2017. január 31., kedd

A MARGITSZIGETI KIS SZÁLLÓ FÖLEMELÉSE./ Folytatás a posztban

 ÉPÜLETFÖLEMELÉSEK A MARGITSZIGETEN. Az utóbbi években gyakran lehetett olvasni róla, hogy Amerikában a legnagyobb épületeket is fel tudjak emelni, vagy odább tolják, sokszor tetemes távolságra. S mindez méltó bámulatot keltett mindenfelé, bár sokan eleinte hinni sem akarták, hogy ilyesmi lehetséges volna s hajlandók voltak az egészet amerikai humbugnak tekinteni, a mi tudvalevőleg ugyancsak bőven terem minden esztendőben. Sőt midőn bizonyos lett is a dolog s nemcsak házakat, hanem tornyos templomokat is toltak odább, vagy emeltek fel, - még akkor is nagy volt a kétkedők száma, a kik azt mondták, hogy h a az amerikai vasszerkezetű házaknál lehetséges is az ilyesmi, de a mi téglából rakott épületeinknél alig volna kivihető. • Nos, pedig hogy csakugyan föl lehet emelni, tehát odább tolatni is, a mi épületeinket is, arról most már saját szemével győződhetik meg akárki a Margitszigeten, hol eddig már három épületet emeltek fel két-két méternyivel a nélkül, hogy az épületekben a legcsekélyebb hiba esett volna. Sőt oly veszély nélküli a munka, hogy pl. mikor az említett épületek egyikét emelték, — a kis szállodát, - - József főherceg maga is benn időzött addig, míg az épület tizenöt centiméterrel emelkedett.
 Most pedig a negyedik épület fölemeléséhez fogtak, ahhoz, a melyikben az igazgatóság, gyógyszertár stb. van elhelyezve. Az előmunkálatok pár heti időbe kerülnek, míg a fölemelés maga három nap alatt végbe megy. És ez egész idő alatt a benn lakók közül senki sem fog az épületből kiköltözni s úgy élnek benn tovább is, mintha semmi sem történnék. S ami örvendetes, mind ez emelési munkálatokat csupa magyar emberek és Magyarországban készült eszközökkel végzik. Megalakult az «Első magyar épület emelő és toló vállalat" Budapesten, melynek irodája a Dorottya-utca - 11. szám alatt van s Kudelku és Horváth mérnökök vezetése alatt folytatják a valóban meglepő munkálatokat. Még a szükséges emelő csavarokat sem Amerikából szállítják, hanem itthon állítja azokat elő a budapesti Kaszab és Breuer-féle gépgyár.
 Hogy miképp megy végbe a fölemelés, arról fogalmat nyújthatnak ide vonatkozó képeink. Legelőször is az illető épületet kívül-belül körül ássák mintegy másfél méter szóles s ugyanolyan mélységű árokkal. Ebben az árokban az u. n. máglyafákat helyezik el, melyeknek az lesz a rendeltetésük, hogy majd a fölemelendő épület egész súlyát tartsák a munka folyamata alatt. A falak alján át egy-egy méternyi távolban 30 centiméter átmérőjű lyukakat vágnak, melyeken megfelelő vastagságú s három méter hosszúságú tölgyfákat dugnak keresztül; ezek kiálló végei alá pedig, a felek hossza irányában erős fenyőfákat raknak. S a hol a tölgy- és fenyőfa egymásra fekszenek, azon pont alá egy-egy emelő csavart állítanak, mely csavarok a legelőbb említett máglyafákra helyeztetnek el, úgynevezett csavarszékek segélyével. Midőn ez rendben van, minden csavar mellé egy-egy munkás s áll, a kik adott jelre egyszerre megcsavarintják a csavart, mire az épület két milliméterrel emelkedik. S ez így ismétlődik, de mindig külön jelre, míg csak az épület a kellő magasságot el nem érte.
 Ekkor az emelés által származott nyilast kifalazzák, miközben a fákat, csavarokat eltávolították, — és a munka kész. A csavarok mozgatásához egyáltalában nem kívántatik nagy erőfeszítés, mint ezt egyelőre gondolni lehetne, mert hiszen akár félkézzel is lehet a csavart annyira mozdítani, a mennyire egyszerre szükséges s a mint ez az egyöntetű munka kedvéért pontosan meg van szabva. Különben jól meg is oszlik a súly, mert pl. az egyik említett épületet, melynek hossza 43. szélessége 17 méter, súlya pedig 30,000 métermázsa, — 150 csavarral emelte fel ugyanannyi munkás.
 E rövid leírásból látszik, hogy az épület fölemelése, tulajdonkép igen egyszerű dolog s ha a kellő előkészületeket megtették és pontosan dolgoznak, semmiféle veszélytől tartani egyáltalában nem lehet.

 A MARGITSZIGETI KIS SZÁLLÓ felemeléséről 1901. januárjában tudósítottak .

MUNKÁCSY MIHÁLY TEMETÉSE./ Folytatás a posztban

Részlet a VASÁRNAPI ÚJSÁG 1900. május 13. számából .

ELTEMETTÜK Munkácsy Mihályt. A mi benne halandó volt, átadtuk a hazai földnek, annak a drága hazai földnek, a melytől egykor vérző szívvel vált meg a fiatal művész, s a hová visszavágyakozott a mester akkor is, mikor a Hugó Viktor által a világ fővárosának nevezett Paris rakta le lábai elé elismerésének koszorúját.
 Vajha szívére hallgatott volna ! — mondják azok, kik korai végéért az idegeket emésztő világvárost, a nemes ambíció égető lángját okozzák. Vajha visszatért volna hozzánk első nagyobb sikere után, megelégedve azzal az elismeréssel és jutalommal, melyet ez a hálás, de szegény magyar föld nyújthat munkás fiainak. S festette volna itthon az egyszerű, becsületes magyar népet, mely őt első műveinek megalkotására lelkesítette, s melyet ő a soha ki nem hűlő rokon-vérnek vonzalmával és melegével szeretett ! A művész pályafutása azonban másképpen volt megírva a végzet könyvében. Neki az jutott hivatásául, hogy hazájától hosszú időre elszakadva, Istentől nyert nagy tehetségével saját nyugalmának, boldogságának árán szerezzen megbecsültetést, soha el nem múló dicsőséget nemzetének. Neki a magyar géniusz erejét, hatalmát kellett hirdetnie idegen népeknél, a melyek keveset tudtak rólunk, s inkább csak szabadságszeretetéről, s az elnyomatás, lealáztatás éveiben tanúsított nemes kitartásáról ismerték a magyar fajt. Munkácsy a művész ambíciójával s a hazafi lelkesedésével teljesítette ezt a föladatot. Erezte, hogy erejét csak ott fejtheti ki egész teljességében, a hol a lángelme érvényesüléséhez szükséges föltételek nem hiányzanak: a hol ép úgy föltalálható a leviharzott századok gazdag kultúrája, mint a legújabb korszak ezer és ezer vívmánya; a hol a kedvező körülmények összehordtak mindazt, amiből tanúiságot, ízlést és buzdítást meríthet a művész-lélek. Neki világváros kellett ahhoz, hogy szárnyait kibonthassa, hogy az eszmény magasabb régióiba emelkedhessek. És kellett a nagy világnak a művészetért áldozni inkább tudó közönsége is, hogy mindannak alakot, testet adhasson, a mi szívében élt, a mi képzelő tehetségét, elméjét foglalkoztatta. Kérdés, hogy ha mindjárt első sikerei után visszatér hazájába, csak felét is megteremtheti-e azoknak a mesterműveknek, melyek tehetségének hírét s ezzel együtt a magyar szellem alkotó erejének hírét a világ minden részébe elvitték ? Megfestheti-e azokat a világra szóló nagy képeket, melyeknek vándorútja mindenkor valóságos diadal-út volt, s a melyeknek kapcsán mindenkor úgy emlegették a magyar nemzetet, mint a mely ma már nem csak a szabadság őre, hanem a kultúra terén is szerepet visz, s az előretörő, munkás nemzetek sorában követel helyet magának. Mert Munkácsy még a legnagyobb diadalok kábító mámorában is mindenkor erősen hangsúlyozta magyar származását. Nem akart, nem tudott világpolgár lenni, még akkor sem, ha netalán néha megcsendült fülében a költő szava: • művész hazája széles e világ». Ez a nagy faj szeretet, ez az erős hazafiúi érzés magyarázza meg azt a nagy ragaszkodást, azt a tiszteletet és szeretetet, melyet hazájá­ ban iránta még akkor is mindig éreztünk, a mikor távol élt tőlünk, s csak újabb és újabb nagy diadalainak híre jutott el hozzánk. Meg- éreztük, tudtuk, hogy ezek a nagy diadalok, a magyar géniusz, a magyar nemzet diadalai, hogy Munkácsy, a mi Munkácsynk, a messze távolban is közöttünk él, velünk érez, velünk gondolkozik, s csak a kedvező időre várakozik, hogy koszorúival, világhírének nimbuszával visszatérjen, s a magyar kultúra oltárára rakja le mindazt a dicsőséget, melyet lángelméjével és csodás termékenységével a magyar nemzetnek, az ő kedves nemzetének szerzett. Már útban volt haza felé, hogy vágyakozásunkat megvalósítsa. A kérlelhetetlen végzet ekkor toppant eléje: ne tovább! A halandónak, ki glóriafényt követel, előbb meg kell ismernie a szenvedések töviskoszorúját. És Munkácsy hordta ezt a töviskoszorút négy hosszú éven át. A «via crucisi) véget ért. A mester hosszas és kínos szenvedései után most már megnyugodhatik. Porai a hazai földdel vegyülnek össze, azzal a földdel, melyből alkotásaihoz színt, erőt és lelkesedést merített. Emlékének nemzet adózik soha el nem múló kegyelettel.
 Az elhalt mesterről egész sora maradt ránk az érdekesnél - érdekesebb arcképeknek. A mint a hír Munkácsy nevét szárnyaira vette: mindenki bírni óhajtotta képmását s nem csak ő maga osztott szét sok fényképet barátai, ismerősei és tisztelői között, hanem a műkereskedőket és fényképészeket is minduntalan sürgették újabb fölvételekért.



 MUNKÁCSY MIHÁLY SZÜLŐHÁZA MUNKÁCSON. Gyászlobogó leng most ama ház felett is, melyben a nagy művész született s melyen márványlap hirdeti, hogy Munkácsy Mihály bölcsője itt ringott. . . Midőn Munkácsy, már mint világhírű művész 1882. évben március 2-án Munkácsra, szülő­ helyére érkezett, útja diadalmenethez hasonlított. Diadalkapukkal, mozsárlövésekkel, szónoklatokkal, virágkoszorúkkal fogadták s a helybeli és távol vidékről beözönlőit nép lelkesen üdvözölte. Az ünnepelt meghatva fogadta szülőhelye lakóinak tiszta szívből eredt üdvözleteit. Közéletünk számos jelese kisérte ekkor Munkácsyt szülővárosába, köztük Jókai és több kiváló író és művész. Ott volt Munkácsy neje és több rokona is. Március 3-án leplezték le a szülőházra illesztett márvány emléktáblát, melyre Szász Károly által szerzett eme felirat van vésve:  E házban született 1844. február 20-án Munkácsy Mihály. Honszerző Árpád e helyütt pihené ki nagy útját, Sasszeme itt villant őse hazája felé. Itt született Munkácsy Mihály, innen kelé útra S új eszményi hazát hódit a láng-ecsete.» Az itt közölt fénykép azt a jelenetet tünteti fel, midőn néhai Literáty Ödön akkori Munkács-kerületi országos képviselő tartá ünnepi beszédét, melynek elmondása közben ezernyi embertömeg jelenlétében leplezték le az emléktáblát, mely megkoszorúzottan ott a lombfüzérekkel ékített ház falán látszik. 
 Az endenichi halottas szoba. A nagy művész holttestét ugyanazon szobában terítették ki, melyben utolsó éveit töltötte. Az endenichi intézet, mely Bonn mellett fekszik, semmiben sem árulja el szomorú rendeltetését. Egyszerű, de csinos egy emeletes épület, gondosan ápolt kert közepén. Munkácsy utolsó napjaiban elég jól érezte magát e gyógyintézetben és senki sem gondolta, hogy a végső órák már oly közel vannak. Május elsején a beteg állapota hirtelen rosszabbra fordult, úgy hogy az orvos, dr. Helm, táviratban hívta Munkácsynét férjéhez. Munkácsyné sietve utazott Endenichbe, s délelőtt tizenegy órakor érkezett. A beteg ekkor már ágyba kívánkozott, lefeküdt, neje felé fordult megszorította kezét és mondani akart neki valamit, de nem tudta magát kifejezni. Zavarodott tekintettel nézett feleségére és az orvosra. «Ezek utolsó percei», szólt meghatva az orvos. Csakhamar meg is kezdődött a halálküzdelem, mely azonban csak néhány percig tartott. Déli egy órakor Munkácsy Mihály csendesen elszenderedett s elaludt örökre. Virágot, rózsákat hoztak, azzal vették körül halottas ágyát.
 Május 9-ikén délelőtt a budapesti iskolák növendékeit tanáraik vezették hosszú sorban a ravatalhoz. Délután két órakor elzárták a Műcsarnokot, mert a temetés ideje elérkezett.
 Bár a temetés idejét ötödfél órára tűzték ki, már két órakor a városligetnek az Andrássy- útról nyíló torkolata megelevenedett, s aztán egyre jobban szaporodó sokaság igyekezett ott is helyhez jutni. A Műcsarnok előtt az Andrássy-úton, az Erzsébet-kőrúton, a Kerepesi-út külső részén, a hol a gyászmenet a temetőbe ment, megszámlálatlan sokaság sorakozott. A Műcsarnok belseje szűk volt annak a tömérdek előkelőségnek befogadására, m e ly ott megjelent. A palota oszlopos lépcsőzetén is fényes egyenruhákat, közös hadseregbeli tábornokokat és a honvédtiszti aranyos atillákat lehetett látni. A ravatal mögött levő emelvényen gyűltek össze a kormány tagjai, a hadsereg képviselői s közéletünk kitűnőségei, a kik közül ott voltak: Széli Kálmán miniszterelnök, Fejérváry Géza báró, Wlassics Gyula, Lukács László, Hegedűs Sándor, Darányi Ignácz és Plósz Sándor miniszterek, Gromon Dezső, Tarkovich József és Vörösmarty Béla államtitkárok, Lobkovitz Rudolf herceg hadtestparancsnok, Bohonczy György altábornagy, térparancsnok, a honvédség és hadsereg számos törzstisztje, főpapok országgyűlési képviselők s a társadalom és közélet kiváló tagjai. A koporsó mellett most is, mint mióta felállították, művészek 6—6 képviselője állt tiszteleti őrségül. A Műcsarnok előtt az egyesületek sorakoztak és csapatjaik messze kiértek az Andrássy útra, a hol az iskolák növendékei álltak sorban.
  A gyászkocsit a tulipánokon kívül még két pálmaág díszítette két oldalt, a tetőre hajtva. Tisztán látszott a nehéz, nagy koporsó, nemzeti színű selyemmel körülvéve. Az egyetemi ifjúság kivont karddal ment két oldalt. Feketébe burkolt fáklyavivők velők együtt. A kocsik elsejében az özvegy kísérte a koporsót. Közben harsonások adtak jelt a menet érkezéséről, majd a honvéd-zenekar játszott. A gyászmenet a műcsarnoktól csak egy óra múlva ért az Andrássy-úton, Erzsébet-kőrúton a Kerepesi- útra. Csaknem hét órakor jutott a temetőhöz, szép, enyhe, májusi alkonyatkor. Ének mellett vitték a koporsót az örök nyugalomra. Az ősz Dessewffy püspök a sírig gyalog kísérte a koporsót.
Mikor le akarták bocsátani a sírba a koporsót, az özvegy ráborulva zokogott. A mint a koporsót lebocsátották, egész virágözön szakadt utána; ibolya, gyöngyvirág egészen ellepték a koporsót, s ekkor omlott csak rá a föld. Este lett, mire a temetés bevégződött. Némán oszlott szét a gyászkíséret és a temető halotti csöndje ismét helyreállott.  

Az özvegy ajándéka. Munkácsy özvegye, ki a temetés után elutazott Budapestről, értesítette a közoktatási minisztert rokona Brasseur luxemburgi ügyvéd útján, ki Budapestre kísérte, hogy Munkácsy utolsó képének, az «Ecce homo*-nak kidolgozott nagy vázlatát a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozza. 

2017. január 28., szombat

MAJLÁTH BÉLA / Folytatás a posztban

MAJLÁTH BÉLA. 1831—1900.

  Egy régi, érdemes magyar tudós költözött el ismét az élők sorából: Majláth Béla, a Nemzeti Múzeum könyvtárának nyugalmazott igazgatója, a Magyar Tud. Akadémia levelező tagja. Halála hosszú szenvedés után március 23-án következett be Budapesten. Az elhunyt, a ki már mint zsenge ifjú vitézül forgatta a kardot szabadságharcunk véres küzdelmeiben, érettebb korában szívvel-lélekkel a tudományoknak adta magát, s bár a közélet terén is buzgón és sikeresen működött, mégis a tudomány, nevezetesen a történelem és régészet s ezek mellékágainak művelésében találta inkább élte feladatát, s e téren kifejtett munkásságával maradandó érdemeket szerzett. Székhelyi Majláth Béla 1831 június 18-án Andrásfalván, Liptómegyében született. Középiskoláit a miskolci ref. gimnáziumban bevé­gezvén, 1848-ban Temesvárra ment a bölcsé­szeti és jogi tanfolyamot hallgatni. Az akkoriban kezdődött nemzeti küzdelem azonban ővele is félbeszakíttatá tanulmányait, mint annyi sok más ifjúval. Belépett a pesti 13. honvédzászlóaljba, részt vett az egész téli hadjáratban, harcolt Buda ostrománál, hol kétszer kilőtték alóla az ostromhágcsót, de azért egyike volt az elsőknek, kik a bástya falaira feljutottak, a miért is honvéd érdemjelt kapott és hadnagygyá neveztetett ki. Tizenhét csatában vett részt s a szabadságharc leveretése után Erdélyben bujdosott s a dévai hegyek között egy császári dzsidás csapat több társával együtt elfogta. Mint foglyot Temesvárra vitték, melynek kazamatáiból azonban három hónap múlva szökéssel menekült. A következő két évet aztán bujdosással töltötte a felső vidéki vármegyékben, rokonai barátságos és vendégszerető házánál rejtőzvén. Később a fővárosba jött, hogy mérnökké képezze magát. De sorsa úgy hozta magával, hogy ezt a tanfolyamot sem végezhette be. Nagynénje ugyanis, a nagy műveltségű Pongrácz Antónia fiául fogadván, megbízta liptómegyei gazdasága vezetésével. Majláth Béla ekkor magán úton, de annál derekasabban kezdte képezni magát. Elkezdett írogatni is. Különböző lapok és folyóiratok hasábjain sűrűn találkozott költeményeivel, beszélyeivel, tárcáival, vagy komoly politikai és közgazdasági cikkeivel az olvasó. Harminckét éves korában családi tűzhelyet alapított, nőül vévén Szentmiklósi és Óvári Pongrácz Annát.
Az új alkotmányos korszak beálltával élénk részt vett Liptómegye közéletében, s oly népszerű lett, hogy előbb főjegyzővé választotta, majd pedig 1875-ben az alispáni székbe ültette a megye bizalma. Már főjegyző és alispán korá­ban hírnevet szerzett magának, mint fáradhatatlan régiség- és történetbúvár, de kedvenc tudományos foglalkozásának révpartjába csak akkor jutott el, midőn Fraknói Vilmos után a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának igazgatóőrévé neveztetett ki 1879 október 1-én. Itt, az ország egyik leggazdagabb könyvgyűjteményének élén, nyugodtan mélyedhetett el a múlt idők búvárlatába s értékesíthette tanulmányainak eredményét. Kiváló érdemeket szerzett a magyar történelmi forrásgyűjtés és ezek feldolgozása terén. Történelmi, régészeti, heraldikai, iparművészeti szaklapjaink és folyó irataink, évkönyvek, albumok gyakran közöltek tőle tanulmányokat, ismertetéseket. Az akadémiai értekezések sorában is több történelmi tárgyú dolgozata jelent meg. 1886-ban a főváros a Budavár visszavétele kétszázados évfordulója ünnepének alkalmából rendezett történelmi kiállítás vezetését ő reá bízta, a mit kiváló sikerrel végzett. Könyvtárigazgatói hivatalából 1893-ban nyugalomba vonult, de tudományos mozgalmainkban azután is buzgó részt vett. Sokoldalú munkássága a legtöbb hazai és néhány külföldi tudományos intézetnél is méltánylásra talált. A Magyar Tud. Akadémia levelező, számos tudományos társulat pedig bizottsági tagjává választotta; úgy szintén a bécsi, a németországi és a berlini antropológiai társaságok is siettek őt körükbe fogadni. Többször tett nagyobb tanulmányutakat; nevezetesen beutazta Németországot és az előttünk történelmi számos érintkezései mellett is oly kevéssé ismert Lengyelországot, Francia és Olaszország egyes részeit, stb. Mint világlátott, sokat tapasztalt, művelt férfiú, ki az európai nyelvek majd mindenikét saját szorgalmából tanulta meg, igen kedvelt tagja volt a fővárosi társadalomnak, s mindenki iránt tanúsított önzetlen jóindulatával általános elismerést biztosított magának.  

LEGIDŐSEBB GRÓF BETHLEN MIKLÓS. / Folytatás a posztban

1900 január 20.
LEGIDŐSEBB GRÓF BETHLEN MIKLÓS.
1818—1900.
Az országos honvéd-menházban e hó 20-kán délután hunyta le fáradt szemeit a menház
egyetlen törzstisztje , legidősebb gróf Bethlen Miklós, 82 éves korában .
Az elhunytnak atyja gróf Bethlen Imre kamarás és főispán volt, aki, mint a Bethlen-család
legtöbb férfitagja, irodalommal is foglalkozott, anyja gróf Bethlen llóza . Gróf Bethlen Miklós
16 éves korában kadét, majd hadnagy lett a Sándor huszárezredben , amelynek ezredesével,
herceg Würtemberg Sándorral sógorságban állott, mert a herceg szép ifjú neje , gróf Bhédey
Klaudin a közeli rokona volt. A gróf négy év múlva kilépett az ezredből, megnősült s családi
birtokán gazdálkodott. A szabadságharc kezdetén a Küküllő megyei nemzetőrök parancsnoka lett, utóbb a Mátyás-huszárok őrnagyává nevezte ki Bem tábornok , ki fölismervén benne a kitűnő lovast és lóidomítót, lovas tanosztály ­parancsnokká is kinevezte . Bethlen a szabadság ­harc alatt tizennégy csatában vett részt, többek között Nagy-Szeben dicsőséges bevételében is.
A fegyverletétel után egy ideig bujdosott, majd fogságba került, de családja közbenjárására
szabadon bocsáttatott. Az alkotmányos élet helyreálltával szervezett honvédseregbe mint őrnagy lépett be, s a hetvenes évek elején alezredes lett. Ezután nem sokára , előhaladt kora miatt , kilépett a honvédség kötelékéből, s a képviselőháznál nyert alkalmazást mint terem ­biztos, majd a főrendiháznál mint főterembiztos.
E hivatalát 1899 elejéig viselte , amidőn agg kora és betegeskedése miatt nyugalomba vonult s fölvétette magát az országos honvédmenházba , az agg honvédek nyugalmas
otthonába , ahol emlékiratain dolgozgatott.
Csendes visszavonultságban töltötte el itt napjait s csak egyszer lépett ki a honvéd-menház kapuján, a midőn Budavár bevételének ötvenedik évfordulóján öreg bajtársaival együtt ő is kivonult a budai honvédszoborhoz .
Halála előtt öt nappal készítette el végrendeletét,amelyben ereklyéit gyermekeire hagyta (két házasságából négy leánygyermeke maradt). A temetést a család megbízásából régi barátja és bizalmas bajtársa , Szentimrey Kálmán , a menház parancsnoka rendezte .
Koporsóját számos koszorú borította . Végtisztességén nagy számmal jelentek meg rokonai,barátai és bajtársai, szintén ott voltak a képviselő- és főrendiház tisztviselői. A kerepesi
úti temetőbe kísérték az agg honvédet , ki egyike volt ama huszonkét Bethlennek , akik ifjú lelkesedéssel részt vettek a szabadságharcban.

Magyar pásztor emlékek / Folytatás a posztban










IV-ik tábla. Magyar pásztorok tárgyai:

 I, 2, 3,17 és 26. sz. Fekete edények; a kettes, urna alakú tartó, a 22-es veder, parasztfazekas — Fazekas Lajos, Nádudvar — műve, kinek korongja még ma is ló fogon jár;
4, 5, vésett somogyi kabakok, egy ital vízre valók;
6, 7, 22, 24, vésett ivókák különböző helyekről ;
8, 9, hortobágyi «csillagos» pásztor-bicska és villa;
10, heveder csatt, csikósoktól;
11, 12, 27, sótartó tülkök Zemplénből, rézben szépen vésve;
16, igazítható szolgafa, rajta kanáltartó, az utóbbi Jakabszállás cserényeiből;
13, 14, ékes kavarok;
20, sótartók (Nagy-Szalonta);
19, (rühelő szerszáma birkák rühe ellen való kenőkéstartók;
21, szolgafa vasból * kis bográccsal, alatta mesterségesen összerakott koszorú, az úgynevezett «kutya-gerinc», mely arra való, hogy a bográcsot rátegyék, ez megálljon s az abroszt ne kormozza be ;
 29, Sótartó nyírfa-kéregből, melynek kötése és díszítése talál a sarkkörben dívóval (Bárót.) * A Hajdúsági pásztorok következetesen így mondják s ez meg is felel a magyar népnyelv szellemének, mely kőfejfát, kőkeresztfát és rézből való keresztvasat — a nyergen — mond s a miben ki van fejezve, hogy ezek eredetileg fából, illetőleg vasból valók voltak.

V-ik tábla. Magyar pásztorok tárgyai:
 /. Teljes pásztorszerszám: erszény, késtok, somogyi balta, ólmos karikás, kürt, (Somogy, Zemplén, Túrkeve, Ecseg puszta);
2, 3, 4,5. sallangos, részben művésziesen vésett ivótülkök (Zemplénből, Szűts Béla tiszttartó gyűjtése);
6, 7, 8, 9. sótartók, somogyiak; részben magas művészi színen álló vesétekkel (Berzence, Csokonya, Tarnóca, Kálmáncsa, stb.);
10,11, 12. sótartók, zempléniek, részben értékes vesétekkel;
13,14. mondva csinált díszszarv és díszkürt, mely a zempléni magyar pásztorok művészeti színét mutatja. A díszszarv és az 1 alatti nagy szarv Juhász János gulyás műve.
 IX-ik tábla. Tót pásztorok tárgyai:
 Rézcsatos pásztortüsző (opaszok);
2, rezes kalap (sírják);
3, 4, bocskor;
5, 6, szolgafa (kumharik);
7, 8, 20, 21, 22, 23 különböző sajt-ostyepka , stb. — formák;
9, 10, dohányzacskók, középen tarisznya (kapza) hozzávalóval;
12, rezes szíj (remén);
13, 14, szűrő és ivó fakanál;
15, tüszőcsattok (praczka);
16,17, kések (konejar), fegyvernek használták;
18, 19, 25, 26, pajzs alakú, ékes fibulák (szpinka) az ing elejének összekapcsolására ;
24, világló (poszveták), mely a világító forgácsot tartotta a gyertya előtti időben. Fölötte a kősó tartó.

 Xl-ik tábla. Oláh pásztorok tárgyai:
1. Kéreg bödön (gyob), hánccsal varrva (Alsó-Fehér megye);
2, 3, bocskor, felvetett, hegyes orrú ;
6, 7, nyűg, a lovak nyűgözésére, szőrből való ;
8, 9, tilinkók, flageolett hangra ;
10, 11,12,13, fakengyelek (Alsó-Fehér megye);
14, késtok fából (Deliblat);
15, fonaltartó (Pilishegy);
16, acél;
17, rács középső rúdja;
18, kis gyob kéregből;
24, fakürt, Nagy-Bánya vidékéről; szerezte gróf Teleki Géza;
25, dudasíp (Deliblat);
26, tarisznya (Szatmár megye);
22, bocskorfűző vasból;
20, 21, pásztorbotok (Bucsecs);
Egy pillantás arra tanít, hogy a magyar, tót és oláh pásztor tipusa különálló s a míg az elsőben a pásztortól eredő, művészetig emelkedő díszítést találunk s a rajzoló díszítés nagyon fejlett.

2017. január 6., péntek

A Szent Korona visszatérése / Folytatás a posztban

1951-től 1978-ig a koronát az USA Kentucky államában, a Fort Knox katonai támaszponton tárolták, csaknem három évtizeden át. A hidegháború enyhülése nyomán Jimmy Carter elnök a korona Magyarországnak történő visszaadásáról döntött, a jobboldali magyar emigráció nagy részének hangos tiltakozása ellenére. 1978. január 6-án az amerikai népet képviselő küldöttség, Cyrus Vance külügyminiszterrel az élén, ünnepélyesen átadta a Szent Koronát és a koronázási jelképeket Budapesten, az Országházban a magyar nép meghívott képviselőinek. Az eseményen jelen volt a hazai kulturális élet számos ismert személyisége, köztük Illyés Gyula író, Varga Imre szobrász és Kocsis Zoltán zongoraművész. Az államvezetés részéről Lázár György miniszterelnök és helyettese, Aczél György volt ott, valamint Apró Antal, az Országgyűlés akkori elnöke, aki a korona átvételéről szóló hivatalos elismervényt aláírta. A koronát és a jelvényeket a minimálisan szükséges restaurálás után a Magyar Nemzeti Múzeumba vitték, és két évtizeden át ott állították ki.



1978. január 6-án a Szent Korona hazatért Magyarországra. Ott van, ahol a helye: Magyarország fővárosában és a magyar nemzet tulajdonában. E tulajdonjog felől soha semmilyen kétség nem lehetett és az amerikai kormány, amely harminchárom évig őrizte, egy pillanatig sem tekintette a magáénak. Sőt, határozottan szembe szállt olyan jogi magyarázatokkal, amelyek értelmében hadizsákmánynak tekinthető vagy olyan birtoktárgynak, amely súrolja az amerikai tulajdon fogalmát és csak különleges közjogi eljárás után szolgáltatható ki. Az amerikai kormány nézete kezdettől fogva az volt, hogy a magyar koronázási ékszereket megőrzésre vette át 1945-ben, azzal a szándékkal, hogy a jogos tulajdonosnak visszaadja. A jogos tulajdonos pedig nem más, mint a magyar nemzet, és minthogy ennek a nemzetnek a túlnyomó többsége Magyarországon él, formálisan ez ország lakosságának, de valójában az egész magyarságnak adta vissza. Végül a koronát nem az akkori rendszernek, hanem a magyar népnek adta vissza Cyrus Vance külügyminiszter. Az MSZMP főtitkára, Kádár János amerikai kérésre távol maradt az eseménytől. A Szent Koronát a második világháború végén csempészte ki a koronaőrség Magyarországról, hogy az ereklye ne kerülhessen az oroszok kezébe. 1945 május másodikán adták át egy amerikai ezredesnek az ausztriai Eggelsberg közelében, majd később évtizedekig az egyesült államokban, Fort Knoxban őrizték. Jimmy Carter 1978-ban döntött az ereklye visszaadásáról. Döntése nagy vitát váltott ki: ellenezték a kongresszusban és tiltakozott a magyar emigráció egy része is. A Boldogasszony Anyánk valószínűleg a 18. század elején keletkezett. Legkorábbi lejegyzett szövegét Szoszna Demeter, pannonhalmi bencés szerzetes 1715-ös énekeskönyvéből ismerhetjük. A vers szerzője talán rendtársa, Lancsics Bonifác (1737) volt. A legrégebbi dallamcsírája a Deák-Szentes-féle, lejegyzett egyházi énekeket tartalmazó 1774-es énekeskönyvéből ismert. 1793-ban már „nationalis cantitio, azaz nemzeti énekként említik írásos források. Több különböző változata is ismert.


2017. január 2., hétfő

Magyar Szentföld-templom / Folytatás a posztban

Magyar Szentföld-templom egy soha be nem fejezett templom volt, melyet Majsai János Mór ferences atya kezdeményezésére tervezett részben Bauhaus, részben bizánci stílusban Molnár Farkas, és amely a ferences szerzetesrend beruházásában épült meg 1940 és 1949 között. Befejezéséhez nem sok hiányzott volna, de a munkákat 1949-ben leállíttatták, a tetőszerkezet már elkészült részeit is visszabontatták. A monumentális épület ma csonkként áll, évtizedekig levéltárként használták, 2013 óta ismét a ferencesek tulajdona.
 Budapest II. kerületében, a hűvösvölgyi Heinrich István utcában álló Magyar Szentföld-templom építését 1937-ben kezdeményezte P. Majsai János Mór ferences szerzetes, szentföldi hivatali biztos. Elképzelése, amelyet egy 1932-es zarándoklata szült meg, az volt, hogy valósuljon meg egy olyan épületegyüttes, amely a szentföldi kegyhelyek minél pontosabb hazai másaként lehetőséget teremthet a valódi szentföldi utazást maguknak meg nem engedhető szegényebb rétegek számára is a szentföldi zarándoklat élményének megszerzésére. Az úgynevezett Szentföld-mozgalom ezekben az években világszerte erősödést mutatott, így a Budapestre elképzelt templomhoz hasonlók épültek például Washingtonban és a hollandiai Nijmegenben is.
 Molnár Farkas 1938-ban állt elő az első tervváltozatokkal, a Heinrich István u. 5. számú telekre vonatkozóan, amit addigra már meg is várásoltak a ferencesek – jelentős mennyiségű adományból – e templom felépítésének céljára (a szomszédos, 7-es számú telken akkor már működött egy ferencrendi zárda és kápolna, valamint az ugyancsak Majsai által megálmodott Szentföldi Múzeum, amit később a 3-as szám alá költöztettek át). Az első tervekben egy, a később megvalósulthoz hasonló, de egyszerűbb kivitelű, kupolával lefedett, ovális alakú, modernista homlokzatú templom szerepelt, a hozzá csatlakozó 12 kápolnával, amelyeket a zarándokhelyek másolataiként alakítottak volna ki.
 A tervekkel a Szentföldi Hivatal valószínűleg csak részben lehetett elégedett, mert kiutaztatta Palesztinába Molnár Farkast, hogy végezzen részletes építészeti felmérést a lemásolni tervezett kegyhelyekről, és szerezzen minél több benyomást a helyszínen. Az építészre az utazás során nagy hatással volt a jeruzsálemi Szent Sír-bazilika, amit világosan mutatnak azok a változások is, amiket az 1939 augusztusára elkészített harmadik tervváltozatban, a korábbiakhoz képest eszközölt.
A harmadik, az épület főtömbjét illetően már nagyrészt végleges tervben egy külső megjelenését tekintve bizánci hatású épület jelent meg, melynek teljesen körbejárható belső terét a kupola alatt körbefutó ablaksor volt hivatott megvilágítani, hasonlóan a jeruzsálemi bazilika kiképzéséhez. A szakrális térbe a korábban tervezett 12-höz képest 20 oszlop került, és minden oszlopközbe egy-egy kápolna is épült volna, míg a Szent Sír idézet helye középre került, vagyis főoltárrá vált; az építmény egészét illetően pedig csökkent a modernista megoldások száma csökkent.
 Az építkezés a betlehemi barlang 1940. augusztus 4-i alapkőletétele után a kápolnák alapozási munkálataival indultak, ez utóbbi tervváltozat alapján, 1940 nyarán; az építkezést Molnár Farkas személyesen vezette. Közben még tovább finomította a terveket, amikben a legnagyobb változtatás az lett, hogy a főbejárat kiképzését teljes egészében a jeruzsálemi bazilika bejáratának hasonmásaként tervezte meg.
A világháborút a félkész épület különösebb sérülések nélkül úszta meg, Molnár Farkas azonban 1945 januárjában bombatámadás következtében elhunyt, az építkezés vezetését így Szendrő Jenő vette át. A politikai és anyagi nehézségek miatt a munka lelassult, 1949-re így is elkészült a vasbetonból megálmodott kupola ácsolata és vasalata. Ekkor azonban az épületet államosították, a szerzeteseket elhurcolták és elrendelték a tetőszerkezet elemeinek visszabontását is, így a templomból csak a szerkezetkész falak maradtak meg.
 Az épület hosszú ideig üresen, kihasználatlanul állt, a mozdítható építőanyagok egy részét elhordták. Többféle hasznosítási kísérlet után - melyek során működött itt traktorgyári összeszerelő műhely és exportraktár, művésztelep, sőt könnyűzenei koncertek helyszíne is volt - levéltári hasznosításba került. A levéltár előbb 5, majd 10 kilométernyi iratanyagot telepített ide, a jogszolgáltatási szervek iratanyagából, s a belső térben a funkcionalitás érdekében több kisebb átalakítást végeztek - többek között a nyitva álló kápolnákban lefalazással raktárhelyiségeket és irodákat alakítottak ki. [Paradox módon az itt tárolt népbírósági iratok között lehetett kutatni azon pernek az iratait, amelyben Majsai János Mórt 10 év börtönbüntetésre ítélték.]
 Az 1970-es évek végén újabb terv született az épület befejezésére, Pomsár János és Péterfia Borbála munkájaként, immár a levéltári funkciónak megfelelő igénnyel, de ez sem valósult meg.
Miután 2004. novemberében elkészült a Fővárosi Levéltár új épületegyüttese a XIII. kerületi Teve utcában, az intézmény kiköltözött a Heinrich István utcai épületből, amely 2006. január 13. óta műemléki védettséget élvez. 2013-ig az épület a Fővárosi Önkormányzat, míg a körülötte levő telekrészek a II. kerület tulajdonát képezték, 2013 novembere óta ismét egyházi fenntartásban van az ingatlan, kezelője a ferences rendtartomány.
A ferences rend az épülethez tartozó ingatlanon és a közeli telkeken már 1936-tól több olyan funkciót honosított meg, amelyek közvetlenül kapcsolódtak a majdani templom szándékolt funkciójához. A szomszédos, 7-es számú telken szentföldi ferencrendi zárda, árvaház és kápolna létesült, ugyanott nem sokkal később megnyitotta kapuit a Szentföldi Múzeum, amely három teremmel fogadta a zarándokokat és egyéb érdeklődőket. A múzeumot kibővített anyagával már 1937-ben a Heinrich István utca 3-as számú épületbe, a Heinrich Kálmán és neje által végrendeletileg a ferencesekre hagyott villába költöztették át, 1946 végéig mintegy kétszázezren keresték fel.

Elhelyezkedése
Magyar Szentföld-templom (Budapest)
Magyar Szentföld-templom
Magyar Szentföld-templom
Pozíció Budapest térképén
é. sz. 47° 32′ 18″k. h. 18° 58′ 10″
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...