Technikai érdekességek 1926-ból / Folytatás a posztban

 Új autóbuszok Berlinben. Németországban az utóbbi időben szinte gomba módra szaporodnak az autóbuszok. A legtöbb automobilgyár a személykocsik és a teherautó gyártása mellé felvette az autó buszépítést is. Ezeket az autóbuszokat rendszerint egy emelettel hozzák forgalomba. Egyik berlini autóbusz-vállalat, az ABOAG, most kétemeletes autóbuszokkal lepte meg a berlini közönséget. Mint értesülünk, a hatalmas Continental abroncsokkal felszerelt autóbuszok, melyeket Berlinben „Dinosaurusz-buszoknak" neveznek, alacsonyan elhelyezett súlypontjuk következtében igen stabilok és dacára a rövid időnek, máris közkedveltségnek örvendenek.

Magyar munkások a francia Renault-gyárban. Abból az alkalomból, hogy a billancourti Renault automobilgyárban tűz volt, mely egy vulkanizációs műhelyt elhamvasztott, de a gyártás menetét nem befolyásolta, érdekes statisztika jelent meg. Kitűnik ebből, hogy a gyár igen jelentékeny és egyre növekvő számú magyar munkást foglalkoztat és a magyar munkások létszáma 1924 december 31-én 423, 1925-ben  már 734 volt, amely szám azóta is folyton emelkedik. Ebben a számban nem foglaltatnak benn a magyar származású mérnökök és tisztviselők, sem a megszállott területekről származó magyar munkások. A magyar munkások ugyanolyan elbánásban részesülnek, mint a franciák, akiknek szociális törvényhozása példaszerű. Vannak munkásétkezők, beszerzési szövetkezetek, kölcsönös segélyegylet, ingyenes orvosi és fogorvosi kezelés, zeneegyesület, sportegyesület. A Renault-gyár — amelynek régi magyarországi kapcsolatai ismeretesek — ilyképpen is (folyton erősíti azokat a szálakat, amelyek Magyarországhoz fűzik.

Csendőrök öltözködése és felszerelése-1887. / Folytatás a posztban

Baranya felszabadítása-1921 / Folytatás a posztban

A szerbek 1918 novemberében kezdték meg Dél-Magyarország megszállását: 9-én elfoglalták Újvidéket, 13-án Szabadkát, 18-án már Mohácson voltak. Jelentősen megkönnyítette dolgukat a Károlyi-kormányzat katonai leszerelési döntése, amelynek következtében a megszállók kis csoportja lényegében minimális akadály nélkül tudta elfoglalni Magyarország ezen részét. Súlyosbította a helyzetet, hogy Károlyi Mihály egy szedett-vedett delegáció élén a belgrádi katonai konvenció aláírásával önként vállalta, hogy ideiglenes demarkációs vonal húzódjék a történelmi határokon belül. Megszállás alá került jóformán egész Baranya megye.

 A szénbányászat miatt stratégiailag is kiemelt jelentőségű Pécsre a belgrádi aláírás másnapján, 14-én, csütörtökön érkeztek a szerb csapatok. A párizsi konferencia tárgyalásai alatt lassan egyértelművé vált, hogy a Délvidéket elcsatolják az országtól, a délszláv kormány azonban további területek megszerzésére törekedett. A sajtóban is arról cikkeztek, Baranyát elcsatolják Magyarországtól, bár néhány nappal később már csak annyit írtak, hogy a vármegye felét kapják meg a jugoszlávok. 1919. július 25-én jelölte ki a békekonferencia legfelsőbb tanácsa a végleges határokat, Baranya vármegye területének csak egy kisebb részét kívánták elcsatolni Magyarországtól. 1919. augusztus 19-én hivatalosan is értesítették a jugoszláv delegációt a magyar–jugoszláv határ baranyai szakaszának megvonásáról. A dokumentum a jelentős és gazdasági szempontból értékesebb baranyai területeket Pécs városával együtt Magyarországnak hagyta. Csakhogy a szerbek még ekkor sem tettek le a térség megszerzéséről.

 Időközben Pécs valóságos kommunista gyülekezőhellyé változott, a megbukott Magyarországi Tanácsköztársaság hívei – Bécs mellett – innen próbálták újjászervezni erőiket. Noha a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban üldözték a kommunistákat, Baranyában inkább a szélsőbaloldali és radikális elemeknek kedveztek, mint a konzervatívoknak és keresztényszocialistáknak. Előbbiek például szabadon gyűlésezhettek, lapokat alapíthattak és terjeszthettek, utóbbiaknak ez tiltott volt. A megszálló csapatok parancsnoksága elnézte azt is, hogy a szakszervezetek 1920 februárjában politikai gyűléseket tartottak, amelyeken olyan kijelentések hangzottak el, hogy ők „egyek az orosz proletárokkal”. Amint Mályusz Elemér fogalmazott A vörös emigráció című könyvében: „elnézte, mert ugyanezek az emigránsok jóindulatának megnyerése végett nem késtek hangoztatni, hogy egy esetleges népszavazásnál inkább a »demokratikus« Jugoszláviára, mint a »reakciós« Magyarországra adnák le szavazatukat.”

 A pécsi központúvá vált vörös emigráció 1920 augusztusának végén létrehozott egy ún. Nemzeti Tanácsot, amely önhatalmúlag saját magát nevezte ki a pécsi polgárság és munkásság, az egész helyi magyarság egyedüli képviselőjének. Törvényhatósági „választásokat” tartottak (ezen a polgárság és a munkásság tekintélyes része tiltakozásul nem vett részt), majd törvényhatósági bizottság alakult egy bizonyos Doktor Sándor vezetésével. A korábbi tisztségviselők elbocsátása után az addigi pozíciók csaknem kétszeresét töltötték fel emigránsokkal, köztük nagy számban exponált kommunistákkal. A megnövekedett bürokrácia eltartását a polgárságra kivetett óriási adókból kívánták fedezni. A bizottság Linder Bélát, Károlyi Mihály első – ittasan elmondott beszédei és az ország ütőképes haderejének lefegyverzése révén hírhedetté vált – hadügyminiszterét nevezte ki Pécs városának polgármesterévé, aki nem sokkal ezután kijelentette: mindenféle párizsi döntés ellenére nem engedi bevonulni a magyar hadsereget Pécsre és Baranyába.

 Linder és Jászi Oszkár – aki ekkoriban a Bécsi Magyar Ujságban Lenint dicsőítette – memorandumot adtak át Belgrádban, amelyben kifejtették, Magyarországot csakis katonai megszállással lehet semlegesíteni, ami Jugoszláviának is érdeke, ők viszont magukra vállalnák a „kellemetlen feladatot”, ha a szerbek által megszállva tartott területek közigazgatását kézbe kapnák. Tehát ne adják át a pécsi területet Magyarországnak, hanem hozzanak létre önálló közigazgatási kerületet. 1920. november 18–23. között tárgyalásokat folytattak Belgrádban Nikola Pašić miniszterelnök részvételével. A jugoszláv kormány Jásziékénál mérsékeltebb álláspontra helyezkedett, többek közt hadsereg szervezésébe sem mentek bele – leginkább azért, mert egy vörös sereget magukra is veszélyesnek tartottak. Átvették viszont azt a kitételt, hogy Jugoszlávia „zálogként” kezeli a területet, és csak akkor hajlandó átadni Magyarországnak, ha az betartja a párizsi béke rendelkezéseit – mivel ez egybevágott annexiós törekvéseikkel. Későbbi tárgyalásokon Linder előterjesztette önkormányzati tervezetét, amely szerint a Pécs–bajai Autonóm Terület elszakadna az anyaországtól, a magyar törvények nem terjednének ki rá, de a jugoszláv jogszabályokat átvehetné. Jászi javaslata volt, hogy a jugoszláv valutát is bevezethetnék. Linder az utódállamok és az antant képviselőinél is kilincselt 1921 első felében memorandumával, a kisantant államok követei természetesen minden Magyarország ellen irányuló akcióban partnerek voltak, az angol, francia és olasz követ azonban nem is fogadta Lindert, a nagyhatalmak kitartottak Baranya kiürítése mellett.

 A nagyhatalmak határozottan Jugoszlávia értésére adták, nem térhet ki a kiürítési parancs elől, így 1921. augusztus 18-án megkezdték a csapatkivonást. Ám még ezt megelőzően, a bécsi emigráció folyamatos, uszító propagandájának hatására augusztus 14-én Pécs főterén a „tömegek” nagygyűlésen a fegyveres ellenállás és a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság kikiáltása mellett határoztak. A sajátságos, önmagát Jugoszlávia protektorátusa és az antant védelme alá helyező, hat napon át fennállott „államalakulat” intézőbizottságának elnöke Dobrovics Péter (Petar Dobrović), egy pécsi dekoratőr-festő lett – aki háromtagú küldöttséggel máris Belgrádba indult. Linder 19-én – életében utoljára – megjelent még Pécsett, csomagolni. Egy beszédet még elmondott a városháza erkélyéről, azt hangoztatva, nem lesz kiürítés. Majd távozott, hogy élete hátralévő részét Jugoszláviában töltse. Halála után, 1962-ben díszsírhelyet kapott a jugoszláv kommunista vezetéstől.

 1921. augusztus 21-én, vasárnap már Gosztonyi Gyula magyar királyi kormánybiztos volt Baranya és Pécs közigazgatásának legfőbb ura. Este előbb tíz, majd még 108 magyar csendőr érkezett Pécsre, csákójukon a Szent Koronával ékesített magyar címer. Másnap, augusztus 22-én kora hajnaltól pedig a magyar nemzeti hadsereg kijelölt egységei lépték át az addigi demarkációs vonalat, és ujjongó, önfeledt tömegünneplés közepette megkezdték a magyar területek újbóli birtokbavételét.

MUNKÁCSY MIHÁLY TEMETÉSE./ Folytatás a posztban

Részlet a VASÁRNAPI ÚJSÁG 1900. május 13. számából .

ELTEMETTÜK Munkácsy Mihályt. A mi benne halandó volt, átadtuk a hazai földnek, annak a drága hazai földnek, a melytől egykor vérző szívvel vált meg a fiatal művész, s a hová visszavágyakozott a mester akkor is, mikor a Hugó Viktor által a világ fővárosának nevezett Paris rakta le lábai elé elismerésének koszorúját.

 Vajha szívére hallgatott volna ! — mondják azok, kik korai végéért az idegeket emésztő világvárost, a nemes ambíció égető lángját okozzák. Vajha visszatért volna hozzánk első nagyobb sikere után, megelégedve azzal az elismeréssel és jutalommal, melyet ez a hálás, de szegény magyar föld nyújthat munkás fiainak. S festette volna itthon az egyszerű, becsületes magyar népet, mely őt első műveinek megalkotására lelkesítette, s melyet ő a soha ki nem hűlő rokon-vérnek vonzalmával és melegével szeretett ! A művész pályafutása azonban másképpen volt megírva a végzet könyvében. Neki az jutott hivatásául, hogy hazájától hosszú időre elszakadva, Istentől nyert nagy tehetségével saját nyugalmának, boldogságának árán szerezzen megbecsültetést, soha el nem múló dicsőséget nemzetének. Neki a magyar géniusz erejét, hatalmát kellett hirdetnie idegen népeknél, a melyek keveset tudtak rólunk, s inkább csak szabadságszeretetéről, s az elnyomatás, lealáztatás éveiben tanúsított nemes kitartásáról ismerték a magyar fajt. Munkácsy a művész ambíciójával s a hazafi lelkesedésével teljesítette ezt a föladatot. Erezte, hogy erejét csak ott fejtheti ki egész teljességében, a hol a lángelme érvényesüléséhez szükséges föltételek nem hiányzanak: a hol ép úgy föltalálható a leviharzott századok gazdag kultúrája, mint a legújabb korszak ezer és ezer vívmánya; a hol a kedvező körülmények összehordtak mindazt, amiből tanúiságot, ízlést és buzdítást meríthet a művész-lélek. Neki világváros kellett ahhoz, hogy szárnyait kibonthassa, hogy az eszmény magasabb régióiba emelkedhessek. És kellett a nagy világnak a művészetért áldozni inkább tudó közönsége is, hogy mindannak alakot, testet adhasson, a mi szívében élt, a mi képzelő tehetségét, elméjét foglalkoztatta. Kérdés, hogy ha mindjárt első sikerei után visszatér hazájába, csak felét is megteremtheti-e azoknak a mesterműveknek, melyek tehetségének hírét s ezzel együtt a magyar szellem alkotó erejének hírét a világ minden részébe elvitték ? Megfestheti-e azokat a világra szóló nagy képeket, melyeknek vándorútja mindenkor valóságos diadal-út volt, s a melyeknek kapcsán mindenkor úgy emlegették a magyar nemzetet, mint a mely ma már nem csak a szabadság őre, hanem a kultúra terén is szerepet visz, s az előretörő, munkás nemzetek sorában követel helyet magának. Mert Munkácsy még a legnagyobb diadalok kábító mámorában is mindenkor erősen hangsúlyozta magyar származását. Nem akart, nem tudott világpolgár lenni, még akkor sem, ha netalán néha megcsendült fülében a költő szava: • művész hazája széles e világ». Ez a nagy faj szeretet, ez az erős hazafiúi érzés magyarázza meg azt a nagy ragaszkodást, azt a tiszteletet és szeretetet, melyet hazájá­ ban iránta még akkor is mindig éreztünk, a mikor távol élt tőlünk, s csak újabb és újabb nagy diadalainak híre jutott el hozzánk. Meg- éreztük, tudtuk, hogy ezek a nagy diadalok, a magyar géniusz, a magyar nemzet diadalai, hogy Munkácsy, a mi Munkácsynk, a messze távolban is közöttünk él, velünk érez, velünk gondolkozik, s csak a kedvező időre várakozik, hogy koszorúival, világhírének nimbuszával visszatérjen, s a magyar kultúra oltárára rakja le mindazt a dicsőséget, melyet lángelméjével és csodás termékenységével a magyar nemzetnek, az ő kedves nemzetének szerzett. Már útban volt haza felé, hogy vágyakozásunkat megvalósítsa. A kérlelhetetlen végzet ekkor toppant eléje: ne tovább! A halandónak, ki glóriafényt követel, előbb meg kell ismernie a szenvedések töviskoszorúját. És Munkácsy hordta ezt a töviskoszorút négy hosszú éven át. A «via crucisi) véget ért. A mester hosszas és kínos szenvedései után most már megnyugodhatik. Porai a hazai földdel vegyülnek össze, azzal a földdel, melyből alkotásaihoz színt, erőt és lelkesedést merített. Emlékének nemzet adózik soha el nem múló kegyelettel.

 Az elhalt mesterről egész sora maradt ránk az érdekesnél - érdekesebb arcképeknek. A mint a hír Munkácsy nevét szárnyaira vette: mindenki bírni óhajtotta képmását s nem csak ő maga osztott szét sok fényképet barátai, ismerősei és tisztelői között, hanem a műkereskedőket és fényképészeket is minduntalan sürgették újabb fölvételekért.

 MUNKÁCSY MIHÁLY SZÜLŐHÁZA MUNKÁCSON. Gyászlobogó leng most ama ház felett is, melyben a nagy művész született s melyen márványlap hirdeti, hogy Munkácsy Mihály bölcsője itt ringott. . . Midőn Munkácsy, már mint világhírű művész 1882. évben március 2-án Munkácsra, szülő­ helyére érkezett, útja diadalmenethez hasonlított. Diadalkapukkal, mozsárlövésekkel, szónoklatokkal, virágkoszorúkkal fogadták s a helybeli és távol vidékről beözönlőit nép lelkesen üdvözölte. Az ünnepelt meghatva fogadta szülőhelye lakóinak tiszta szívből eredt üdvözleteit. Közéletünk számos jelese kisérte ekkor Munkácsyt szülővárosába, köztük Jókai és több kiváló író és művész. Ott volt Munkácsy neje és több rokona is. Március 3-án leplezték le a szülőházra illesztett márvány emléktáblát, melyre Szász Károly által szerzett eme felirat van vésve:  E házban született 1844. február 20-án Munkácsy Mihály. Honszerző Árpád e helyütt pihené ki nagy útját, Sasszeme itt villant őse hazája felé. Itt született Munkácsy Mihály, innen kelé útra S új eszményi hazát hódit a láng-ecsete.» Az itt közölt fénykép azt a jelenetet tünteti fel, midőn néhai Literáty Ödön akkori Munkács-kerületi országos képviselő tartá ünnepi beszédét, melynek elmondása közben ezernyi embertömeg jelenlétében leplezték le az emléktáblát, mely megkoszorúzottan ott a lombfüzérekkel ékített ház falán látszik. 

 Az endenichi halottas szoba. A nagy művész holttestét ugyanazon szobában terítették ki, melyben utolsó éveit töltötte. Az endenichi intézet, mely Bonn mellett fekszik, semmiben sem árulja el szomorú rendeltetését. Egyszerű, de csinos egy emeletes épület, gondosan ápolt kert közepén. Munkácsy utolsó napjaiban elég jól érezte magát e gyógyintézetben és senki sem gondolta, hogy a végső órák már oly közel vannak. Május elsején a beteg állapota hirtelen rosszabbra fordult, úgy hogy az orvos, dr. Helm, táviratban hívta Munkácsynét férjéhez. Munkácsyné sietve utazott Endenichbe, s délelőtt tizenegy órakor érkezett. A beteg ekkor már ágyba kívánkozott, lefeküdt, neje felé fordult megszorította kezét és mondani akart neki valamit, de nem tudta magát kifejezni. Zavarodott tekintettel nézett feleségére és az orvosra. «Ezek utolsó percei», szólt meghatva az orvos. Csakhamar meg is kezdődött a halálküzdelem, mely azonban csak néhány percig tartott. Déli egy órakor Munkácsy Mihály csendesen elszenderedett s elaludt örökre. Virágot, rózsákat hoztak, azzal vették körül halottas ágyát.

 Május 9-ikén délelőtt a budapesti iskolák növendékeit tanáraik vezették hosszú sorban a ravatalhoz. Délután két órakor elzárták a Műcsarnokot, mert a temetés ideje elérkezett.

 Bár a temetés idejét ötödfél órára tűzték ki, már két órakor a városligetnek az Andrássy- útról nyíló torkolata megelevenedett, s aztán egyre jobban szaporodó sokaság igyekezett ott is helyhez jutni. A Műcsarnok előtt az Andrássy-úton, az Erzsébet-kőrúton, a Kerepesi-út külső részén, a hol a gyászmenet a temetőbe ment, megszámlálatlan sokaság sorakozott. A Műcsarnok belseje szűk volt annak a tömérdek előkelőségnek befogadására, m e ly ott megjelent. A palota oszlopos lépcsőzetén is fényes egyenruhákat, közös hadseregbeli tábornokokat és a honvédtiszti aranyos atillákat lehetett látni. A ravatal mögött levő emelvényen gyűltek össze a kormány tagjai, a hadsereg képviselői s közéletünk kitűnőségei, a kik közül ott voltak: Széli Kálmán miniszterelnök, Fejérváry Géza báró, Wlassics Gyula, Lukács László, Hegedűs Sándor, Darányi Ignácz és Plósz Sándor miniszterek, Gromon Dezső, Tarkovich József és Vörösmarty Béla államtitkárok, Lobkovitz Rudolf herceg hadtestparancsnok, Bohonczy György altábornagy, térparancsnok, a honvédség és hadsereg számos törzstisztje, főpapok országgyűlési képviselők s a társadalom és közélet kiváló tagjai. A koporsó mellett most is, mint mióta felállították, művészek 6—6 képviselője állt tiszteleti őrségül. A Műcsarnok előtt az egyesületek sorakoztak és csapatjaik messze kiértek az Andrássy útra, a hol az iskolák növendékei álltak sorban.

  A gyászkocsit a tulipánokon kívül még két pálmaág díszítette két oldalt, a tetőre hajtva. Tisztán látszott a nehéz, nagy koporsó, nemzeti színű selyemmel körülvéve. Az egyetemi ifjúság kivont karddal ment két oldalt. Feketébe burkolt fáklyavivők velők együtt. A kocsik elsejében az özvegy kísérte a koporsót. Közben harsonások adtak jelt a menet érkezéséről, majd a honvéd-zenekar játszott. A gyászmenet a műcsarnoktól csak egy óra múlva ért az Andrássy-úton, Erzsébet-kőrúton a Kerepesi- útra. Csaknem hét órakor jutott a temetőhöz, szép, enyhe, májusi alkonyatkor. Ének mellett vitték a koporsót az örök nyugalomra. Az ősz Dessewffy püspök a sírig gyalog kísérte a koporsót.

Mikor le akarták bocsátani a sírba a koporsót, az özvegy ráborulva zokogott. A mint a koporsót lebocsátották, egész virágözön szakadt utána; ibolya, gyöngyvirág egészen ellepték a koporsót, s ekkor omlott csak rá a föld. Este lett, mire a temetés bevégződött. Némán oszlott szét a gyászkíséret és a temető halotti csöndje ismét helyreállott.  

Az özvegy ajándéka. Munkácsy özvegye, ki a temetés után elutazott Budapestről, értesítette a közoktatási minisztert rokona Brasseur luxemburgi ügyvéd útján, ki Budapestre kísérte, hogy Munkácsy utolsó képének, az «Ecce homo*-nak kidolgozott nagy vázlatát a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozza.

Magyar Szentföld-templom / Folytatás a posztban

A Magyar Szentföld-templom egy soha be nem fejezett templom volt, melyet Majsai János Mór ferences atya kezdeményezésére tervezett részben Bauhaus, részben bizánci stílusban Molnár Farkas, és amely a ferences szerzetesrend beruházásában épült meg 1940 és 1949 között. Befejezéséhez nem sok hiányzott volna, de a munkákat 1949-ben leállíttatták, a tetőszerkezet már elkészült részeit is visszabontatták. A monumentális épület ma csonkként áll, évtizedekig levéltárként használták, 2013 óta ismét a ferencesek tulajdona.

 A Budapest II. kerületében, a hűvösvölgyi Heinrich István utcában álló Magyar Szentföld-templom építését 1937-ben kezdeményezte P. Majsai János Mór ferences szerzetes, szentföldi hivatali biztos. Elképzelése, amelyet egy 1932-es zarándoklata szült meg, az volt, hogy valósuljon meg egy olyan épületegyüttes, amely a szentföldi kegyhelyek minél pontosabb hazai másaként lehetőséget teremthet a valódi szentföldi utazást maguknak meg nem engedhető szegényebb rétegek számára is a szentföldi zarándoklat élményének megszerzésére. Az úgynevezett Szentföld-mozgalom ezekben az években világszerte erősödést mutatott, így a Budapestre elképzelt templomhoz hasonlók épültek például Washingtonban és a hollandiai Nijmegenben is.

 Molnár Farkas 1938-ban állt elő az első tervváltozatokkal, a Heinrich István u. 5. számú telekre vonatkozóan, amit addigra már meg is várásoltak a ferencesek – jelentős mennyiségű adományból – e templom felépítésének céljára (a szomszédos, 7-es számú telken akkor már működött egy ferencrendi zárda és kápolna, valamint az ugyancsak Majsai által megálmodott Szentföldi Múzeum, amit később a 3-as szám alá költöztettek át). Az első tervekben egy, a később megvalósulthoz hasonló, de egyszerűbb kivitelű, kupolával lefedett, ovális alakú, modernista homlokzatú templom szerepelt, a hozzá csatlakozó 12 kápolnával, amelyeket a zarándokhelyek másolataiként alakítottak volna ki.

 A tervekkel a Szentföldi Hivatal valószínűleg csak részben lehetett elégedett, mert kiutaztatta Palesztinába Molnár Farkast, hogy végezzen részletes építészeti felmérést a lemásolni tervezett kegyhelyekről, és szerezzen minél több benyomást a helyszínen. Az építészre az utazás során nagy hatással volt a jeruzsálemi Szent Sír-bazilika, amit világosan mutatnak azok a változások is, amiket az 1939 augusztusára elkészített harmadik tervváltozatban, a korábbiakhoz képest eszközölt.

A harmadik, az épület főtömbjét illetően már nagyrészt végleges tervben egy külső megjelenését tekintve bizánci hatású épület jelent meg, melynek teljesen körbejárható belső terét a kupola alatt körbefutó ablaksor volt hivatott megvilágítani, hasonlóan a jeruzsálemi bazilika kiképzéséhez. A szakrális térbe a korábban tervezett 12-höz képest 20 oszlop került, és minden oszlopközbe egy-egy kápolna is épült volna, míg a Szent Sír idézet helye középre került, vagyis főoltárrá vált; az építmény egészét illetően pedig csökkent a modernista megoldások száma csökkent.

 Az építkezés a betlehemi barlang 1940. augusztus 4-i alapkőletétele után a kápolnák alapozási munkálataival indultak, ez utóbbi tervváltozat alapján, 1940 nyarán; az építkezést Molnár Farkas személyesen vezette. Közben még tovább finomította a terveket, amikben a legnagyobb változtatás az lett, hogy a főbejárat kiképzését teljes egészében a jeruzsálemi bazilika bejáratának hasonmásaként tervezte meg.

A világháborút a félkész épület különösebb sérülések nélkül úszta meg, Molnár Farkas azonban 1945 januárjában bombatámadás következtében elhunyt, az építkezés vezetését így Szendrő Jenő vette át. A politikai és anyagi nehézségek miatt a munka lelassult, 1949-re így is elkészült a vasbetonból megálmodott kupola ácsolata és vasalata. Ekkor azonban az épületet államosították, a szerzeteseket elhurcolták és elrendelték a tetőszerkezet elemeinek visszabontását is, így a templomból csak a szerkezetkész falak maradtak meg.

 Az épület hosszú ideig üresen, kihasználatlanul állt, a mozdítható építőanyagok egy részét elhordták. Többféle hasznosítási kísérlet után - melyek során működött itt traktorgyári összeszerelő műhely és exportraktár, művésztelep, sőt könnyűzenei koncertek helyszíne is volt - levéltári hasznosításba került. A levéltár előbb 5, majd 10 kilométernyi iratanyagot telepített ide, a jogszolgáltatási szervek iratanyagából, s a belső térben a funkcionalitás érdekében több kisebb átalakítást végeztek - többek között a nyitva álló kápolnákban lefalazással raktárhelyiségeket és irodákat alakítottak ki. [Paradox módon az itt tárolt népbírósági iratok között lehetett kutatni azon pernek az iratait, amelyben Majsai János Mórt 10 év börtönbüntetésre ítélték.]

 Az 1970-es évek végén újabb terv született az épület befejezésére, Pomsár János és Péterfia Borbála munkájaként, immár a levéltári funkciónak megfelelő igénnyel, de ez sem valósult meg.

Miután 2004. novemberében elkészült a Fővárosi Levéltár új épületegyüttese a XIII. kerületi Teve utcában, az intézmény kiköltözött a Heinrich István utcai épületből, amely 2006. január 13. óta műemléki védettséget élvez. 2013-ig az épület a Fővárosi Önkormányzat, míg a körülötte levő telekrészek a II. kerület tulajdonát képezték, 2013 novembere óta ismét egyházi fenntartásban van az ingatlan, kezelője a ferences rendtartomány.

A ferences rend az épülethez tartozó ingatlanon és a közeli telkeken már 1936-tól több olyan funkciót honosított meg, amelyek közvetlenül kapcsolódtak a majdani templom szándékolt funkciójához. A szomszédos, 7-es számú telken szentföldi ferencrendi zárda, árvaház és kápolna létesült, ugyanott nem sokkal később megnyitotta kapuit a Szentföldi Múzeum, amely három teremmel fogadta a zarándokokat és egyéb érdeklődőket. A múzeumot kibővített anyagával már 1937-ben a Heinrich István utca 3-as számú épületbe, a Heinrich Kálmán és neje által végrendeletileg a ferencesekre hagyott villába költöztették át, 1946 végéig mintegy kétszázezren keresték fel.

Elhelyezkedése

Magyar Szentföld-templom Pozíció Budapest térképén

é. sz. 47° 32′ 18″, k. h. 18° 58′ 10″