknek tartottuk, hogy Vitális Imre élve vagy halva kézre kerüljön. Ezért tüzött ki – mint ismeretes – a Tolnai Világlapja 500 korona jutalomdíjat a haramia kézrekerítésére. Az összeget a nagyváradi kir. ügyészségnek is küldöttünk, a melyről a következő hivatalos értesítést kaptunk: 

Szilágyi Sándorné, a ki Vitális levelét elvitte a haramia feleségéhez, de előbb értesítette a csendőröket, hogy Vitális otthon van a lakásában.

 23.613. szám. 
1910. k. ü. 

A nagyváradi kir. ügyészség vezetőjétől. 
„Értesítem, hogy a rablás és gyilkosság büntettével terhelt Vitális Imre elfogója részére nálam letett 500 korona jutalomdíjat kezelésbe vettem és a jutalomdíj közhírré tétele iránt egyidejüleg intézkedem”. 
Nagyvárad, 1910. évi szeptember hó 23-án. 
Baróthy Pál, s. k. 

A Tolnai Világlapja szerkesztőségének. 
Budapest, VII., Dohány-utcza 16. 

A nyomozó csendőrök figyelmét Vitális hollétére, mint ismeretes, Szilágyi Sándorné hívta fel, de ezért a kitüzött jutalomdíj nagy részét a csendőrök kapják meg.

Vitális Imre holtteste. A puskagolyótól szétroncsolt fejen az arc felismerhetetlen.

Vitális Imrét, a hirhedt bihari haramiát, - mint ismeretes, - Berettyószentmártonban, a saját házában a csendőrök agyonlőtték. A helyszínen készült fényképfelvételeink azokat a jeleneteket ábrázolják, melyek a csendőrök és a haramia között lejátszódtak.

Feinsilber Róbert, gyakori becenevén Róbert bácsi / Folytatás a posztban

Családja, egy jemeni zsidó család, amikor Jemenben fellángoltak a zsidók életét veszélyeztető támadások, Jaffába menekült. A csónakban, mellyel a Jaffába induló gőzhajóhoz eveztek, az akkor tizenkét éves anyja - akinek férje akkor töltötte be a tizenharmadik életévét - szülte meg a kis Róbertet. A török fennhatóságú Jaffából családja, a nagyszülőkkel együtt – akik, miként a jemeni zsidók többsége, kitűnő arany- és ezüstművesek voltak – Hollandiába ment. Ott vették fel a foglalkozásuknak megfelelőbb új családi nevüket, az apa családja a Feinsilber, az anya családja a Feingold nevet.

 Az első világháború előtt Galíciából érkezett Budapestre. Az 1910-es években Szimon István rendőrfőkapitány alkalmazta a budapesti kapitányságon Feinsilber Róbertet. Az ő szobájába vezették a konstáblerek azokat az öngyilkosjelölteket, akiket a madaras hídról, a Ferenc József híd turuljáról szedtek le, azért hogy lebeszélje őket végezetes tettükről.

A húszas évek második felében meleg teát osztott és éjjeli menedékhelyet tartott fenn. Később gazdag embereket, cégeket, bankokat keresett fel, adományt gyűjtött. Ingyenkonyháján a Kálvin téren, a Kálvária téren, a Haller téri szegénypiacon - később a Városligetben, majd az Almássy téren – ingyenebédet osztott az éhezőknek, naponta 200-300 adag levest. Nagy népszerűségnek örvendett, tekintélyes támogatói voltak, akik a hatóságok esetleges fellépéseitől is megvédték.

Azonban, amikor már egy évtizede működtek Róbert bácsi konyhái és neve fogalommá vált, kiderült, hogy a gazdagoktól gyűjtött élelem és ruházat jobb részét a szegények sohasem látták. Az összegyűjtött pénzek nagy részét is elsikkasztotta Róbert bácsi, aki a pénzből Bécsben két házat vásárolt. 1930-ban a segélyezések kapcsán kirobbant botrány miatt letartóztatták Feinsilber Róbertet. A rendőrség megállapította, hogy a szélhámos bécsi vagyonát nem áll módjában elkobozni. Kiderült, hogy nem magyar állampolgár, nem szabad ellene eljárást folytatni, ezért kiutasították az országból. 1930. május 2-án elhagyta Magyarországot. Furcsa távozása és a személye körüli találgatások máig megkérdezőjelezik szerepét.

Füst Milán emlékezése:

Feinsilber és Conrad: – két csodabogár együtt! – És hogy összekerűltek, hogy egymásra találtak! Az egyik talán jó ember is, – mindenesetre utrirozza, hogy ő jó ember…. abból él…. Ő az ország jó embere, a Róbert bácsi, – a merő, csöpögő jóindulat…. A másik talán nem is rossz ember, – de hogy rosszaságát legitimálja, hirdeti, hogy ő rossz ember…. Érdekes lehet a beszélgetésük…. (Mondja, mit húzza maga ki azt a szerencsétlent a Dunából? – Mért nem hagyja maga meghalni azt, aki meg akar halni? Mit erőszakoskodik, mit tolakdik? Mit olyan mumus maga?)

Füst Milán Negyedik naplófüzet 1922. október 1. – 1923. december 31.

Harminc esztendő óta vagyok Magyarországon. Ami a vagyonomból megmaradt még, azt felajánlottam az öngyilkosok és a szegénysorba jutott emberek megsegítésére. Folytatom ezt a munkát mindaddig, amíg csak mozogni tudok. A vagyonom ugyan már jórészben elfogyott, de ma már segítenek engem azok az emberek, akiket én mentettem meg, akiket visszaadtam az életnek. A Vásárcsarnokban a kereskedők között akadnak ismerősök, és mindenütt adnak segítséget. úgy érzem az a legnagyobb boldogság, ha enyhíthetek mások szenvedésein. Az élet célja és értelme számomra a JÓTÉKONYSÁG. Ha halálomkor lesz még némi vagyonom, azt is az utolsó fillérig a szegényekre hagyom. Az a kívánságom, ha meghalok, a legegyszerűbb fakoporsóban temessenek, és a gyászszertartáson megtakarított filléreket is adják az éhező, elesett embereknek. Még csak egyet: Nem röstellem, hogy zsidó voltam. Elvégre a tizenkét apostol is zsidó volt.