2019. szeptember 30., hétfő

Sióagárd: a„tüskerúzsás slingütt"


Az utcaképet 1900-ban még a nád és a zsúp uralta, tíz évvel később viszont már minden második ház tetejére cserép vagy zsindely simult. A házak fehérre meszelt, hagyományos parasztporták, az utcára merőlegesen, hosszan hátranyúló lakóépülettel és a hozzá csatlakozó gazdasági épületekkel. A legmódosabb gazdákat azonban már megérintette az új ízlésvilág. Erről tanúskodnak például azok a tervrajzok, amelyeket a háború kitörésének évében Péter Mihály és Komlósi Mihály készíttetett. A polgári ízlést tükröző rajzok közös jellemzője, hogy a hagyományos népi építésmóddal ellentétben az épületek hosszabbik oldala néz az utcára. A paraszti ízlésvilágtól teljesen idegen, hivalkodó homlokzatot stukkódíszekkel körülvett ablakok uralják, sőt Péter Mihály házához impozáns kapubejáró is készült.
A házak többségében - külső megjelenésükkel harmonizálva - még hagyományos paraszti bútorok álltak. Az utcai szoba egyik legfontosabb berendezési tárgya a sötétkék alapon, piros és fehér tulipánnal és gránátalmával díszített festett ágy, amit „magosra" vetettek és kékfestő anyagból készült takaróval borítottak le. Az ágy hosszabbik oldalához két kifelé fordított szék támlája feszült. A székek ízlés szerint faragottak vagy éppen színesre festettek. Az ággyal szemközti fal mellett egy másik fekhely is állt, amelynek díszítettsége a család anyagi helyzetétől függött. A módosabbaknál mindkét ágy tulipános, a kevésbé tehetősek megelégedtek egy barnára festett egyszerűbb darabbal is. Az ágy egyik oldalára a tulipános láda, a másikra az úgynevezett kaszli került. Ezek a bútordarabok szolgáltak a ruha- és fehérneműk tartására. A kaszli tetején lehetőleg párosával elhelyezett apró szobrocskák kaptak helyet, középre a feszület került. A kaszli szélén kis vázák álltak, benne árvalányhaj. A szoba egyik sarkát a tulipános pad töltötte ki, előtte sötétkék festett asztal.
Ünneplőbe öltözött család az 1920-as években
Komlósi Mihály lakóházának  1914-ben készített tervrajza
Péter Mihály lakóházának tervrajza 1914-ből
Koncz Anna ruhásládája 1884-ből (Gaál Attila felvétele)
A falak sem maradtak üresen, itt lógott a fogas, erre akasztották az apró redőkbe szedett „péntölőket" és alsószoknyákat. A fogas felső részére kerültek a festett tányérok és a ritkán használt díszes tálak. A szoba elmaradhatatlan díszítőeleme a háziáldás, ami lehetett egyszerű olajnyomat vagy kézzel hímzett kép is. A falakat rendszerint számos szentkép, valamint egy a gyertyaszenteléskor vásárolt és megszenteltetett nagyobb méretű gyertya is díszítette. A századforduló környékén a fényképezés elterjedését követően megjelennek a családi fotók is. Elsősorban az elhunyt hozzátartozókról készült képeket nagyították ki, majd bekeretezve, üvegezve kerültek a falra. A szobát hosszában átszelő mestergerendára tették a kalendáriumot, a családi Bibliát, az imakönyveket és a házilag főzött szappant is.
Koncz Anna és Málinger Mihály festett sarokpadja 1895-ből (Gaál Attila felvétele)
Hagyományos agárdi konyha részlete konyhaedényekkel (Gaál Attila felvétele)
Lakószoba részlete a tájházban (Gaál Attila felvétele)
A szobából nyílott a konyha, ahol a gazdaasszony a rakott tűzhelyen készítette el a család számára a meleg ételt. Reggelire rendszerint „porc" (sült szalonna), hozzá „sűrű" (az előző napról maradt, besűrített bableves) vagy sült krumpli, esetleg dinsztelt káposzta került az asztalra. Az év nagy részében a napot a határban töltötték, így ebédre többnyire csak hideget, általában szalonnát és kolbászt ettek. A főétkezés a munkarendnek megfelelően a vacsora volt. Hús viszonylag ritkán került az asztalra, nemigen ettek tejtermékeket és tojást sem, ezeket inkább a piacra vitték eladni. A konyhában az edények a falakon lógtak vagy a tulipánosra festett fali tékában bújtak meg.
A jómódú parasztházakban a konyha másik oldaláról nyílt még egy, az utcainál kisebb másik szoba is. A család a mindennapokban rendszerint ezt a helyiséget lakta. A nyári hónapok kivételével itt is étkeztek, a meleg beköszöntével viszont inkább a konyhában vagy a hosszú gangon terítettek.
Barnára festett ágy a tájház tisztaszobájában (Gaál AttilaÚgynevezett rakott tűzhely a tájház konyhájában (Gaál Attila felvétele)
A kisebbik szoba hálóhelyül is szolgált, bár a férfiak nyáron a gangon elhelyezett szúnyoghálós ágyban és a szénában is szívesen aludtak.
A hagyományos paraszti bútorok helyett más jellegű berendezési tárgyak kerültek az újonnan épült kőházakba. Itt már megjelentek a modern gyáripar termékei csakúgy, mint azok az egyedi megrendelésre készült bútordarabok, amelyek az új ízlésvilágot képviselték.
Nemegyszer előfordul, hogy az agárdi viseletet összetévesztik a sárközi falvak ugyancsak színes, a nagyközönség által jobban ismert díszes ruházatával. Pedig Agárd néprajzi szempontból soha sem tartozott a Sárközhöz; s ünnepi öltözetük csupán anyagában utal az ott kialakult népviseletre.
A ma ismert viselet fejlődéstörténetében több szakasz különböztethető meg.
A legkorábbi, tárgyi emlékeket is hátrahagyó korszak az 1880-as évekre nyúlik vissza. A ruházkodás fő alapanyaga ekkor a maguk szőtte kendervászon és kékfestő, ezenkívül használtak fekete klottot, atlaszselymet, csicsó-selymet és fekete posztót is. A ruhák díszítéséről ekkor még nem nagyon beszélhetünk; kevés fehér színű hímzés jelenik meg csupán az öltözeten. A legjellegzetesebb ruhadarabok: a kendervászonból készült apró redőkbe szedett „korcos péntő", mellé varrott ujjú „béümög" és a ruhánál két-három centiméterrel mindig hosszabb kötény, ami hétköznapra és ünnepre egyaránt kékfestőből készült; egy szélből szabták, soha nem ráncolták. Jellegzetes az úgynevezett „kenyett kötény" fél- és melles változatban, amit kékítőporos keményítővel és tojásfehérjével mángoroltak fényes simára. A péntő a múlt század végén térden alul ért, hat szélből készült, a darabokat kézzel varrták össze és kötéssel díszítették. A derékban összeráncolt aljra varrták a korcot és a mellrészes pántos felső részt. Az ünnepre használt péntőket nagy gonddal készítették.
Csongrádi Józsefné fonáshoz készíti elő a rokkát (Gaál Attila felvétele)
Kenyett kötény készítése (Balogh Mihály felvétele)
A szoknyát vizes ruhán redőkbe szedték, majd a kemence tetején szárították, ezáltal a „röggye" belevasalódott az anyagba. A hétköznapi szoknyákat „láda ráncolt péntőnek" is nevezik, mivel a ruhadarabot összetekerve a láda sarkához csapkodták, ily módon érvén el, hogy durva ráncok keletkezzenek rajta.
Az 1890-es években új divat született. Turcsik Kata néni ekkor készítette az első „szűküngöt", ahogyan Sióagárdon a bevarrott ujjú, vállfoltos, pálhás ingeket hívják. A XIX. század végére általánossá vált ez az ingfajta. Először kézzel, kendervászonból varrták, később, a század elején, ünnepi alkalmakra gyolcsból és mollból, dús fehér lyukhímzéssel díszítve.
1910 körül egyre színesebbé vált öltözékük, s ez a tendencia a következő évtizedekben tovább erősödött. A kialakuló új stílusú hímzés — ami egyébként nemcsak a ruházaton, hanem más textíliákon is elterjedt - formavilágában közel áll a kalocsaihoz, de attól teljesen függetlenül született meg. A minták túlnyomóan laposöltéssel, száröltéssel és lyukhímzéssel készültek, jellemzőek a nagy, hegyes, ívesen körülhurkolt cakkok, minden ívben egy-egy lyukkal. A cakkokat lyuggalléros rozettákkal és szőlőfürtökkel töltötték ki. Kezdetben a minták aprók, tömöttre varrottak, később azonban egyre több tulipánt és rózsát varrtak, amelyek hol az új matyó stílust, hol pedig a kalocsai motívumokat idézik. A színvilág azonban nem változik, a hímzéseket a sajátosan lila hatású kék-vörös keverék uralja.
Házaspár az 1900 körüli években.
A katona férjet meglátogató menyecske félünneplős viseletben
Kisfiú bőgatyában, csizmában (1904)
A századforduló után a színek a férfiak ruháján is megjelentek. A vállfoltos, szűk kézelőbe ráncolt ingek már színes gombokkal zárulnak, az ing nyakára gallér kerül, a fiatalabbaknál lyukhímzés díszíti az ing elejét meg az alját is, mivel az inget nem tűrték a gatyába. A legények gyakran piros színű monogramot is varrattak a fehér színű ingeikre.
A XX. század elején a vászongatyákat lassan kiszorította a fekete és sötétkék kordbársony pantalló vagy nadrág, amihez rendszerint bőrpapucsot vagy cipőt, a módosabbak csizmát viseltek. A mellény és a szűr helyett a századforduló táján úgynevezett „ümög báttyát" és rövid kordbársony kabátot hordtak a férfiak. Az „ümög báttya" a Dél-Duna vidékére jellemző ruhadarab: béleletlen, testhez álló, szűk ujjú, többnyire bársony-, plüss- vagy selyemkabátféle. Télen felső meleg ingként, nyáron pruszlikkal a fiatalemberek ünnepi felső öltözeteként szolgált.
A tizenhat éves Grénus János ünneplőben 1906-ban
(Barsi Tibor gyűjteményéből)
A női viselet a századforduló után számos változáson esett át. Új anyagok jelentek meg, egyre inkább teret hódítottak a sötét tónusú virágos selymek és a kasmír, a színvilág azonban ekkor még eléggé visszafogott. A XX. század elején jött divatba ünnepnapokra az úgynevezett „rödös péntő", ami úgy készült, hogy a szoknyát sűrű, kerek, egyenletes redőkbe szedték, anélkül azonban, hogy az anyagot megtörték, levasalták volna. Ekkor kedvelték meg a fehér gyolcsszoknyát is, ugyancsak végig ráncba szedve. E jellegzetes ruhadarab - amit a fiatal lányok ünnep délutánján hordtak - külön érdekessége, hogy Magyarország határain belül Sióagárdon maradt fenn legtovább a fehér színű ünneplőszoknyának a viselete. Az új szabású péntők alá két-három alsószoknyát, „rokollát" is felvettek. Ünnepnap délelőtt aranycsipkével és színes szalaggal, úgynevezett islóggal díszített, varrott virágú selyemkötényt kerítettek a szoknya elé, amit délutánra „kenyett kötényre" cseréltek le.
A századfordulón bekövetkezett változás az is, hogy a selyem- és kasmír-pruszlikokat ekkortájt kezdte felváltani a színes szalagokkal díszített „ümög-elő" vagy előke, vagy pedig hosszú szűk ujjas, hátul kerek, gyári csipkével és szalagokkal díszített lobi.
Fiatal férfi perzsiángalléros, vitézkötéses, zsinóros ünneplőben 1914-ben
1906-ban jött divatba az úgynevezett „zágrábi ümög". A messze járó paprikázók hozták magukkal az újfajta slingelt anyagot, a „tüskerúzsás slingütt"-et. Ettől kezdve ebből az anyagból készült az ünnepi ing, ami jóval hosszabb, mint korábban, és teljesen kiszorította az eddig általánosan viselt fehér hímzésű inget. Az ing fölé a lányok, fiatal asszonyok a nyakba való keszkenyő helyett most fodros díszt, úgynevezett nyaksit kötöttek.
A XX. század elején átalakul a fejviselet is. Korábban a menyecskék a hátul csomóba tekert hajat szalagos konttyal fedték be. Az esküvő után egy évvel levették a szalagokat, és piros alapú rózsás kendővel kötötték be a fejüket. A századforduló után vált népszerűvé a szomszéd községből, Harcról átvett új kendőviselet. A dísztelen hajkontyot fedő ruhára, a „pintlire" papírral keményített, sisakszerű, hátrakötött kendőt tettek.
Az 1910-es évek átmenetet képviselnek a lányok hajviseletében, mivel ekkor egyaránt viselték a korábbi korszakra jellemző, az arcot keretező, úgynevezett „pödrött" és a szappanos vízzel csigákba merevített „csipkés" frizurát.
Ünnepi viseletben lévő család.
A kisfiú „kázsmér ubonyban", kötény nélkül, magas szárú cipőben, 1909
Vőlegény és legény pajtásai az 1938-ban tartott esküvő napján, már polgári viseletben
Fiatal házaspár kisgyermekkel. Az asszony barna keszkenyőben, koszorús kázsmér szoknyában, bukros cipőben 1915-ben
Lábukra színes mintásra kötött harisnyát, a XX. század első évtizedétől kezdve „bütykös" kapcát, nyáron selyem-, illetve bőrpapucsot, legtöbbször azonban fekete kötött és hímzett mamuszt vagy tutyit húztak, télen házkörülre pedig facipőt, úgynevezett klumpát viseltek.
Jegyespárok esküvői viseletének változásai az 1920, 1924, 1921 és 1944-ben készült felvételeken
A sióagárdi tájház (Gaál Attila felvétele)
A hagyományőrző tánccsoport 1973-ban az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának látogatása idején
12-13 éves leány ünnepi viselete az 1930-as években
A sióagárdi viselet legjellegzetesebb meghatározó elemei az 1880-as évek utáni három évtizedben formálódtak ki. A felhasznált anyagok minősége, a ruhák gazdag díszítése nem csupán az elődök ízlésvilágát tükrözi, de újabb bizonyítékul szolgál arra nézve is, hogy a helyi közösség olyan stabil, viszonylag jómódú középréteggel rendelkezett, amely a szép iránti természetes emberi igényt anyagi lehetőségénél fogva a maga módján artikulálni is tudta. A külvilág a sióagárdi viseletet az 1930-as években „fedezte fel". Az évtized elején Balogh Rudolf, néhány évvel később Szőllősy Kálmán fotóművész készít felvételeket elsősorban az ünnepi díszbe öltözött lányokról, asszonyokról. De nemcsak a kamera, hanem az ecset mestereinek az érdeklődését is kiváltotta a színben gazdag, látványos viselet. Az ismertebbek közül Mattioni Eszter nevét említhetjük, aki a különös technikával készített hímeskő-képein örökítette meg a jellegzetes sióagárdi motívumokat. A népművészet iránti érdeklődés fenntartását a helyiek maguk is szorgalmazták, 1935-ben alakult meg az Országos Magyar Bokréta Szövetség sióagárdi csoportja.
Az Apari házaspár budapesti elárusítóbódéjában az 1930-as évek végén
A viselet ismertté válása azonban egyúttal kommercializálódásának kezdetét is jelentette. Az Apari házaspár az 1930-as évek középétől Budapesten a népligeti elárusítóbódéjában kínálta a megyében (elsősorban a szülőfalujában) összegyűjtött különféle viseleti darabokat, kerámia- és üvegtárgyakat. A standon készült fotók nagyon árulkodóak. A közönség vélt vagy valós elvárásait kielégítendő Apari István olyan öltözetet vett magára, ami ilyen összetételben a valóságban soha nem létezett: Sióagárdon a férfiak ugyanis nem hordtak színesen hímzett inget, és nagyon anakronisztikusan hat a felvételeken a bő vászongatyába tűrt dúsan hímzett keszkenő is.
A háború előtti utolsó évtizedben magában a viseletben is kedvezőtlen változások jelei mutatkoztak. A korábbi színharmóniát veszélyeztető túldíszítettség egyre nagyobb méreteket öltött: mindig több a flitter, a rózsás szalag a pruszlikokon és a löbiken, a hímzésminták pedig a korábbiakhoz képest óriásira nőttek.
Hagyományos viseletüket a sióagárdiak a háború végéig hordták, tömeges kivetkőzésük az 1950-es évek elejére tehető. Ettől kezdve csak a hatvan év feletti generáció járt viseletben. A félretett, mellőzött színes ruhadarabok azonban hamarosan új életre keltek. A modern kor követelményeihez igazodva nem mindennapi viseletként, hanem az ünnepek fontos kellékeként, az ősök által teremtett kultúra megbecsülésének jeleként. Ennek jegyében alakult meg az 1960-as évek végén a hagyományőrző tánccsoport is, amely Szabadi Mihály vezetésével a mai napig elkötelezett híve a helyi néptánc, népdal és viselet ápolásának. A paraszti régmúlt más emlékei sem semmisültek meg teljesen, az elődök egykori mindennapjait körülvevő tárgyi világ összegyűjtött darabjait az 1983-ban megnyitott sióagárdi tájház őrzi.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...