A következő címkéjű bejegyzések mutatása: középkor. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: középkor. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. szeptember 15., szombat

Alkoholtól a vesztegzárig: 10 érdekesség a középkorból

A középkort (5-15.sz.) gyakran az emberiség történelmének egyik sötét periódusaként emlegetik, pedig rengeteg felfedezés és találmány fémjelzi ezt az időszakot is. A már létező technológiák továbbfejlesztése mellett több keleti vívmány is ekkor vált ismertté a nyugati világban. 

Ekétől az alkoholig

Nehézeke, i.sz. 5. sz. 
Az első ekéknél a barázda mélysége attól függött, hogy a szántást végző ember mennyire képes az ekét lenyomni. Ezek a törékeny ekék teljesen alkalmatlanok voltak a keményebb észak-európai föld megművelésére. Később a csiga helyett már kereket használtak, amely lehetővé tette az eke súlyának növelését, és a vaspapucsos eke alkalmazását. 600 körül az újfajta nehézeke nagyobb termést és jelentős népesség-növekedést eredményezett.

Dagálymalmok, i.sz. 7. sz.
A dagálymalom a vízimalom egyik formája, amelyet az apály és dagály váltakozása hajt. Az öblök mentén gátakat emeltek zsilipekkel, vagy a folyótorkolatok egy részét alakították gyűjtőmedencévé. Az érkező dagály kinyitotta a kapukat, és megtöltötte a mögötte lévő területet. Amikor az ár visszavonult, a kapuk automatikusan bezáródtak, és a víz csak a malomkeréken keresztül tudott utat törni magának. A legkorábbi ismert dagálymalom 787-ből az észak-írországi Strangford Lough szigetén lévő Nendrum kolostorból származik. Az itteni malomkövek átmérője 830 mm, vízszintes kerék teljesítménye pedig 7/8HP volt. Egy 619-ből származó malom maradványai is előkerültek már.

Homokóra, i.sz. 9. sz.
A homokóra a tengeri időmérés egyik megbízható eszköze volt, ezért sokan úgy vélik, hogy egészen a 11. századig használták, amikor már a mágneses iránytűt is bevetették a tengeri navigációban. Ennek ellenére egészen a 14. századig nincs bizonyíték a létezésére. Ekkor, 1328-ban Ambrogio Lorenzetti képén jelenik meg elsőként. A legkorábbi írásos feljegyzések is ebből a korszakból származnak, főleg a hajóleltárokból. A 15. századtól már széles körben használják: a tengeren, templomokban, az iparban és a konyhában. A homokóra volt az első megbízható, újrafelhasználható és meglehetősen pontos időmérő. Ferdinánd Magellán hajónként 18 homokórát vitt magával Föld körüli útjára. A hajóapród feladata volt a homokóra megfordítása, és az idők lejegyzése a hajónaplóba. A navigációhoz az időt mindig délhez viszonyították, amikor a Nap a zentjén állt.

Olvasztókemence, 12. sz.
Nyugaton a legrégebbi olvasztókemencéket a svájci Dürstelben, a németországi Märkische Sauerlandban és a svéd Lapphyttannál készítették. Ez utóbbi 1150 és 1350 között üzemelt. A svéd Järnboås tartományban lévő Noraskogban talált maradványok még ennél is korábbról, valószínűleg 1100 tájáról származnak. Bizonyos technikai ismeretek a ciszterci szerzetesek révén terjedtek el, mivel a ciszterciek jól értettek a fémmegmunkáláshoz. "Minden rendháznak saját gyára volt, gyakran olyan nagy maga a kolostor. A különböző masinákat vízierővel üzemeltették"- mindja Jean Gimpel a ciszterciek magas szintű műszaki tudásáról. A vasércet a szerzetesek adományként kapták a vas kiolvasztásához szükséges kohóval együtt, majd a fölösleget eladták. A 13. és 17. sz. között a franciaországi Champagne-ban a ciszterciek voltak a legfőbb vasgyártók. A kohókban visszamaradt, foszfátban gazdag salakot trágyaként felhasználták a mezőgazdaságban.

Szeszes ital, 12. sz.
A desztillálás első nyomai az i.e. 4. évezredből, Babilóniából származnak. Speciális agyagedényeket használtak a természetes hűtéssel desztillált alkoholkivonat tárolására, amely a különbző parfümök adalékanyagaként szolgált. Nem valószínű azonban, hogy ez a módszer lényeges szerepet játszott volna az eljárás kialakulásának történetében. A "mongol stílusú" fagyasztó desztillációt az i.e. 7. században már használták Közép-Ázsiában. Az alkoholos italt lefagyasztották, és így távolították el a vízkristályokat. A fagyasztás nélküli alkoholdesztillációhoz szükséges hűtőberendezést az iszlám alkimisták találták fel a 8-9. században. Dzsabir (Geber) ibn Hajjan (721-815) használt először desztilláló lombikot. Megfigyelte, hogy az ily módon felhevített bor gyúlékony gőzt fejleszt, amelynek "kevés haszna van, de a tudomány számára nagy jelentőséggel bír".


Szemüveg és vesztegzár

Szemüveg, 13. sz.
1268-ban Roger Bacontől származik az első feljegyzés az optikai célokra használt lencsékről, de a keretes nagyító lencsét már mind Európában, mind Kínában használták ebben az időben, és máig vita folyik arról, hogy ki kitől is vette át a találmányt. Európában először Itáliában jelent meg a szemüveg, bevezetését a fireznzei Alessandri di Spinának tulajdonítják. Az első szemüvegábrázolás Tommaso da Modena Hugó bíboros című, 1352-ben festett képén látható. Domenico Ghirlandaio 1480-ban készített Szent Jeromos című festményén az asztalról szemüveg lóg le, így Szent Jeromos lett a szemüvegkészítők védőszentje. Az első lencsék domborúak voltak a távollátás korrigálására. A rövidlátásnál használt homorú lencsék első ábrázolása Rafael 1517-es X. Leó pápa című festményén található.

Mechanikus óra, 13. sz.
A mechanikus óra eredete ismeretlen; az első szerkezeteket valószínűleg kolostorokban használták a szerzeteseket imára hívó harangozásnál. Az első igazi mechanikus órák nagy, súlyhajtással működő szerkezetek voltak, amelyeket tornyokban helyeztek el. Csak az órákat ütötték, nem rendelkeztek mutatóval és számlappal. A legrégebbi, 1386-ból származó angol mechanikus óra a Salisbury székesegyházban található. A2 1389-ben, a franciaországi Rouenben felállított óra még ma is létezik. Az angliai Wells székesegyház óráját a londoni Tudománytörténeti Múzeumban őrzik.

Rokka, 13. sz.
A rokkát valószínűleg Indiában találták fel, bár eredete a homályba vész. Európába közel-keleti közvetítéssel került a középkorban. A kézi fonást váltotta fel, amelynek során a gyapjúszálakat egyenként tekerték fel egy orsóra, összesodorták, majd egy másik orsóra tekerték. A gépesítés első lépése az orsó vízszintes elhelyezése volt úgy, hogy egy kézzel hajtott kerék és egy kötél segítségével forgatni lehessen. A gyapjúszálakat tartó rokkát a bal kézben tartották, miközben a jobb kézzel lassan hajtották a kereket. A megfelelő sodratot úgy lehetett elérni, hogy a szálat ferdén tartották.

Gutenberg nyomdagépe, 15.sz.
A mozgatható nyomóelemeket és a papírt ugyan Kínában találták fel, de a nyomtatás gépesítése Európában történt. Johannes Gutenberg nyomdagépét először egy 1439-es strassburgi perben említik (igen hiányosak a források annak alátámasztására, hogy Laurens Janszoon Coster találta volna fel a nyomdagépet). A nyomdagép feltalálása nyilvánvalóan a középkori papírnyomtatásra, illetve az ezt megelőző, ókori bor és olíva módszerre alapszik. Csaknem 300 évig változatlanul használták, kapacitása óránként 250 lap volt.

Vesztegzár, 14. sz.
A vesztegzárat a 14. században alkalmazták először Velencében, amikor világossá vált, hogy a járványokat a keletről érkező hajókon keresztül hurcolják be a városba. Rendeletet adtak ki, hogy a hajókat egy bizonyos időre el kell ülöníteni, hogy kiderüljön, hoztak-e magukkal valamilyen betegséget, illetve hogy megakadályozzák a fertőzést. Az elkülönítés először 30 (trentina), majd később már 40 (quarantina) napig tartott. Az időtartam megállapításának alapja állítólag az az idő, amennyit Mózes és Jézus töltött egyedül a sivatagban. Velence 1423-ban állította fel az első lazarettót vagy karanténállomást a város közelében fekvő egyik szigeten. Ez a rendszer terjedt el aztán a többi európai országban is, és alapozta meg a karanténellenőrzés gyakorlatát.

2018. szeptember 9., vasárnap

Minden idők 10 legbizarrabb gyógymódja / Folytatás a posztban

Valaha úgy gondolták, hogy egy erős fekete vagy egyfajta "gyógynövényes cigaretta" jót lehet az asztma ellen. És ez még messze nem a legfurcsább. Kapaszkodjon meg, tíz meredek gyógymódot gyűjtöttünk össze.

Szennyvíz

Amikor az 1300-as években kitört a pestisjárvány, igen elterjedt elképzelés volt, hogy arzén lehet a jó gyógymód, illetve az ha beteg szennyvízben üldögél.

Kivéreztetés

Az a hit, hogy betegségeket a "rossz vér" okozza, és a rossz vér eltávolítása a gyógyulást hoz, már az ókori Egyiptomban is élt. Az orvosok rutinszerűen vágtak eret a páciensen mindenféle betegség esetén, de gyakran használtak piócákat is. Az érvágás a 19. századra kiment a divatból, de a piócákat napjainkban is alkalmazzák bizonyos helyzetekben.

Kecskehere

Volt idő, amikor az impotenciát úgy vélték kezelhetőnek, hogy egy kecske heréjét ültették be a beteg alsó felébe... John Brinkley elképesztő ötletét még 1939-ben is hatalmas áttörésnek tartották az orvoslásban. Az eljárás megalkotója pedig - akinek nem volt valódi orvosi végzettsége - multimilliomos lett a kecskeheréknek köszönhetően.

Döglött egér

Az ókori egyiptomiak állítólag úgy képzelték, hogy a döglött egér - a szájba helyezve - gyógyítja a fogfájást és az ínybetegségeket. De nemcsak ők gondolták hasznos az egereket! Jóval később, az Erzsébet-korban a szemölcsöket kezelték félbevágott egerek alkalmazásával.

Alvás emberi koponyával

Az ókori Babilóniában számon tartottak jó néhány csodás kezelési módot. Az egyik ilyen volt, hogy éjszakai fogcsikorgatás ellen jót tesz, ha egy emberi koponyával alszunk, és éjjel több ízben megcsókoljuk. Ez ugyanis - úgy hitték - segít kijutni a gonosz lelkeknek, akik a gondot okozzák.

Koponyalékelés

Valaha jó ötletnek tartották, hogy a fejfájást úgy kezeljék, hogy egy lyukat fúrnak a koponyába. Hogy milyen ősi gyógymódról van szó, az is bizonyítja, hogy Nagy-Britanniában a Temze partján nemrégiben találtak egy bronzkori lékelt koponyát. Eleink úgy gondolkodtak, hogy ha kilyukasztják a koponyát, az segít lecsökkenteni az agyban a nyomást, ami megszünteti a migrént és a fejfájást.

Réz

A 17. században Sir Kenelm Digby feltalálta az "együttérzés porát". A réz-szulfátot mind a sérülésre, mind pedig a sérülést okozó tárgyra (például a kardra) rá kellett kenni a gyógyuláshoz.

Törött üveg

Az ókori Egyiptomban nem jártak túl jól szegény szembetegek! Ha valakinek szürkehályogja volt, annak a szemére összetört és felmelegített üveget helyeztek. Akinek pedig benőttek a szempillái, annak denevérvért masszíroztak a szemhéjába.

Tamponálás

Ez a módszer tulajdonképpen kakukktojás itt, mert kiállta az idők próbáját: a törött orr tamponálását ugyanis már az ókori egyiptomiak is alkalmazták. Ahogyan ma is tesszük, összetekert kötszert dugtak a vérző orrba, majd bekötözték azt. A tudomány - legalábbis ezen a területen - azóta nem sokat fejlődött.

2018. szeptember 4., kedd

Így élt a középkor embere / Folytatás a posztban

A korai időszak, vagyis az 5. és 6. század élete teljesen más képet mutat, mint a reneszánszhoz és humanizmushoz közeledő 15. század. Ami mégis közös, és ami miatt mégiscsak egyetlen korszaknak tekinthetjük a középkort az az emberek társadalmi helyzetének, „értékének” és jogainak az egész korszakon végighúzódó sajátos meghatározási módja. Konkrétabban fogalmazva: a lakosság lehetőségeit alapvetően határozta meg a származást mindenek fölé helyező szemlélet, szokásjog és törvénykezés, mely a személyi függés vagy a nemesi kiváltságok megléte alapján differenciálta a társadalmat. Aki jobbágyszülők gyermekeként látta meg a napvilágot, az eleve egy földesúrtól függött (minden téren), aki pedig egy arisztokrata dinasztiába született az eleve megkapta a korszak legnagyobb kiváltságait. Persze a társadalmi rétegek közt – mint a parasztság, polgárság (mely a korszak 90 százalékában még elhanyagolható), nemesség – volt bizonyos átjárhatóság, csak ez rendkívül ritkán, mondhatni elvétve fordult elő. Jó példa Bakócz Tamás vagy a Széchenyi család esete. Bakócz 1442 –ben jobbágy-gyermekként jött a világra, ám 70 évvel később majdnem pápává választották, és mint Európa egyik legbefolyásosabb érseke fejezte be életét. A Széchenyiek ősei a 15-16. században szabó mesterséget folytató egyszerű kézművesek voltak, ám a 17. század legvégére nemesi címet szereztek, majd a 19. századra hazánk második leggazdagabb családjává váltak. Voltak tehát példák arra, hogy egyes emberek jobbágysorból felemelkedjenek, de ez annyira ritka volt mint az a bizonyos fehérholló.
Ezen a ponton vetődik fel a kérdés: mekkora volt a parasztság aránya a középkori királyságokban? (A köztársasági forma a középkorban még csak elvétve fordult elő, pl. Velencei Köztársaság, Firenzei Köztársaság … stb) A válasz a kérdésre: a parasztság aránya elsöprően magas, 85-95% körüli volt a középkorban, de hozzá kel tenni, hogy a korszakon belül és Európa egyes országai közt is nagy eltéréseket mutatott. A középkor végére a polgárság megjelenésével szinte mindenhol mérséklődött a parasztság túlsúlya, és Európán belül is keletről nyugat felé haladva érzékelhető volt a jobbágyok arányának csökkenése. Hogyan élt tehát a társadalom túlnyomó részét adó középkori parasztság? Mennyiben tért el a jobbágyok életétől a kevéske polgár életmódja? És milyen kiváltságok szerint, hogyan élt a nemesség? Nézzük először a parasztokat.
A középkori parasztság mindenhol Európában rendkívül sokat dolgozott, iszonyúan magas adókat fizetett, igen nagy nyomorban élt és teljes mértékben ki volt szolgáltatva földesurának. Persze itt is meg kell említenünk: országonként és időszakonként jelentősek voltak az eltérések. (Egy 11. századi orosz jobbágy és egy 15. századi holland földműves közt igen nagy differenciát találnánk, nem beszélve arról, hogy a korszak második felében sok helyen már markáns réteget képeztek a gazdag-parasztok, másutt pedig kialakult a földnélküli zsellérség rétege. Ám ezek a csoportok a 15. század előtt elenyésző helyen alkottak meghatározó létszámot.) Nagyjából kijelenthető, hogy jellemzően a középkori parasztok fa, vagy vályog házikókban, sokszor földbe vájt odúkban éltek (pl. Angliában, Skóciában), napi 12-15 órát dolgoztak földjeiken, és többnyire egyoldalúan táplálkoztak, húst a legritkábban fogyasztva. A legtöbb forrás a kását jelöli meg tipikus paraszti ételként, amihez csak kivételes napokon társult valamiféle állati termék (pl. tej vagy tojás), és a lehető legritkábban hús. A középkori parasztok Európa nagy részén, akkora földdarabon gazdálkodtak, mely éppen csak eltartotta családjukat. És persze ez a föld nem volt a tulajdonuk, csupán gazdálkodhattak rajta, aminek fejében pénz-, termény-, és munkajáradékkal tartoztak a földet valóban birtokló földesuraknak. A pénzjáradékot Magyarországon a korszak nagyobb részét tekintve évente kétszer fizették: tavasszal Szent György napján, és ősszel Szent Mihálykor. A terményjáradék a betakarított termés 10% -a volt. Nálunk ezt kilencednek vagy nonának nevezték, megkülönböztetve a püspöknek adandó decimától, azaz tizedtől. A munkajáradék vagy robot (servitum) pedig olyan ingyen-munkát jelentett, amit időnként (eltérő mértékben az egyes korszakok és országok szerint) a földesúr saját földjén (allódiumán, vagy majorságán) kellett letölteni. (A robot Magyarországon a középkor végén havi majd heti egy nap lett.) A parasztok a földesúr és a püspök mellett a királynak is adóztak, mégpedig három formában is: egyrészt a házuk után (nálunk ez volt füst-, vagy telek adó), másrészt hadiadó formájában (nálunk évente egyszer vagy kétszer kellett kifizetniük) és időnként a hadiszállítások és hadi-beszállásolások kötelezettsége révén. Mindehhez társultak bizonyos „egyéb” kötelezettségek is, mint például a földesúrnak évente többször (később havonta) teljesítendő kötelező „ajándék” (munera) és a gabona megőrléséért fizetendő pénz, vagy termény. Összességében a középkori paraszt rengeteg adót fizetett több formában is, és abból, ami számára megmaradt keservesen tudott csak megélni.
Az életkörülményeket tekintve kiemelendő, hogy a középkori parasztság nagyrészt önellátó volt, vagyis amit csak lehetett maga állított elő, és gyakran csereberélte holmijait. A jobbágyság pénzt csak elvétve használt. A legtöbb országban a parasztok maguk varrták ruháikat, maguk készítették cipőiket és javítgatták házaikat. Csupán a fontosabb szerszámok, fémeszközök beszerzéséért fordultak kézművesekhez, kereskedőkhöz. A házak belső bútorai a lehető legegyszerűbbek voltak: többnyire ládák, asztalok, székek és egy kályha jelentette az össz berendezést. Kémények csak a 11. századtól voltak a házakon (előtte a füst az ablakokon távozott), az üvegablak pedig csak 15-16. században jelent meg. (Gárdonyi Géza saját kutatásai alapján írta az Egri csillagokban az egri vár bemutatásakor, hogy az épületek egy részének még lantornás volt az ablaka, ami állati bélből, marhabendőből vagy pergamenből készült áttetsző hártyát jelentett. Mindez 1552 –ben.) Az ételeket fatányérokból fogyasztották, a poharaik fakupák voltak. A porcelánból és üvegből készült tányérok, poharak, edények csak az újkorban jelennek meg a háztartásokban.
A középkori paraszt-családokban többnyire mindenhol sok gyerek született (jellemzően 6-8), ám ezeknek az apróságoknak csak fele érte meg a felnőttkort. Jellemző volt, hogy 3-4 generáció élt egy fedél alatt (déd-, és nagyszülők, szülők, gyerekek). Ám ugyanakkor a sok munka, az egészségtelen életkörülmények, az egyoldalú táplálkozás, az orvosi ellátás hiánya és a mindezekkel összefüggő járványok, illetve gyakori háborúk miatt az emberek ritkán éltek meg magas kort. Sőt minden korábbra tolódott. Egy 14-15 éves gyermeket már felnőttként kezeltek, sőt a fiatalok 17-18 évesen többnyire meg is házasodtak, majd 20 évesen szülőkké váltak (40 évesen pedig nagyszülőkké). Harmincöt felett a legtöbb embernél már az öregség jelei jól látszódtak: az emberek korán megőszültek, korán kihullottak a fogaik és megfáradt a testük. A gyerekek nevelésére egyébként nem fordítottak figyelmet: például a korabeli ábrázolások szerint speciális gyerekruhák helyett épp ugyanolyan ruhákat viseltek, mint a felnőttek, csak kicsiben. Amellett a látványosságnak számító kivégzéseket, kínzásokat is végignézhették ugyanúgy, mint a felnőttek. A középkor nagy részében nem voltak jellemzőek az iskolák. A parasztságot illetően a szülők tanították meg a legszükségesebbeket gyermekeiknek. (Mikor kell vetni, aratni, hogyan kell befizetni az adót ... stb) Magasabb szintű tudásra, írásra-olvasásra csak a pap-tanonc novíciusok közt lehetett szert tenni (ha valaki papi útra lépett). A nemesifjak kivételt képeztek: őket az egyes arisztokrata családok saját házitanítói (házipapjai) tanították a latin műveltségre. Ugyanakkor a középkorban jöttek létre Európa első egyetemei is (pl. bolognai egyetem, Sorbonne) A középkor első felébenritkaságszámba ment az írástudó világi ember. (Még a királyok többsége sem tudott írni-olvasni.) A korszak közepétől megjelent és elterjedt azonban a skolasztika, és a kolostorokban megindult valamiféle oktatás a nem egyházi pályára lépő világi közemberek számára is. Bár hozzá kell tennünk ekkoriban még a "tudás" leginkább a latin nyelv elsajátítását és a Biblia ismeretét jelentette.
A parasztok életére három körülmény gyakorolta a legnagyobb hatást: az időjárás (mely meghatározta a termést), a földesúr, akitől mindenben függtek és az egyház, mely minden lényeges dologba beleszólhatott. A földesúr határozta meg az adó mértékét és időnként ő ült törvényt is a jobbágyok felett. A földesúr törvényszéke döntötte el a parasztok vitáit, és ő torolta meg ellenszegüléseiket, adómegtagadásaikat. Az egyház tanításait minden parasztnak betéve kellett tudnia és kötelező volt a rendszeres templomba járás. Az élet három legfontosabb fordulópontján is jelen volt az egyház: keresztelés, esketés, temetés. Amellett a középkorban mindenki mélyen hitte a dogmákat, féltek Isten büntetésétől és a purgatóriumtól. Az egyház kezében volt a betegápolás (ispotályokban), az oktatás, sőt a különböző iratok, adásvételek, oklevelek megírása, kezelése is (hiteles-helyek, káptalanok). Az időszámítás is az egyház által meghatározott ünnepekhez kötődött (pl.: az úr 1440. évében, a húsvét utáni 5. napon.) Az egyház tartotta kezében még az úgynevezett” szórakozási lehetőségeket” is, hiszen minden ünnep valami módon a Bibliához, a szentek életéhez vagy egyéb vallási rítushoz kötődött.
A polgárság a középkorban csak elenyésző réteget jelentett. Az úgynevezett polgárok nem álltak földesúri joghatóság alatt és többnyire városokban éltek. Ők voltak a kereskedők, kézművesek, árusok, pénzkölcsönzők, ötvösök, fegyver- és patkoló kovácsok, vargák, bodnárok, szabók, szállítók, pékek, boltosok, kőműves-mesterek, hajókészítők … stb. A középkor végén Észak-Itáliában, Flandriában, Angliában, Lotaringiában és a Német-Római Birodalom illetve Franciaország bizonyos vidékein megszaporodott a polgárok száma, ám Kelet-Európában – főleg Lengyelország és Oroszország vidékein - még a 19. században is csak elenyésző részét alkották a társadalomnak. A középkori városok, koszosak voltak, a házakat többnyire tervezés nélkül építették, így az utcák szűkek voltak és girbe-gurbák. Többnyire a város urának vára köré épült az egész település, nagyrészt földes, kisebb részben kövezett utakkal. A legtöbb középkori várost fal övezte a rablók és ellenséges nemesurak támadásai miatt. A házak nem voltak csatornázva, az emberek éjjeli-edényeket használtak szükségük elvégzésére, aminek tartalmát használat után egyszerűen az utcára öntötték. A szenny és kosz miatt gyakoriak voltak a járványok. Érdekesség, hogy sok európai nagyvárosban időről-időre úgy végeztek „nagytakarításokat” hogy kiéheztetett sertéscsordákat tereltek végig a fontosabb utcákon. A disznók felzabálták a szemetet, így néhány hónapra újra megszűntek a szeméthegyek. Minden középkori város hemzsegett a koldusoktól és útonállóktól és prostituáltaktól. Egyébként a középkor végén, a 14-15. században Európa két legnagyobb városa Párizs és Velence volt, mindkettő 150 ezer feletti népességszámmal.
Ami az egyházi személyeket illeti: majdnem ugyanolyan kiváltságos réteget alkottak, mint a nemesek. Ám hozzá kell tennünk: az a fajta önmegtartóztató életmód, melyet ma gondolunk a papokról, alig jellemezte őket. Valójában csak a szerzetesek éltek Istenhez méltó, visszafogott életet. A világi papság karriert és vagyont hajszolt, amellett pedig nemesekhez hasonló körülmények közt élt egy erősen hierarchizált rendszerben. Legalul voltak a novíciusok (pap tanoncok), majd az egyszerű áldozópapok, felettük a perjelek (egy-egy templom, katedrális vezetői), majd az esperesek, püspökök, érsekek és bíborosok következtek. Egy-egy püspök akkora befolyással, hatalommal és vagyonnal rendelkezett, mint egy nagybirtokos gróf, az érsekek pedig hercegi tekintéllyel bírtak. (Magyarországon az esztergomi érsek a hercegprímás megnevezést is viselte.)
Ami a nemességet illeti, a középkor legnagyobb részét az úgynevezett „lovagkor” életmódja határozta meg. A nemesek erős kővárakban éltek, magánhadseregeikkel, szolgáikkal, saját iparosaikkal. Váraikat a földjeik, parasztjaik és falvaik vették körül. A földesurak legfőbb elfoglaltsága a katonáskodás volt, vagyis háborúban a harc, békeidőben pedig a lovagi tornákon való részvétel töltötte ki legtöbb idejüket. Emellett igen sok nemes állt rablólovagnak, ha másod vagy harmad-szülöttként nem örökölt semmit. A nemességet a hűbériség szabályrendszere kötötte a királyhoz és egymáshoz, vagyis ha a hűbérúr kérte, hadba vonultak az oldalán (minden fegyveresükkel). Minden nemes gyarapítani próbálta birtokait részben a királynak tett szolgálatokkal, részben lányaik - fiaik előnyös kiházasításával. A szerelemből kötött házasság ritkaságszámba ment, a legtöbb esetben a két család birtokai alapján a szülők döntötték el, hogy mely fiatalok házasodhatnak össze. Az előkelők díszes ruhákban, nemes lovakon jártak, és mindig fegyvert viseltek. A parasztság és a városi szegények durva-szövésű, egyszerű ruhákat viseltek (rendszerint az egyik rend ruha a hétköznapokra a másik az ünnepekre volt „fenntartva.) A középkorban egy-egy ember megjelenése azonnal elárulta az illető társadalmi rangját, mert óriási különbségek voltak az öltözetek minőségét, anyagát, színeit és formáit tekintve. Amellett a parasztok gyalogosan jártak, a legtöbbnek nem volt lova, legfeljebb igáslova vagy ökre, de ebben az esetben már módos gazdának számított. A nemesség gyakran tartott óriási lakomákat, fogadásokat, bálakat melyeken persze kizárólag nemesek vehettek részt. A korszak három legfőbb úri passzióját a vadászat, a lovagi torna és a lakomákon való részvétel jelentette. (A parasztoknak maradtak a búcsúk, farsangok, egyházi ünnepek, aratásnapok, és a nyilvános kivégzések.) Persze a legrangosabb eseményekre a királyi központokban került sor. A legtöbb középkori államban több királyi központ is volt, melyekben időről-időre újra és újra megjelent az uralkodó, több napos bálakat rendezve. Ezeken szinte minden nemesnek ajánlatos volt néha megjelennie, mert az udvari intrikák során a bárók, grófok időnként egymás beárulásával vagy befeketítésével próbáltak előnyökhöz jutni.
Összességében a középkor mai, XXI. századi szemmel nézve egy különösen érdekes és sajátos világot jelentett, melynek megértéséhez valóban érdemes elmélyednünk a korszak forrásaiban, könyveiben, leírásaiban.

2018. szeptember 1., szombat

TOP 10 bizarr higiéniai szokás a középkorból!



1. Legközelebb, ha kézmosás közben úgy tűnik, túl hideg a víz, gondolj a következőkre: Angliában 1500 körül a legtöbb esküvőt júniusban kötötték, mivel a hagyomány szerint az évi fürdést májusban végezték el és júniusban még elég jó szagúak voltak. Az esetleges kellemetlen szagok elfedéséért a menyasszonyok nagy csokor illatos virágot tartottak kezükben. Ez lett a későbbi menyasszonyi csokor.

2. A fürdő egy nagy, forró vízzel teli kádból állt. A tiszta vízben való mosdás a ház urát illette meg. Utána a fiai és a ház többi férfitagjai fürödtek, majd a nők, végül a gyerekek, utolsónak maradva a csecsemők. Időközben a víz olyan piszkos lett, hogy el is lehetett
tűnni benne. Innen ered a mondás is: "Don't throw the baby out with the bath" – Ne
dobd ki a fürdővízzel a gyereket is!

3. A házaknak magas, nádból készült teteje volt, alatta nem volt kideszkázva. A meleg háztetőn sütkéreztek az állatok, macskák, kutyák, patkányok, bogarak. Esős időben piszkos és nedves lévén, az állatok gyakran lepotyogtak a tetőről. Innen a mondás is: "It's raining cats and dogs"- Macskák és kutyák potyognak az égből! Mivel a szobák felett csak a háztető volt, különösen a hálószobában kellett kitalálni valamit, hogy az ágy ne teljen meg bogarakkal és más szeméttel. Így jelent meg a baldachinos ágy rudakon kifeszített lepedő az ágy felett.

4. A gazdag házak padlója kőlapokból volt kirakva. Esős időben, télen síkossá vált, ezért szalmával (thresh) hintették le, hogy járni tudjanak a házban és melegebb legyen. Idővel annyi szalma gyűlt össze, hogy ajtónyitáskor egyszerűen kicsúszott az ajtón. Ekkor kitalálták, hogy egy fadarabot tettek az ajtó elé. Így jelent meg a küszöb (angolul threshold)

5. Disznóhúshoz ritkán jutottak, ilyenkor nagyon különlegesnek érezték magukat. Ha ekkor vendégük is volt, tüntetően lelógatták a sonkát a gerendáról. Tehetősnek számított az a férfi, aki "could bring home the bacon" ("sonkát tudott hazahozni"). Keveset vágtak a sonkából, szétosztották a vendégek között, és elégedetten "chewed the fat" rágcsálták a zsíros darabokat az asztalnál.

6. A kenyérosztásnak is megvolt a sajátos szabálya: A dolgozók kapták a kenyér égett alját, a család a kenyér belét, és a vendégek, megtiszteltetésképpen, a kenyér felső kérgét ("upper crust").

7. Ólomkupákból itták whiskyvel a sört és ez a kevert ital napokig leverte lábáról fogyasztóját. Úgy feküdtek az útszélen, mintha kómában lettek volna. Rendszerint kinyújtóztatták a részeget a konyhaasztalon 2 -3 napig, a körülötte egybegyűlt család evett ivott és várta, hogy felébred-e.... Így vált szokássá a virrasztás ("to wake up" - felébredni)!

8. Mivel a temetők beteltek, kiásták a koporsókat, és a csontokat és az úgynevezett csontok házába vitték ("bone-house"), így a sírhelyeket újból fel tudták használni. Amikor ezeket a koporsókat megnyitották, elég sok koporsó falán karcolásokat vettek észre és rájöttek, hogy azokban élve voltak eltemetve az emberek. Ekkor gondolták ki azt, hogy temetéskor rákötözzenek egy zsinórt a halott kezére, azt kivezetve a koporsón, síron keresztül csengettyűt
kötöttek a végére. Kijelöltek egy személyt, aki egész éjjel a temetőt járta és figyelte
az esetleges csengőszót. Így jelent meg az éjjeli őrjárat "graveyard shift" – ami ma az
éjszakai műszakot jelöli - és a csengő hangja életet mentett ("saved by the bell").

9. A középkori Angliában az emberek nem szexelhettek, csak a király jóváhagyásával
(kivétel a királyi család). Mikor egy család gyereket akart, a királyhoz kellett fordulniuk kérelemért, aki küldött nekik egy táblát, amit az ajtóra kellett kitűzniük, amikor házas életet éltek. A táblán ez állt: Fornication Under Consent of the King. (F. U. C. K.), azaz paráználkodás a király engedélyével. Innen ered a mai "fuck" angol szó.

10. Hihetetlen, de az, amire a 21. században egy egész ipar épült, azt régen sokkal egyszerűbben oldották meg: igaz, így szabadítva el betegségeket, járványokat. A középkorban ugyanis nemes egyszerűséggel az éjjeli tálba "végzett" dolgokat kiöntötték az ablakon, egyenesen az utcára. A másik megoldás is valami hasonló volt: a várakba úgynevezett
gardróbot építettek, vagyis egy olyan terasz-szerűséget, amely zárt volt, és amely kívülről a fal síkjából kiemelkedett. Az alján egy lyuk volt, ezen keresztül pottyant ki a bent ülő salakanyaga. Az angol WC-t csak a 16. században egy Sir John Harrington találta
fel, ám az még évtizedekig nem terjedt el, bár Erzsébet királynő próbálkozott vele, és udvarában építtetett egy illemhelyet - nem nagy sikerrel, nem szerették ugyanis használni az alattvalók. Az angol, vízöblítéses toalett végül csak a 19. században vált széles körben ismertté és használttá, ám még sokáig nem volt hozzá WC-papír, bármilyen hihetetlennek is tűnik.
A tekercses segítség egyrészt egy Gayetty nevű New York-i vállalkozó nevéhez fűződik,aki kitalálta, hogy a papírral könnyen tisztán tarthatják alfelüket az emberek. Ám egy távoli országban már jóval korábban rájöttek erre: Hung Wu kínai császár bizonyíthatóan használt már lepedő nagyságú papírt a 14. században.
Mára pedig - mint említettük - egy egész iparág épült a WC köré: illatos, zenélő, önmagától működő toalettek, intelligens illemhelyek egész arzenálja várja a magukon könnyíteni vágyókat.



Ezt is látnod kell

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...