A közhírré tett szüretkezdet után a szőlőhegy felszabadításával, a hegykapuk megnyitásával láthattak a szedéshez. A dézsmás időkben dűlőnként, később gazdánként folyt a szüret. A szedők (lányok, asszonyok), görbe késsel, kacorral, szőlőollóval vágják el a fürt nyelét, csutáját s a helyileg szokásos gyűtjőedénybe teszik (→ szüreti edény). A szüret munkája a csemegeszőlők terjedése és az igényesebb, fajtánkénti külön szedések óta több részletben történik, de a történeti borvidékeken már a 17. sz.-tól külön szüretelték a vörös és fehér szőlőket, ill. az aszúszemeket, amelyek eltérő borkészítési eljárást igényeltek (→ szőlőfeldolgozás). A kisparaszti szőlőkben (Dunántúl, Alföld) szokásos az előszüret, néhány korán érő fajtából szüreti bort csinálnak, a tulajdonképpen szüret itt a szőlő egybeszedését jelenti. A szedők gyűjtőedényéből a férfiak, a puttonyosok, ill. csöbrösök háton, vállon vagy kézben hordott szőlőszállító edényébe kerülnek a fürtök. Ők hordják ki a → szüretelőhelyre a termést, és beleöntik a szedő vagy taposó → kádba, a szállító kádba, ill. lajtba (→ hordó). A szüret sajátos munka és ünnep jellegére utal a hagyományos szüreti étrend és a szüreti szokások. – 2. Mint → munkaszokás olyan közösségi jellegű munkaalkalom, amelyhez gazdag szokáshagyomány tartozik, amelyben a munka és az → ünnep összekapcsolódik. – A múlt században és az előző századokban ünnep jellege különösen kidomborodott. A 16–17. sz.-ban szüret idejére a törvénykezést is beszüntették. A megélénkült szőlőhegyeken zenélés, nótázás, fegyverdurrogtatás hallatszott.
A szüreti szokások mai formájukban a szüreti felvonuláshoz, menethez és a bálhoz vagy mulatsághoz kötődnek. Az országszerte egységes és egységesített (a századfordulón miniszteri rendelettel szabályozott és azóta is többször felújított) szokások elsősorban a 18–19. sz.-i uradalmi szőlőmunkások szokásainak mozzanatait vették mintául. E szokások a szőlőszedés utolsó napjához, a végzéshez, a végzésnaphoz kapcsolódtak, az eddig ismert adatok szerint meglehetős egyöntetűséget mutattak: az uraság karjának fürtös hajtással való megkötözése, a favázra aggatott fürtökből álló szüreti koszorú (szőlőkoszorú, piramis, gúla) elkészítése, a koszorúvivők vízzel történő leöntése. A végzés délutánján az uraság megköszöntésére került sor általában verses rigmusokkal, melyben a gazda vagy vincellér jószívűségéről vagy fukarságáról is szó esett. Ezt követte az uraság ajándékozása (pl. a szorgosabb szedők kendőt kaptak). A gazda házánál este trakta volt (birkapörkölt, pogácsa és bor), amit a végzéstánc, a mulatság zárt. Közvetlenül a szüret után gyakori volt az ifjúság szüreti bállal végződő felvonulása. – A szőlőmonokultúrás helyek, főként mezővárosok kapásai, gazdapolgárai és iparosai (bognárok, kádárok) céhes rendszerű társaságokba, confraternitásokba (pl. Tokaj-Hegyalján: kapás céh, kapás társulat, fáklyás társulat stb.) tömörültek a 17–19. sz.-ban. Ezek szüreti ünnepségei elsősorban a felvonulás. Bacchus-kultuszra utaló elemeket tartalmaznak (Tokaj-Hegyalján a baksus: hordóra ültetett piros ruhás férfibábu lopótökkel), azonban nem valószínű, hogy a szőlő és bor istenségeivel közvetlenül hozhatók összefüggésbe. A borkirály a múlt században más magyar területeken is szerepelt. A menet vezetői, a vőfélyek, sáfárok (Tokaj-Hegyalja), táncmesterek (Gyöngyös) a céhes világ és a lakodalom tisztségviselőire utalnak. A felvonulás → alakoskodásra is módot nyújtott. A maskurások részben a szőlőművelés mozzanatait jelenítik meg (kötözőasszony: középkorú férfi rossz női ruhában, tolvaj és csősz harca stb.), részben genre-figurák (török, szerecsen, kisasszony, drótostót, vándorárus, úrfi, cigány, medvetáncoltató). Ezek a felvonulások eredetileg → farsangkor voltak, de áttolódtak a szüret befejezését követő időpontra.
