2017. augusztus 28., hétfő

1878-as miskolci árvíz / Folytatás a posztban

Az árvíz emlékműve a miskolci Szent Anna téren (Gárdos Aladár alkotása)

Miskolc a Szinva patak és a Sajó folyó vízgyűjtő területére épült. A vízbőség fontos szerepet játszott a város fejlődésében, de nagy esőzések alkalmával mindig veszélyessé vált a víz közelsége. Komoly, pusztító árvizekről az 1691-es, 1788-as, 1813-as, 1845-ös, és 1853-as évekből is maradtak fenn jegyzőkönyvek, feljegyzések, újságcikkek, de a város életében legnagyobb és legtöbb emberáldozattal járó áradás azonban az 1878-as volt, amely mai napig mint a „nagy árvíz” maradt meg az emberek emlékezetében. Ez egyben a 19. századi Magyarország legtöbb halottat követelő árvize is volt.
 Herman Ottó rajza az árvíz következményeiről

1878. augusztus 30-án a Dunántúl felől nagy esők, zivatarok érték el Észak-Magyarországot. Először Eger, Óhuta, majd Diósgyőr és Miskolc következett, ahonnan Tállya, Golop és Mád felé vonult a vihar. Mivel a felhőszakadás egyszerre nagy területet érintett, a Bükk-hegységből lezúduló víz úgy felduzzasztotta a Szinva és a [[Pece-patak (Miskolc) |Pece-patakot]], hogy azok másnap, augusztus 31-én hajnalban medrükből kilépve álmukból riasztották a polgárokat és elpusztították Miskolc belvárosának nagy részét. A víztömeg meg-megakadt az útjába kerülő hidakban, malomgátakban, házakban és magával sodorta őket, nagy mennyiségű hordalékot felhalmozva a hidak környékén és a zsilipeknél. A belvárosban percenként fél métert emelkedett az áradás, így a menekülés szinte lehetetlen volt. A város egyes részein 4–6 méter magasan állt a víz.
Csak Miskolcon 2182 ház dőlt össze, a város épületeinek a fele károsodott és 277 ember halt meg, de a környékbeli településekkel együtt számítva az áldozatok száma elérte a 400 főt. Óhután például, ahol majdnem ugyanakkor állt el az eső, mint Miskolcon, 73 ház pusztult el. A miskolci kár 1 739 771 forintra rúgott.
 Az Avas alja az árvíz után

Az árvíz kialakulásában döntő szerepe volt annak, hogy a városon keresztülfolyó patakok fölött malomgátak, ólak, istállók, szemétdombok íveltek át, ami beszűkítette a víz mozgásterét és lelassította a megemelkedett ár mozgását, lehetőséget adva nagyobb víztömeg felduzzadására.
Az áradás utóéletének sajnálatos adata, hogy Miskolcnak gyakorlatilag egyedül, saját erőből kellett újjáépítenie belvárosát. A pontosan 40 évvel azelőtti, 1838-as pesti, majd az egy évre rá, az 1879-es szegedi árvizek is óriásiak voltak, a dél-alföldi város lényegében megsemmisült, de az okozott károkat országos összefogással, több jótékony akcióval gyűjtött pénzből viszonylag gyorsan sikerült helyrehozni és kialakítani az új városképet. Ez Miskolcnak nem adatott meg. Bár az itteni áldozatok száma meghaladta a szegedi és pesti áldozatok együttes számát is, a városvezetés nem tudta elérni, hogy ahhoz hasonló segítséget kapjon. A gyorsan jött és gyorsan elvonult árvíz emlékét elnyomta a Miskolcnál akkor sokkal jelentősebb városokat hosszan fenyegető árvízveszély híre, így a károk helyreállítása nem vált országos érdekké.
Az árvízről Soltész Nagy Kálmán polgármester számolt be nyomtatásban is megjelent kiadványban (Miskolcz gyásza, 1878. augusztus 31.), amelyhez Szinay István tíz fotója adta az illusztrációt. Az árvíz nyomán készült a Miskolcról ismert első olajfestmény, Telepi Györgynek a Herman Ottó Múzeum képtárában őrzött táblaképe . Az ár városbeli magasságát több száz szintjező örökítette meg, ebből mára csak néhány maradt meg (például a Megyeháza vagy a Miskolci Nemzeti Színház falán).
A nagy árvíz napjára emlékezve 1925-ben emlékművet állítottak a Szent Anna-templom mellett, Gárdos Aladár szobrászművész alkotását. Az „Emberért és Miskolcért” alapítvány minden évben megemlékezést tart az emlékműnél.
Árvízi szintjelző a Miskolci Nemzeti Színház falán

A nagy árvíz előtt, 1823 februárjában a Szinva áradt ki, az utcákon folyó víz a házakba is behatolt. 1825 nyarának mindhárom hónapjában kiöntött a Pece, és jelentős károkat okozott a városban. 1833. július 20-án szintén a Pece áradása okozott károkat, több hidat is elsodort. 1837-ben a Szinva öntött ki. 1843. július 19-én nem a víz, hanem a tűz pusztított. Az Alsó-papszeren kezdődött tűzvész előbb a környező épületekre, majd a színház épületére is átterjedt. A száraz hőségben a tűz gyorsan terjedt, és lángba borult az egész város. 815 ház, 772 kamra és ól, 291 szín és 69 pince semmisült meg. 1845-ben ismét árvíz következett: a Szinva és a Pece is kiöntött, és az ár óriási pusztítást végzett a városban. Minden Szinva-híd leomlott, számos ház összedőlt. 1846 augusztusában a Pece, 1853-ban Szinva pusztított.

2017. augusztus 27., vasárnap

Szabács, 1476 / Folytatás a posztban

Szabács ostroma
Előzmények: 1474 korai napjaiban Ali szendrői bég behatolt Magyarországra, végigpusztítva seregével a Temes mentét, majd február nyolcadikán a vár sikertelen ostroma után felgyújtotta Nagyváradot és visszavonult. Hunyadi Mátyás magyar király ekkor Sziléziában hadakozott. A következő év elején, Boroszló ( Wroclaw) város sikeres megtartása után, hároméves fegyverszünetet kötött a Jagelló IV. Kázmér lengyel királlyal. Kinevezvén Szilézia kormányzójává Szapolyai Jánost márciusban országgyűlést hirdetett Szent György napra Budára. Mátyás az általános politikai és hadi helyzetről eképpen számolt be a rendek előtt: „ A csehországi háborút, amelyet akaratunk ellen azok tanácsára és akaratából, akik akkor tanácsunkban és intézkedéseinkben részt vettek, úgyszintén a császár felszólítására a vele fennálló szerződések kötelező erejénél fogva és az apostoli szentszék parancsának engedelmeskedve, a mai napig végtelen fáradsággal viseltünk és amelyből, ha becsületünk sérelme és országunk veszélyeztetése nélkül tehetjük, szívesen szívesen már korábban kibontakoztunk volna,- immár hosszú fegyverszünet megkötésével befejeztük és reméljük, hogy attól végleges béke megkötésével végképp megszabadulunk. Ezek után arra határoztuk el magunkat, hogy országunk óhajtására és a mi saját régi vágyunkra hallgatva, mi és országunk természetes ellensége, a török ellen fogunk fegyvert és Isten segítségével rajtuk oly módon állunk bosszút, hogy azok többé a nekünk okozott károkon ne örvendezhessenek.” – Igazán királyi megfogalmazás. Május 26-án az országgyűlés megszavazta az éves rendkívüli hadiadót, azzal a feltétellel, hogy a király azt csak és kizárólag az oszmánok elleni hadakozásra használhatja fel. A király tekintete leginkább Szabács felé irányult, amely erősség körzetéből a törökök rendszeresen prédálták a Szerémséget, és szerzett foglyok és zsákmány tetemes tárházává is vált. E várat akarta Mátyás a török kezéből kiragadni. Ennek érdekében 1475 október 19-én egy tízezer fős remekül kiképzett és felszerelt haddal, a dunai magyar flotta kíséretében Péterváradra, Nándorfehérvárra, majd a következő év január közepén Szabács alá érkezett.
Mátyás célpontját a szabácsi várat a törökök építették 1470-ben külön e céllal odaszállított faanyagból. Azóta a szultán a vár védelmének erősítésére különösen nagy gondot fordított. Szabács falai hatalmas tölgyfagerendákhoz erősített, földdel bélelt vesszőfonatokból állott. Közvetlen támadás illetve roham ellen a sáncokat vízszintesen egymás mellé fektetett kihegyezett cölöpök védték. A falak felső részén fából mesterien készült védmű, a vár négy sarkán pedig egy-egy  vastag tölgyfagerendákból összerótt, és lőrésekkel bőven ellátott torony emelkedett. A vár magvát Castellum képezte ami köré a Száva vizét vezették az árkokba. (Schedel: Világkrónika) 
fff508.jpg
A vár őrsége az ostrom idején 1200-1500 janicsárból állhatott, akik bőven el voltak látva ágyúkkal, puskákkal, nyilakkal, és élelmiszerrel.
Miután a magyar sereg gyülekezése, és az ostromhoz való előkészületek befejeződtek a Száva bal partján, a csapatok megkezdték az átkelést a folyón, és azonnal hozzáláttak az vár lövetéséhez is. Nagy valószínűséggel a magyar hadigályák is elkezdték a folyó felöli oldalak tűz alá vételét. Mátyás közben az ostrom és sereg biztonsága érdekében további sáncokat emeltetett, és a magyar tábort további vizes árkokkal vették körül, védve azt az esetlegese külső támadásoktól. Nagyon hátráltatta az ostromot a Száva nagyméretű áradása. A vetőgépek és a tizennyolc nagy ostromágyú is hatástalannak bizonyult a puha földfalak ellen. Mátyás annyit viszont mindenképpen elért, hogy a vár immár a szárazföldön, és a vízen is el volt vágva a külvilágtól. Az eredménytelennek mutatkozó ágyúzások után 1476 február másodikán érkezett a hír a magyar táborba, hogy Ali és Saki bégek vezetése alatt egy tetemes török felmentő sereg érkezett Szabácstól mintegy három mérföldnyi távolságra, és táborba szállt. Erre a király a vár szemmel és körülzárva tartására a kellő erőket és a hajóhadat hátrahagyván ő maga gyorsan felvonult és megalkotta a csatarendjét bevárva az ellenséget. Ámde valószínűleg a nyílt összecsapáshoz túl gyengének érezte magát, így erőit visszavonta az ostromsáncok közé. Az ágyúkat és vetőgépeket is felsorakoztatták és a nyílt összecsapás helyett sziklákkal és ágyúgolyókkal törték meg a közeledő ellenséget. A török nem merte megkísérelni a magyar tábor megtámadását, így a tüzérség „munkájának” köszönhetően, dolgavégezetlenül, óriási veszteségeket szenvedve elvonult.
szabacs_matyas_kiraly.jpg
Erre Mátyás tovább folytatta az ostromot, melynek hatására egymás után omlottak össze a vár falai, tornyai és egyéb védőberendezései. Mátyás az evezősön kívül másodmagával indult szemrevételező útra egy csónakban. Segítségére volt ebben egy Hamza nevű török renegát, aki nem felejtette el, hogy magyarnak született, aki kiszökött a várból és megmutatta a királynak az erősség leggyengébb pontját. Ámde a törökök észrevették a közeledő csónakot és feléjük összpontosították a tüzüket. Egy jól célzott lövés leterítette a fent említett Hamzát, de ez nem tántorította el a bátor szívű uralkodót, mert csak kémszemléje sikeres befejezése után tért vissza a táborba. Itt királyunk cselhez folyamodott. A következő napon parancsot adott az elhúzódó ostrom beszüntetésére és az elvonulásra. Az eddig egyébként hősiesen és kitartóan védekező török védőcsapat itt már győztesnek érezte magát. A hajnali ködöt kihasználva egy magyar rohamcsapat támadta meg a vár ágyúk által kevésbé rombolt folyóhoz közeli oldalát, és sikerült is bejutnia, de az őrséget riadóztatták. A török minden erejével a támadás visszaverésén volt, ekkor a király maga vezette a rohamot a vár rombolt másik oldalán. Ebből rövid ideig tartó, de nagyon heves összecsapás támadt, mely a törökök leverésével végződött. Szabács így az egyik verzió szerint az ostrom huszonnyolcadik, a másik szerint annak harmincadik, és egy másik szerint annak  harminc negyedik napján, azaz február 15. vagy 16-án magyar kézre került. A védősereg nagy részét lekaszabolták, és néhány forrás szerint mintegy hétszázat Mátyás a saját seregébe osztott be. A király nem romboltatta le a várat, hanem rendbe hozatta, megszerezve ezzel egy évekig megtartható erősséget a déli végeken, ami Nándorfehérvár biztonságához nagymértékben hozzájárult.
A magyarok vesztesége több mint kétszázra rúgott, ezek nagy részét nyíllövés érte, sokan mások pedig vízbe fulladtak. Tekintélyes volt a sebesültek száma is. Szabács ostrománál többen tüntették ki magukat, akik közül elsősorban Báthori István országbíró nevét említhetjük, de a legnagyobb dicséret Mátyás királyunkat illeti, aki fáradhatatlan munkájával, rettenthetetlen bátorságával és igazi vezéri rátermettségével az egész hadműveletnek a kulcsává vált.

Kenyérmező, 1479 / Folytatás a posztban

„…az akindzsik zsebei úgy telve voltak ezüsttel és arannyal, mint a tavaszidő nárcisszal és bimbókkal, kezük és markuk oly üres és terméketlen maradt, mint őszidőn a mandulafenyő és a platán. Bár vágyaik kongó serlege és kívánságuk üres erszénye megtelt, és a zsákmányolt kincs mézének íze megédesítette szájukat, a vereség mérges fullánkjának keserétől boldogságuk szomorúságra fordult.”
(Kemalpasazádé török történetíró a kenyérmezei csatáról)
1479. október 13-án ütközött meg Kenyérmezőnél Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál főkapitány egyesült serege az Isza bég vezette portyázó oszmánokkal, akik a csatát megelőző néhány napban végigfosztogatták Erdély déli részét. A véres ütközetben a vajda és a főkapitány egyesült seregei megsemmisítő győzelmet arattak a törökök felett, és hosszú időre elvették a szultánok kedvét a magyarországi háborúskodástól.
Bár II. Mehmed (ur. 1444-1446/1451-1481) 1456-os sikertelen, Nándorfehérvár elleni támadása után a Porta hosszú ideig nem indított hadjáratot Magyarország ellen, a főseregek elmaradása korántsem jelentette azt, hogy a határokat fenyegető veszély elhárult volna. A balkáni királyságokból kialakított szandzsákok bégjei a „békeévek” alatt gyakran szerveztek portyázó hadjáratokat a királyság területére, melyek célja a zsákmány- és adott esetben élelemszerzés mellett az ellenfél folyamatos pusztítása, gyengítése volt. A fosztogatások ellen a határ őrei gyakran tehetetlennek bizonyultak, így Magyarországot hiába védte a Luxemburgi Zsigmond (ur. 1387-1437) által kiépített végvárrendszer, a Délvidék néhány évtized alatt nagyon komoly veszteségeket szenvedett el. E pusztítás hosszú távú következményeit az 1458-ban trónra kerülő Hunyadi Mátyás (ur. 1458-1490) is belátta, és bár nem tudott hadjáratot indítani a török kiűzésére, arra mégis képes volt, hogy a Balkánon kialakított ütközőzónát tovább szélesítse: erre szolgált a boszniai Jajca 1464-es bevétele, majd Zvornik elfoglalása – 1476-ban –, és ezért lett volna fontos a sikertelenül ostromolt szendrői vár meghódítása is, 1476 telén.
A magyar támadások természetesen rendre válaszcsapásra sarkallták II. Mehmed szultánt, azonban – a Velence ellen vívott háború miatt – az 1476-os hadi események után a török reakcióra majdnem három évig, egészen 1479 őszéig kellett várni. Mátyás nagyon is számított a Porta támadására, sőt, úgy vélte, a szultán komoly erőket fog bevetni ellene, ezért a tavasz óta Szendrő környékén gyülekező – javarészt akindzsikből álló – portyázó had ellenében Báthory István erdélyi vajdát, Kinizsi Pál délvidéki kapitányt és Vuk Brankovicsot, a magyar uralom alatt álló szerb területek vajdáját is készenlétbe állította. A félelem nem volt alaptalan, ugyanis az Isza bég által vezetett hadjáratban 5 – más források szerint 7 – szandzsák bégje, valamint IV. Basarab havasalföldi vajda (ur. 1477-1482) is részt vett.
Bár az összefogás nyomán a későbbi források előszeretettel beszéltek százezres török seregről, a kutatók ma már úgy vélik, hogy az 1479-es hadjáratban a fosztogatók valódi létszáma 15, esetleg 20 000 fő – de akadnak olyanok is, akik szerint mindössze 6000 fő – lehetett. Az összegyűlt oszmán erők aztán egészen az ősz kezdetéig Szendrő környékén állomásoztak, majd Havasalföldön keresztülvágva, a Lator folyó forrásvidékén átkeltek a Kárpátok hágóin, és három nap alatt állítólag több száz erdélyi települést égettek fel. Nyilván – a sereg méretéről szóló információkhoz hasonlóan – ezek a híradások is túloznak, az viszont tény, hogy a villámgyorsan száguldozó török sereg október 9-e után rövid idő alatt rengeteg kincset, élelmiszert és foglyot – elsősorban nőket és gyerekeket – rabolt össze.
A korábbi hadjáratok tapasztalatai nyomán Báthory vajda nem támadt azonnal a portyázó oszmánokra, hanem – a lakosság nagy részét a hegyekbe menekítve – kivárta, míg az ellenség a rablásban elfárad, a vagyonszerzéstől pedig elkényelmesedik. A híres török történetíró, Kemálpasazáde, az itáliai Antonio Bonfini és a szász krónikások egyetértenek abban, hogy a Kenyérmezőn vívott ütközetre már akkor került sor, amikor Isza bég seregei a hazatéréshez készülődtek; a Báthory István és Kinizsi Pál vezette – feltehetően szintén 20 000 fős – magyar sereg október 13-án valószínűleg éppen a táborbontás jelére állt hadrendbe a csatamezőt szegélyező erdő rejtekében. A síkságra vonuló keresztény hadakat látva Isza bég úgy döntött, vállalja az összecsapást, és hamarosan egy oszmán vitézt küldött Báthoryék elé, hogy az csúfolódásával és köpködésével párbajt provokáljon ki valamelyik magyar vezértől. A krónika szerint a megmérettetést végül a vajda egyik szász vitéze vállalta, akinek győzelme egyúttal megadta a jelt az összecsapásra is.
A kenyérmezei ütközetben a magyar és az oszmán sereg egyaránt három részre osztva harcolt: a centrumot a keresztény oldalon Báthory, míg az ellenségnél Isza bég vezette, a Kinizsi által irányított magyar jobbszárny Ali béggel, a – vélhetően Brankovics parancsnoksága alatt álló – balszárny pedig Báli béggel csapott össze. Miután a magyar seregben számos nehézfegyverzetű harcos küzdött, Báthoryék a csata kezdetétől fogva fölényben harcoltak, ennek ellenére a bátran támadó Isza bég kis híján a maga javára döntötte el az ütközetet. A török roham során Báthory vajda leesett a lováról, vezérük bukásának látványa pedig azonnal futásra késztette az erdélyi hadakat; a nemes úr élete és a csata sorsa egy Nagy Antal nevű közvitéz hősiességén múlt, aki kimenekítette a sérült Báthoryt a törökök gyűrűjéből, ezzel pedig megakadályozta a teljes összeomlást. A centrumban mutatott rendkívüli bátorság aztán hosszú távon mit sem ért, ugyanis Isza béggel szemben a Kinizsi ellen harcoló Ali bég meglehetősen gyáván viselkedett, és a rohamra készülődő vértes alakulatok elől a futásban keresett menedéket. Miután a török balszárny kereket oldott, a legendás erejű hadvezér oldalba kaphatta az oszmánok centrumát; az ádáz küzdelemben Isza bég rövid időn belül súlyos sebet kapott, ez a fejlemény pedig a portyázók maradékát is menekülésre késztette. A legtovább IV. Basarab gyalogosai tartottak ki Báthoryékkal szemben, az ő alakulatuk viszont a csata végére szinte teljesen megsemmisült.
A kortárs krónikások szerint a véres kenyérmezei ütközetben az oszmánok 6000, míg a magyarok 3000 embert veszítettek, ezt az adatot azonban a későbbi történetírók – Mátyás dicsőítése érdekében – jelentősen eltorzították. A vesztesek foglyaikat és rablott kincseiket hátrahagyva, fejvesztetten menekültek a Kárpátok hágói felé, a nyomukba eredő magyar lovasok azonban, akit csak utolértek, mind egy szálig levágták. A vérengzéstől egyedül azok menekültek meg, akikről a magyar vezérek úgy gondolták, hogy értük később komoly váltságdíjat fognak fizetni. A fáma úgy szól, hogy a győztes harcosok és a kiszabadított keresztény foglyok a csatát követő éjszakán nagyszabású ünnepséget tartottak a Kenyérmezőn, mely során Kinizsi, az ütközet egyik hőse úgy járt győzelmi táncot, hogy a foga közt és két karjában összesen három törököt tartott. Nem tudni, így volt -e, mindenesetre a kenyérmezei diadal – a kedvező esélyek ellenére is – jelentős fegyvertény volt, mely nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a határ menti török aktivitás a következő években csökkenni kezdett. Egy 1482-ben indított sikertelen portyát követően aztán az új szultán, II. Bajazid (ur. 1481-1512) békét is kötött Mátyással.

2017. augusztus 26., szombat

Fót gyermekváros / Folytatás a posztban


A Károlyi István Gyermekközpont – régi nevén, a Fóti Gyermekváros – 1957-ben jött létre az állami gondoskodásba kerülő gyermekek gondozására, nevelésére. Alapító igazgatója Dr. Barna Lajos volt, aki 1957. október 01.–. 1983. augusztus 31-ig állt az intézmény élén.
A komplexitás keretében óvodák, kollégiumok, általános- és középiskola, könyvtár, mozi és színházterem, gyermekkórház, központi konyha, mosoda, strand és sok minden más biztosította a többségében családjukból önhibájukon kívüli okokból kikerült gyermekek részére a teljes körű ellátást, gondozást. A Gyermekváros kivételes helyet foglalt el a hazai gyermekvédelemben. Nagysága, összetettsége sok tekintetben kedvező feltételeket biztosított a magas színvonalú ellátáshoz.
Az 1980-as évek végétől a társadalomban zajló változások hatására szükségszerűen megindult a magyar gyermekvédelem átalakítása. Ez az átalakítási folyamat Csáky László igazgató nevéhez fűződik, aki 1990 februárjától 2003. január 1-ig vezette az intézményt.
A korábbi túlhangsúlyos közösségi nevelés elsődlegességére alapozó gondozó-nevelő munkát egyre inkább felváltotta egy családközpontú individuális nevelés, ami egyben azt is jelentette, hogy a nagy létszámú intézményeket fokozatosan felváltották a jóval kisebb, családias jellegű ellátási formák. Ez a jelentős szemlélet és strukturális váltás különösen fontos volt a vérszerinti családjukat nélkülözni kényszerülő, gyermekvédelmi gondoskodásban felnövekvő gyermekek szocializációja, önálló életre való felkészítése szempontjából. A fóti gyermekotthonokon kívül lakásotthonokat működtettünk az északi régióban (Hont, Bernecebaráti, Kemence), az ország középső régiójában (Vajta, Ozora) és Dél-Magyarországon, Csanyteleken.
Az 1990-es évek elején elkezdődött a lakásotthonos, családias szerkezetű, a gondozottak egyéni szükségleteihez igazodó ellátás feltételeinek és gyakorlatának kialakítása. Az átalakítási folyamatában végső célként egy alapjaiban humanisztikus, család és gyermekközpontú, szükségletorientált gyermekvédelmi szakellátás kialakítása volt a cél.
A Fóti Gyermekváros névváltozásáról a Népjóléti Minisztérium – 1993. április 15-i hatállyal – döntött. Eszerint az intézmény a „Károlyi István Gyermekközpont” nevet vette fel.




Halhatatlanok - Limanova- a magyar győzelem 1914

Az első világháború galíciai frontján vagyunk, az időpont 1914 decembere. Németország és a Monarchia csapatai elkeseredett küzdelmet vívnak az orosz gőzhengerrel, amely már Krakkót fenyegeti. A stratégai fontosságú Jabloniec (jablonec) hágót már elözönlötték az oroszok, amikor a soproni 9-es Nádasdy huszárok Muhr Ottmár ezredes, ezredparancsnok vezetésével pusztító erejű ellentámadást hajtanak végre. Gyalogosan, hegynek felfelé, karddal, puskatussal, puszta kézzel. De velük küzdenek a 10-es, a jász-kun és a 3-as szegedi huszárok, valamint más, gyalogos kiegészítő egységek is. Hullik az orosz, de fogy a magyar is.
1914. december 11-én a kelő nap sok száz holttestre tekint le. Hősi halált halt a kegyetlen harc során Muhr Ottmár ezredes is.
A jabloneci temetőben, Muhr Ottmár kápolnája és hősi emlékműve körül több száz magyar katona nevét olvashatjuk a fejfákon.
A dokumentumfilm eredeti helyszíneken forgatott felvételek mellett színészek és hagyományőrzők közreműködésével idézi fel a galíciai hadszíntér harcait, a magyar huszárok megdöbbentő önfeláldozását, hősiességét.
A limanowai győzelem már a döntő ütközet másnapján fogalommá vált, ékes példája lett a háborús hőskultusznak, egészen 1945-ig. Utána nevét kisatírozták még a történelemkönyvekből is. De búvópatakként a leszármazottak megőrizték az önfeláldozó huszárok hőstettét, melyről Galíciában, Dél-Lengyelországban ma is méltóképpen megemlékeznek.

Szigetvár ostroma: egyedül hagyták

1566. augusztus 6-án vette ostrom alá I. Szulejmán szultán (ur. 1520-1566) 150 000 fős hadserege a Dél-Dunántúl legjelentősebb erősségét, melynek kapitánya a híres hadvezér, gróf Zrínyi Miklós horvát bán volt. Az eposzba illő egyhónapos küzdelem végül Zrínyi és a 2300 védő hősi halálával és Szigetvár elestével zárult, miközben egyébként Szulejmán is életét vesztette.
Bár Szulejmán 1566 januárjában, a hadjárat előkészületei idején már túllépte 72. életévét, valamilyen oknál fogva mégis személyesen akarta vezetni seregeit – a hadműveleteket gyakorlatilag Szokollu Mehmed nagyvezír irányította –, ezért május hónapban, 150 000 katonájával együtt ő is útra kelt Magyarországra. A cél eredetileg Eger meghódítása volt, – az 1552. évi hadjárat során ugyanis a Dobó István vezette védők visszaverték a törökök támadását –, de miután a szultán Nándorfehérvárnál találkozott vazallusával, János Zsigmond erdélyi fejedelemmel, úgy döntött, inkább más irányban kerekíti ki a hódoltságot. Elképzelhető, hogy – miként 1532-ben is – Szulejmán Bécs bevételére készült, mindenesetre a nyugati hadműveletek elképzelhetetlenek voltak a dunántúli erősség, Szigetvár elfoglalása nélkül. Az útvonal módosításában az is szerepet játszhatott, hogy a fent említett vár kapitánya, Zrínyi Miklós gróf az év során rövid időre felszabadította Siklóst, így akár arra is esélye nyílt, hogy a Dráván túlra szorítsa vissza az oszmánokat.
Szulejmán ezért nemsokára átkelt a folyón, és augusztus első napjaiban megérkezett Szigetvár alá. Zrínyi, miután I. Miksa királytól (ur. 1564-1576) nem számíthatott segítségre, mindössze 2300 fős – horvát és magyar végvári vitézekből toborzott – védősereggel készült a szultán ellen. Sziget ebben az időszakban korszerű erődítménynek számított, mely, bár nem épült jelentős magaslatra, a környező mocsarak és fejlett védelmi rendszere révén mégis komoly feladat elé állította az ostromlókat. A legmodernebb olasz bástyákkal és vastag falakkal kibővített Szigetvár egy hármas felosztású erődrendszer volt, ahol az óváros, az újváros és a központi erőd mint három különálló sziget álltak a mocsárban.
Szulejmán seregei már az ostrom első napján, augusztus 6-án megpróbálkoztak egy általános rohammal, a kísérletet azonban Zrínyi és katonái eredményesen visszaverték. A következő hetek hadi eseményei aztán a törököknél „megszokott módon” alakultak: a török ágyúk több napon át tűzárral borították el a védőket, aknákat ástak, és augusztus során lassan elfoglalták az ó- és újváros erődítményét.
Szulejmán fenyegetések és ígéretek révén többször próbálta megadásra kényszeríteni Zrínyit – nem kevesebbet ígért neki, mint Horvátország koronáját –, ám a kapitány a nyomasztó túlerő és Bécs érdektelensége dacára sem nyitotta ki Szigetvár kapuit. Az ostrom a szeptember 6-i végső rohammal vezetett eredményre, melynek eseményei mindenki számára ismeretesek: a szultán roppant hadereje a délelőtt során hadrendbe állt a vár kapuja előtt, Zrínyi azonban megelőzte az ellenséget, és 700 katonájával váratlanul kirontott a várból.
A híres „kirohanás” a védők csekély létszáma ellenére komoly zavart idézett elő az oszmánok soraiban, akik csak hosszas küzdelem – és Zrínyi Miklós halála – árán jutottak be az erődbe, de a védők még a termekben is az utolsó emberig kitartottak. A török veszteségeket még tetézte, hogy a kirohanás előtt Zrínyi felgyújtatta a lőporraktárat, mely éppen akkor robbant fel, amikor a győztesek bevonultak a várba. A Szigetvárt romba döntő tüzes csapda több ezer katona – és kis híján Szokollu Mehmed pasa – életét követelte, ezzel a török veszteségek körülbelül 25 000 főre emelkedtek.
Ismeretes, hogy a 17. századi költő és hadvezér, Zrínyi Miklós híres eposzában úgy örökítette meg a szeptember 6-i eseményeket, hogy Szulejmán a hős kapitány kardjától vesztette életét; a szultán valóban életét vesztette az ostrom alatt, halálát azonban vélhetően a megerőltető utazás okozta. A váratlan esemény mindenesetre kellemetlen fordulat volt a törökök számára, ezért a vár bevétele után a diván – a szultáni haditanács – úgy döntött, befejezi a hadjáratot.
A nagyvezír Szulejmán nevében győzelmi nyilatkozatot adott ki, majd az oszmán fősereget visszavezette a birodalom szívébe. Az uralkodó halálát még hosszú heteken át titokban tartották, és csak Konstantinápolyban jelentették azt be, II. Szelim (ur. 1566-1574) trónra lépésével egy időben. Zrínyi önfeláldozása viszont a szultán megölése nélkül is komoly jelentőséggel bírt, ugyanis Szigetvár kitartása megmentette Bécset egy újabb ostromtól.
A kapitány tettének jelentőségét már a kortársak és a későbbi századok politikusai is felismerték, Richelieu francia bíboros – és államminiszter – például úgy vélte, Zrínyi Miklós és Szigetvár hős védői 1566 nyarán az egész európai civilizációt mentették meg a pusztulástól. Az ostrom eseményeiről – és Zrínyiék helytállásáról – idővel egész Európa hírt kapott, miután a horvát reneszánsz költő, Brne Karnarutics már 1584-ben hősi eposzt írt Szigetvár elestéről. Javarészt ez a munka képezte aztán a 17. századi költő és hadvezér Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának alapját, amivel az alkotó dédapja számára akart dicsőséget szerezni.
A hős kapitány emlékét a horvát és magyar nemzet is tisztelettel ápolja, és Szigetvár ostromát a magyar irodalomtörténet egyik legjelentősebb eposza mellett Ivan Zajc 1876-os operája, valamint számos festmény és egyéb műalkotás is megörökítette. Az egykori harcok helyszínén jelenleg egy szoborpark áll, mely, a történelmi ellenségeskedésen felülemelkedve, ma már a török–magyar barátságot hirdeti az utókor számára.

2017. augusztus 25., péntek

Az Ógyalai obszervatórium / Folytatás a posztban

Konkoly-Thege Miklós (Pest1842január 20. – Budapest1916február 17.) csillagászmeteorológus, az MTA tagja, országgyűlési képviselő. Vezetéknevének kiejtése: [konkoli-tege].
 Gazdag felvidéki földbirtokos nemesi család egyetlen fiúgyermekeként született. Apja Konkoly-Thege Elek (1813-1884), Komárom vármegye szolgabírája, anyja bernátfalvi Földváry Klára (1820-1903) volt. Nagyszülei Konkoly-Thege Gábor (1780-1827) és Galambos Mária (1793-1839) voltak.
1842. január 25-én keresztelték meg Pesten, a Kálvin téri református templomban. Magánúton folytatott középiskolai tanulmányokat. 16 évesen a pesti egyetemen először jogot, majd érdeklődésének megfelelően fizikát tanult olyan mesterektől, mint Jedlik Ányos. Tanulmányait 1860-tól Berlinben folytatta, ahol megismerkedett a csillagászattal is, tanára Johann Franz Encke volt. 1861-ben nyert doktori oklevelet.
 1864-ben letette még a hajóskapitányi és hajógépészeti vizsgát, épített magának egy jachtot, mely később egy töröknek birtokába került. 1867. április 26-án, az akkori politikai áramlatnak engedve, Komárom megye aljegyzője lett, azonban a hivatalhoz nem volt kedve, arról csakhamar lemondott, és kizárólag a csillagászati tanulmányoknak szentelte idejét.
1869-ben ógyallai birtokán csillagvizsgálót építtetett, amelyet az évek során nemzetközi hírű obszervatóriummá bővített. Megfigyelései 1871-ben kezdődtek. Leginkább a meteorok és üstökösök kutatása során ért el jelentősebb eredményeket, de foglalkozott bolygók észlelésével és spektroszkópiás (színképelemzéses) vizsgálatokkal is. A csillagászat műszaki oldala sem hagyta hidegen, több távcsövet, spektroszkópot is tervezett, illetve készített.
Az ő közreműködésének köszönhetően létesültek a következő csillagvizsgálók: 1878-ban a Haynald-obszervatórium Kalocsán, 1881-ben Gothard Jenő és Sándor obszervatóriuma Herényben, majd 1886-ban Podmaniczkyéké Kiskartalon.
 1890. szeptember 19-től 1911-ben történt nyugállományba vonulásáig társadalmi munkában látta el a Meteorológiai és Földmágnességi Intézet igazgatói posztját. Ebbéli pozíciójában szervezte meg az egész országban az időjárás-előrejelzés távirati terjesztését.
Sokoldalúságát mutatta, hogy foglalkozott még közlekedéstervezéssel, hajótervezéssel, fényképészettel, sőt zenével (több saját zeneműve ismert) is. Anyanyelvén kívül németül, franciául, angolul, olaszul folyékonyan beszélt.
A Magyar Tudományos Akadémia 1876. június 8-tól levelező, majd 1884. június 5-től tiszteletbeli tagjai közé választotta. Tevékeny részt vett számos bel- és külföldi tudományos társulat működésében, s így szerzett érdemeiért 1881-ben a londoni Királyi Csillagászati Társaság, a liverpooli Astronomycal Society, az Association Scientifique de France, az Astronomische Gesellschaft, a bécsi Photographische Gesellschaft és a bécsi Electrotechnischer Verein is megválasztotta tagjának.
A hazai csillagászat terén kifejtett tevékenysége elismeréséül 1887-ben a király a III. osztályú Vaskorona-renddel tüntette ki. Nemkülönben tulajdonosa volt a tudományért és művészetért adományozott nagy éremnek, a Mária Terézia aranyéremnek, a Voigtländer-féle és egyéb kiállítási aranyéremnek és díszokmánynak. 1913. július 11-én a Ferenc József-rend középkeresztje csillaggal fokozatát adományozta számára az uralkodó.
 1885-ben Komárom vármegyénél kitüntetésre javasolták. Tagja volt a Komáromvármegyei és Városi Muzeum-Egyesületnek, majd haláláig az utódjának, a Jókai Közmívelődési- és Muzeum Egyesületnek.
Konkoly-Thege Tata város szabadelvű programmal megválasztott országgyűlési képviselőjeként (1896 és 1905 között) elsősorban a csillagászat és a közlekedés ügyéért lobbizott. 1896-ban miniszteri tanácsosi címet kapott.
1899. május 16-án kelt "Ajándékozási szerződés"-ben ógyallai birtokát és az obszervatóriumot a magyar államnak adományozta. Fegyvergyűjteménye és más tárgyai a komáromi múzeum gyűjteményébe kerültek.
Felesége Madarassy Erzsébet volt.
Konkoly-Thege Miklós zenét is szerzett, a Rózsavölgyi és társa zeneműboltban kapható volt a Több is veszett Mohácsnál, és a Helyre Kati lassu és csárdás kottája, a darabokat Konkoly-Thege Miklós írta át zongorára. 1861-ben a Zenészeti Lapok ban Mosonyi Mihály elemezte a Szegény paraszt című csárdását, a részletes elemzést Mosonyi a következő méltató szavakkal kezdi: "Mennyi kedélyesség és minő természetes pathost találunk a Szegény paraszt című csárdásban!." A zongoraműveken kívül pedig nyitányt is komponált Jókai Mór Milton című drámájához, melynek 1876. április 3-án volt a bemutatója.

Az Érsekújvári cigányok / Folytatás a posztban

Már a 18. század második felében cigány családok telepedtek le a városban. Az első írásos emlékek a cigányokról 1775-76-ig nyúlnak vissza. A városi krónikában 1783-ból találunk egy bejegyzést, amikor is a cigányokat két csoportra osztják: az egyik csoportot az "új városi jobbágyok" alkotják, a második csoportba pedig 13 család tartozott, akik báránynyíróként dolgoztak. Őket az Esztergomi érsekség telepítette le 1782-ben, hogy így mentse meg őket a kivégzéstől, mely a Honti per miatt várt rájuk. 1843-ban az érsekség kezdeményezésével jött létre az első cigány polgári iskola is, amely 1865–1868-ig működött.
A cigányság leggyakrabban kovács mesterségben (és rokon foglalkozásokban: lakatos, fúró-, szög-, kazánkészítő), valamint agyagfeldolgozásban (téglakészítő) talált munkát. Különleges csoportot alkotott a kereskedelemmel foglalkozó cigányság, akik elsősorban baromfi-, tojás-, gyümölcs-, zöldség-, vasáru-, de disznó- és lókereskedelemmel is foglalkoztak. A cigányok felvásárolták a régi ruhákat, rongyokat és csontokat is. Néhány cigány dolgozott mint napszámos mezőgazdasági munkákban is, azonban a 19. század végére a többségük a keletkező iparban talált megélhetést.
El nem hanyagolható azonban a muzsikus cigányok csoportja sem. 1854-ben Érsekújvárott 43 cigánycsalád élt, 218 taggal, akik közül 22 zenész volt. A 19. század végén Kolompár Komlós Lajos érsekújvári származású cigányprímás nemcsak otthon, hanem Bécsben, Budapesten, Londonban, Berlinben és Drezdában is ismert lett. A 19. század második felében az újvári vasútállomás jellegzetessége lett a helyi cigányzenekar, mely a „Rákóczi-indulóval“ fogadta a beérkező és távozó vonatokat. Ez a jó szokás fennmaradt egészen az első világháború végéig, bár a Bach-korszakban be volt tiltva. Az első világháború után a bevonuló cseh csapatok a magyar cigányzenét betiltották. 1938-tól aztán 1944-ig ismét játszhattak a cigányok. A világháború után aztán többet senkinek nem jutott eszébe ezen szokás felújítása. A cigányzenekar alapításáról a következő legendák maradtak fenn:
A legenda szerint egy újvári származású esztergomi kanonok nagyon szeretett szerenádokat adni beöltözése előtt. Végrendeletében ezért a vagyonát az újvári muzsikus cigányokra hagyta, akiknek meghagyta, hogy az újvári állomáson mindig cigányzenével fogadják és búcsúztassák az utasokat.
Egy másik történet szerint az Érsekújvár környéki vadászatok adták a cigányzene alapját. A vadászatok után az urak bejöttek mulatni a városba. Mivel az urak szerették a cigányzenét, gyakran kérték a prímást. Így esett meg, hogy a mulatságokon az akkori idők leghíresebb bandája játszott, Kolompár Komlós Lajos vezetése alatt. Az egyik urat azonban ki kellett a bandának kísérni az állomásig és míg el nem ment a vonat, addig játszaniuk kellett. A muzsika a vonat utasainak is tetszett, ezért pénzt dobtak a cigányoknak. Ekkor az úr így szólt Ugron Gábor Lajos prímáshoz: „Ezt megcsinálhatjátok máskor is.” Azóta napi négy alkalommal játszott a cigányzenekar az újvári állomáson.
A harmadik legenda szerint Teleki Sámuel, a híres Afrika-kutató tért haza egyszer és az újvári állomáson utazott keresztül. Amikor a vonat beért az állomásra, megcsapta a fülét a cigányzene. Kinézett az ablakon és látta, hogy valamilyen oknál fogva a cigányok éppen a vendéglőben zenéltek. Annyira megörült, hogy hosszú évekig tartó utazása után ismét hall otthoni cigányzenét, hogy rögtön alapítványt tett, melynek járulékából bizonyos összeget kap az a cigányzenekar, amely az utasokat zeneszóval köszönti.
Sokan hallották az újvári cigányzenét. Az átutazó perzsa sahnak a perzsa himnuszt is eljátszották. A hagyomány úgy tartja, hogy Erzsébet királyné is átutazott Érsekújváron, és nagyon meghatotta a cigányzene.

Vértesszentkereszt-Mit is rejt a föld mélye


Az Árpád-kor egyik legnagyobb hatalmú nemzetsége, a Csák nemzetség volt a sűrű erdőkkel borított, vadban gazdag Vértes térségének birtokosa. Csákvár lehetett a hatalmi központjuk. Először egy birtokadomány kapcsán fordul elő a kolostor neve (1146). A 12. század első felében épült legkorábbi bencés kolostort sánc és árok övezte. Az egyenes szentélyzáródású templomot, és a délről hozzá csatlakozó kolostor épületét az 1964-1971 között Kozák Éva vezetésével végzett régészeti ásatás során találták meg. A 13. század elején a Csák nemzetség legtekintélyesebb tagja, Ugrin, aki esztergomi érsek (1203). A család másik tagja, Miklós pedig több megye ispánjaként II. András király hűséges embere volt. Ők lehettek azok, akik fölépítették az új, pompás, a Szent Kereszt tiszteletére szentelt templomot és kolostort, amelynek romfalai ma is magasan állnak. A legalább két évtizeden keresztül elhúzódó építkezések során több kőfaragó és építő műhely is dolgozott itt. A templomtól északra épült föl a kolostor négyszöge. A fehér kváderköveket, a pompás faragványokat látva nem vitás, hogy a 13. század egyik legnagyszerűbb kolostora épült föl a Vértesben, amelyet bizonyára legalább egy tucatnyi szerzetes lakhatott.
A 14. század elején a Csákok hatalma erősen lehanyatlott, váraik, birtokaik, így az apátság is I. Károly király kezére került. Támogatta az apátságot, s bizonyára többször föl is kereste a Vértesben vadászgatva Nagy Lajos király (1342-1382). Luxemburgi Zsigmond király (1387-1437) adományaként a Vértes vidék várainak zálogbirtokosai, s egyben az apátság kegyurai a Rozgonyiak lettek, majd a 15. század második felében az Ujlakiak léptek örökükbe. Az apátsággal nem sokat törődtek, elszegényedett. Ujlaki Miklós azt kérte a pápától, hogy a romos, szinte lakhatatlan építmény a bencések helyett hadd kaphassák meg a pálos szerzetesek (1475). Mátyás király folyamodványa eredményeképpen végül a domonkosszerzetesek vehették birtokukba (1478). Amikor Tata vára török kézre került (1543), a szerzetesek elmenekültek, a kolostor gazdátlanná vált.
A térség 1687-es fölszabadítása után alkalmi kincskeresők bolygatták a romot, majd építkezésekhez kezdték elhordani köveit. A 19. században figyeltek föl rá, de csak 1940-ben kezdték területét megtisztítani, s ekkor végeztek kisebb feltárásokat. Az 1964-ben megkezdett régészeti munkák után az 1980-as években került sor állagmegóvásra-helyreállításra, ami évtizedekig tartott. A régészeti leletanyag válogatott darabjai, a legszebb faragott kövek a tatai Kuny Domokos Múzeumállandó kiállításán láthatók. Az Esterházy család tatai angolkertjében álló műromba az apátsági épületek 24 faragott részletét foglalták bele.
A Vértesszentkereszt elnevezés a 19. századból származik. A középkori oklevelekben Szent Kereszt, Udvarhely, Keresztur néven írtak róla.

A Pozsonyi csata / Tovább a filmhez

907. július 4-én kezdődött a pozsonyi csata, melyben a honfoglaló magyarok döntő győzelmet arattak Liutpold bajor őrgróf seregei felett, aki Pannónia visszaszerzése érdekében tört a törzsszövetség területére. Az ütközetben aratott diadal nyomán a Dunántúlon is megszilárdult magyar uralom; ezt követően aztán több mint 120 évig nem lépett ellenséges katona hazánk földjére.
Bár a honfoglalás hivatalos dátumának 895-96-ot tartjuk, őseink letelepedése a Kárpát-medencében egykét évnél jóval hosszabb folyamat volt: a Dunántúl például csak a 900-as hadjárat során került a magyarok kezébe, mely hódítást követően a szállásterületek határa körülbelül a Fischa és Morva folyóknál húzódhatott. Árpád és alvezérei 895 után megsemmisítették Szvatopluk morva nagyfejedelem országát, és megszállták a Keleti Frank Birodalom keleti területeit, ahol szláv fejedelmek és a bajor őrgróf uralkodtak, mint a király vazallusai. Liutpold őrgróf 907-es hadjáratának célja ennek megfelelően a magyarok kiűzése volt, amihez komoly segítséget kapott Gyermek Lajos királytól (ur. 900-911) – pontosabban a nevében kormányzó Hatto mainzi érsektől – a pápától és a német egyháztól is. Becslések szerint Ennsburgban 907 júniusában mintegy 100 000 katona gyűlt össze, akik Liutpolddal és Theotmár salzburgi érsekkel az élen hamarosan megindultak, hogy – a krónika szavai szerint – kiirtsák a magyarokat.
A csatáról annak jelentősége ellenére kevés forrással rendelkezünk; csak német évkönyvek és a küzdelem során elesett előkelőségek nekrológjai alapján tudjuk valamelyest rekonstruálni az eseményeket. Az biztos, hogy Luitpold célja Pozsony – akkori nevén Brezalauspurc – bevétele volt, amit a Duna két partján előrenyomulva, csellel akart végrehajtani; a hadjárat későbbi szakaszában aztán valószínűleg a Dunántúl többi várát akarta elfoglalni. A bajorok igen ravasz módon támadtak a törzsszövetségre, hiszen hadaik gyülekezőjét a szokásos ennsburgi hadi mustra időpontjára tették, így a magyar kémek hosszú ideig nem gyanítottak ellenséges szándékot. A németek két hadoszlopa – az őrgróf serege északon, az érseké délen – június 17-én indult el az Enns folyó partján fekvő vártól, de a gyepűelve őrei erről csak 10 nappal később szerezhettek tudomást.
Miután egyes német előkelőségek halálát a nekrológok június utolsó napjaira teszik, feltételezhetjük, hogy a gyepűt védő harcosok már felvonulás közben is zaklatták Thietmar érsek csapatait, hogy időt nyerhessenek a magyar főseregek összegyűjtésére. A Kárpát-medence nyugat felén letelepedett törzsek időközben becslések szerint 40 000 főnyi könnyűlovasságot küldtek a Pozsonnyal szemben fekvő Duna-partra. Eközben a portyázók állandó zaklatásaikkal kifárasztották a déli bajor hadsereget, és színlelt megfutásaikkal folyamatosan maguk után csalták Thietmar erőit. A magyar csel aztán Pozsonnyal szemben hozott eredményt, ahol az előőrsök bevezették a támadókat egy elzárt medencébe, és a környező magaslatokról támadva tömegével nyilazták, majd vágták le a német harcosokat. A július 4-i – első – csatában az egyházfők seregeinek java része elpusztult, miközben az utánpótlást szállító Sieghart hajóiból jó néhány a – tapló segítségével meggyújtott – tüzes nyilak áldozatául esett.
A győzelem ugyanakkor még csak félsikert jelentett, hiszen a Duna északi partján időközben megérkeztek Luitpold erői is, aki cselből öt nappal lemaradt az érsek mögött. Thietmar katasztrofális veresége azonban keresztülhúzta a herceg számításait, hiszen június 5-én a győztes magyar hadak könnyedén átkelhettek a folyón, majd a Dévényi-szorosban hasonló taktikával megsemmisítették Luitpold erőit is. A két napon át tartó pozsonyi ütközet megtizedelte a bajor méltóságokat, hiszen a harcokban elesett a herceg, Thietmar érsek, és rajtuk kívül még számos püspök és apát is. A győztesek később üldözőbe vették a menekülő keresztény hadakat, és az ellentámadás során a magyar szállásterületet egészen az Enns folyóig tolták ki. A vereség akkora trauma volt a nyugatiak számára, hogy ezután egészen II. Konrád (ur. 1024-1039) 1030-as támadásáig nem vállalkoztak Magyarország meghódítására.
A pozsonyi csata a magyar hadtörténet egyik legfontosabb győzelme volt, melyet őseink elsősorban a reflexíjnak, és nomád harcmodoruknak köszönhettek. A bajorok nem ismerték sem a fegyver hatékonyságát, sem a magyarok taktikáját, ezért túlerejük dacára könnyű prédának bizonyultak a törzsszövetség erői számára. A csata győztes hadvezérének kilétét ugyanakkor máig nem sikerült tisztázni: egyesek szerint Árpád fejedelem irányította Pozsonynál őseink seregeit, mások pedig úgy tartják, éppen az ő halálát – és Zolta hatalomra kerülését – próbálta meg kihasználni a Keleti Frank Birodalom. Ismét mások azt állítják, hogy Árpád ebben a csatában lelte halálát. Bármelyik fejedelem is vezette hadainkat Pozsonynál, hozzájárult a törzsszövetség helyzetének megszilárdulásához, és pontot tett Kárpát-medencei sikeres honfoglalásunk végére.


2017. augusztus 2., szerda

A Kis Pilóta cukrászda./ Folytatás aposztban


1963, Mázsa tér, a KIS PILÓTA cukrászda.
Itt csücsült a HA-LIA lajstromjelű Li-2-es repülőgép egészen 1969-ig, amikor is leégett. Ebben működött a KIS PILÓTA cukrászda. Ennek a helyére később a HA-LIW került. 1973-ban szétbontották. Különösen a gyermekek kedvence volt. A repülőgépen 35 ülőhely várta a kis vendégeket. A pilótafülkét eredeti állapotában hagyták meg a gyermekek részére. A repülőgép körül létesített kerthelyiségben 100 ülőhely volt.

 Vajon ki emlékszik még rá ?





Szentendre anno / Folytatás a posztban




















2017. augusztus 1., kedd

Az " UTASELLÁTÓ" / Folytatás a posztban


 Az utazás vonatokon egyre népszerűbbé vált, tehát jövedelmező vállalkozásnak bizonyult az utasok etetése-itatása, amiért szívesen fizettek az emberek, különösen magasabb színvonalú szolgáltatásokért. A vasúthoz kapcsolódó vendéglátás a 19. század végére – 20. század elejére egyre nagyobb iparággá vált. A vasútállomások igényesen berendezett, és minőségi szolgáltatást nyújtó restijei mellett stabil- és mozgó büfék jelentek meg, de egy hálókocsi kalauz, vagy étkezőkocsi szakács, pincér munkáért (a MÁV-nál "nyugdíjas" állásért) nagyon meg kellett küzdeni.
 Kialakultak a szolgáltató vállalatok, országonként sokszor több cég is versenyzett az utasok kegyeiért. Angliában vasúti vonalanként, illetve országrészenként voltak szolgáltatók (pl. Bornemouth Belle – All Pullman! vagy a Liner Northern Belle – a „Great Rail Cruise” stb.). És természetesen az Orient Express, melynek történetéről tucatnyi könyv és több ezer írás jelent már meg; a világ különösen Agatha Christie egyik legnépszerűbb krimijéből ismeri. A legfontosabb a történetében az, hogy Magyarország, és Budapest mindig fontos állomás volt.

 Magyarországon a MÁV régebbi, felújított vagonjaiból alakult az Utasellátó Nemzeti Vállalat 1948-ban. A háló- és étkezőkocsik kihasználtsága azonban egyre csökkent, a Vállalat tevékenységének mind nagyobb részét jelentették a "szárazföldi" éttermek, állomási büfék és a mozgóárusok. A szakma végét jelentette az, amikor az Utasellátó felállította az első automatáit néhány vonat és autóbusz pályaudvaron (de lehet, hogy ez csak az én véleményem?). Manapság a cég visszakerült a MÁV, azaz a MÁV-START vállalat égisze alá, és néhány nemzetközi járatán újra üzemeltet saját személyzettel melegkonyhás étkezőkocsikat.







Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...