2019. június 24., hétfő

HADI-LINZER ÉS KARFIOLPÖRKÖLT, AVAGY NAGYANYÁINK HÁBORÚS KONYHÁJA



Rendkívüli időszakok rendkívüli megoldásokat követelnek, és ez különösen érvényes akkor, amikor felborul a megszokott, békés mindennapi élet. A háborút egy ország akkor is megérzi, ha a frontvonalak határain messze túl húzódnak, és nem csak a behívások vagy bombázások, hanem a különféle árucikkek, élelmiszerek “eltűnése” révén is, ami alól (bár nyilván kisebb mértékben) a leggazdagabb országok sem számítottak kivételnek. Magyarországon először az első világháború változtatta meg nagyobb mértékben a receptkönyveket; miután a hús, a zsír, illetve több gabonaféle is elsősorban a hadsereghez került, a szakácsok és háziasszonyok kénytelenek voltak különféle trükköket, pótszereket bevetni – ezek jó része mára a mindennapi étkezés részévé is vált.


A második világháborúban, illetve bizonyos szempontból már 1940-től hasonló volt a helyzet; ahogy az ország egyre jobban belesodródott a háborúba (és nőttek a hadsereg igényei, valamint a németek követelései), úgy vált egyre több minden hiánycikké. Újabb mérföldkövet 1944 ősze jelentett, ekkor lépték át a határt a szovjet csapatok, így Magyarország frontországgá vált; egyes településeken néhány nap alatt átzúgott a háború, de akadtak olyan városok és térségek – elsősorban Budapest, de ide sorolható Nyíregyháza és Székesfehérvár is – ahol hetekig-hónapokig folytak a harcok. És enni akkor is kellett, főleg, hogy a lakosság evakuálásáról legtöbbször szó sem lehetett. Természetesen éles határ húzódott a város és vidék között; utóbbi helyen többnyire minden helyben volt, így ha nem pusztult el a termény/felhalmozott élelmiszer és a többször is átvonuló magyar, német és szovjet katonák sem vittek el mindent, át lehetett vészelni a keményebb hónapokat is. A városok ezzel szemben sokkal sérülékenyebbek voltak, amit nem egy élelmes gazdálkodó használt ki, amikor horror áron (később nemesfémért, ékszerekért, műtárgyakért) adta portékáját. Bár Budapest jóval kisebb volt, és a környező, akkor önálló településeken (pl. Rákoscsaba, Rákosliget, Csepel, Pestújhely/Újpest) még sokan tartottak állatokat, a 800.000 lakosnak és az ide vezényelt katonáknak rengeteg élelemre volt szükségük, amit 1944. december 26., vagyis az ostromgyűrű bezárulta után pótolni sem tudtak. Ez persze ma sincs máshogy, elég csak a szíriai polgárháború városostromaira, vagy a kb. 20 éve véget ért rekordhosszúságú szarajevói ostromra gondolni.


Cikóriakávé reklámja 1943-ból

Személyes megjegyzés: Amikor néhány évvel ezelőtt Szarajevóba látogattam, szállásadónk-tolmácsunk (ezúton is köszönünk neki mindent, remélem olvassa!) sokat mesélt a mintegy 3,5 éven át húzódó ostromról, amely alatt kertjükben termeltek paradicsomot, káposztát, amit hátizsákban, életveszélyes utakon gyalog hazavitt lócitrommal trágyáztak. Helyzetük annyiban szerencsés volt, hogy kúttal rendelkeztek, így inni legalább mindig volt mit, ráadásul megfelelő “cserealappal” rendelkeztek a szomszédok felé is. 
A magyarországi harcok alatti civil élelmezési helyzetet mutatta be a Károli Gáspár Református Egyetem két történész PhD-hallgatójának rendhagyó órája, mind vidéki, mind budapesti szempontból. Veres Violetta Maglód háborús hétköznapjait mutatta be részben családi visszaemlékezéseken, részben az általa készített interjúkon keresztül, folyóiratunk szerzője, Rapali Vivien pedig a budapesti ostrom előtti és alatti élelmezési helyzetről beszélt, elsősorban két visszaemlékezés – Anka naplója és egy interjú J. A-val, aki a Corvin köz környékén vészelte át az ostromot -, újságcikkek, korabeli receptek segítségével. Az előadás abból a szempontból is különleges volt, hogy több háborús ínyencséget meg is lehetett kóstolni, amivel még közelebb kerülhetett a résztvevőkhöz az a korszak, amit csak déd-, vagy nagyszüleik történeteiből ismerhetnek. Először a fővárostól mindössze néhány kilométerre található Maglód II. világháborús mindennapjaiba pillanthattunk bele, ami számos érdekességgel szolgált. Kezdve azzal, hogy nem egy esetben szó szerint a kert végében húzódott a frontvonal, egészen odáig, hogy a település többnyire tót (szlovák) lakosai az országos átlaggal ellentétben viszonylag pozitív emlékeket őriznek a szovjet katonákról, akik zabráltak ugyan, de nemi erőszakot és súlyos atrocitásokat csak az utánuk érkező románok követtek el. Klasszikus agrártelepülésként enni is volt mit, sőt a háború szelét is csak 1944 tavaszán érezték meg, amikor megjelentek az ország felett az első angolszász bombázók. A légiriadók idején persze a tanítás is szünetelt, sőt az évet is hamarabb fejezték be, amit minden bizonnyal nem bántak a diákok – kivéve azok, akiket egyből vittek katonának. Még október végén is olyannyira “békeidős” volt a hangulat, hogy esküvőt is tartottak – igaz, a nászmenet a bombázók miatt kerülőútra kényszerült -, a lagziban pedig a párnak sem kellett szégyenkezni a menüsor miatt. A helyzet ősszel vált kritikusabbá, amikor megjelentek az Attila-vonal építésén dolgozó katonák és munkaszolgálatosok, akik mellé helyieket is vezényeltek. Novemberben már élénkült a csapatmozgás is, de ekkor még azzal nyugtatták a lakosságot, hogy csak hadgyakorlat készül; hogy ezt mennyien vették be, nem lehet tudni, de minden bizonnyal nem sokan, hiszen ekkor már rendre találkozhattak az ország elfoglalt részeiből érkező menekültekkel is.


Aratás 1938-ban. 1944-ben mire az ország hadszíntérré vált, a legtöbb helyen végeztek a betakarítással (id. Konok Tamás/FORTEPAN)

Ahogy vidéken jóformán mindenki, itt is “spájzoltak”, vagyis önellátásra rendezkedtek be, így – ha nem zabráltak tőlük – általában megúszták éhezés nélkül. Problémát az jelentett, amikor harccselekmények miatt nem fértek hozzá az élelemhez, illetve a készletek elrejtése is igényelt némi kreativitást és szerencsét. Voltak, akik elvermelték készleteiket, de akadt olyan is, aki a disznóólban húzott fel még egy falat, és a kettő közé rejtette el értékeit – persze nem csak élelmet.


Az osztatlan sikert aratott csalántea. A szerző saját felvétele


Ahogy már említettük, Budapesten és a nagyobb városokban jóval komolyabb gondot jelentett az élelmezés, annak fényében meg különösen, hogy ezek a települések hosszabb-rövidebb ideig nagyobb létszámú katonaságot is “vendégül láttak”, akik bár kaptak hivatalos élelmezést, sokszor nem elégedtek meg a kincstár által juttatott javakkal, és jobb esetben vásároltak, rosszabb esetben zabráltak maguknak kiegészítést. Az előadásból megtudhattuk, hogy már 1940 áprilisában korlátozták a cukor és zsír vásárlását (ezeket jegyre adták), ami természetesen vidéken is érvényes volt, viszont a háztáji gazdaságok miatt főleg az utóbbi korlátozás sokkal kevesebbeket érintett. A korlátozásban az is szerepet játszhatott, hogy ekkor gőzerővel készültünk egy román-magyar háborúra, ami bár ekkor elmaradt, a teljes mozgósított haderő felvonult a határok mellett; egyrészt őket etetni kellett, másrészt több százezer ember esett ki a termelésből, főleg a mezőgazdaságból. Az idő előrehaladtával egyre több minden lett hiánycikk; 1941-ben már lisztjegy, majd kenyérjegy is készült (ez általános volt, Németországban és Nagy-Britanniában sem volt másképp, kisebb korlátozásokra, spórolós-kampányokra még az USA-ban is sor került), majd sorra került a szappan, a tej, a hús (1939-től előbb heti két, majd három húsmentes nap is volt, amikor nem lehetett ilyesmiket kapni), a tojás, majd a burgonya is. Ez utóbbi azért már igen komolyan jelezte a bajokat…


Húsjegy 1945 januárjából

Ezzel párhuzamosan a napilapok gasztro-rovatai ontani kezdték a különféle háborús recepteket (legtöbbször minden napra ajánlottak valamit), amelyekben a hiányzó anyagokat vagy mással vagy pótszerekkel helyettesítették. Így lett a kávé egyre inkább cikóriakávé, de készült kakaópótlék is – ezek nem hogy a háborút követő ínséges időkben is megmaradtak, de nagyrészt beépültek a köz- és magánétkeztetésbe is. A legjobb példa erre a vegyes gyümölcsíz, vagyis a Hitler-szalonna, amely a rossz nyelvek szerint ugyan nem sok gyümölcsöt látott, de sütésálló lekvár néven ma is kapható, sőt mindenkinek ismerős, aki valaha fogyasztott például menzás buktát. Hasonlóan népszerű manapság a reform étkezésekben a karob-por, melyet kakaópótlószerként a háború alatt is lehetett kapni. Egyre nagyobb szerepet kaptak a konzervek is (ezeket addig leginkább a hadseregben fogyasztották rendszeresen) és a tárolható zöldségek – bab, borsó, sárgaborsó – amelyek egyrészt sokáig elálltak, másrészt laktató ételeket lehetett belőlük készíteni. Ahogy láthattuk már a maglódi esküvőnél is, az ünnepeket igyekeztek azért megtartani, és ilyenkor valami extrát is megpróbáltak az asztalra tenni. Jó példa erre a sárga kifli, amelyben a tojást répa helyettesítette (ennek ellenére finom, ezt tanúsítom), a hadi-linzer vagy a háborús csokoládétorta is.



Egyszerű, de magas energiatartalmú cukros kenyér. A szerző saját felvétele

“Háborús csokoládétorta. 5 dg. margarint habosra keverünk. 1 tojást [akkoriban egy heti adag], 15 dg. cukrot, 20 dg. lisztet, amibe 1 csomag sütőport beleszitálunk, 1 bögre feketekávét, 4 dg. kakaópótlékport és 5 dk. darált mogyorót vagy diót belekeverünk. Jól kikent és kilisztezett tortaformában sütjük és felébe vágva gyümölcsízzel töltjük. Bármilyen krémmel bevonjuk.”
Az elméleti felkészítés után következhetett a lényeg, vagyis a kóstoló, de nem ám csak úgy hagyományosan! Az előadás ugyanis egy játék köré szerveződött; minden résztvevő kapott egy kártyát, rajta társadalmi helyzetével és adott esetben néhány élelmiszerjeggyel, amit aztán adott finomságokra válthatott be (a dezertált katona például csak az alapesetben nála lévő kincstári ellátmány – Hitler-szalonna – maradékára támaszkodhatott, de pl. a nagycsaládosok és kisgyereket nevelők számos kedvezményt kaphattak). Bár a jegyrendszer célja egyrészt pont az egyenlőtlenségek és az árdrágítás kiküszöbölése volt, a módosabbak általában több és jobb élelemhez juthattak, ha máshonnan nem, a feketepiacról, ami nem meglepő módon virágzott ebben az időszakban is.
“a pénz értéke csak 45 után, mikor megkezdődött az infláció akkor változott … az tény, hogy nehezen lehetett élelmiszert kapni, megindult az úgynevezett csencselés, amikor ruháért, aranyért, ékszerért vidékre mentek a városiak. De marhavagonokban, szóval nem egy kényelmes Pullmann kocsiban utaztak. És akkor cseréltek. Arra emlékszem, talán 46-47-ben lehetett, hogy Rákoskeresztúrra mentünk a mamámmal gyalog [Corvintól] … nem tudom hány órás gyalogolás volt, valami pénzt és valami ékszert vittünk anyámmal és végül üresen jöttünk vissza, mert olyan magas árat kért valaki 5 kiló krumpliért meg némi zsiradékért. Nagy súllyal nem lehetett számolni, hát gyalog voltunk … de nem tudtunk megegyezni, anyám fel volt háborodva, úgy jöttünk vissza.”
 – emlékezett vissza J. A., amiből megtudhatjuk azt is, hogy a helyzet a háborút követő években is csak lassan javult és bizony sokan akadtak akkor is, akik visszaéltek kiváltságos helyzetükkel. Budapesten az ostrom alatt a közellátás összeomlása után mindenki azt ette, amihez éppen hozzájutott, vagy amit nem vittek el a magyar/német/szovjet/román katonák, így nem egyszer versenyfutás alakult ki egy elhullott lóért, amit aztán többnyire valamelyik pince szükségkonyháján készítettek el.


Konzervreklám 1939-ből: praktikus, sokáig eláll, könnyen elkészíthető

Na, de nézzük a menüt! Szembetűnőek a különbségek a vidéki és városi ételek között; előbbiek nem, vagy nem sokban különböznek az amúgy is fogyasztottaktól, ráadásul a falvakban több lehetőség volt hús, zöldségek és gyümölcs beszerzésére is. Egy külön csavar, hogy mivel Maglód tót település volt, az ő tradicionális ételeikbe, mint például a gulyasa (egyfajta pörköltös krumplileves) és a lapcsánka (tócsni, macok, stb.) is belekóstolhattunk, bár többnyire csak virtuálisan. A városi koszton sokkal jobban érződnek a hadiidők; ersatz-kakaó, csalántea, karfiol (korabeli nevén kelvirág)pörkölt. Töredelmesen megvallom, ez utóbbi igencsak markáns aromája elriasztott a kóstolástól, pontosabban nem voltam elég éhes az adott időpontban, bár azt tanúsíthatom, békeidőben is akadnak olyan helyzetek, amikor az ember jobb híján több-kevesebb lelkesedéssel fogyasztja az amúgy nem igazán kedvelt ételeket is.


A megosztó kelvirágpörkölt és a sárgaborsópüré esete. A szerző saját felvétele

“Kelvirágpörkölt. — A kelvirágot, karfiolt sósvizben félig puhára megfőzzük, de csak annyira, hogy szét ne essék, de rózsáit szétlehessen szedni. Hagymás, paprikás pörköltlevet készítünk és abban a karfiolrózsákat egészen puhára megfőzzük. Tekintettel arra, hogy húst helyettesít, készíthetjük akkor is, ha a karfiol már nem olcsó.”
A karfiol igencsak népszerű ételnek számított a hátországban, részben amiatt, hogy minden részét fel lehetett használni. Ezzel kapcsolatban olyan jótanácsokat is közöltek a lapok, hogy
 “A karfiol külső, zöld leveleit ne dobjuk el, hanem főzzünk belőle másnap levest.”
Kellemes meglepetés volt a már említett sárgakifli, amely felveszi a versenyt hagyományos társaival is, igaz az elmondások alapján elkészítése némileg bonyolultabb és egy kisebbfajta edzéssel is felér.
“Sárgakifli. 30 dg. lisztet, 30 dg. reszelt, nyers sárgarépát, 15 dg. margarint, 5 dg. porcukrot és 1 csomag a liszt közé szitált sütőport összegyúrunk. Vékonyan kinyújtjuk, kiszúrjuk, valamilyen gyümölcsízzel töltjük, kiflit formálunk és ezeket jól kikent és kilisztezett sütőbádogban, középmeleg sütőben sütjük.” 



A jobbik eset, amikor a sonkát még libamellel lehetett pótolni. (Tolnai Világlapja 1944. május 10. 18. o.)

Nyugaton, elsősorban az angolszász világban, komoly hagyományai vannak az ehhez hasonló hagyományőrzésnek – külön műsorok szólnak arról, hogy családok költöznek ki az ausztrál pusztába 19. századi körülmények közé, vagy éppen kajajegyekkel bűvészkedve próbálnak jól lakni az angliai csata idején – és ahogy láthattuk, a módszer arra is tökéletesen alkalmas, hogy bekerüljön az oktatásba is, nem csak színesítve az előadások és szemináriumok tengerét, de közelebb hozva bizonyos korszakokat, élethelyzeteket is. Azt meg külön jó volt látni, hogy a bizalmatlanul kerülgetett karfiolpörkölt és a meglepően sikeres csalántea fölött előkerültek a nagymamák és nagypapák háborús történetei, és egyfajta “csapatépítős” hangulat is kialakult, ami önmagában sem lebecsülendő!


Hadi-linzer, egyenesen Edelsheim-Gyulai Ella, a kormányzó nászasszonyának receptjei közül (Film, Színház, Irodalom, 1944. augusztus 14. 18. o.)
GYÖRGY SÁNDOR

A temetőre épült városrész


A „hírös város” első lakótelepének építése 1961-ben kezdődött meg az égető lakáshiány enyhítésére. A lakónegyed a Zománcipari Művek szomszédságában terül el, és a katolikus Szentháromság temető egy részét is elfoglalta. Természetesen az új városrész a kommunizmus legnagyobb alakjáról, Leninről kapta a nevét. Ebben posztunkban erről a lakótelepről mutatunk képeket. 
Az 1945 után beköszöntött új világ gyökeres változást hozott az ország berendezkedésében. A szovjetizálás mindenhol megmutatkozott, és a városok képe is jelentősen átalakult. Kecskemétet évszázadokig mezővárosként tartották számon, és az 1930-as évekre az ország egyik legjelentősebb gyümölcsexportpiacával rendelkezett, emellett a gyümölcsöket feldolgozó üzemei (konzervgyár, szeszgyár) is kiemelkedővé váltak. Ám a „vas és acél országában” már az iparra helyeződött a hangsúly, így Kecskemét is „munkásvárossá” lett. Ezzel együtt 1950-től a város Bács-Kiskun megye székhelyeként működött.



A megváltozott városkép – Kecskemét 1967-ben (forrás: egykor.hu)

A város szerkezete azonban nem felelt meg a változásoknak. Kiépítetlen volt például a közmű, ahogy az úthálózat is. A növekvő és egyre inkább az iparban foglalkoztatott lakosság miatt pedig nagy volt a lakáshiány. A meglévő lakások – amellett, hogy kevés volt belőlük – korszerűtlenek voltak, a lakóövezetek pedig zsúfoltak. A mezővárosból iparvárossá vált Kecskeméten ezért a második öt éves terv keretén belül döntés született az első lakótelep felépítéséről. 



A Szentháromság temető és mögötte az új lakótelep (Fortepan 30992/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT)

A legkorábbi tervek szerint a lakóházak egy része (kb. 600 lakás) a Tizedes utca, a Magyar utca, illetve a Forrás utca térségében épült volna fel, ami azonban túlságosan költségesnek tűnt. Ezért esett a választás a Szentháromság temető többnyire üres területeire. A temető a pusztító pestisjárvány idején, 1739-ben nyílt meg. Miután ekkor csak az akasztófa mellé engedték az embereket temetkezni, két ferences rendi szerzetes a katolikus pestises halottak számára a Szentháromság-kápolna köré új temetőt nyitott. Több mint száz évvel később már a város előkelőségeinek és nagy alakjainak sírjai feküdtek itt.



A Szentháromság-kápolna a leninvárosi lakóépületek között, 1970 (Fortepan 31048/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT)

A leninvárosi alapkő letétele 1961. március 21-én, a Tanácsköztársaság kikiáltásának 42. évfordulóján történt a Rávágy téren. (Maga a tér elnevezése is utal rá, hogy a terület jó fekvése miatt kívánatos hely volt az itteniek számára, ellenben például a „Muszájnak” nevezett városrésszel.) Az ünnepségen részt vettek a párt megyei és városi vezetői, illetve Szurkov szovjet vezérőrnagy, míg az alapkövet – benne az emlékiratot, a városrész alaprajzát és a Petőfi Népe aznapi számát – Rózsa János ’19-es kommunista helyezte el.



Az alapkő letétele (Petőfi Népe, 1961. március 23.)

Az építkezés először a temető használaton kívüli részén indult meg, de 1962. június 5-től kezdve néhány hónap alatt 2500 sírt is exhumáltak. Amikor 1964-ben a köztemető megnyílt, oda kerültek át többek között Katona József, Mathiász János és Kada Elek maradványai is. A munka nehezen indult meg, mivel a temető üres területein a víz mélyedéseket vájt a talajba, amit fel kellett tölteni. Ezenkívül az eredeti tervekkel ellentétben mégsem épült meg Kecskeméten az a falelemgyártó-üzem, amely az építkezést könnyítette volna, hanem az akkori sztálinvárosi (ma Dunaújváros) üzem kapacitását növelték meg végül.



Természetesen a legkiválóbb brigádok dolgoztak az építkezésen (Petőfi Népe, 1967. szeptember 24.)

Az először elkészült lakótömbökbe 1962 februárjában költözhettek be az első lakók. Kezdetben Leninvárost 1008 lakásosra tervezték, végül – persze a tervet túlteljesítve – 1500 lakás épült fel. A lakások mellett a városrészben helyet kapott egy 12 tantermes iskola, óvoda, bölcsőde, egy üzletsor és egy nagyobb ABC, illetve egy cukrászda és étterem is. Az egész városnegyed 1968-ra épült fel. Ebben az évben, november 24-én avatták föl Lenin szobrát is az akkor már szintén róla elnevezett egykori Rávágy téren. A szobrot Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotta, akinek a nevéhez például a gellért-hegyi Szabadság-szobor (Felszabadulási emlékmű) is köthető. Ahogy az utóbbi szobornak, úgy a leninvárosi Lenin-szobornak a sorsa is érdekesen alakult. Máig ismert történet például a kecskemétiek körében, hogy egyszer néhány suhanc zsíros kenyeret tett a szobor tenyerébe, míg a hátára permetezőt – mások szerint poroltót – szereltek. Természetesen a tettesek soha nem kerültek meg.



Lenin-szobor avatása (Petőfi Népe, 1968. november 26.)

„Az új Lenin-szobor szép élményt nyújt majd sok-sok embernek, helyieknek és vendégeknek, sokak elméjében ébreszt magasztos gondolatokat. Mert a szobor témájánál fogva ércbeöntött szimbólum, a történelmi igazság és a kommunista emberség szimbóluma, s ezt csak aláhúzza kiváló művészünk megformálása.” (Nyers Rezső)
Nyers Rezsőnek a szoboravatáson elmondott szavait és a fenti történetet összevetve valóban élményt adó alkotásról volt szó. Emellett persze szinte minden évben volt koszorúzás vagy egyéb ünnepség a szobor lábánál.



Ünnepség a szobor lábánál (Petőfi Népe, 1978. április 23.)

Problémák persze mindenhol adódnak, így nem kerülték el Leninvárost sem. Hiába igyekeztek modern, kulturált lakónegyedet létrehozni, mégis előfordult, hogy emberi csontmaradványokkal játszadoztak a gyerekek a házak között. Persze ha belegondolunk, hogy részben egy temetőn épült fel a lakótelep, talán ez nem is annyira meglepő. Ahogy az sem, hogy egy gyár szomszédságában nem a legtisztább a levegő. A kecskeméti Zománcgyár pedig nemcsak a kéményekből kiáramló füstjével szennyezte a környezetet és kormolta be a házakat, hanem a zománcgyártásnál felszabaduló fluorgázzal is. Ezeken a problémákon csak 1987-ben tudtak enyhíteni az üzemben.



Leninvárosi lakótömbök a Halasi út mentén, jobbra a Zománcművek épületei (Fortepan 28711/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT)
A lakótelep mentén halad az 5. számú főút is, ezért a környék ma sem számít csöndesnek. Az 1970-es években készült felvétel jobb sarkában a Zománcművek udvara látható, bal oldalon pedig a Batthyány utca torkolata a Rávágy téri lakótömbökkel (Bács-Kiskun megyei utak. KPM Kecskeméti Közúti Igazgatóság, Kecskemét, 1977, 74.o.)

Gondot okozott, hogy a lakótelepen egy ideig nem voltak utcák, a házak csak számokat kaptak. A valóságban azonban sokáig még a számokat sem tették ki az épületekre, mondván „sok új ház épül, s ily módon változik a sorrend”. Ez azonban nem csak a lakók életét nehezítette meg. Ahogy az újságban olvashatjuk:
„Előfordul, hogy a postás nem tudván, hányas számú épületben jár, illetéktelen helyre továbbítja a levelet. A vidékről érkezők körbegyalogolják az új lakónegyedet, mire megtalálják ismerősüket. Így járnak a mentők, a tüzelőt szállító gépkocsik és még lehetne sorolni.”
Túl azon, hogy egy gyár mellett épült fel a Leninváros, a lakótelepet – ahogy az egész várost – lényegében kettészeli az E5-ös főút is. A nagy forgalom okozta zaj mellett a közlekedés is nehézkes volt az úton keresztül haladó lakók számára, mert sokáig csak egy zebra volt felfestve számukra. A megoldást természetesen a jelzőlámpák jelentették.





Azóta viszont megszűnt a gyár, lebontották a Lenin-szobrot, és a lakótelep már Árpádváros néven szerepel Kecskemét negyedei között.



Leninváros a Tizedes utca felől nézve (Fortepan 28990/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT)
Warszawa taxi a Rávágy téren (Fortepan 28993/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT)
Leninvárosi gyerekek a Rávágy térnél, háttérben a református templom tornya (Fortepan 28994/LECHNER NONPROFIT KFT. DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT)
A Lenin-szobor mellett az Ülő nő szobra (Andrássy Kurta János alkotása) díszítette a Rávágy teret, háttérben a Toronyház étterem és egy (éppen megéhezett?) rendőrjárőr (Fortepan 65656/MAGYAR RENDŐR)

„A kereskedelmi alközpont egy belső térre hangolt és védett zártságot mutató lakótelep kiszolgálására szolgál. Fókuszában burkolt tér, vízmedencével és Andrássy K. János Ülő nő szobrával a lakosság élénk életének piazzettájává vált igen rövid idő alatt, bizonyítva ennek az építészeti eszközökkel biztosítható társadalmi igényét is.” 




Toronyház étterem és eszpresszó a Leninváros „főterén”, emellett üzletsor és egy ABC is helyet kapott (Fortepan 111736/BAUER SÁNDOR)
Az étterem belülről (Fortepan 111675/BAUER SÁNDOR)
A Szabó Kálmán utca 1968-ban, egykor a temető területe volt, az utca végén látható cikkcakkos tetejű épületben különböző üzletek kaptak helyet (Fortepan 65659/MAGYAR RENDŐR)
A Küküllő és a Mátis Kálmán utca sarka, utóbbi utcában épült a lakótelep óvodája és iskolája. A gyerekek biztonságos közlekedését úttörők segítették, ám a helyi lap szerint az autósok olykor ennek ellenére sem álltak meg (Fortepan 65653/MAGYAR RENDŐR)
A Szabó Kálmán utca épületei (egykor.hu)


A BRIT SHERMAN FIREFLY HARCKOCSI



A Sherman Firefly harckocsi jó példája a britek azon irányú háborús erőfeszítéseinek, amelyekkel a rendelkezésükre álló erőforrásokból fölösleges erőbefektetés nélkül, olyan páncélost sikerült létrehozni, amivel hatásosan tudták felvenni a harcot a német csúcstechnikával. Habár a tank megalkotásához és rendszeresítéséhez vezető út nem volt zökkenőmentes, de a harci alkalmazása abszolút sikernek bizonyult. 
sherman_firefly_mkvc_nz_italy44.png
A lövegcsövön lévő álcafestés célja, hogy az ellenség összetévessze a harckocsit a hagyományos, 75 mm-es ágyúval felszerelt Sherman-ekkel.
A második világháború előtt a brit harckocsifejlesztés a gyors, mozgékony tankokban látta a páncélos hadviselés sikerét. Harckocsijaik ezért is kapták a cirkáló (cruiser) besorolást, elgondolásaik szerint a tankok a szárazföld cirkálóiként, mintegy modern lovasságként operálnak majd a harcmezőn. Ezért a háború előtt és még annak első felében tankjaik rossz páncélzattal és bizonyos esetben elégtelen tűzerővel rendelkeztek, annak érdekében, hogy megőrizzék mozgékonyságukat. A brit harckocsifejlesztésnek természetesen volt egy másik ága is, mégpedig a gyalogságot támogató harckocsik (infantry tank), de ezeket most nem mutatnám be. A cirkáló harckocsik háborúban is résztvevő utolsó három típusa a Crusader, Cromwell és Comet voltak, melyekre alapvetően igaz, hogy megjelenésükkor már sok szempontból elavultnak számítottak. Főként az elégtelen vastagságú és függőleges kialakítású páncélzatuk miatt, de például a Crusader kétfontos (40 mm-es) majd később hatfontos (57 mm-es) lövege nem rendelkezett repeszromboló gránáttal, amelyre az afrikai harcokban nagy szükség lett volna, még úgy is, hogy kis hatásfokkal rendelkeztek.
large_000000_1.jpg
Crusader és Covenanter cirkáló harckocsik, mozgékony, ugyanakkor alulpáncélozott és nem megfelelően fegyverzettek voltak. Imperial War Museum
Mindezekkel a hiányosságokkal legkésőbb az észak-afrikai harcok idején már halmozottan szembesültek a brit páncélos erők, de a hadszíntér döntő csatájára, a második El-Alamein-i ütközetre már kaptak egy nagyobb szállítmány (kb. 250 db) amerikai M4 Sherman közepes harckocsit. Ez mondhatni átmenetileg megoldotta a britek harckocsiproblémáját, mivel a háború végéig a jelentős mennyiségben kapott Sherman a brit páncélos erők fő típusává vállt. Az észak-afrikai harcokban az új tank tűzerő, mobilitás és páncélvédettség terén abszolút felvette a versenyt a német PzKpfW III-as és IV-es típusokkal. 75 mm-es ágyúja pedig páncéltörő és repeszromboló gránát tüzelésére is képes volt. Igaz a tunéziai harcokban “bemutatkozó” Tiger nehéz harckocsik már jelezték az éppen csak rendszeresített Sherman korlátait.
001.jpg
Az El-Alamein-i csata, ahol a Sherman harckocsi bemutatkozott. Imperial War Museum
A brit vezetés már 1941-ben jól ismerte harckocsijaik inkompetenciáját, ezért már ekkor elhatározták, hogy szükségük van egy tankra, amely főfegyverzete az akkor újonnan kifejlesztett 17 fontos (76,2 mm-es) páncélelhárító ágyú lesz. A döntés egészen korán megszületett, de a fejlesztések jelentősen elhúzódtak. Az első harckocsi, amelyet ezzel az ágyúval szereltek fel az A30 Challenger volt, ez lényegében egy meghosszabbított Cromwell-nek tekinthető, nagyobb toronnyal és vékonyabb páncélzattal. A Challengerből összesen csak 200 db készült és elsősorban a Cromwell-lel felszerelt egységekben szórták szét. Az A30-ast sokan nem megfelelő tanknak tartották, mivel tovább öregbítette a cirkáló harckocsik főbb hiányosságait, csupán a tűzerő kérdését oldotta meg, másfelől a brit ipari kapacitások sem tették lehetővé nagy számú gyártását.
101752.jpg
A30 Challenger. Túl későn érkezett kis mennyiségben, és alapvetően rossz dizájnnal rendelkezett. National Army Museum
A Challenger-t bírálók csoportjába tartozott George Brighty őrnagy is. Szerinte a már meglévő Sherman harckocsi sokkal alkalmasabb volt a Challenger-nek szánt szerepre. Véleményéről sikerült meggyőznie George Whiteridge őrnagyot, aki szintén nem találta kielégítőnek a brit harckocsik tűzerejét és az új A30-as páncélost. Az ötlet gyakorlati megvalósítása, vagyis a Sherman 17 fontos löveggel való felszerelése már nem ment ilyen könnyen, mivel az ágyú egyszerűen túl nagy volt és elsütése esetén a hátrasikláshoz már nem volt hely a harckocsitoronyban. Ezt a problémát átmenetileg úgy oldották meg, hogy a löveget fixen rögzítették a toronyba. A próbák során Whiteridge az első három lövést távirányítással adta le, de miután látta, hogy a harckocsiban semmi kár nem esett, így abba bemászva még hét lövést adott le az ágyúval. A sikeres tesztek után viszont újabb falba ütköztek, utasítást kaptak a Harckocsi Tervezési Osztálytól (Department of Tank Design) projektjük leállítására. Whiteridge nem adta fel ilyen könnyen és magas pozícióban lévő ismerőseihez fordult segítségül, személy szerint Raymond Briggs dandártábornokhoz, akit nem rég neveztek ki a Királyi Páncélos Hadtest (Royal Armoured Corps) igazgatójává, segítségével zöld utat kapott a projekt.
106203.jpg
Várakozás a D napra. Sherman-ek a partraszállás előtt Angliában. National Army Museum
Sherman harckocsi sorozatban történő átalakításához előbb jelentős módosításokat kellett azon és az új főfegyverzeten is végrehajtani. Ebben W. G. K. Kilburn a Vickers mérnöke játszott kulcsfontosságú szerepet, aki ekkor a Harckocsi Tervezési Osztálynál dolgozott. Sikerült a löveg hátrasiklását megoldani egy új hidropneumatikus rendszerrel, valamint a töltőkezelő kapott egy saját búvónyílást a harckocsitorony tetején. A löveg is jelentős módisításokon esett át, a lövegzár nyitó mechanizmusát vízszintesen nyílóra cserélték, így a lövegtorony baloldalán lévő töltő oldalról tudta behelyezni az ágyú rendkívül hosszú lövedékeit.
11221.JPG
Az áttervezett 17 fontos ágyú mérnökei. (David Fletcher: Sherman Firefly.New Vanguard 141. Osprey Publishing, 2008. 17. o.)
Az új rövidített hátrasiklás ellenére a 17 fontos ágyú még mindig túl nagy volt a Sherman tornyának, mivel az annak hátuljában lévő rádió már nem fért el, ezért a torony hátsó falát kivágták és egy hozzá hegesztett páncélozott dobozba szerelték be az adó-vevő készüléket.
sherman_firefly_cutaway.jpg
Figyeljük meg a Firefly-á átalakított Sherman harckocsi fontosabb jellemzőit: a nagy méretű balra nyitott lövegzárat, a “hátra tolt” rádiót és dobozát, valamint az extra lőszerrakaszokat.
large_000000000.jpg
Lőszerkészlet feltöltése. A 76,2 mm-es 17 fontos lőszer jelentősen nagyobb volt mint a Sherman hagyományos 75 mm-ese. Imperial War Museum
Ez a kialakítás segített kiegyensúlyozni a lövegtornyot, amely nagyon orr nehéz volt a hosszabb csövű ágyú miatt. Jelentős módosítás volt még az alap Sherman-hez képest a harckocsivezető mellett elhelyezkedő, a tank homlokgéppuskáját kezelő rádiós pozíciójának megszüntetése, mivel szükség volt a helyre a 17 fontos ágyú nagyobb lőszere számára. Ennek köszönhetően teljes lőszerkészlet 77 db lett, valamint a kezelők száma négy főre csökkent. Az első hivatalos prototípus 1944 januárjában került bemutatásra, amely után egy program keretében elrendelték a Sherman-ek sorozatban való átalakítást, a megfelelő tűzerejű harckocsik hiányára hivatkozva. A Firefly név eredete nem tisztázott, valószínűleg a hatfontos ágyúval utólag felszerelt Morris felderítő járműtől ered, mivel ezt becézték korábban így.
104781.jpg
1944. június 7-én kora reggel a Sword partszakasznál. National Army Archives
Az összes Sherman harckocsi átalakítására nem volt kapacitás (és cél sem volt) ezért az 1944. június 6-án meginduló normandiai partraszállás idején és később a normandiai csata alatt általában minden negyedik Sherman volt Firefly változat. Úgy osztották szét a tankokat, hogy a négy harckocsiból álló szakaszokban mindig legyen egy Firefly, ezzel biztosítva a nagyobb német páncélosok elleni tűzerőt. Fontos adalék, hogy 1944 nyarán a 17 fontos löveg még nem rendelkezett megfelelő hatékonyságú repeszromboló gránáttal, ugyanis még nem tudták megoldani gránátok becsapódás utáni időben történő elműködtetését, mivel nagy sebességgel rendelkeztek. Ezért sem volt célszerű tisztán Firefly szakaszokat létrehozni.
105505.jpg
A Firefly és négy fős kezelőszemélyzete. National Army Museum
A Firefly a brit páncéloserők alaptípusa lett a háború során, amelyre nagy szükségük is volt, mert 1944 nyarán ez volt az egyetlen harckocsi a szövetségesek repertoárjában, amely érvényben fel tudta venni a harcot a német Panther vagy Tiger harckocsikkal. A páncélvédettsége természetesen nem volt jobb mint az alaptípusé, ezért a Firefly-t működtető harckocsizók ugyanúgy rettegtek a német monstrumoktól, de már képesek voltak azok elpusztítására. Az amerikaiak 76 mm-es löveggel felszerelt Sherman-je még nem állt rendelkezésre nagy számban 1944 nyarán, ezért nem is játszhatott fontosabb szerepet a normadiai harcok idején. Mindemellett az új hosszabb csövű amerikai harckocsiágyú jelentősen rosszabb teljesítményt nyújtott a 17 fontos löveghez képest.
101770.jpg
Lesállásban 1944 végén, Gangelt térségében. National Army Museum
A Firefly harci bevetései közül talán a legismertebb és mind a mai napig az egyik legvitatottabb Michael Wittmann és az ő Tiger harckocsijának kilövéséhez köthető az 1944. augusztus 7-én megindult brit Totalize hadművelet idején. A szövetségesek ezzel a támadással akarták áttörni a német frontvonalat Caen városától délre annak érdekében, hogy elfoglalják Falaise-tól északra lévő területeket, ezzel elősegítve a Normandiában állomásozó német erők tervezett bekerítését. Augusztus 8-a reggelén a brit és kanadai erők egy előző este végrehajtott támadás során elfoglalták a Saint-Aignan-de-Cramesnil közelében lévő magaslatot és a hadműveleti tervnek megfelelően itt megálltak, hogy bevárják a szövetséges nehézbombázók támadását. Ez utóbbiról nem tudván Kurt Meyer a 12. Hitlerjugend SS páncélos hadosztály parancsnoka ellentámadást rendelt el, amiben Michael Wittmann is részt vett és a hadművelet során életét vesztette. A legszéleskörűbben elfogadott nézet alapján a brit 33. páncélosdandár egyik Firefly harckocsija lőtte ki Wittmann Tiger tankját.
107390.jpg
1945 februárjában egy Jagdpanther német páncélvadász által megsemmisített Firefly. National Army Museum
A háborút követően a Firefly harckocsik már nem maradtak szolgálatban, leváltották azokat az A34 Comet és a nagyobb “karriert” befutó A41 Centurion harckocsik. A britek “szentjánosbogara” akár egy barkácsolt megoldásnak is tekinthető, mivel a háború okozta szükség, egyszerű, gyors és könnyen kivitelezhető megoldásokat követelt. Ezzel a “barkácsolt” páncélossal sikerült némiképp egyenlíteniük páncélosaik hiányosságait a német csúcsmodellekkel szemben, amikor arra a legnagyobb szükségük volt.

A MAGYAR KIRÁLYI POSTA



Az ezredfordulóhoz érve az e-mailek gyorsaságával és a csomagszállító cégek tarifáival szemben alulmaradtak a világ postái. Hazánkban az Y és Z generációk számára talán már csak hivatalos leveleket és számlákat jelent az intézmény. Így aztán különösen érdekes megemlékezni arról, hogy ha volt egy olyan grandiózus, nemzetközileg is példaértékűen működő magyar intézmény, amelyre gondolva a Monarchia polgára büszkén húzhatta ki magát, az éppenséggel a Magyar Királyi Posta volt.


Van-e ma Magyarországon olyan közintézmény, amelyre gondolva kihúzná magát az olvasó? Számos oka, sőt, szinte hagyománya van annak, hogy ilyet nehéz mondani. Mielőtt tovább gondolkodna, érdemes megvizsgálni, hogy mennyire magasra tette a történelem azt a bizonyos lécet, amit át kéne ehhez ugrani. Nem célom, hogy teljes összefoglalást nyújtsak a magyar postatörténetből, csupán egy bizonyos időszakot, a háború és a hanyatlás előtti tetőpontot szeretném bemutatni, hogy rávilágítsak egy méltatlanul elfeledett sikertörténetre. Ehhez a személtetéshez Magyar Királyi Posta belső használatra szánt, igen részletes kimutatásait és éves jelentéseit, valamint Hencz Lajos egykori postaigazgató postatörténeti összefoglalását használtam fel.
A több száz éves Habsburg-magyar viszonyrendszer, hogy stílusosak legyünk, rányomta bélyegét a magyar posta fejlődésére és önállósodási kísérleteire egyaránt. Ugyanúgy, ahogy az államiság kérdésében, úgy a postatörténetben is hatalmas mérföldkövet jelentett ezért az 1867-es kiegyezés, amely egy Postaegyezményt is eredményezett az osztrák és a magyar posta között. A fent említett bélyeg azért még sokáig erőteljes hatással volt a magyar postára, de 1908-ban végleg kimondták a magyar fél teljes önállóságát már a postai külügyeket illetően is. A nehezen szűnni akaró osztrák hatás ellenére, ebben az átmeneti időszakban is hatalmas fejlődést ért el a posta intézményi és technikai értelemben egyaránt, köszönhetően a közismerten vaskezű Baross Gábornak és a hozzá hasonló minisztereknek, illetve postai vezérizgatóknak.
„A m.kir. posta-, távírda- és telefonintézmény a világháború kitörése előtt egyike volt azoknak az intézményeknek, amelyekre a magyar nemzet őszintén büszke volt. Működése gyors, pontos és megbízhatósága szinte közmondásos, s olcsó tarifái mellett is az államnak egyik számottevő jövedelmi forrása volt.” 
Így emlékszik vissza Hencz Lajos e korszakot tárgyaló bevezetőjében. Nézzük, mit értett ezen a nagyságon, illetve, hogy ez a számottevő jövedelem mit jelentett számokban.
Képzeljünk el a történelmi Magyarországon, 1914-ben 7051 postahelyet, 5380 távíróhivatalt és 2535 távbeszélő (telefon) hivatalt. Utóbbiak nagy része ekkor már egyesítve volt a postával a nagyobb hatékonyság érdekében. A postaforgalmat 83.054 km hosszú vonalon 17.237 postavonat, illetve közúti, valamint folyami és tengeri postajárat bonyolította le 95.676.486 „üzleti km-rel”. Hogy mindez szó szerint mennyire behálózta az országot, azt jól mutatja, hogy a távíró vonalhossza ekkor 26.593 km, a távbeszélő hálózat vonalhossza 39.404 km volt. A postán szállított küldemények összes darabszáma 1914-ben 1.155.435.494(!), a táviratoké 15.469.744 a távbeszélő közleményeké 244.715.236 darabra rúgott. 
Az összes postai küldeményből ekkor már 131.373.813 db volt nyomtatvány és üzleti papír. Láthatjuk, hogy mennyire nagy ez a szám, ha összehasonlítjuk a közismerten népszerű levelezőlap (amely egyébként osztrák-magyar találmány) forgalmával, ami 169.357.402 darabra rúgott. Nagyságrendileg tehát már hasonló volt. Azért említem ezt a számot, mert ebből a forgalomból is sejthető, hogy a posta hagyományos bevételi forrásai mellett új utakat talált bevételei növelésére. Érdemes kitérni ezekre a bevételekre.
1913-ban a posta bevétele 104.155.600 koronát tett ki. A fejlődést anyagi téren érzékletesen mutatja, hogy ez a számadat 1903-ban még csak 53.256.000 korona volt. A posta tehát 10 év alatt képes volt megduplázni bevételeit A kifizetések, építések, fejlesztések és karbantartások felemésztették a bevételek nagy részét, ám egy 1914-re vonatkozó adat szerint még így is 14.375.294 aranykorona volt az intézet éves profitja. Szintén figyelemreméltó, hogy a posta, távírda és távbeszélő ingatlan és ingó vagyona 1914 első felében 154.676.116 koronát ért.


2
A Magyar Királyi Posta millenniumi csarnoka, 1896

Talán segít kifejezni a fentebbi összegek nagyságát, ha megnézzük az 1896-os nagyszabású milleneumi ünnepségek kiadásait. A kiállítási épületek összköltsége meghaladta a 4,5 millió forintot (9 millió koronát), az ezredév tiszteletére emelt épületek, emlékhelyek megépítésére pedig 5,2 millió forintot (10,4 millió koronát) különítettek el a költségvetésben. Fizetésekben kifejezve: a korszak parlamenti képviselői évente 4800 korona tiszteletdíjat és 1600 korona lakbértámogatást, összesen 6400 koronát kaptak. Ez összesen havi 534 koronát jelentett. Ezek az 1893-ban megállapított illetmények 1918-ig nem változtak.
De vajon mivel keresett ilyen jól a Magyar Királyi Posta a háborút megelőzően?
Igen széles volt a paletta: levél, értéklevél, értékdoboz, postautalvány, nemzetközi és közönséges postacsomagok, postai megbízások, külföldi hírlap, előfizetések, vámdíjak, fogyasztási adók, fémjelzés közvetítés, személyszállítás autóbusszal, takarékpénztári működés (takarékbetétek felvétele és visszafizetése, értékpapír vétel és eladás, letéti üzlet, csekk és clearing forgalom közvetítése, katonai nyugdíjak kifizetése, adók csekkbefizetés útján történő beszedése). Jelentős volt a távíró és távbeszélő forgalom is, de a postai bevételeknek együttesen is kevesebb, mint harmadát tették ki ekkoriban. A fentiek mellett egyébként értéktőzsdei árfolyam közzétételt, időjóslás közzétételt és még csapadékmérést is végeztek postahivatalok.
Fentebb említettem, hogy egymilliárdnál is több levélpostai küldeményt kézbesítettek, de tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy nemzetközileg már nem rúgott labdába az intézmény. 1914-ben Ausztriát nem, de még Ausztráliát is beleszámítva a világ különböző pontjairól összesen 24,5 millió beérkezett és 22,4 millió elküldött levélpostai küldeményről beszélhetünk. A legnagyobb levélforgalom Németországgal zajlott 11,6 millió érkezett és 8,5 millió küldött levéllel. A második az USA 6,1 bejövő illetve 5,2 millió kimenő küldeménnyel. A monarchián kívüli csomag- és pénzküldemény forgalmunk magasan Németországgal volt a legnagyobb, a többi ország meg sem közelíti ezt. A táviratforgalomra szintén ez jellemző, érdekes, hogy Romániával hasonló mennyiségben.
Nagyon fontos megemlíteni, hogy még messze volt az automatizálás korszaka, így a nagy gépezetet fáradhatatlan emberek működtették. Utóbbi jelzőt rögtön megértjük, ha belegondolunk, hogy 1914-ben Magyarországon 463 lakosra jutott egy postai alkalmazott, akire viszont egy évben 25.592 postai küldemény.


Kézbesítő jellegzetes egyenruhájában
Kézbesítő jellegzetes egyenruhájában

Országszerte 16.636 levélgyűjtőszekrény könnyítette meg a levélfeladást. A szekrények ürítése kocsi és/vagy gyalogjárattal történt, de a nagyobb városokban már gépkocsival.
Itt jegyzem meg, hogy a világon elsőként alkalmazott a magyar posta motorizált eszközöket a postai szolgálatok ellátására. Az 1896-ban elkezdett kísérletek eredményeképp 1900-tól már 21 háromkerekű és egy négykerekű gépjármű állt szolgálatba. 1914-re Budapesten már 92 gépkocsi állt rendelkezésre, postai célra. A legtöbb levélgyűjtőszekrényt kétóránként ürítették, vidéken pedig a mozgóposták indulási idejéhez igazították azt. A 36 személyszállító automobil járat 1913-ban 49.654 utast szállított.


16 lóerős személy és csomagszállító autóbusz 1910
16 lóerős személy és csomagszállító autóbusz 1910

A táviratokat és az express leveleket kerékpárral hordták ki. Kis falvakba, illetve a tanyákhoz faluzó levélhordók vagy városi csendőrök vitték ki a leveleket, ha nem volt gyűjtőhely. 1914-ben 65 postai gyűjtőhely, 132 tanyai gyűjtőállomás működött, 1103 lakott hely postai szolgálatát 575 faluzó levélhordó látta el. Ahol nem volt postahivatal és ügynökség sem, ott az express küldeményt vagy táviratot a legközelebbi posta vagy távíróhivatal külön küldönce kézbesítette.
Nem volt hely az országban, ahová naponta ne jutott volna el a M.Kir. Posta!”
Ahogy a forgalom, úgy a személyzet is szinte megduplázódott a háború előtti évtizedben. Míg 1903-ban 25.279 fő, 1913-ban már 42.446 fő látott el postai feladatokat. A személyzet létszáma 1914-ben 45.148 fő volt, ebből 15.854-en kincstári alkalmazásban, 20.683-an szerződéses viszonyban, 8611 napidíjas volt.
Ki kell emelnünk, hogy ez volt szinte az egyetlen pálya az országban, amely már a világháború előtt is nyitva állt a nők számára, és sokuknak még karriert is jelentett. Az 1914-es adatok szerint a postánál 45.148 főből 14.858 fő volt nő. Az összes postamester 64,8%-a, az összes kiadói létszám 84,8%-a, az összes kisegítői létszám 71,2%-a nő. A rendszeresített, kincstári állománynak azonban csak 13,4%-a volt nő. 15.854 fős kincstári személyzetből 1802-en, míg a 20.683 fő nem kincstári alkalmazottból 9921-en. Általánosságban kijelenthető, hogy megbecsültségük elmaradt munkájuk minőségéhez képest, és pl. a telefonos kisasszonyoknak igen rossz munkakörülményeik voltak. A munkaviszonyok azonban fokozatosan javultak, előbb a technikai fejlődésnek, később pedig sztrájkoknak köszönhetően. Egy-egy kisebb település postamestereként azonban igen nagy önállóságot kaptak a felelős, és sokoldalú munkavégzés mellé.


d
Telefonos kisasszony mellbeszélő-készlettel.

Fentebb utaltam rá, hogy igen nagy részt vállaltak a posta sikerességéből a hatalmas munkabírású, fegyelmezett alkalmazottak, akik nehéz munkakörülményeik ellenére is megbecsülték a postát, amely biztos munkahelyet, nyugdíjat és egyéb, a korszakban modernnek számító juttatást nyújtott dolgozóinak. Még a külföldi posták tanulmányúton járó képviselői is elismerőleg szóltak a magyar postáról és személyzetéről:
„az első a német, a második a magyar posta, de a magyar postás udvariasabb, mint a német.”
Az 1914-es korszakhatár elhozta végül azt a világháborút, amely nem csak az országot, de annak híres postáját is romba döntötte. Ebből a háborúból rendkívül tevékenyen kivette a részét a posta, fegyelmezett, jól működő rendszere kivívta a fegyvertársak elismeréseit is. Emberfeletti munkát végeztek a fronton a távírdászok, de a hátország postásai is. Csak egy példa: A központi távírdán, a szűkös anyagi viszonyok miatt 308 napon keresztül látott el szolgálatot egy alkalmazott. A 308. napon eszméletét vesztette, de két nap pihenés után újra szolgálatra jelentkezett, mert munka volt bőven.


Hadifogoly csomagforgalom Brassó 2. postahivatalnál a román betörés előtt, 1916
Hadifogoly csomagforgalom Brassó 2. postahivatalnál a román betörés előtt, 1916

A háborút követően érthető okokból, már sohasem tudott olyan magaslatokat elérni a Magyar Királyi Posta, mint 1914-ben. Ha azonban azt gondolnánk, hogy nagysága nyomtalanul eltűnt, akkor érdemes nyitott szemmel sétálnunk a fővárosban és a megyeszékhelyeken, mert a századfordulón épült impozáns postapaloták még ma is büszkén hirdetik a posta egykor volt nagyságát.
Ha valaki ezek után kedvet kapott a posta részletesebb történethez, látogasson el a Postamúzeumba, ahol többek között, megnézheti kiállítva az első motoros postajárműveket!


7
A Lechner Ödön tervezte Postatakarékpénztár épülete. Ma a Magyar Államkincstár Központja működik itt.




8
A pécsi postapalota 1904-ben épült, Balázs Ernő tervei nyomán, ma is postaként működik.


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...