Se szeri, se száma a neten terjengő középkori morbid halálokat felsoroló angol nyelvű listáknak. Gyakran fordulhat elő, hogy egy romkocsmában merengve a társaságunkban lévő külföldi diákok a saját középkorukkal dicsekednek, vagy a külföldről légi úton postázott Soros-ügynökök morbid haláleseteket sorolva belénk fojtják a szót. De ennek most vége, mert kedves olvasóink rendelkezésére bocsátjuk azt a listát, amellyel úgy tromfolhatjuk le a furmányos külhoniakat, hogy leesik az álluk. Némelyik esetet mindannyian ismerjük, másokat kevésbé, de egy a közös bennük: a magyar középkorban történtek meg.
1. A pórul járt házasságtörő
A középkori magyar történelemben nem volt túl gyakori, hogy valaki nőként tetemes vagyont örököljön. Magyar Benignával mégis ez történt, mégpedig Hunyadi Mátyás két hadvezérének köszönhetően. Egyikük Magyar Balázs, Benigna édesapja volt, aki a Mátyás alatt végzett szolgálatainak köszönhetően számtalan birtokadományban részesült. 1490-ben hunyt el, ugyanabban az évben, mint Mátyás.
Benigna volt az egyetlen örököse, így a birtokai rá szálltak. A lány ekkor azonban már férjnél volt, 1480 körül ugyanis az akkor nagyjából 15 éves kora körül járó Benignát ugyanis az ötvenes éveit taposó Kinizsi Pálhoz adták. 1494-ben Kinizsi Pál is elhunyt, magára hagyva a még mindig fiatal feleségét.
Gyermekük nem született, így a vagyon egy része Benignára szállt, aki annak ellenére lett Magyarország egyik legkívánatosabb feleségjelöltje, hogy az örökség jelentős darabjaira Szapolyai Imre tette rá a kezét. Benigna Nagyvázsonyban, a férjétől örökölt várban élt. A korabeli viszonyok között nem maradhatott sokáig férjezetlen, így nem sokkal később Horváth Márk felesége lett. Annyi bizonyos, hogy az új férj családja jól járt a házassággal, hiszen a sógorait kisegítette a birtokaiból, Márk pedig budai várnagy és horvát-dalmát, valamit szlavón bán is lett. A frigynek az vetett véget, hogy a férj egy lovas baleset áldozata lett 1508 körül.
A következő férj a tíz évvel fiatalabb gold digger, Kereki Gergely lett, a Horváth rokonság, valamint a birtokos szomszédok nagy bánatára, ugyanis az agresszív és törtető férfi úgy döntött, hogy megpróbál valamit visszaszerezni a neje időközben elvesztett bizonytalan jogállású birtokaiból. Az oklevelek beszámolója szerint okirat-hamisítás, templomfelgyújtás és más hasonló hatalmaskodások jellemezték működését. Végül Horváth Márk rokonságával úgy egyeztek meg, hogy Benigna és Gergely örökös nélküli halála esetén a nagyvázsonyi birtok rájuk száll. Tekintve, hogy Benigna ekkor már a szülőképes kor legvégén járt, a megállapodás szinte biztosan jövőbeli öröklést jelentett volna.
Kereki Gergely, akiről jóformán nem tudunk semmit, és előnévként is a Vázsonyit vette fel, vélhetően nem a felesége bájai miatt ment hozzá Magyar Benignához. A helybéli nőkkel összeszűrte a levet, így amikor ez Benigna tudomására jutott, úgy döntött, hogy lépni kell az ügyben. Az egyik fennmaradt történet szerint bérgyilkost fogadott a saját férje ellen, egy másik szerint a szolgáival dobatta le a nagyvázsonyi vár tornyából.
A középkorban sem lehetett azonban válogatás nélkül gyilkolászni a házastársakat, ezért Benignát fej-, és jószágvesztésre ítélték, miután kiderült a férje halálában való részvétele. II. Lajos király azonban megkegyelmezett az asszonynak, apja országnak tett jótéteményeire hivatkozva. Hogy a Horváth-rokonságnak ebben benne lehetett a keze, (hiszen a birtokelkobzás az ő eljövendő örökségüket érintette), arra leginkább az utal, hogy a következő évben Benigna hálája jeléül kisebb birtokadományokban részesítette a fent nevezett rokonokat.
2. Az agyvelejét vesztett király
Könyves Kálmánról legalább olyan pozitív képet őriz a magyar történeti emlékezet, mint amilyen negatív színekkel ecsetelik uralmát a késői krónikák. A szinte egyedülállóan művelt, ámbátor nem királynak szánt uralkodó tetteit manapság részletesen ecsetelik a történelemkönyvek, ám a halálának körülményeiről hallgatnak. A Képes Krónika az alábbiakat meséli el nekünk:
Ezek után a király súlyos betegségbe esett, s volt egy Draco nevű olasz orvosa, akiben roppant bizakodott. Ez tapaszt rakott a király fülére, akit fejfájás gyötört, és a tapasz a fülének járatain át agyvelejének jó részét kiszívta. Miután a tapaszt, mivel nem bírta tovább elviselni, eltávolították, megmutatta azt Otmár ispánnak. Otmár ispán megtekintve a tapaszt, látta rajta a kiszívott agyvelőt, s ezt mondta a királynak: “Uram, az segít rajtad, ha felkészíted magad az útra kelők szentségére.“ Ennek hallatán a király megijedt, és felnyögött.
Az agyvelejét vesztett király ezután a krónika szerint elküldte az emberét, Benedeket, hogy ölje meg Álmost, a megvakított öccsét, ám a dömösi apátság papjai közbeléptek. Benedek nem járt jól, mert a pilisi erdőn keresztül visszatérve leesett a lóról, nyakát szegte, és a vele tartó kutyái felzabálták.
A Képes Krónika beszámolóját, amely természetesen a Könyves Kálmán kora után keletkezett, finoman szólva is ellenséges hangvételű híradásokra épített, nem kell feltétlenül szó szerint elfogadnunk. Orvostörténészek szerint a tünetek leírása heveny középfülgyulladásra, majd az abból kialakuló agyvelőgyulladásra utalnak, amely komoly fájdalmakat okozhatott a királynak. Valószínűleg a krónikások szándékos túlzása az, hogy Könyves Kálmán élete végén elveszítette az egyetlen dolgot, amely miatt büszke lehetett magára: az eszét.
3. Halál az árnyékszéken
Kevésbé közismert tény, hogy nemcsak a Trónok harcának, de a magyar történelem nemcsak vadkanban, de árnyékszékben gazdag halálesetei is vannak. Nem kell szégyenkezünk, az állás a két haláleset között ugyanis döntetlen.
Az elsőről nem más számol be, mint Anonymus. A Névtelen jegyző gesztájában beszámol a honfoglaló eleink Észak-Itáliába vezetett hadjáratáról, amelynek során egy honfoglaló vitéz tanúbizonyságot adott kiváló célzási képességeiről:
Ugyanabban az időben történt, hogy Waldo gróf testvére, István, éjszaka a várfalon lévő árnyékszéken a belein akart volna könnyíteni, amikor egy magyar, a nyilával, a helyiség nyílásán keresztül súlyosan megsebesítette, amibe még azon az éjszakán bele is halt.
A dolognak ugyan van egy olyan apró szépséghibája, hogy Anonymus ezt a részletet Regino krónikájából vette át. Abból pedig az derül ki, hogy az ülepen lőtt István gyilkosai nem a magyarok voltak. Ez az apróság azonban nem kell zavarjon minket, ami Anonymusnak jó volt, arra mi sem mondhatunk nemet.
A másik árnyékszékhez fűződő haláleset nem mást érintett, mint Vencel, magyar királyt. Vencel nem töltött be jelentős szerepet a magyar történelemben, 1301-től folyamatosan harcol a pápa által pártolt későbbi I. Károly királlyal. Ennek keretében olyan furcsa pillanatok is megtörténtek, hogy a Vencel pártján álló budai polgárok kiátkozták a római pápát.
A fiatal Vencel esélyei azonban egyre romlottak, így 1305-ben az apja fogta, és hazavitte. Még ugyanabban az évben meg is halt, így a fia III. Vencel néven az egykori magyar király immár cseh (és címzetesen lengyel) király is lett. A magyar trónról addigra le kellett mondania. A fiatal uralkodó teljes erővel belevetette magát a középkori udvari élvezetekbe, sokat tivornyázott és ivott. 1306-ban, tizenhat évesen, Olmützben is egy ilyen lakomázás közben fáradt ki a vécére, ahol egy ismeretlen támadó leszúrta. Hogy ki és miért követte el a gyilkosságot, az örökre rejtély marad, mindenesetre a magyar, a cseh és a lengyel királyi címet is magáénak mondó Vencel a Přemysl-dinasztia utolsó tagjaként hagyta itt a földi siralomvölgyet.
4. Kis magyar Vörös Nász: az aversai lakoma
Az I. (Nagy) Lajos uralkodását végigkísérő egyik probléma a nápolyi kérdés volt. Öccsét, András herceget, még apja, I. Károly király jegyeztette el Johannával, Nápoly örökösnőjével. Amikor azonban Johanna apja, Róbert nápolyi király meghalt, úgy végrendelkezett, hogy Johannát (és Andrást) csak 25 éves korukban koronázzák meg, addig egy tanács kormányozza Nápolyt. A tanács egyes tagjainak azonban nem tetszett a magyar befolyás, és úgy ítélték meg, hogy meg kell szabadulniuk András hercegtől. Erre 1345. szeptember 18-án került sor, Andrást a szobájában éjjel megtámadták, és Aversa egyik erkélyére akasztották fel.
I. (Nagy) Lajos nem hagyhatta megtorlatlanul az öccse halálát, és tekintélyes sereggel érkezett 1348-ban Nápolyba. Johanna, és Tarantói Lajos, az új férje, képtelenek voltak megfelelő katonai erőt felmutatni a magyar király ellen, vereséget szenvedtek és elmenekültek. A nápolyi előkelők egy része azonban kivárt.
Nagy Lajos, miután bevonult Nápolyba, fogadta Tarantói Róbertet és Durazzói Károlyt, és barátságáról biztosította őket, és arra bátorította, hogy hívják meg Aversába a rokonokat is, Tarantói Fülöpöt és Durazzói Lajost. Ez így is történt, majd jó hangulatú lakomát adott az érkezők kedvéért. A részvételtől az sem tántorította el a négy nápolyi főurat, hogy egyes források szerint figyelmeztették őket előre, hogy ennek a vidám estének szomorú lesz a vége. Pedig így történt: a lakoma végén Lajos indulatosan nekik támadt, és megvádolta őket azzal, hogy szerepet játszottak az öccse halálában. A nápolyiak hiába tagadták ezt, lefogták őket, és másnap a magyar király parancsára Durazzói Károlyt kivégezték. Egyes történészek szerint a döntésben az is motiválta a királyt, hogy a herceg felesége Johanna akkori örököse volt. A többieket fogságba vetette.
A magyar krónikák mindenesetre hallgattak az esetről, az itáliaiak azonban nem, Lajos szószegése megágyazott a nápolyi törekvései bukásának. A magyar uralkodó az 1348-ban megjelenő pestis miatt visszasietett Magyarországra, hátrahagyott hadait részben legyőzték, részben egyszerűen megvesztegették.
5. A király, akit halálra ölelgettek
II. István magyar király nem tarthatta magáról azt, hogy apjához mérhető jeles uralkodója lett volna az országnak. Háborúit többnyire kudarc kísérte, és egyre komolyabb összecsapásokra került sor a déli határokon az ismét megerősödő Bizánccal. A krónikások természetesen legalább annyira elbántak vele, mint az apjával, Könyves Kálmánnal. Így nem hagyhatták ki azt a ziccert, hogy egy kellően különleges halált biztosítsanak neki:
Abban az időben István király a kelleténél jobban szerette a kunokat; a király mellett tartózkodott Tatár nevű fejedelmük, aki a császár öldöklése elől kevesedmagával menekült a királyhoz. A király azután vérhasba esett. A kunok pedig, akik a király kedvezése folytán hozzászoktak a gonoszságokhoz, ekkor is javában dühöngtek a magyarok ellen. Amikor a magyar parasztok megtudták, hogy a király halálán van, megölték a kunokat, akik javaikat ragadozták. Tatár kun fejedelem elpanaszolta a királynak, hogy megölték embereit. A király pedig úgy érezte, hogy némiképpen jobban van; amikor látta, hogy Tatár könnyezik, a többi kun pedig jajgatva veszi körül - minthogy nagyon szerette őket -, felmordult és így szólt: "Ha meggyógyulok, tízet ölök meg mindegyikért, akit közületek megöltek. Most ne búsuljatok életem miatt, mert jobban vagyok." E szavakkal kinyújtotta kezét a kunok felé, ezek nyakra-főre rohantak, hogy kezet csókoljanak neki, és oly nagyon megszorongatták, hogy ellankasztották a királyt, így visszaesett bajába és meghalt.
Nos, egy halálra ölelgetett király alighanem párját ritkítja a világtörténelemben. II. Istvánt ez aligha vigasztalta meg, de legalább boldogan távozhatott a másvilágra.
6. Leszámolás Budán
Buda városában már a megalapítástól kezdve éltek németek és magyarok. A német lakosság egyik legfőbb utánpótlását az ekkoriban virágzó délnémet kereskedelem jelentette, a beköltözők a 13. század végétől kezdve főleg Regensburgból és a hozzá közeli városokból érkeztek. A magyar lakosság utánpótlását ezzel szemben a környező települések, a Dél-Dunántúl megyéi és az 1408-tól állandóvá váló budai királyi palotához kapcsolódóan beköltöző mesteremberek biztosították.
Természetesen a két közösség között hamar kialakultak azok a súrlódások, amelyek évszázadokig meghatározzák a város viszonyait, akár egy maratoni hosszúságú Survivor-évadban. Míg a németek temploma a Nagyboldogasszony-templom volt (a mai Mátyás-templom), a magyarok a Mária Magdolna-templom körül csoportosultak. A 13. század végén vita alakult ki arról, hogy melyik templom kihez tartozik, a Nagyboldogasszony-templom plébánosa ugyanis azt állította, hogy a másik tulajdonképpen az övének csak egy kápolnája. Noha a kérdés gyakran úgy köszön vissza, hogy nyelvi különbség volt a két közösség között, valójában ez arról szólt, hogy a templomhoz tartozó tizedbevételek és a plébános megválasztása hogyan és kik által történjen. A Nagyboldogasszony-templom is tartott magyar nyelvű káplánt. Végül a német plébános nem ért célt, a Mária Magdolna-templom független maradt.
A helyzet akkor változott meg, mikor a hosszú ideje beágyazott regensburgi eredetű, részben elmagyarosodott német famíliák helyét átvették a 14-15. század fordulója körül a nürnbergiek, akik a városuk felemelkedésével párhuzamosan jelentek meg Budán. A gazdaságilag egyre komolyabb erővel bíró magyar csoportnak ez nem tetszett, és kezdeményezték azt 1436-ban, hogy ismerjék el a Mária Magdolna-templom kápolnájának a Nagyboldogasszony-templomot. A törekvés nem járt sikerrel, de a németek érthető okokból aggódtak.
A század elején állították össze a német nyelvű Budai Jogkönyvet, amely többek között azt is megszabta, hogy budai bíró csak az lehet, akinek mind a négy nagyszülője német, magyar tisztségviselők pedig csak ketten lehetnek a városi tanácsban. A rendelkezés írott malaszt maradt, mert ismerünk olyan bírát, akire ez nem volt igaz, a magyar tanácstagok pedig rendszeresen nagyobb számban voltak jelen a városi testületben.
1439-ben Farkas Lászlót választották meg Buda bírájává, ám ő történetesen a felesége révén a nürnbergiek pártjához tartozott. Úgy vélték, hogy itt az idő leszámolni a rivális csoporttal, ezért elfogták annak vezetőjét, Ötvös Jánost. Ötvösnek nem lehetett könnyű halála, mert a megölése előtt alaposan megkínozták, majd a gyilkosai, mint akik jól végezték a dolgukat, a Dunába hajították a testét egy nehéz kővel a nyakában. A folyó azonban, egy Szaniszló Ferenc által megálmodott fordulattal élve, kivetette magából a testet, leleplezve a bűnösök machinációit.
Azonnal nagy ribillió támadt, a magyar párt feltüzelte a városi csőcseléket, amely örömmel rohanta le, és fosztotta ki a németek házait. Sőt, lelkes buzgalmukban sort kerítettek az olasz kereskedőkre is, majd a magyar párt otthonai következtek. A két ellentétes párt gyorsan kiegyezett, a tanácsot felesben megosztották egymás között, a bírót pedig évente felváltva a másik csoportból kellett választaniuk.
Bár a történetírás sokáig úgy vélte, hogy ez egy etnikai jellegű konfliktus volt, a nyelvi színezet valójáéban másodlagos szerepet játszott a történetben, mindkét oldalon voltak magyarok és németek egyaránt. A budai német polgárság 1529-ig a városi közélet meghatározó szereplője maradt, amikor is Szapolyai János király török segítséggel elfoglalta a fővárost, és kiűzte őket Budáról.
7. A rosszul ácsolt trónszék
Alighanem mindenki betéve fújja a gyakran idézett halálesetet, amely I. Béla királyhoz fűződik. A Képes Krónika az alábbiakat írja az 1063-ban bekövetkező esetről:
A jámbor Béla király ezután betöltve uralkodásának harmadik évét, királyi jószágán, Dömösön összezúzódott beomló trónján; teste gyógyíthatatlan betegségbe esett; az ország néminemű dolgai miatt félholtan vitték a Kanizsva patakjához; ott távozott el a világból.
A megvakított Vazul fiai egyébként mindannyian pórul jártak: a legidősebb Levente néhány hónappal azután halt meg, hogy visszaszerezték az országot Pétertől. I. András pedig a saját öccse ellen folytatott háborúba halt bele, mikor az ellene vívott csatában leesett a lováról, és a paták agyonzúzták. A király még túlélte az esetet, de Zircre vitték, ahol lényegében nem ápolták, hanem hagyták meghalni. A sors iróniája, hogy Bélának hasonló vég jutott, csak őt nem a lovak, hanem egy komplett trónemelvény zúzta halálra.
8. A bicepsz meg a bicellus
Az Anjou-ház több jelöltet is delegált erre a listára. II. (Kis) Károly a legrövidebb ideig uralkodó magyar király volt, aki egyébként az Aversában lefogott Durazzói Lajosnak volt a fia. A magyar trónra az ország délvidéki előkelői hívták meg, akiknek már nagyon elegük volt az Erzsébet anyakirályné által Mária nevében szervezett kormányzásból.
Károly elfogadta a meghívást, noha eleinte hezitált. A felesége viszont sejtette, hogy nem lesz jó vége a magyarországi kalandnak, de amikor sírva könyörgött az urának, hogy maradjon Nápolyban, a király inkább megverte őt. A Mária és Erzsébet ellen lázadókat vezető Horváti János bán végül a királlyal együtt akadálytalanul vonult be Budára, mert a királyné és a lánya kezén nem maradt olyan haderő, amellyel ellent tudott volna állni Károlynak.
Erzsébet azonban nem adta fel az ország megtartásáról szőtt álmait, és Károly megkoronázása után mindent elkövetett, hogy eltakarítsa az útból a kéretlen uralkodót. Megnyerte magának Forgách Balázst, egy nagy erejű embert, aki alkalmasnak tűnt arra, hogy az egyébként kistermetű uralkodót elintézze. Thuróczy János az alábbiakat írta a híres merényletről:
Amikor a nádor úgy látta, hogy a kitervelt merényletre kedvező alkalom kínálkozik, rákacsintott az ott álló Forgách Balázsra, aki vakmerőn elvállata ezt a nagy horderejű dolgot. Ő pedig, miután vette a jelet, köpönyege alól előrántja fényes kardját, s mint a villám lecsap a királyra, erős karjával súlyos ütést mérve rá, szánalmas sebet ejt a fején és a szemöldökén, meg a két szeme között. A bűn elkövetése után távozik az udvarból, és miközben az olaszok mindenütt hatalmas lármát csapnak és összecsődülnek, véres kardjával nyit utat magának a nádori csapatokig.
Károly király pedig, bár ilyen iszonyatos sebet kapott, nem esett el, hanem fölkelvén arról a szerencsétlen helyről, ahol ült, lassú, ingadozó léptekkel elindult, a padlón hosszú vérnyomokat hagyva, betegen a hálószobájába ment, ahonnan egészségesen jött le.
Erzsébet királyné a szokatlan látványtól megdöbbenve a lakosztálya közepén eszméletlenül esett össze.
Bármilyen meglepő volt, a király nem halt meg azonnal, noha a túlélési esélyei a korabeli orvosi ismeretek birtokában meglehetősen szerények voltak. Itáliai források tudni vélték azt is, hogy a támadás pillanatában elveszítette az egyik szemét. Bár a tankönyvekben és a szakirodalomban számos megnevezés kering, Forgách nem csákánnyal, hanem valószínűleg bicellussal szúrta le az uralkodót, úgy, ahogy egyébként a Képes Krónikában Zách Felíciánnal végeztek Károly király katonái.
Erzsébet és hívei a merénylettel egy időben kezükbe kaparintották a budai várat és a várost is, így Horváti János és csapatai kénytelenek voltak elhagyni azt. Károly így az ellenségei kezén maradt, akik Visegrádra vitették. Ott néhány napig még élt, majd vagy a sebeinek az ellátatlansága, vagy a neki beadott méregnek köszönhetően hunyt el.
9. Az Anjou-ház fojtó bája
Károly nem volt ártatlan lélek, hiszen egyesek szerint az ő, mások szerint Nagy Lajos parancsára fojtották meg a hosszú küzdelem után elfogott Johanna királynőt 1382-ben. Az Anjou-ház történetében nem ez az egyetlen fojtással elintézett halál, mert történelem nem maradt adósa Erzsébet királynénak sem. Miután nyeregben érezte magát, az anyakirályé levonult a Délvidékre, hogy személyes jelenlétével csillapítsa le a lázadást. Horváti János emberei azonban lecsaptak rájuk, a küzdelemben pedig megölték Garai Miklóst és Forgách Balázst, a Károly elleni merénylet kitervelőit.
Erzsébethez Horváti János nem mert hozzányúlni, ezért Máriával együtt Novigrád várába vitette. Az anyakirályné azonban nem adta fel, mert sejtette, hogy király nélkül a Horvátiaknak előbb-utóbb engedniük kell. 1387. január 16-án azonban kiderült, hogy Erzsébet a fogságban is szervezkedett, ezért Horváti János a fiatal királynő szeme láttára megfojtatta.
Thuróczy János krónikája alapján Mária nem felejtette el, amit vele tettek. Miután férje, Zsigmond, leverte a lázadást, a felesége sokáig unszolta, hogy végezze ki a bánt. Végül Horváti Jánost, Pécs városában ló farkához kötve hurcolták végig az utcán, tüzes fogókkal megkínozták majd felnégyelték.
10. A dinnyét kívánó Habsburg
1439-ben már úgy tűnt, hogy Habsburg Albert felülkerekedik a három országában is dúló válságon, amely az uralmát fenyegette. A tetterős és határozott császár és király azonban kénytelen volt ismét Magyarországra sietni, mivel a törökök megostromolták a szerbek kezén lévő Szendrőt. A magyar sereg végül nem tett semmit, mert a seregben egyszerre tört ki zendülés és járvány.
A vérhas-járvány nem kímélte az uralkodót, sőt Antonio Bonfini tudni vélte évtizedekkel később, hogy melyik étel okozta Albert halálát:
Megtudták, hogy a város elfoglalása után a törökök elmentek onnan, és csak őrséget hagytak hátra, azonban a király maga is kénytelen volt feloszlatni a tábort, és vissza kellett térnie Budára, mert a seregben zendülés támadt, mivel a nagy hőség miatt kegyetlen hasmenés gyötört mindenkit. A rekkenő hőség következtében, ami e hadjárat idején uralkodott, őt is veszedelmes kólika és vérhas támadta meg. A betegség okául a sárgadinnye zabálását hozták fel, mert míg bensejét torka gyönyörűségére hűsíteni igyekezett, életét hozta veszedelembe.
A király tehát, ha már a fosást nem tudta megállítani, halálát érezve Bécs felé vette az útját, hogy odahaza haljon meg. Esztergomba ment, ahol gyengesége miatt egy darabig elidőzött, de miután Esztergomból útnak indulva egy Neszmély nevű faluba érkezett, betegsége súlyosbodott, végrendelkezett, majd november hatodik kalendáján eltávozott az élők sorából.
Ez tehát az a tíz bizarr középkori haláleset, amelyet jó szívvel ajánlhatunk a külföldiekkel való diskurálásunkhoz. Soha ne feledjük, hogy nemcsak a Lajtától nyugatra lehetett különleges módon meghalni.
