2019. április 24., szerda

Ávós Pobeda, ős-Trabant, szovjet rokkantkocsi, avagy a KGST alkonya

Sorsszerű véletlen, hogy Nagy Imre újratemetésének 20. évfordulóján KGST-autóparádén vehettünk részt Bicske térségében az OldRent Kft. meghívására. Tucatnyi járóképes autócsodát tesztelhettünk, filmsztárokat, jó és rossz emlékű autókat, teherautókat, Velorexet, sőt még egy szovjet rokkantkocsit is.


A hatvan éve alakult és 18 éve felbomlott Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa ontotta a szocialista autókat. Sokukat nem kell bemutatni, a rendszerváltás óta felnőtt nemzedék azonban elakadt a 120-as Skodánál, 1200-as Ladánál és a Trabantnál. Íme, néhány őskövület.



P500, Wartburg 312, EMW 340
Élmény az ős-Trabi, a P500-as vezetése. A frissen felújított műremekben már hatszázas motor sír, utolsó szériás, 1963-ban gördült le a zwickaui szalagról. A P500-as kombi 20 lóerős volt, maximális sebessége 95 kilométer/óra. A még fémből készült autót régen vette az OldRent Kft.-t vezető Berdó Attila édesapja, Berdó Levente. Egy 601-es felújításánál került elő a roncsok közül, s ha már megcsillant rozsdamarta kasztnija a napsütésben, restaurálták. A tesztelt autóról még hiányoznak a tükrök, az ablaktörlők, de működött a szívószálnyi indexkapcsoló, a kürt szépen szól, a jéghideg fém kormány pedig nem a pontosak közül való. A váltó Trabantosan hektikus, sosem tudjuk, melyik fokozatban vagyunk, négyesben egészen hatvanig toltam, élmény volt a száguldás.


Amikor a második világháború után kettészakadt Németország, az NDK-ban maradt eisenachi BMW-gyár EMW néven folytatatta az autógyártást. Így a BMW 326-os is újjászületett, módosított hűtőmaszkot kapott, EMW 340-esként egészen 1956-ig, a Wartburg megjelenéséig gyártották. A képen látható modell 1952-es kiadású, 1971 köbcentis motorja 55 lóerős.
1955 októberében készült el az első púpos Wartburg még EMW 311 néven. Mire sorozatgyártásba került a Wartburg 311 nevet kapta. 1962-ig 900 köbcentis motor hajtotta, majd a 353-as modell bevezetéséig a megnövelt 45 lovas ezrest építették be a karosszériába. A tesztelt példány Wartburg 312, 1963-ból való, DeLuxe kivitel. A váltójával bajban voltunk, egymásnak ellentmondó tanácsokat kaptam a sebességfokozatok kapcsolásáról. De ha egyszer beindult, négyesben nyolcvanig meg sem állt, azaz csak nehezen állt meg, a fékeken még állítani kell…A rükvercet hiába kerestük, valahol elveszett a múltban, ha kellett, inkább hátratoltuk…
Velorex, SzMZ
A kerékpárkirály prototípusa 1943-ban Csehországban készült, leginkább biciklialkatrészekből, ezeket később motorkerékpár alkatrészekre cserélték, 1945-ben gyártották az első sorozatot. 1950-től kezdődött a sorozatgyártás, az első évben 120-at készítettek a Velorex-ből. A KGST-napon 1966-os, kéthengeres, kétütemű Jawa 350 motorral hajtott bőregeret lehetett tesztelni.


Hasonló, ám sokkal ritkább csodabogár az SzMZ, amelyből egy fut Magyarországon. Akár a Mini ősének is tekinthetjük a szovjet rokkantkocsit. Az SzMZ a Szerpuhov Motor Zavod üzem rövidítése, amely Moszkvától 70 kilométerre található. 1958-tól itt gyártották az orosz rokkantkocsikat. Motorja az IZS 350-es egyhengeres blokkja. Négyfokozatú motorkerékpár váltó és egy irányváltó viszi át a 15 lóerős teljesítményt a kerekekre. Az 1958-ban gyártott példányt egy-két apróságtól eltekintve eredeti állapotra restaurálták.
Pobeda


A GAZ M20, más néven Pobeda (győzelem) a középszintű állami vezetők, tsz-elnökök, pártitkárok autója volt az ötvenes években. De arról is hírhedt volt, hogy ha megállt egy ház előtt, a bentlakók rettegni kezdtek. Az M20-as volt a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályának (ÁVÓ) a szolgálati autója. Oldalszelepelt, 2100 köbcentis motorja 50 lóerős, háromsebességes a váltója. Nem könnyű manőverezni, negyvennél váltjuk a hármast, de hatvannál többet nem megyünk vele, nehogy besüljenek a szelepek. A tesztelt autó igazi filmsztár, szerepelt a Spielberg Münchenjében, valamint Az alagút című olasz koprodukcióban. A Szabadság, szerelemben Andrew Vajna kedvéért fekete színt kapott, sőt az oldalsó függönyt is levették. A régi idők félelmére már csak a hátsó függöny emlékeztet. Az autó eredeti színe őzbarna, állítólag az ÁVÓ autói közül egyik sem volt fekete, a Pobeda legalábbis soha. 


Csajka, ZIM, Volga M21


Zavod Imenyi Molotov, azaz ZIM 1950-ben született a Pobeda padlólemezének meghosszabbításával és motorjának növelésével. 3500 köbcentis hathengeres, kilencven lovas motorja maximum 120 kilométer/órával repítette a monstrumot fénykorában. 1959-ig gyártották, 21527 darab készült, utódja a Csajka. Állítólag az ÁVÓ főnökének volt egy itthon. A kiállított ZIM Ukrajnából származik, motorja és váltója Volga M24-esé, a kapcsolók a Ladából ismerősek. Szerepelt a Szabadság, szerelemben is.
A Volga M21-est 1957-től árusították, az OldRent Volgája, késői gyártású, 1969-ből való. Teles felújításon esett át, de kevés alkatrészt kellett kicserélni, mert jó állapotban vették. A szarvas az elején nem gyári, 1961 után már nem került fel ilyen embléma a Volgák motorházára.


A GAZ (Gorkovszkij Avtomobil Zavod) 13-as Csajkát, más nevén Sirályt 1959 és 1981 között gyártották, a szovjet autóipar büszkesége volt. A Packard Four Hundred koppintásából csupán 3179 készült, az átlagemberek számára elérhetetlen volt. Motorja 5,5 literes V8-as, gyönyörűen és mérgesen szól. Az OldRent 1977-es Csajkájának érdekessége, hogy töretlen, a motortérben és a csomagtartóban láthatóak még az eredeti alapozó nyomai, illetve az eredeti papírcímkék. A motor szintén eredeti, nem volt felújítva. A Made in Hungária című filmben szerepelt az autó.
Moszkvics 407, Skoda Felicia
A 407-es 1958 és 1964 között készült a Moszkvics 402-es utódaként, amely még az Opel oldalszelepelt motorját hadizsákmányként örökölte. A cég autója 1959-ből való, 1357 köbcentis négyhengeres, 45 lóerős, felülszelepelt-oldalvezérelt motor hajtja. A Szabadság, szerelem című filmben rendőrautót játszik.
A Skoda Feliciát 1959 és 1964 között gyártották Mladá Boleslávban. 1089 köbcentis, 50 lovas blokkja 128 kilométer/órára tudta felgyorsítani a kabriót.

Top 10 – A keleti blokk legmenőbb motorjai

Jöjjön tehát a tíz motor, amiből valamelyik nyergében biztosan ültél már! Ja, és valószínűleg imádtad vagy gyűlölted, mert ezek a gépek varázslatos módon tudnak szélsőséges érzelmeket kiváltani.


Tegnap délután elsétált mellettem apa és fia. A kissrác öt év körül járhatott, és lelkesen újságolta édesapjának, hogy ő már ismeri az összes motort, tudja ám a nevét mindnek! És tényleg.
A járda mentén parkolt egy Suzuki Hayabusa, a pöttöm pedig, jó ég tudja, honnan, ismerte a típust. De a jó idő nem csak a modern puskagolyókat szólította ki a garázsból, a sorban mellette szorosan egy jó öreg 250 köbcentis MZ pihent a sztenderen. Ennél picit megálltak, és az ifjú motormániás kérdően nézett apjára. Nos, rövid típusmegnevezés helyett hosszas történet következett, ember és gép kapcsolatáról, suhanckori élményekről, és arról, hogy jött anyu a képbe, mikor szemet vetett rá egy bőrkabátos, kócos srác az MZ nyergében egykerekezve.
Ez a rövid jelenet ihlette a mai Top 10-es listánkat, mert a hazai motoros társadalom szinte minden tagja megélte még a szoci motorok korát, ha nem is a zeniten, de kései reneszánsz résztvevőjeként mindenképp. Jöjjön tehát a tíz motor, amiből valamelyik nyergében biztosan ültél már! Ja, és valószínűleg imádtad vagy gyűlölted, mert ezek a gépek varázslatos módon tudnak szélsőséges érzelmeket kiváltani.
KOMAR-ROMET - A lengyelek ezekkel a mopedekkel járultak hozzá a korszak kétkerekű közlekedéséhez, A Komar után nálunk inkább a Romet lett ismert, abból is a Pony, ami műszakilag megegyezett a nagykerekű Romettel. 1,8 lóerős blokkjához kétsebességes váltó tartozott, és nagyjából 40 km/óráig tarthatott a száguldás, de ezt sokáig élvezni igazi kihívás volt, az apró kerekek, rövid tengelytáv miatt.
Ezek a tulajdonságok hosszú távon kimerítővé tették a kisromet irányítását, főképp ha nyomvályús, hepehupás útra tévedtünk.
KOMAR-ROMET – A lengyelek ezekkel a mopedekkel járultak hozzá a korszak kétkerekű közlekedéséhez, A Komar után nálunk inkább a Romet lett ismert, abból is a Pony, ami műszakilag megegyezett a nagykerekű Romettel. 1,8 lóerős blokkjához kétsebességes váltó tartozott, és nagyjából 40 km/óráig tarthatott a száguldás, de ezt sokáig élvezni igazi kihívás volt, az apró kerekek, rövid tengelytáv miatt.
Ezek a tulajdonságok hosszú távon kimerítővé tették a kisromet irányítását, főképp ha nyomvályús, hepehupás útra tévedtünk.

BERVA/PANNI - Az Egri Finomszerelvénygyárban 1958 és 1962 között típus volt a szocialista éra első igazi magyar segédmotorkerékpárja, a Dongók utóda. 1,5 lóerővel hasított, rövid pályafutása után a külföldi típusok a keletnémet Simsonok, a csehszlovák Jawák, a lengyel Komarok és a szovjet Rigák vették át a helyét.
A műszakilag hasonló, drágább Panni törperobogó ritkábbak voltak, ezeket sebességmérővel és kormányzárral is felszerelték. 1962. elején a Panni gyártását is leállították. Kb. 15-20,000 Panni készülhetett, ebből kb. 10,000 Csepelen.
BERVA/PANNI – Az Egri Finomszerelvénygyárban 1958 és 1962 között típus volt a szocialista éra első igazi magyar segédmotorkerékpárja, a Dongók utóda. 1,5 lóerővel hasított, rövid pályafutása után a külföldi típusok a keletnémet Simsonok, a csehszlovák Jawák, a lengyel Komarok és a szovjet Rigák vették át a helyét.
A műszakilag hasonló, drágább Panni törperobogó ritkábbak voltak, ezeket sebességmérővel és kormányzárral is felszerelték. 1962. elején a Panni gyártását is leállították. Kb. 15-20,000 Panni készülhetett, ebből kb. 10,000 Csepelen.

RIGA - 1965-ben született meg az első szovjet kismotor, Riga–1 néven. A konstrukció nem saját – a váz kialakítását, valamint a motor külső megjelenését a kor legdivatosabb kismotorjától, a kelet-német Simson Suhltól ihletve alkották meg. Az erőforrása eleinte importból származott: a csehszlovák Jawa Stadion S11/S22-es kismotorkerékpár motorja volt.
Megbízhatatlansága körül legendák keringtek, több rím is született a Riga témakörben: Nem szerelt még eleget? Vegyen Riga mopedet! Mondjuk ugyanezek a rigmusok szólta a Komar-Riga mopedekről is...
RIGA – 1965-ben született meg az első szovjet kismotor, Riga–1 néven. A konstrukció nem saját – a váz kialakítását, valamint a motor külső megjelenését a kor legdivatosabb kismotorjától, a kelet-német Simson Suhltól ihletve alkották meg. Az erőforrása eleinte importból származott: a csehszlovák Jawa Stadion S11/S22-es kismotorkerékpár motorja volt.
Megbízhatatlansága körül legendák keringtek, több rím is született a Riga témakörben: Nem szerelt még eleget? Vegyen Riga mopedet! Mondjuk ugyanezek a rigmusok szólta a Komar-Riga mopedekről is…

VERHOVINA - A mai Ukrajna területén gyártott márka külsőre kevés hasonlóságot mutatta Rigákkal, azonban azokkal gépészetileg gyakorlatilag megegyezik azzal.
Az első Verhovina típus, mely hazánkba érkezett, a Verhovina–3 volt. A '70-es évek elején kezdték gyártani, S–52-es blokkal, döntött tankkal, festett, majd később matricázott „Верховпна–3” felirattal és egyszemélyes üléssel.
Napjainkban Magyarországon a Riga mopedek már nem számítanak napi használati tárgynak, többnyire kuriózum értékűek. Számukat meghatározni lehetetlen, mindig kerülnek elő újabb és újabb motorok. Állapotuk igen széles skálán mozog, vannak felújított, vagy meglepően megkímélt és végletekig leharcolt példányok is.
A képen egy nyugati exportra szánt Verhovina-4
VERHOVINA – A mai Ukrajna területén gyártott márka külsőre kevés hasonlóságot mutatta Rigákkal, azonban azokkal gépészetileg gyakorlatilag megegyezik azzal.
Az első Verhovina típus, mely hazánkba érkezett, a Verhovina–3 volt. A ’70-es évek elején kezdték gyártani, S–52-es blokkal, döntött tankkal, festett, majd később matricázott „Верховпна–3” felirattal és egyszemélyes üléssel.
Napjainkban Magyarországon a Riga mopedek már nem számítanak napi használati tárgynak, többnyire kuriózum értékűek. Számukat meghatározni lehetetlen, mindig kerülnek elő újabb és újabb motorok. Állapotuk igen széles skálán mozog, vannak felújított, vagy meglepően megkímélt és végletekig leharcolt példányok is.
A képen egy nyugati exportra szánt Verhovina-4

Simson S50/S51 - A fél ország ezeken a motorokon gurult a nyolcvanas években. Legnagyobb számban az S51B 1-4 típusú példány készült, ebből 360 600 db gördült le a gyártósorról 1980 és 1989 között.
Mindenki ismeri, tökéletes belépő a motorozás , és a bütykölés világába. Egyszerű felépítése, és az évtizedek során felhalmozódó tudásanyag kitűnő, olcsó tuning alannyá teszi, még napjainkban is.
Simson S50/S51 – A fél ország ezeken a motorokon gurult a nyolcvanas években. Legnagyobb számban az S51B 1-4 típusú példány készült, ebből 360 600 db gördült le a gyártósorról 1980 és 1989 között.
Mindenki ismeri, tökéletes belépő a motorozás , és a bütykölés világába. Egyszerű felépítése, és az évtizedek során felhalmozódó tudásanyag kitűnő, olcsó tuning alannyá teszi, még napjainkban is.

MZ - Mint márka 1956 óta létezik, de háború előtti története egészen 1906-ig nyúl vissza. Számunkra mégis inkább a hatvanas évek Trophy típusai, de főképp a képen is látható kivitel miatt emlékezetes az MZ.
A 80-as években új konstrukció váltotta fel az addigi technikát, tárcsafékkel, különválasztott kenéssel, 12V-os generátorral és új hídvázzal. Ebből a szériából a kettőötvenes már ütötte a 130-at, és a 21 lóerő ahhoz is elég volt, hogy aszfaltra égetett abrocsnyommal jelezzük a csajoknak, itt jártunk!
MZ – Mint márka 1956 óta létezik, de háború előtti története egészen 1906-ig nyúl vissza. Számunkra mégis inkább a hatvanas évek Trophy típusai, de főképp a képen is látható kivitel miatt emlékezetes az MZ.
A 80-as években új konstrukció váltotta fel az addigi technikát, tárcsafékkel, különválasztott kenéssel, 12V-os generátorral és új hídvázzal. Ebből a szériából a kettőötvenes már ütötte a 130-at, és a 21 lóerő ahhoz is elég volt, hogy aszfaltra égetett abrocsnyommal jelezzük a csajoknak, itt jártunk!

BABETTA - A cseh mopedek vérfarkasa (a PS gyár terméke - Považské nevet a városról, és a Strojárne nevet a gépgyártásról kapta), a Linda sorozatban filmes sikereket is megélő Babetta. G.Ulicky és J.Safarík műve 23 és 16 colos kerékkel került piacra, 1971-ben indult a sorozatgyártás, végül pedig a kisebb kerékkel szerelt verzió ért el sikereket.
Rendkívül rövid idő alatt a PS számos eltérő típust készített: 207.200, 207.300, 207.400, 207.500 a különböző igényű piacokra, pl. a németeknek és hollandoknak külön egy 25 km/h végsebességű változatot, az Egyesült Államokba egy 30 km/h-s változatot, a hazai piacra pedig 40 km/h-s változatot.
BABETTA – A cseh mopedek vérfarkasa (a PS gyár terméke – Považské nevet a városról, és a Strojárne nevet a gépgyártásról kapta), a Linda sorozatban filmes sikereket is megélő Babetta. G.Ulicky és J.Safarík műve 23 és 16 colos kerékkel került piacra, 1971-ben indult a sorozatgyártás, végül pedig a kisebb kerékkel szerelt verzió ért el sikereket.
Rendkívül rövid idő alatt a PS számos eltérő típust készített: 207.200, 207.300, 207.400, 207.500 a különböző igényű piacokra, pl. a németeknek és hollandoknak külön egy 25 km/h végsebességű változatot, az Egyesült Államokba egy 30 km/h-s változatot, a hazai piacra pedig 40 km/h-s változatot.

PANNÓNIA - A Csepel Motorkerékpárgyár legnépszerűbb, mára legendává érő márkája. Nehéz lenne kiemelni melyik típusnak jut a főszerep a 700.000 legyártott motorból. Talán az 1964-ig előállított TLF? Vagy a legnagyobb példányszámban gyártott 16-18 lóerős T5, esetleg a hattyúdalt jelentő, kéthengeres P10/P20 szériák?
PANNÓNIA – A Csepel Motorkerékpárgyár legnépszerűbb, mára legendává érő márkája. Nehéz lenne kiemelni melyik típusnak jut a főszerep a 700.000 legyártott motorból. Talán az 1964-ig előállított TLF? Vagy a legnagyobb példányszámban gyártott 16-18 lóerős T5, esetleg a hattyúdalt jelentő, kéthengeres P10/P20 szériák?

JAWA 250/350 - A cseh ipar gyöngyszemeinek számítanak a csepptankos Jawa motorkerékpárok. A típust 1954-ben kezdték el gyártani, és a hazai utakon is sűrűn előfordultak, főleg az 1962-1974 között gyártott 559-es kódjelű kivitelek, de nem feledkezhetünk el a hetvenes évek elején megjelenő Californian típusról sem.
JAWA 250/350 – A cseh ipar gyöngyszemeinek számítanak a csepptankos Jawa motorkerékpárok. A típust 1954-ben kezdték el gyártani, és a hazai utakon is sűrűn előfordultak, főleg az 1962-1974 között gyártott 559-es kódjelű kivitelek, de nem feledkezhetünk el a hetvenes évek elején megjelenő Californian típusról sem.

SIMSON SCHWALBE - A '60-as évek első felétől kezdve indult hódító útjára a legendás madárszéria, melynek legismertebb darabja a KR 51-es, vagyis a Schwalbe. Ez volt a Simson történelmében az a típus, amely a legnagyobb darabszámot érte el 1964 február és 1986 decembere között, szám szerint 1.058.300 darabot.
Németországban ma már kultikus tárgy, de még nálunk nem egy igazi, mindennapi közlekedési eszközként teljesít, egész megbízhatóan.
SIMSON SCHWALBE – A ’60-as évek első felétől kezdve indult hódító útjára a legendás madárszéria, melynek legismertebb darabja a KR 51-es, vagyis a Schwalbe. Ez volt a Simson történelmében az a típus, amely a legnagyobb darabszámot érte el 1964 február és 1986 decembere között, szám szerint 1.058.300 darabot.
Németországban ma már kultikus tárgy, de még nálunk nem egy igazi, mindennapi közlekedési eszközként teljesít, egész megbízhatóan.

2019. április 21., vasárnap

Simontornya - Vár a múltból

Az 1270-es években építtette Döröcske nembeli Salamon fia Simon al-országbíró gótikus stílusban. Róla kapta nevét a vár és ezen keresztül a település is.
A Tolnai-dombság északi peremén a középkorban széles mocsaras völgyet alkotva kanyargott a Sió, melynek árteréből kiemelkedő egyik szigetén emeltette az 1270-es években földesúri szállásul a vár korai magját Döröcske nembeli Salamon fia Simon alországbíró, aki után a vár a nevét is kapta. A 13. század végéig csak két hídon lehetett megközelíteni. Az egykori névadó torony ma már nem létezik.
1324-ben Károly Róbert Hencfia Jánosnak adta, 1347-ben a Lackfiak örökölték, majd 1397-ben a Kanizsaiaké lett. Tőlük birtokcsere által Ozorai Pipó szerezte meg, majd 1427 után a Garai família vásárolta meg. A Garai család fiúágon való kihaltával a vár ismét a korona tulajdonába került. 1508-ban Gergelylaki Buzlay Mózes, Mátyás király diplomatája a kor reneszánsz udvari kultúrájának szellemében építtette át. A várkastély udvari oldalán oszlopos, árkádos loggiát emeltek. Az egész épületet rendkívül finom reneszánsz faragványokkal, ékes ajtókkal, kandallókkal, címerekkel díszítették, melyek a Jagelló-kori reneszánsz építészet igényességéről tanúskodnak. 1536-ban Pöstyéni Gergely főudvarmester tulajdona lett.
Fénykora a 16. század első évtizedére tehető. Ekkor emelték téglából a vaskos öregtornyot, mellette az új kaputornyot, de a palotaszárnyak is reneszánsz homlokzatot kaptak, bábos korláttal ékesítve. Inkább minden kényelemmel ellátott főnemesi rezidenciának, mint várnak számított, így az ország középső területeit viharos gyorsasággal megszálló török csapatok 1543-ban könnyűszerrel elfoglalták. A másfél évszázados török uralom végét Badeni Lajos őrgróf seregének felvonulása jelentette 1686 szeptemberében, mivel a vár kicsiny védőserege meghódolt előttük. A 18. század elején tervbe vették felrobbantását, de a Habsburg-hű Styrum-Limburg család kérelmére épségben hagyták. A II. Rákóczi Ferenc vezette kuruc szabadságharcban a vár több éven át Bottyán János támaszpontja volt. 1709-ben az osztrákok foglalták el.
Az 1930-as években bőrgyári raktár lett a várból.
A vár helyreállítása 1960-ban kezdődött el párhuzamosan a régészeti feltárásokkal, 1975-ben befejeződött, azóta látogatható. A várat 2017-től kezdődően a Nemzeti Várprogram keretében felújítják.




Gemenci halászok



Lassi, a csárdából lett halászati múzeum
Fotó: viniczai
A szabályozás során gátakat építettek, s elvesztette jelentőségét az útvonal. 1904 körül vasút is épült, a csárdaépület magára maradt. Az ártéren belül található mezőgazdasági területeket erdővé alakították.
Így járt a Kalocsai Érsekség nagyrezéti földje is. Abban az időben jellemző volt a köztes művelés, amikor a facsemeték között mezőgazdasági terményeket állítottak elő. Az erdősítésekben 1920-ban a Mária Terézia Közalapítvány vállalt nagy szerepet, s a csárdaépületet erdészházzá alakították, ami 1998-ig így is maradt. Azóta a halászati gyűjteménynek ad otthont.
A Sárközben mindig is fontos volt a halászat. Az itteniek több lábon álltak, földművelés, állattartás mellett az ártéren úgynevezett „fok-gazdálkodást” folytattak.
Az áradó vízzel együtt a hal a mélyebb területekre mozgott. A víz „meghatotta”, vagyis elöntötte a laposokat, ám ahhoz, hogy hamarabb jusson be a víz egyes területekre árokrendszereket ástak, melyeket fokoknak neveztek. A kijövő hal fogásához vesszőből vagy nádból készített csapdákat - vejszéket – helyeztek el.
A helyiek gyakorta a fogott halból fizették a földbérleteket. Ezért történt, hogy a Duna gátjainak megépítését bojkottálták, vagy „bele is nyitottak” ezekbe.
A vízzel kijövő halakat részben kifelé menet fogták meg, később visszafelé. „Szinte halastavakként tudták üzemeltetni ezeket a mélyedéseket, ahol lezárták s visszatartották a halakat”- magyarázta Babos Imre, hogy ebből nem csak a helyiek, de az állatvilág is jól élt. Ették a víz ajándékát a madarak, de még a vaddisznók is.
A nagyobb halászat akkorra datálódik, amikor még nem épült meg Vaskapunál a gát, amely lehetetlenné tette a tokfélék felúszását a Dunába, így a viza is rendszeresen hálóba került. A leírásokból tudjuk, hogy a honfoglalás idején még gyakorta látták.
Mintegy ezer évvel ezelőtt Komárom térségében az egyik évben közel ezer vizát fogtak ki. I. András idején III. Henrik támadta meg az országot, aki Győr alatt állomásozott seregével, s nem számolva a téllel, az élelem hiányával, felajánlotta, hogy dúlás nélkül kivonul az országból, ha megmentik seregét az éhhaláltól. I. András ötven vizát ajánlott fel. De a bécsi udvart is el kellett látni vizával, ahol kedvelt halnak számított, sőt a kecsege Mátyás király asztaláról sem hiányozhatott.
Idővel megalakultak a halászati céhek, majd szövetkezetek. Lasiban 1949-ben hozták létre a halászati szövetkezetet. Nem csak halászattal foglalkoztak, mellette tavikagylókat gyűjtöttek, amelyek héjából gombok készültek. Természetesen a rákászat sem maradhatott el.
Szinte minden halfaj kifogására – miután ismerték azok szokásait – más és más eszközt használtak, amelyekkel eredményesebb volt a munka. A varsa ideális eszköznek bizonyult, amit nagyon sok fajra használtak. Eleinte vesszőből, majd a háló kendercérnából, később műanyagból készült. A varsákat ágasfákkal rögzítettek, a hatékonyság fokozására vesszőből terelőket, azaz szárnyakat készítettek. A kétszárnyúakat általában rekesztéshez használták.
A dobóháló használata komoly ügyességet igényelt. Az emelőháló elterjedt volt, kézzel - vagy a nagyobbakat csörlővel - emelték. A keresőhalászat a tapogatót használta, egy vesszőből készült, fenék nélküli kosár, amivel „leborították” a halat. Ennek modernebb változata a hálóból készült „nyomó”. A hal mellett került bele sikló vagy teknősbéka is.
Az úszó halászatot ladikról végezték. Egyik népszerű eszköze a „kece”, ami a vízközt mozgó halak – jászkeszeg, kecsege - befogására alkalmas. Ott van a „mirling”, a fa keretre húzott rombusz alakú háló, amivel a vízben merítettek.
Nagyobb létszámot igényelt az „öregháló” használata, amely 300-400 méter hosszú, 4-5 méteres mélységű volt. Egy helyre, azaz tanyára húzták a halat, amit „kifejtek” a hálóból. A kiállításon számtalan kép segítségével ismerkedhetnek meg a munkafolyamatokkal.
„Abban az időben mindenki jogot formált a halászatra, apáról fiúra szált a tudás”- magyarázta Babos Imre, hogy még a mai napig felfedezhetők ennek nyomai a Sárközben, ahol még néhányan foglalkoznak kisszerszámos halászattal.




Az utolsó pákász

1977-ben a ráckevei Angyali-szigeten már álltak a vízparti horgásztanyák. Felépültek a stégek, nyaralóktól, horgászoktól nyüzsgött a nyári Duna. Az új tulajdonosok révén lassan benépesült a Ráckevei-Duna egész partja. Bodrossy Félix kamerájával utolsó előtti pillanatban örökítette meg egy letűnt mesterség utolsó képviselőjét, Mikét a pákászt.
Aki az Angyali-szigeten jár mindenképpen keresse fel a 91-es számot, ahol a legenda szerint az utolsó pákász régi tanyája állt. Emlékét ma is számon tartják. Sok hozzá hasonló híres vízi ember élt a környéken, mint például Rafás Máté, akiről a szigetszentmártoni Rafás-szigetet nevezték el.
A pákász mesterség sokkal inkább kapcsolódik mocsarakhoz, lápokhoz, mintsem a Dunához. Ez a régi, lenézett mesterség elsősorban a Sárréten, az Ecsedi-lápon, a Bodrogközben virágzott. A lenézés oka prózai, a pákász nem végez termelő munkát, csupán összegyűjti mindazt, amit a lápban talál. Gyógynövényt, pákát (a gyékény bugája), piócát, csigát, rákot, halat, tojást, mézet, madarat, vadat. Eszközei a hurok, háló, csapda, varsa, szigony. A piócát például saját lábán gyűjtötte. Nem véletlen tehát, hogy a filmben a pákász szinte szinonimája az orvhorgásznak. Szinte egész életüket sárkunyhóban töltötték családjukkal, kint a lápvidéken. Nagyobb vásárok idején a városokban tették pénzzé, vagy cserélték el a lápban gyűjtött portékát. A XIX. század végi nagy lecsapolásokkal ennek a mesterségnek bealkonyult. A pákászat a tájjal együtt pusztult el. Belegondolni is rossz, mennyi tudás, szakértelem és ismeretanyag tűnt el ezzel a mesterséggel! 

Sokat elmond a Ráckevei-Duna állapotáról, hogy az utolsó pákászt éppen az Angyali-szigetnél filmezték le...






Falusi élet Erdélyben

A FALUSI ÉLETKÖRÜLMÉNYEK
A felsorolt rétegek nemcsak egymás mellett éltek, hanem szerves együvé tartozásban, hiszen eredet, lakóhely közössége, rokonság, közös munka és – a részben – közös vagyon, a hagyomány eléggé zárt közösségi rendbe fogta össze a falu lakóit. A falu íratlan törvényei szabályozták a jogokat, kötelességeket, a természet rendjétől meghatározott munkafeladatokat.
Az Erdélyi-medence háromfordulós-nyomásos rendszerű falvaiban végzett néprajzi kutatásokból tudjuk, hogy a földműves év hagyományosan márciustól kezdődött a szántással, áprilisban–májusban szántással, árpa- és kukoricavetéssel folytatódott, ezt követte a juhok és marhák legelőre bocsátása, a gyomlálás, a kerti veteményezés. Június elején lucernát kaszáltak, utána jött a kukoricakapálás, lóhere- és fűkaszálás, az őszi búzaföld ugarolása. Július közepén kezdődött s néhány hétig tartott az aratás, amit tarlóhántás, trágyahordás, cséplés követett. Szeptember–októberben összetorlódott a gyümölcsszedés, kukorica- és napraforgótörés, krumpliásás. Mire ezek egy részét feldolgozták, elérkezett a novemberi őszi szántás ideje, istállóba került a marha, behordták a tűzifát, s havazáskor hazatértek a juhok is. A decemberi fagyok hozták a nyugodtabb heteket, ekkor vágták a disznót, ilyenkor a nyári 7 órával szemben 9-10 órát aludhattak a férfiak, s zömében még a házasságokat is a téli hónapokban kötötték. Az istállózó állattartás terjedése további takarmány termesztésével s rengeteg otthoni munkával szaporította az évközi tennivalókat.
A nőknek fontos teendője maradt (a gyermeknevelés, a mindennapi élet megszervezése mellett) a tavaszi fonalkészítés és szövés, a szénagyűjtés, az aratásban való kemény részvállalás, a veteményeskert, a kenderáztatás, tilolás stb. A befőzést, eltevést november végén felváltotta a gyapjúfonás, szövés, a karácsonyig tartó ruhakészítés, s az új évben ment tovább a fonás, tollfosztás, minek következtében ők kevesebbet aludtak télidőben. A közös szórakozások ugyancsak a téli hónapokra sűrűsödtek. A családi gazdaság mint földművelést, állattenyésztést egyesítő komplex kisüzem attól függően vált munkaigényesebbé, minél inkább piacra is termelt. Kolozs megyében a nyolcvanas években a gazdaságok negyedét tartották piacorientáltnak, Egyed Ákos számításai szerint a századfordulón Erdélyben az egész parasztság negyede rendszeresen, további negyede rendszertelenül termelt piacra, míg a többi félig-meddig naturálgazdálkodást folytatott, vagy proletárgazdasága volt. Tény mindesetre, hogy a jobbágykorban kialakult, tunyaságnak bélyegzett paraszti életritmus és munkavégzés fél évszázad alatt átalakult, a birtoktagosítások után – ahol elvégezték – hirtelen megnőtt a vállalkozó kedvűek mozgástere. A tempósan élő parasztnemzedéket felváltja a „mindent időben és pénzben számító, törekvő, spekuláló földműves típusa”, akit már érdekelnek az új technikai fogások, néha szakkönyvet is olvas, gyermekét jól működő gazdaságba adja cselédnek.*
A parasztház a hozzá tartozó udvarral egyesítette a lakás és gazdálkodás funkcióit. Külső megjelenésükben a házak visszatükrözték a táj természeti feltételeit, hiszen a Mezőség sártengerében a módosabb gazda is szegényes sárviskóban élt. Volt itt román templom szalmatetővel, s e vidék szélén elhelyezkedő néhány virágzó falu kivételével Orbán Balázs a kiegyezés után gyümölcs-, veteményeskert, kerítés, sőt gazdasági épületek hiányát panaszolja. 1880-ban a politikus-publicista Bartha Miklós szerint itt „annyira nem emberi a lakás, hogy a mai világ jó gazdája meg házi állatait is különb fedél alá helyezi el”.* Hegyvidéken azonban a szegényebb sorúak is egészségesebb, fából épített házakban laktak, a szász falvak házai pedig kezdettől a legjobbak voltak. 1848-ig szinte egységes volt a boronafából rakott épület, arasznyi ablakkal; az ötvenes évek végétől az utcára néző kétablakos kőépület jelenik meg, a századfordulón terjed el jobban a tégla, a cserép, valamelyest a bádogtető is. Végig túlsúlyban maradó fő építőanyag a fa, ami zsindelyként fedőanyagnak is szolgált. A század végére magyar vidéken, de a mócok között is általános a kétszobás, hármas beosztású ház. De nemcsak a kamra tágult ki második szobává, a jobb tetőszerkezet elősegítette a tornác elterjedését, ahol a teendők egy részét lehetett végezni. A konyhában a századfordulón is gyakori volt a nyitott tűzhely, felette füstölték egyébként a húskészítményeket, s ugyanez a füst tartósíthatta a zsindelytetőt vagy akár a szalmatetőt is. A füst kiszorítása persze már az ötvenes években elkezdődött; a fordulatot a takaréktűzhely terjedése hozta, magával vonva az egész edénykészlet átalakulását, a tiszta főzés térhódítását. A főzőhely és a nagy sütőkemence kombinálása még a későbbi korszakot is megérte, de a századelőn a kemence sokfelé kikerült az udvarra, a szobában pedig elterjedt a cserép- és vaskályha. A bútorzat a hétfalusi magyaroknál például már a kiegyezéskor – egyszerűsége ellenére – fejlett volt. Festett cifrapad, tulipános láda, díszasztal után a kredenc, tulipános fogas, szászoknál az üveges szekrény terjedt. A századfordulón a láda mellett a ruhásszekrény szaporodik el. A nagyobbacska üvegablakok, a petróleumlámpa, tükör mindenütt lakályosabbá tették a házat. A villanyvilágítás 1907 után jelenik meg néhány nagyobb szász községben.
A befelé fordulást őrzi az épület elhelyezkedése. A díszesebb, de keskeny utcai homlokzattal szemben a valóságos kilátás az udvar gazdasági épületei felé irányult, amelyek nagyobb része hátul, a kisebbek annak legelején álltak, s méreteikben gyakran meghaladták a lakóházat. A havasi szétszórt, általában kerítetlen házcsoportokkal szemben a lapályokon mindenütt bekerített udvarok, nem mérnökien szabályos, de zárt utca alkotta a falut. Megtelepedő tisztviselők, kereskedők kezdték építeni az utca tengelyével párhuzamos alapvonalú lakóházakat, ez azonban nem vált általánossá, a parasztház csak méreteiben növekedett, minőségében javult, egyébként jobbára régi alapformáját őrizte. Egy-egy tájegységen belül a magyar, román és szász ház nagyjából azonos külsejű és belső felépítésű, a részletek szembeötlő különbségei mellett, miközben egy átlagos déli szász ház a századfordulón a maga több ezer korona értékével négyszer-nyolcszor annyiba került, mint egy vályoggal tapasztott sík vidéki magyar parasztház.
A ruházkodás és a táplálkozás változásai sem voltak mentesek az árutermelés hatásaitól. A múlt század második felében már jól elterjedtek gyári készítmények, különösen a fejlettebb szász tájakon, de a magyar falvakban is. A szászoknál a szigorúan szabályozott, rétegspecifikus öltözködés megmaradt. A századfordulón a székely vidékek textilneművásárlásait, a nők költekezését sokan – a régi vádat felújítva – gazdaságilag veszedelmesnek tartják. Mind több gyári anyag felhasználásával, de nagyrészt maga a parasztcsalád állította elő a ruházatot, archaikusabb geometrikus vagy növényi mintákkal díszítve egyes darabjait. A magyar, szász, román viselet még mindig élesen elkülönül egymástól; a székely őrizte nemes egyszerűségét, a románság tájanként nagy különbségeket felmutató, rendkívül színes, változatos öltözködése a szegény rétegeknél is megfigyelhető. Az anyagi jólét emelkedésével megszaporodtak az egyszerű életfenntartáson túli tárgyak, így a lakást díszítő képek, kendők, az inkább rituális funkciójú díszes párnák, a különféle varratos fehérneműk, kerámiák, jelezvén egyben a népművészet új virágkorát. Az új századra letisztult, komorabb díszítéssel ide is eljut a magyar paraszti viselet csúcsterméke: a cifraszűr. A mindhárom etnikumnál megfigyelhető népművészeti reneszánszban a néprajztudomány – egyes fejlett gazdaságú vidékekkel való összevetés alapján – hajlamos a parasztságnak a tőkés fejlődés fő sodrán kívül rekedésének hatását fellelni. Tény, hogy Erdély a népművészet, népzene kutatásának valóságos kincsesbányája maradt.
A paraszti étkezésben döntő fontosságú volt a kukorica, a zöldség és gyümölcs. A kenyér a legtöbb vidéken nem volt mindennapos eledel. Románoknál a többféleképpen elkészíthető puliszka, málé hagymával, tejjel vagy túróval éppúgy elterjedt volt, mint a magyar parasztoknál. Az előbbiek talán több krumplit, babot, az utóbbiak több búzakenyeret, szalonnát, általában több meleg ételt fogyasztottak. Húst hetenként legfeljebb kétszer ettek, évközben szárnyast, juhhúst, télen disznóhúst, néha töltött káposztát, mint ahogy a húsleves, a palacsinta is csak ünnepkor, fánk pedig inkább a módosaknál került asztalra. Dologidőben persze jobb volt a táplálkozás. A románok évi kétszáz körüli böjtös napja hozzájárulhatott szerényebb étkezési kultúrájukhoz, alapvetően azonban a szűkösség vezetett oda, hogy Hunyad megyében például a nyolcvanas évek elején a forró sós tejsavós vízzel leöntött kenyérszelet rendszeres tápláléknak számított, s ezt még jó fél évszázadon át fogyasztották. A századelő egyik kiváló szakembere írta a románok szegényebbjeiről, hogy náluk tulajdonképpen egyenletes éhínség van rendes termésű években is, igényt, kiadást a minimálisra leszorítva kell megélniök. Az egyoldalú étkezés miatt rossz években fellépett a pellagra. A század végétől a jobban tejelő tehenek többlettermékét sokfelé elvitte a piac, hiszen ekkorra alakult ki a termelő, de önmegtartóztató paraszt, aki magának jóformán csak az eladhatatlan árut tartotta meg. A szász parasztság kielégítően táplálkozott: búza- vagy búza-rozs kenyeret készítettek, reggelire kávé jutott, délre kétfogásos húsos ebéd, estére tejes vacsora vagy főzelék, nyáron szalonna, gyümölcs. S míg másutt az ital pálinka és bor volt, náluk a bor és sör terjedt el.

A falu társadalmának körképe és a korábbi demográfiai vázlat egyaránt jelzi, hogy a polgári fejlődés örökölt is, kitermelt is egy sor szociális feszültséget; Erdélyben ez – a monarchia összeomlásáig –, még ha fel is bukkantak a hatóságok által kommunisztikusnak nevezett mozgalmak, nem vezetett robbanáshoz, de a polgári államnak a krónikus bajokkal nap mint nap számolnia kellett. A falvak rendjét az ötvenes évektől megszakítás nélkül vigyázta a csendőrség, melynek keménységéből származó tekintélye miatt nem is kellett, hogy túl magas legyen a létszáma. (A kiegyezés kori 1200-ról 1876-ra 850 főre esett vissza, csak a század végén emelték mintegy 3 ezer főre.) S bár Erdélyben ritkábban volt szükség rá, mint az Alföld robbanékonyabb tájain, az alispánok itt is felhasználhatták rendészeti célokra a katonaságot.




Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...