A 19. század végéig a Balatonon élénkebb élet még nem fejlődött. Egyes fürdők és nyaralóhelyek (Balatonfüred, Siófok, Balatonalmádi, Révfülöp) ekkortájt virágzásnak indultak ugyan, de egészben véve - talán Füredet és Siófokot kivéve - sehol nem lehetett megtalálni a kor igényeinek megfelelő viszonyokat. A Balaton parti nyaralóhelyek legnagyobb része a legszerényebb igényeket is alig elégítette ki; a szőlők elpusztultával kopárrá vált a vidék nagy része, erdő még Balatonfüreden is alig volt. Az egész parton nem fejlődött valamire való város s a pompás víztükör a közlekedés szempontjából teljesen parlagon hevert. 1847-től járt ugyan gőzhajó a Balatonon, sőt az 1890-es években megindult a gőzhajó közlekedés a siófok-füredi vonalon kívül Badacsonytomajra, Almádira és Boglárról Révfülöpre, azonban élénkebb közlekedés nem volt, kereskedelmi forgalom pedig nem létezett. Ekkortájt a halászaton kívül egyedül a fürdőzés és nyaralás tekintetéből volt a Balatonnak némi jelentősége; turistaforgalom azonban a kedvezőtlen közlekedési viszonyoknál fogva nem fejlődött ki. A Balaton-vidéki 3 megye ugyan több ízben alakított Balaton-egyesületet, de teljesen eredménytelenül. Fő vasúti vonala a kevéssé érdekes déli partot futotta be, míg az északi partnak nem volt vasútja. A szőlőművelés pusztulásával a nép is egyik fő kereseti ágát vesztette el, s ipar és kereskedelem teljes híján mindinkább elszegényedett.
