ORSÓS ÉS KAZETTÁS EMLÉKEK.../ Többi képért kattints a posztra

TRIANON...

Magyarország 1920. június 4-én, 90 évvel ezelőtt írta alá Trianon kastélyában az I. világháborút lezáró békét. A Trianoni békeszerződés gazdasági-társadalmi hatásait tekintve a magyar történelem legsúlyosabb tehertétele volt, mely egyaránt sújtott és súlyt napjainkban is minden magyar állampolgárt nemzeti, vallási és politikai hovatartozás nélkül.

A trianoni békeszerződés az I. világháborút Magyarország (mint az Osztrák–Magyar Monarchia egyik utódállama) és az Antant (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország) között lezáró békeszerződés, amely többek között meghatározza Magyarország és Ausztria, Románia, valamint az újonnan létrejött Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság új határait. (Ausztria határairól emellett a St.Germain-i békeszerződés is rendelkezik.) A trianoni békeszerződés az I. világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések rendszerének része.

A szerződés Magyarország (Magyar Királyság) új határainak megállapítása mellett korlátozta a magyar hadsereg létszámát (35 000 főben), megtiltotta légierő és nehézfegyverek tartását. Tartalmazta az akkor létrejött Népszövetség alapokmányát is. 1920. június 4-én írták alá a Nagy Trianon-kastélyban (egyes - téves - források szerint a Kis Trinanon-kastélyban), a franciaországi Versailles-ban. A szerződést nem írta alá a szintén az Antanthoz tartozó USA, amely akkor nem lett tagja a Népszövetségnek. Az USA és Magyarország később Washingtonban kötött békét: ez a Népszövetségre vonatkozó cikkelyek kivételével szó szerint megegyezett a trianonival.
A magyar delegációt a tárgyalásokon gróf Apponyi Albert vezette. Szigorú értelemben vett tárgyalás nem folyt, az Antant képviselői fogadták a magyar küldöttséget, és egyszerűen közölték vele a feltételeket. Ezután átvették a magyar álláspontot tartalmazó dokumentumokat, majd pár nap múlva - lényegében anélkül, hogy figyelembe vették volna a magyar érveket - közölték a döntést. Az új határokat elvileg a Woodrow Wilson amerikai elnök által megfogalmazott nemzeti elv alapján jelölték ki. Ettől azonban több esetben, stratégiai, gazdasági, közlekedési stb. szempontokra hivatkozva eltértek. Például az összes az új határral párhuzamos út és vasút a határ túloldalára került (főleg katonai okokból). Például az Arad-Nagyvárad-Szatmárnémeti út és vasút, a Csallóköz (a megmaradt, összekötő utak nélküli sugaras szerkezet máig a magyar közlekedés egyik gondja). Így kerültek egybefüggő magyar lakosságú tömbök is a határ túloldalára (Csallóköz a teljes Dél-Felvidékkel, a Partium, Székelyföld, a Délvidék északi része), noha legtöbbször ki lehetett volna jelölni megfelelő határt. A magyar tárgyalási stratégia sem volt kompromisszumkész: a teljes integritást célozta ahelyett, hogy a magyar lakosságú határmenti területek megtartására törekedett volna. Részben ezért is hagyták figyelmen kívül.
A szerződést végül a lényegében erre kinevezett Simonyi-Semadam Sándor kormányának küldöttei, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston népjóléti miniszter írták alá. A szerződést az 1921. évi XXXIII. törvénycikkel iktatták be a magyar jogrendszerbe - ez volt az egyetlen magyar törvény, amely fekete keretben jelent meg

Magyarország az alábbi területeket veszítette el:
- Erdély és jelentős területek Magyarország keleti részéből (az ún. Partium, valamint a Bánság keleti része, az Alföld egy része Romániához került;
- A szlovákok, rutének által is lakott északi területek többsége, így a Felvidék, a Csallóköz és Kárpátalja Csehszlovákiához került;
- Délen a Szerémség, Bácska és a Bánság nyugati része, valamint a Muraköz az újonnan alakult Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (későbbi neve Jugoszlávia) része lett;
- Nyugaton egy sáv, a Felsőőrvidék Ausztriához került, ahol később Burgenland néven önálló tartományt hoztak létre az új területekből a már aláírt Saint Germain-i békeszerződés alapján;
- Északon Szepes és Árva megyéből kb. 500 km2 területet Lengyelország kapott meg.

A szerződéssel a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került az 1102 óta a magyar korona fennhatósága alá tartozó Horvátország is. Fiume (mai neve Rijeka) városa is a magyar korona része volt, de rövid önállóság után Isztriával és Zárával együtt Olaszországhoz került, majd 1947-ben Jugoszláviához csatolták.

A békeszerződés eredményeképpen a Magyar Királyság elveszítette területének több mint kétharmadát (az ország területe 282 000 km2-ről 93 000 km2-re csökkent).

A Magyar Királyság lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra esett vissza. 1910-ben a Magyar Királyságban élő magyar népesség az össznépesség kb. 48,1%-át tette ki. Noha az elcsatolt területeken élők többsége nem volt magyar nemzetiségű, a békeszerződés során az országhatárok megvonása még nagyjából sem követte a nyelvi vagy nemzetiségi határokat. Sok esetben egységes tömbben élő magyar lakosságú területeket is elcsatoltak. Mintegy 3,3 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain, azaz magyarok kerültek szülőföldjükön kisebbségbe. A magyar nemzetiségűek lélekszáma az elcsatolt területeken az 1910-es népszámlálás alapján:

- Felvidéken (ma Szlovákia): 884 000 fő, a helyi lakosság 30%-a
- Erdélyben (ma Románia): 1 662 000 – 32%
- A Vajdaságban (ma Szerbia): 420 000 – 28%
- Kárpátalján (ma Ukrajna): 183 000 – 30%
- Horvátországban: 121 000 – 3,5%
- Muravidéken (ma Szlovénia): 20 800 – 1,6%
- Felsőőrvidéken (Burgenland) (ma Ausztria): 26 200 – 9%

A békeszerződés után a magyar népesség aránya a népmozgás miatt általában csökkent, de az elcsatolt területeken ma is nagy számban élnek magyarok.

 Az Osztrák-Magyar monarchia nemzetiségi térképe 1910-ből

Ami a gazdaságot illeti, a korábbi Magyar Királyságból a termőföld 61,4%-a, a faállomány 88%-a, a vasúthálózat 62,2%-a, a kiépített utak 64,5%-a, a nyersvas 83,1%-a, az ipartelepek 55,7%-a, a hitel- és bankintézetek 67%-a került a szomszédos országok birtokába. Romániának és Jugoszláviának részt kellett vállalnia Magyarország anyagi tartozásainak rendezésében a fennhatóságuk alá került területek miatt. A további intézkedések közé tartozott, hogy nem épülhet Magyarországon vasút egynél több sínpárral. Magyarország azokról az Európán kívüli területi előjogokról is lemondott, amelyek a korábbi Osztrák–Magyar Monarchia területéhez tartoztak. Az elcsatolt területeken az új rezsimek megbízhatatlannak tartották a korábbi, többnyire magyar nemzetiségű értelmiségi, hivatalnoki réteget, és sokukat elbocsátották. Nagy részük az 1920-as években Magyarországra települt át, ahol komoly nélkülözések után is csak részben találtak munkát. Mindez belpolitikai feszültségeket keltett, felerősítette a magyarországi antiszemitizmust.

Az elveszített területek egy részét a II. világháború előtt és alatt a Bécsi döntésekkel (1938 és 1940), illetve német szövetségben fegyveres akciókkal az ország visszaszerezte. Az I. Bécsi döntéssel a Felvidék és Kárpátalja déli - többségében magyarlakta - részét, Csehszlovákia német elfoglalásakor Kárpátalját, a II. Bécsi döntéssel Észak-Erdélyt, Jugoszlávia német lerohanását követően pedig Muraközt, Dél-Baranyát és Bácskát kapta vissza az ország.

Az 1947-es Párizsi békeszerződés visszaállította az 1937-es határokat, de katonai okokból három Pozsonnyal szemben lévő falu, Oroszvár, Horvátjárfalu és Dunacsún, az ún. Pozsonyi hídfő átkerült Csehszlovákiához (hivatalosan azért, hogy Pozsony további fejlődéséhez, növekedéséhez elég terület legyen a Duna déli oldalán). (Ez tette később lehetővé a Bős-nagymarosi vízlépcsőnél a Duna egyoldalú szlovák elterelését.)

Azóta Magyarország területe – apróbb kölcsönös területi kiigazításoktól eltekintve – nem változott, nagysága hivatalosan 93.030 km2.

A II. világháború után Magyarországot leigázott országnak tekintették, elsősorban a Szovjetunió részéről volt ez a hivatalos álláspont. Ennek értelmében Magyarország számára egészen 1989-ig előírták, hogy nem építhet széles utakat, mert azon a hadsereg fel tud vonulni. A szomszédos országokból kitoloncolták a II. világháború alatt újonnan letelepült magyarokat. Ezzel azonban nem elégedtek meg a környező országok vezetői, és keményen bosszút álltak a magyarajkú őslakosokon. Az egyik ilyen cselekmény Csehszlovákiában a Beneš-dekrétumokból ismert kollektív bűnösség elve volt, mely a magyar mellett a német kisebbséget érintette a legrosszabbul.

Huszárok a Vértesben .../ Folytatáshoz kattints a posztra

Az emlékmû felavatására 2013. janu-

Az emlékmû felavatására 2013. január 22-én került sor, Vérteskozmán.

A második világháború magyarországi hadszínterén kevés olyan terepszakasz adódott, ahol a magyar királyi Honvédség alakulatai huzamosabb ideig eredményes harcot folytattak a megszálló szovjet Vörös Hadsereg alakulatai ellen. Ilyen terepszakasznak számított a Vértes hegység is, melynek területén a magyar királyi 1. huszárhadosztáíy, mint az egyetlen magyar lovas seregtest több mint két hónapig tartotta állásait a túlerõben levõ ellenséges csapatokkal szemben. A 4700 fõs, kilenc zászlóaljnyi erõt és kilenc tábori tüzérüteget számláló 1. huszárhadosztály rövid csallóközi újjászervezését követõen 1945. január 10-tõl kapott ismét hadmûveleti feladatokat.

A Vértes hegység területén folytatott harctevékenységeit többnyire a szovjet túlerõ által visszaszorított, vagy az az ellen támadó német kötelékek tehermentesítése céljából hajtotta végre.

Elõször a Vértes nyugati részén foglalt el védõállást, majd a Székesfehérvár és a Balaton között végrehajtott sikeres német elõretöréssel („Konrád III.” hadmüvelet) egy idõben, néhány eredményes ellencsapása folytán egy ideig ellenõrzése alá került a hegység - kedvezõbb védelmet nyújtó - keleti része is. Ezen utóbbi sikeres haditettei nyomán vette birtokba Körtvélyes-, illetve Kõhányás-pusztát is.

E gyéren lakott kis települések elfoglalása az ellenség kemény ellenállása miatt javarészt közelharc árán történt. Szuronnyal, rohamkéssel és kézigránáttal kellett a szívósan védekezõ szovjet csapatokat lépésrõl-lépésre visszaszorítani.

 

Marjai Tamás huszár hadnagy
Kivonat az 52. sz. hu. Ho. Pcs.-ból. 1945. március 1.
Marjai Tamás 4. huszárezred állományába tartozó hivatásos hadnagy fegyverténye

1945. évi január hó 20-30 között a Vértes-hegység visszafoglalásáért vívott harcokban bátorságával messze kimagasló módon kitűnt. A Kőhányás-puszta elleni támadásnál a legsúlyosabb ellenséges tüzérségi és gyalogsági nehézfegyverek összefogott gyilkos tüzében, mint szakaszparancsnok, szakasza élén sorozatosan megrohamozta a mélységben elhelyezkedett ellenséges támpontokat, míg áttörte az ellenség védelmi övét. Személyes példája magával ragadta szakaszát, sőt a mellette küzdő egységet is.

A Nagybükk elleni rohamnál egymaga két ellenséges nehézfegyverrel megerősített támpontot semmisített meg kézigránáttal, majd rátapadva a lendületes rohamtól megrendült ellenségre makacsul üldözte azt, úgyhogy az ellenség nehézfegyvereit hátrahagyva, rendezetlenül kényszerült visszavonulni. Szakasza elsőként ért fel a Kotló-hegyre, miközben négy, nehézfegyverrel megerősített támpontot küzdött le.

A Kotló-hegyen az ellenség bekerítette a 4/1. huszár osztályt. Marjai hadnagy két napon át, lőszerutánpótlás nélkül, étlen, szomjan, dermesztő hidegben és hóviharban rendületlenül kitartott szakaszával, és egymás után közelharcban verte vissza a nyomasztó túlerő meg-megújuló támadásait. A gyűrűből való kitörési parancsra szakasza élére állt és elkeseredett közelharcban áttörte a két nap folyamán kiépített orosz védelmi övet. Közben szilánkos combcsontlövéssel megsebesült, és az orosz védőállás mögött fekve maradt. A dermesztő hidegben keze-lába lefagyott. Ilyen állapotban, öt napon át étlen, szomjan, a nagy vérveszteségtől teljesen elgyengülten, hófúvásban, méteres hóban, hegyről-hegyre csúszott-kúszott marjai hadnagy az orosz védőállásokon át, amíg saját csapataihoz visszatért.

A fagyás következményeként majdnem összes ujjainak ízét, és mindkét lábát térden alul csonkolni kellett.

Marjai Tamás hadnagy a hőslelkű, minden áron győzni akaró, meg nem alkuvó magyar honvéd huszártiszt példáját testesítette meg.

... még e témához ...

Január végén indult meg a Dunántúlon nagy német páncélos erőkkel a Budapest felmentését célzó támadás. A huszár hadosztály a kapott parancs szerint csatlakozott a támadáshoz. Ez volt a magyar huszárok, - mint fegyvernem, - utolsó nagy csatája. Oroszlány községben gyülekeztek, az első elérendő cél az orosz vonalat áttörve a Vértes déli kijáróinak kézbevétele volt. A támadás január 28.-án indult meg, méteres hóban, 30 fokos hidegben. A huszár hadosztály az ellenség kemény ellenállását megtörve Kőhányás pusztát közelharcban foglalta el. A további előretörés a terep és időjárás viszonyok miatt kegyetlen ember-ember elleni küzdelem volt. Szuronnyal, rohamkéssel és kézigránáttal kellett a szívósan védekező oroszokat lépésről lépésre vissza szorítani, fától fáig. Hosszas véres küzdelem után kiértek az erdőből a 365 m-es Kotlóhegyen, majd később a 4. Hadik huszárezredből alakított huszárosztály Koltay Zoltán huszár százados parancsnoksága alatt sötétedésben érkezett be. Harc közben igen nagy veszteséget szenvedtek, a századoknak csak maradványai voltak. Az egyetlen megmaradt a 4/3 századparancsnok Kenessey Miklós volt, a század előretörésében három szakaszparancsnokát vesztette el. Súlyosan megsebesültek Merényi Ferenc és Veres Károly zászlósok, Jáger Ferenc őrmester elesett. A legénységben is kb. 50%-os volt a veszteség. Másnap erős orosz ellentámadást vertek vissza, majd meggyőződtek arról, hogy be vannak kerítve, miután felmentő támadásra számítani nem lehetett, elhatározták, hogy kitörnek a gyűrűből. Élelem és lőszer nélkül közelharcban kellett a huszároknak a harcot felvenni, január 31.-én hajnalban indultak el visszafelé. Koltay százados vezette a kitörés élét. A harc közben a 4/3 század teljesen felmorzsolódott. A kitörés után csak a századparancsnok meg Papp István törzsőrmester és tizenkét huszár érte el a saját vonalat.

 

RÉGI MESTERSÉGEK.../ Folytatáshoz katt a posztra !

Cipész

A cipész a lábbelik készítésével foglalkozó szakember. Magyarországon valaha az egyik legjellegzetesebb, de mindenképpen a leggyakrabban előforduló szakma volt. Minden faluban tucatnyi ezzel foglalkozó mester dolgozott. A hazánkban dolgozó mesterek igen komoly szakmai hírnévre tettek szert a bécsi cipészekkel való vetélkedés közben.

Míg a géppel készült cipők előállításához megfelelő a betanított munkások közreműködése, a hagyományos, kézzel készült, varrott, faszeges cipők elkészítéséhez magasan képzett cipész szükséges. Már csak igen kevés cipészműhely létezik, ahol még mindig a régi módszerekkel készítenek lábbeliket (angol-varrott, goiser-varrott, német-varrott, keresztülvarrott, faszeges).

 

 Csizmadia

A csizmadia a kézműves csizmák elkészítésével és javításával foglalkozó szakember. A szó török eredetű, első előfordulása az 1500-as évek végére tehető. Már a török kor előtt is készítettek kifordított varrással lábbeliket. Egészen a múlt század elejéig jelen volt ez a varrástípus, sőt a csizmákat szimmetrikus kaptafákra készítették (tehát egylábasok voltak). A XX. század elejétől megjelentek a kaptafamásoló gépek, amelyekkel olcsón és gyorsan lehetett kétlábas kaptafákat is előállítani - ettől kezdve a "kétlábas" csizma kezdett elterjedni.

A különböző társadalmi osztályokra a különböző csizmaviselet volt a jellemző. A parasztok egyszerű csizmáinak fejrészét elég volt kézzel, ványolófán formázni, míg a tehetősebb viseletnek számító, egy darabból kiszabott ványolt csizmához speciális (és igen drága) berendezés kellett. Ezt általában közösen használták a csizmadiák.

További újdonság volt a varrógépek megjelenése és elterjedése. A csizmakészítéshez hosszú jobbkaros stoppológép, ill. balkaros csizmavarrógép az ideális, de technológiától függően elkészíthető síkágyas géppel, ill. kézi munkával is. Jellemzően a csizma elkészítése a faszeges technológiával történik, de a vadászcsizmáknál találkozhatunk a jóval szélesebb talpszélt eredményező, jellegzetes hármas varrásképet adó goiser technológiával is.

A csizmadia klasszikus termékei közé tartozik a ványolt csizma, a parasztcsizma, a lovaglócsizma, a bilgeri csizma és a vadászcsizma. A csizmadia hagyományosan a kész bőrtől kezdi a csizma elkészítését. A felsőrészt és az "alját" egyaránt el tudja készíteni. A létező, csizmával foglalkozó (általában nem specializált) műhelyek szinte mindegyike modern technológiákkal vegyíti a klasszikus módszereket, így lassan nemcsak a szakma, de a technológiák is feledőbe merülnek.

A csizmadia egyike a Magyarországon valaha létezett cipővel foglalkozó, nagyon jellegzetes, de gyakorlatilag kihalt mesterségeknek.

Fazekas

A fazekasság égetett agyagból használati tárgyak, elsősorban edények előállításával foglalkozó ősi mesterség. A fazekas mestert tájnyelven gelencsérnek (szláv) vagy gerencsérnek vagy gölöncsérnek is nevezik. Az iparművészet egyik, talán a legősibb válfaja. A középső kőkorszak, a mezolitikum vége felé a mezőgazdaság kialakulásának kezdetével egyidejűleg jelenik meg a történelemben. A növénytermesztés és állattenyésztés már biztosít ételfelesleget, amit tárolni kell. A letelepült életforma pedig helyet ad a tároláshoz. Így szükségszerű volt a fazekasság létrejötte i.e. 8000 körül.

A fazekas (gerencsér, gölöncsér) mester keze alól kikerülő tálak, korsók, fazekak stb. képlékeny állagú agyagból készülnek, amelynek anyaga a szárítást követő égetés során szilárd, időtálló anyaggá válik. Ebben az állapotában a cserép a folyadékot átengedi magán, ezért az edényeket legtöbb esetben mázzal vonják be. Az így kapott szilárd bevonat lehetővé teszi, hogy az edényben folyadékot is tárolni lehessen.

A fazekasságból fejlődött ki a kerámia, kerámia művészet. A kerámia készítő művészt egyszerűen keramikusnak vagy keramikusművésznek nevezzük.

A régészet egyes kultúrákat sok esetben az agyagedények és kerámiák formája és díszítése alapján említi. Például harangedényes kultúra, szalagkerámiás kultúra, zsinórdíszes kerámia kultúrája.

Kádár

A bodnárok - más kifejezéssel kádárok vagy pintérek - fából készített használati tárgyakat, főként az úgynevezett ,,faedényeket" előállító mesteremberek voltak. Bodnárok készítettek többek között vödröket, köpülőket, puttonyokat, hordókat, kádakat és a vékát. Az első permetező kannákat is fából munkálták ki.

A legtöbb faedény-típus a borászathoz kapcsolódik, így e mesterségek gyakorlóinak másik, régies elnevezése a ,,borkötő" volt. Ezek a faedények többségükben faragott faléc, a ,,donga", a fenék, és az egészet összefogó ,,abroncs" nevű szerkezeti egységekből állnak, melyeket különféle speciális eszközök és sablonok segítségével, a tervezett űrtartalomhoz pontos méretek alapján készülnek. A (nem készen kapott) dongafát a kádár a tönkből repesztéssel választotta le, így a hosszirányú szálak nem sérültek, a késztermék pedig tartósabbnak bizonyult. Ezután nagyoló faragás, majd néha évekig tartó szárítás következett. A megrendelt edény méreteihez tartozó különféle méretű és ívelésű sablonok léteztek, melyekkel történő ellenőrzés közben a rövid nyelű kádárbárddal a dongák a megfelelő alakra lettek faragva majd gyalulva. Az így megfaragott dongákat a sablonrácsba rakosgatva összeállították, közben növényi rostokkal (pl. káka) tömítették majd beabroncsozták. Ezt követően készült a fenék, majd az összefaragott és kéthegyű kádárszeggel megszegezett fenékkel a behúzóvas (kádárvilla) segítségével az edényt befenekezték. Mivel az edény feneke egy nútba ült bele, ezt a nútot is ki kellett alakítani egy különleges magyar fejlesztésű szerszámmal: a csínvágó gyaluval.

A hordók készítése bonyolultabb volt: a dongák maradandó ívelését, az ún. hordóalakot az összeállított dongák belülről történő hevítésével (faforgácsot égettek belül az ún. tűzkosárban) - és kívülről történő hűtésével (locsolással), a szorítóval (cúggal) történő fokozatos összehúzatás következtében érték el. A még meg nem fenekezett hordót kívül is, belül is meggyalulták, azaz összegyalulták a dongák esetleges egyenetlenségeit, majd a fenekek berakása után az emiatt levett abroncsokat visszaütötték. A feneket (sőt néha a gyalutesteket is) a 17. század óta szőlőfürtök, jelenek faragásával díszítették, esetleg borivásra buzdító pár szavas mondatot, illetve monogramot, évszámot véstek még rá. Később szokássá vált, hogy a fenékdíszítő gyaluval a kádár azt csak a rá jellemző alakú, egyedi körkörös barázdákkal díszítse. Ez mintegy mesterjelként szolgált, a munkájára ezzel vállalt garanciát, de más jelzésűt ritkán is javítottak, mondván: ,,- Vigye vissza ahhoz, aki ezt csinálta Magának!"

A római kortól a hordók alakja is fokozatosan változott, ma kétféle ívelésűt ismerünk, illetve a sörös hordók dongái pedig vastagabbra készülnek. Változott az abroncsozás is, az eredeti faháncs, kötél majd fűzfavessző anyagú abroncsot a 19. században fölváltotta a szegecselt vaslemez-abroncs.

A hatalmas méretű, nem mozdítható hordókra azok mosásához ún. hordóajtókat készítettek, mely egy lefelé néző U betűt formált, és a legszélesebb fenékdeszkához méretezve vágták ki ferde fűrészeléssel,hogy majd azt belülről beillesztve, egy külső vaspát és csavar (a hordóajtózár) segítségével rögzítsék. Itt nyitották a csaplyukat is.

Kádárok ma is dolgoznak még, igaz egyre kevesebben, pedig a nehezebb munkákat speciális, külföldi gyártmányú gépekkel végzik. A szakma termékei is beszűkültek a kisebb-nagyobb alumínium és fröccsöntött műanyag edények megjelenésével, jórészt csak közepes vagy kisebb dísz-hordókat készítenek, tölgyfa híján sajnos csak akácfából.

Kender gerebenezés

A palóc család gazdálkodása, állattartása is meglehetősen sajátos volt, így a ruházat előállítása is. A falu határában „szinte” mindenütt kijelölt hely volt a „kenderföld”, ahol elsősorban asszonyok foglalatoskodtak. Kendervászonból varrták viseletük jelentős részét: ágyneműt, háztartási felszereléseket (asztalterítő) és személyes tárgyaikat (tarisznya) is. Erre a gazdasági kényszerűség is rávitte az asszonyokat.

A kendert gyökerestől szedték ki a földből, „kinyőtték,” áztatták, szárították és tilolták. A puhítás után jött a„ gerebenezés”, és ősszel már fonhatták is a „szöszt”. A rokkákon kézzel fonták a kendert.

A fonáshoz és a szövéshez szerveződtek a fonó-, és szövőházak. Ezek még a 20. század 30-as és 40-es éveiben is megvoltak. A hosszú téli estéken itt zajlott a fiatalság szórakozása. Lehetett énekelni, játszani és táncolni is. Ide a legények is bejöttek.

 Kosár fonó

A kosárfonás a fa megmunkálásának egyik legősibb szerkezeti formája. Története a legrégibb időkig nyúlik vissza és valamilyen formában – az alapanyagtól függően – szinte minden népnél előfordul.

Első adatunk az agyagedény-készítéssel kapcsolatos; ezeken az égetett agyagedényeken vízszintes és függőleges irányban rövidebb-hosszabb rovátkákat találunk, amelyek pontosan olyanok, mint a fonott kosár. A fazekaskorong feltalálása előtt az agyagedényeket úgy készítették, hogy előbb megfelelő alakú kosarakat fontak, ezt agyaggal körültapasztották, tűzbe tették és kiégették. A fonott kosár elégett nyomai az agyagedényben lenyomódtak.

Az ember a természet megfigyelése közben ébredt rá a kosárfonás titkaira, tanítómestere többek között a fészekrakó madárvilág is lehetett. Eleink nyilván ismerték a kosárfonás titkait, bár erre – a fa romlékonysága okán – bizonyíték nem maradt.

Hazánkban a középkorban a kosárkészítés virágzó kézműipar volt, a piacaikon a kosarasoknak mindig külön standjuk volt. Hogyan történhetett meg az, hogy egy nemzetközi mesterséget éppen a magyarok fejlesztettek művészi fokra?

Mézeskalács formák

A méz drágasága miatt, csak ünnepi alkalmakkor készítettek belőle süteményt. Az 1200-as évektől kolostorok készítettek vallásos tárgyú figurákat, életképeket. Idővel "mézesbábos" céhek is alakultak, melyek míves díszítéseket készítettek rá, így kedvelt ajándékká vált. A meseirodalomban is fellelhető, Grimm testvérek meséjében, a "Jancsi és Juliskában" szerepel egy mézeskalács ház, a csábítás szimbólumaként. A századok alatt a díszítésnek jelképi rendszere alakult ki, vagyis mind a formájában, mind a díszítésében meghatározott eseményhez köthető egy szépen elkészített mézeskalács.

Kenyér sütés

A kenyér kialakulása

A gyűjtögető életmódot folytató ősember a magvakat először természetes formájában, majd a tűz megismerésével megpörkölve rágcsálta el. Hamarosan rájött arra, hogy a rágás fáradságát megtakaríthatja, ha vízzel megfőzve kását készít. Egyszerűbbé vált munkája, amikor felfedezte, hogy a sokáig puhuló magvakat meg is lehet őrölni, vízzel pedig lepény készíthető. A régészek gyakran találtak olyan nagyméretű lapos edényeket, amelyekben feltehetően lepényeket lehetett sütni. Étkezésre legkorábban árpát és zabot használtak. A rozs a népvándorlás korában terjedt el, a búza pedig a hagyományok szerint Ázsiából származik.

A magyarok már az őshazában a téli szállások környékén étkezési célra gabonát termesztettek. A lepénykészítés fárasztó munkáját asszonyok végezték.

A lepényből – azaz a kovásztalan kenyérből – fejlődött ki a kovászos kenyér.

Az őrlés is nagy változáson ment át. A malomkerekeket először rabszolgák, majd állatok hajtották. Hamarosan munkába fogták a víz és a szél erejét is. A szélmalmok először 1100 körül Franciaországban kezdtek elterjedni.

A kenyér eredete mondákban, eposzokban, vallásos szövegekben írásos formában megtalálható a mezopotán, asszír, egyiptomi, görög, római írásokban. Megjelenik a fáraók sírjainak díszes falán, a görög frízek életképeiben. A keresztény vallás különös tiszteletet adott a kenyérnek. A vallási szertartásokon a kovásztalan kenyér – az ostya – Jézus testét szimbolizálta.

A kenyér az idők folyamán a legfontosabb élelmiszer lett és értelmezésében az életfenntartás összes szükségletét jellemezte. Gondoljunk csak a kenyérrel és sóval történő vendégfogadás szokására, a kenyere javát megevő idős emberre, vagy a kenyérgondokkal küszködő szegényekre.

 

TÖMEGKÖZLEKEDÉS RÉGEN.../ Többi képért kattints a posztra