2021. november 14., vasárnap

A SIÓ CSATORNA TÖRTÉNETE

 

A Sió-csatorna története

A csatorna kiépítését már a rómaiak elkezdték, célja a vízgyűjtő területén összegyűlt felszíni vizek levezetése volt. A Sió völgyének történetéről Galérius császár (203-311) idejében már arról számoltak be, hogy a Pelso nevű tavat 293-ban a Dunába csapolták le. Nevezetes évszámok a Sió-csatorna kapcsán:

1811: újra ássák a tavat szabályozó csatornát
1825: Sárvíz-Kapos vizeinek lefolyása érdekében szabályozzák
1848: Gróf Széchenyi István annak szükségességét látja, hogy a Balatont a Dunával összekötő Sió csatornát rendezni és szállításra alkalmassá kell tenni. A Sió most már nemcsak a Balaton vízszintszabályozó csatornája, hanem a Balaton és Duna közötti vízi közlekedés egyetlen összeköttetési lehetősége
1863: Az első fából készült vízleeresztő zsilip átbocsátó képessége 8-10 m3/mp volt
1891: A zsilipet falazott kivitelben készítik el és teljesítménye 50 m3/mp-et eléri
1908: A csatorna bővítésére kerül sor, mely csak 1936-ban fejeződik be
1941: Sor kerül a meder bővítési munkáira, de a II. világháború miatt a munkák leállnak
1947. szeptember 22.: A munkák befejezésre kerültek és ekkor került sor az első hajó vízre eresztésére a Balatonon. A hajózsilip 1200 tonnás uszályok, és hasonló mérető hajók átbocsátására alkalmas. Mérete: 83,5 m hosszú 12 méter széles. A vízlépcső 2,5 m szintkülönbséget képes biztosítani a Sió és a Balaton között.

A Balaton ingadozó vízszintjét többször próbálták szabályozni a történelem folyamán. „Az első beavatkozás Galerius császár nevéhez fűződik, aki a III. században vízlevezető csatornát építtetett valahol a mai Siófok térségében. Erről az eseményről Sextus Aurelius történetíró tájékoztat bennünket, aki leírja, hogy a császár 292-ben, elsősorban a Keszthelytől délre a mai Fenékpusztánál vezetett hadiút és átkelőhely biztonsága érdekében szabályoztatta a tó vízszintjét, és a környező területet megtisztíttatta az erdőktől.” Balaton monográfia. Szerkesztette: dr. Tóth Kálmán. Panoráma, 1974., 234. oldal. Ez a zsilip, mely egyes források szerint nem volt más, mint egy átvágott, a Balaton vize által átjárhatóvá tett homokturzás Virág Benedek: A Balaton múltja és jelene. Eger, 378-379. oldal., a népvándorlás korában eltűnt. A tó jelentős vízszint-ingadozása arra utal, hogy jelentősebb település a tó mentén csak a magaslatokon alakult ki (Tihany, Szigliget).

A XIX. században tervek készültek a Balaton vízszintjének szabályozására, mely több célt szolgált:
- hajóút kialakítása, mely a tavat a Dunával köti össze,
- a Balaton körüli mocsarak, berkek lecsapolása, bevonásuk a mezőgazdasági művelésbe,
- a balatonfüredi kikötőhely biztonságosabbá tétele,
- a Budapestet az Adriával összekötő vasútvonal mentesítése a víz- és jégkároktól. (A vasútvonalat 1858-ban kezdték el építeni, s „a tó 1860-62. évi magas vízállása veszélyeztette, sőt megrongálta a vasúti töltést, ezért a Déli Vaspálya Társaság is lépéseket tett a Balaton szabályozása ügyében.” A magyar vízszabályozás története. Összeállította és szerkesztette: Ihrig Dénes. Budapest, 1973., 263. oldal.)

A Balaton vízszint-szabályozásának érdekében Siófokon fazsilipet építettek. A zsilip ünnepélyes átadása 1863. október 25-én volt. „Bár évtizedekbe telt, míg a vállalkozás meghozta a kívánt eredményt, s közben hatása is meglehetősen ellentmondásosnak bizonyult, az 1863. évi zsilipátadás mégis korszakalkotó jelentőségű volt a Balaton történetében: nem csak a Sió és Siófok, hanem az egész Balaton életében.” Ligeti László: A Balaton és szabályozása. Vízügyi Történeti Füzetek. Budapest, 1974., 51. oldal. A Balaton partja üdülőövezetté vált, a megépült vasút a tó gyors megközelítését tette lehetővé, és újra napirendre került a Duna-Balaton víziút megteremtése.
Korabeli sajtóhírek szerint a zsilip működésével elégedettek voltak mind a tervezők, mind a tó partján élők. 1866-ban azonban az aszály következtében jelentősen lecsökkent a vízszint (a Fertő-tó és a Velencei-tó ki is száradt). A mínusz 45 centiméteres vízszint mellett pusztultak a halak és a nádasok, és sokan a zsilipet és kezelőiket kezdték hibáztatni a kialakult helyzetért. „Ekkor kezdődött a jelszó: »lopják a Balatont«!” Virág Árpád: A Balaton múltja és jelene. Eger, 445-446. oldal.

1867-ben ismét megnőtt a tó vízszintje, ami elöntésekhez vezetett, hiszen a zsilip kis áteresztő képessége nem volt elegendő a hirtelen jött víztömeg levezetésére. „Természetesen megint volt nagy lárma. »Kiöntenek bennünket, mint az ürgét«, »puskaport a zsilipnek!« stb. eféle kifejezés hangzott el az ujságokban, pedig hát sem a zsilip, sem a csatorna, sem a kezelő-szabályzat, legkevésbé pedig a kezelők nem tehettek róla, mert azzal a gyenge érrel nem lehetett a tó vízállását szabályozni.” uo.
„Az 1871-1883 közötti nedves időszakban újra magasra duzzadt a Balaton és a berkek is víz alá kerültek. A siófoki fazsilip és a Sió vízvezető képessége elégtelennek bizonyult. 1891-ben olyan magasra emelkedett a tó vize, hogy a balatonfüredi sétány is víz alá került és sok mezőgazdasági kár is keletkezett. A siófoki zsilip pedig annyira megrongálódott, hogy összedőléstől kellett tartani. Ezért 1891-ben a régi zsiliptől lefelé 165 méterre a mederbe egy 2X8 m nyílású, 50 m3/s vízemésztésű vastáblás betonzsilipet építettek (…).” A magyar vízszabályozás története. Összeállította és szerkesztette: Ihrig Dénes. Budapest, 1973., 264. oldal.

1921-től napjainkig számos „rekord” kapcsolódik a zsilip történetéhez. 1965-ben a part menti elöntések elkerülése érdekében 1791 tómillimétert engedtek le a tóból. Ez az 1 milliárd 80 millió m3 víz a Balaton víztömegének a fele. 1942 áprilisában jegyezték fel a legerőteljesebb vízeresztést; ekkor egy hónap alatt 26 centiméternek megfelelő vízmennyiséget engedtek le a tóból. Ez azt jelenti, hogy – szemben a 2005. szeptember 1-jét követő napok 4,8 m3/ s-ot kitevő vízeresztésével – 60 m3 víz zúdult le másodpercenként a víz a Sió medrébe.
A zsilip segítségével csak a maximális vízszint szabályozására (csökkentésére) van lehetőség. Ezért aszályos időszakokban csak a zsilip zárva tartásával óvhatjuk a Balaton vizét, ahogy ezt tettük is 2000. április 30. és 2005. szeptember 1. között. A zsilip történetében ez a leghosszabb időszak, amikor nem történt vízeresztés a Sió-csatornába a Balatonból.

Fotók : Fortepan



A REPTÁR SZOLNOKON














 












2021. november 6., szombat

Miért bélás a régi kétforintos?

 – Van nálad egy bélás? Haza kell telefonálnom, hogy kések. – Sokunknak lehet ismerős a mondat. Aki élt még a pénzbedobós telefonok korában, bizonyára emlékszik a mai érmékhez mérten igen tekintélyes súlyú réz két forintosra. De miért hívták bélásnak ezt az aprópénzt, akkor, amikor nem csak a dal, de a telefon is 2 Forint volt?

A válasz, amennyire egyszerűnek tűnik, annyira összetett. Sajnos semmi írásos konkrétum nem maradt fenn a bélás elnevezés eredetéről, így kénytelenek vagyunk valószínűsítésekbe, s feltevésekbe bocsátkozni. Tény, hogy a bélás, mint szinonima túlnőtt a rézpénzen, s gyakorlatilag mindenhez hozzátapadt, amit kettes számmal fejeztünk ki. Emlékezzünk csak az iskolai elégséges osztályzatra!

De mi köze a Béláknak a kétforintoshoz?
Mint személynév, úgy tűnik, hogy semmi. Egyes feltevések szerint az aprópénznek volt egy olyan verete, melyen valamelyik Béla királyunk szerepelt (a legösszecsengőbb állítások szerint IV. Béla). Alapos utánajárást követően azonban kijelenthetjük, hogy nem volt olyan forgalomban lévő kétforintos érme, melyen Béla király arcképe díszelgett volna. Bár elviekben elképzelhető az, hogy valamilyen különleges, korlátozott példányszámú veretet bocsátottak így ki, azonban ez (épp a korlátozott példányszám miatt), nem forgott annyira a nép kezén, hogy becenév tapadhatott volna hozzá.

belas

A legvalószínűbb magyarázat a börtönszlengből ered. A rabok kezdték el ugyanis mallér névvel illetni a tízforintost, majd bémallér néven a húszast. A két elnevezés később a pesti szlengben is meggyökeredzett. A bélás a bémallér, azaz a húszas tovább becézett változata, ami a kétforintost jelentette.

Forrás:Retró Legendák

Ezt is látnod kell

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...