2016. november 18., péntek

Halászat Magyarországon / Folytatás a posztban

 A birtokosok vagy név szerint felsorolt halászok, vagy a faluközösség kötelességévé tették, hogy a tilalmas vizeken halászva a zsákmány meghatározott részét beszolgáltassák. A „halászként” megkülönböztetett jobbágyok esetében az jelentette a halászfoglalkozást, hogy csak halászattal szolgáltak, más úrbéres kötelezettségük nem volt. Bár – a vagyoni összeírások ezt tükrözik – ők is rendelkeztek paraszti gazdasággal. A halászó jobbágyok társadalmi helyzetét jól megvilágítja a sárospataki „magyar szeresi vagy réti halászok” és a „szegedi vagy gyalmos halászok” 1632. és 1648. évi s még a 18. században is megújított rendtartása (Makkai L. 1954: 191–192, 264–265). Az előbbiek, akiket lakóhelyük alapján neveztek magyarszeresieknek s nyolcan voltak, a tilalmas tavakat rekesztették. Az egyik tóból az öreg hal harmadát adták uruknak, az apró hal mind az övéké maradt; a többi tilalmas tóból fogott nagyja halat teljes egészében be kellett szolgáltatniuk. Ezen túl – ami azt is bizonyítja, hogy egész évben folyamatosan halásztak – minden pénteken, nagyböjtkor pedig naponta, közösen egy 10 iccés dézsa halat és csíkot, a Sulymos tóból pedig, amikor annak termése volt, külön-külön egy dézsa sulymot szolgáltattak a konyhára. A gyalmos halászok hatan voltak, s alkalmasint – ők maguk vagy elődeik – a töröknek hódolt Szegedről menekültek Sárospatakra. Heti négy nap (hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton) halászták a tilalmas vizet, s két napon a zsákmány aprajának-nagyobbjának a harmada volt az övék, két napon pedig csak ételükre valót kaptak az apró halból. Két nap semmivel sem tartoztak, tehát ha halásztak, maguknak foghatták a halat. Bár a közös tulajdonú hálójuk, a 114 öl (kb. 200 méter) hosszú gyalom értékesebb halászeszköznek tűnik, mint a réti halászok rekesztőszerszámai, a halászat főfoglalkozás voltában, illetve abban, hogy többségük igavonó állatokkal is rendelkezett, tehát mellesleg földművelést folytatott, nem volt alapvető különbség a két halászcsoport között. Az is a kiegészítő földművelésről árulkodik, ahogyan a gyalmo-sokat – időszakosan – mentesítik a halászat alól: „Amikor az aratast Isten elő hozza,  szabadsagok vagyon az halászoknak az aratasra kimenni es eledelekre valot keresni.”
Halszárítás siófokon

A REKESZTŐHALÁSZAT
A saját konyha szükségletének kielégítésén túl a piacot is számításba vevő paraszthalászok legelterjedtebb fogási módjai és eszközei a rendszeres halvonulást használták ki. A mederbe rögzített fogófejes nádfalazat – a vejsze – az ármentesítések után a vízinövénnyel borított tavak, a valamikori vízfolyásokból, az erekből megmaradt tocsogók fogószerkezete volt. A történeti forrásokból azonban arra következtethetünk, hogy a szabályozás előtt a periodikusan ismétlődő, tehát kiismerhető víz- és halmozgást igyekeztek kihasználni a vejszéző paraszthalászok. A Sárrét vidékén például azért kellett a 18. században a mezőváros elöljáróságának kijelölnie a halászok vészeinek helyét, hogy elejét vegyék a torzsalkodásnak: aki úgy építette, hogy másoké elől teljesen elrekesztette a vonuló halakat, vagy lerombolták a vészét az ellenérdekeltek, vagy a tanács rendelte el az eltávolítását (Szilágyi M. 1992a: 63–75). A varsának azt a változatát, melyet a Sárrét, az Ecsedi-láp vidékén nádtörmelékből-földből felhalmozott gát – hurcagát, csíkgát – átereszeibe, nyílásaiba állítottak, s a mocsár vizének halmozgását használták ki általa, csak a „régi vizes világra” hivatkozó {129.} emlékezésekből ismerjük – eltűntek a mocsarakkal együtt. A 18. századi térképeken viszont rátalált ezekre a közlekedési útként is szolgáló gátakra Ecsedi István (1934: 139–141), ha pedig annak idején térképen is jelölték, okkal következtetett kivételes jelentőségükre.
E rekesztő szerkezetek – a recens gyűjtési tapasztalatok igazolják – két ok miatt lehettek különösen kedveltek a szabályozatlan vizek paraszthalászai körében:
– A megépítésük nem igényelt anyagi befektetést, mert a nád és a vessző a rétek majdnem értéktelen mellékterméke volt; ha a tanács szabályozta is a „nádosztást” (mint a Nagykunság mezővárosaiban), a szükséglet mértékéig ingyen lehetett hozzájutni. A megépítés, a lerakás után – ami persze szakértelmet és munkát kívánt – „magától” fogta a halat: csak ki kellett szedni a vészfejből vagy a varsából a zsákmányt. Ami azért volt különösen előnyös a parasztok számára, mert a halászati munkákat – a vejsze-építést is, a zsákmány kiszedését is – el lehetett végezni a földművelő munkák szüneteiben.
– E fogóeszközökkel automatikusan megoldódott az elfogyaszthatatlan, értékesíthetetlen zsákmány időleges tárolása: akkor szedték ki természetes közegükből a halakat, amikor „ráéheztek” a halételre, illetve amikor érdemes volt piacra vinni.
 Az emelőháló, emecső, csuhé, pók, csempely, tesziveszi egy négyzet alakú léhésből áll, melynek sarkait két keresztbe tett és meghajlított vesszőkáva négy ágához erősítik. A háló mérete az 1 × 1 m-től a 4 × 4 m-ig is terjedhet (Ecsedi I. 1934: 185–192; Solymos E. 1965: 160–166; Szilágyi M. 1995: 60–74). Az egyszerűbb változatoknál a kávák kereszteződéséhez egy rudat kötnek, s ennél fogva karral emelgetik. A nehezebbeknél a rúd végére egy keresztfát szegelnek, amit az emelős a parthoz feszít, és kötéllel húzza fel, majd ereszti vissza a vízbe a hálóját. Ismét más megoldás, ha a nyelet egy villás oszlopba fekteti, és kétkarú emelőként mozgatja. A legnagyobb emelőhálókat csigán át csörlővel emelgetik.
Hogy az emelőzés eredményesebb legyen, vagy beetetik a helyet, hogy a halakat odacsalogassák; vagy olyan helyet keresnek, ahol haljárás van. Ilyenek az átfolyások, a fokok, ahová karókból emelvényt is építenek, és az emelős erre ül (Herman O. 1887–88: I. 499–504).
Az emelőhálót általában öblösre készítik, hogy a hal ki ne ugorjon belőle. A Tolna alatti Duna-szakaszon viszont feszesre húzzák a hálót, de négy sarkán az inakra piskóta alakú fácskát vagy drót pöcköt fűznek, emeléskor, ahogy a háló kiöblösödik, a pöckök az ínon elcsúsznak, azokat összetartják (Solymos E. 1974: 43).
Az emelőhalászat általában a legnagyobb csendben folyik, hogy a halakat el ne zavarják. A csobbantás, mely szintén Baja környékén ismert, ennek épp az ellenkezője. A halász a nyelénél fogott csobbantót, mely 1,5 × 1,5 m-es emelőháló, háromszor a víz felületéhez üti, s úgy teszi le, hogy dobbanjon a fenéken. Néhány perc múlva felhúzza, 15 lépésnyire továbbmegy, újra csobbant. Mint mondják: ez a hang csalja oda a halakat, de csak ősszel és éjszaka eredményes.
Az emelőhálónak van érzős, őrös változata is. A háló fölött átlós irányban 3 szál {173.} zsinórt feszítenek ki, ehhez függőlegesen egy nádszálat erősítenek vagy egy zsinórt vezetnek fel az ujjukhoz. Ha a hal nekiütődik az őrmadzagnak, jelet ad a halásznak. Éjszakai halászatnál a nádszál végére parázsló taplót tűznek, ennek mozgása figyelmezteti a halászt (Herman O. 1887–88: I. 309, 499–504; Andrásfalvy B. 1975: 209) .

KERÍTŐHÁLÓS HALÁSZAT
Sok 16–18. századi adat idézhető arra, hogy zsákmánytömeg elérésére alkalmas tavi kerítőhálókat is használtak a jobbágyparasztok. Olyan hálóféléket tehát, melyek elsősorban az árutermelő halászok üzemét szokták jellemezni, mivel a komoly befektetést feltételező eszközöket csak folyamatos használattal s a zsákmány biztos eladhatóságára számítva lehet rentábilisan működtetni. Ez a látszólagos ellentmondás azonban könnyen feloldható. A „gyalmos társaság” ugyanis nem csupán a háló kezeléséhez szükséges halászbokrot (Herman O. 1887–88: 67–71) jelentette, hanem vagyoni társulást is: a gyalom közös tulajdonban volt. Az előállítási költség nem jelentett tehát egy-egy résztulajdonos számára túl nagy befektetést, különösen ha figyelembe vesszük, hogy – lévén földművelők – maguk termelték meg, dolgozták fel a kendert, s a hálót is maguk kötötték. Ezzel a parasztgazdaságban, házimunkaként előállított nagyhálóval nyilván megérte, ha nem napról napra, hanem csak a halfogásra legkedvezőbb időszakban – télen, jég alatt, illetve tavasszal és ősszel, a mezőgazdasági munkák szüneteiben – halásszanak; olyan rendszerességgel, ahogyan a zsákmány értékesíthető.
Nemcsak maguknak a paraszthalászoknak volt közös tulajdonában a nagyháló, hanem olyan gazdáknak is, akik bérelvén a halászóvizet, halásztattak. A nagyobb részben házimunkaként előállított, kisebb részben vásárolt halászati felszerelésüket tehát közös vállalkozásban hasznosították. A kerítőháló „haszna” ilyen esetben a zsákmány egyharmada volt, mind a történeti, mind a recens adatok ugyanis ezt az elosztási elvet fogalmazzák meg: „a fogott hal egyharmada a halászoké lett, másik harmada a szerszámé, harmadik harmada a tó tulajdonosáé” (például Kiss L. 1961: 69 – Dombrád, Szabolcs m.). A nagyháló közös birtoklása mint a parasztgazdaságok „tőkebefektetése” ilyen adatokkal igazolható: 1777-ben egy özvegyasszony, aki maga {130.} természetesen nem akart halászni, azért emelt panaszt az egyik túrkevei (Jász-Nagy-Szolnok m.) „halásztársaság” ellen, mert a férje halála után helyette új társat vettek be, noha – így érvelt – „a hajóban kötelben is szinte annyi Jussa vagyon, mint akár melyik[nek] a Társaság közül, ugy a hálónak inában”. Hódmezővásárhelyen – ugyancsak a 18. században – egy tanácsi rendelet, mely a hálótulajdonosok érdekében fogalmazódott, a halászokat huzamosabb munkavállalásra kötelezvén, megkülönböztette a hálótartó gazdát, megbízottját-alkalmazottját, a halászmestert és a napszámban halászó legényeket (vö. Szilágyi M. 1992a: 147).
Akár a halászbokoré volt a közös kerítőháló, akár parasztok alkotta bérlőközösség halásztatott vele, mindenképpen az árutermelés szolgálatában állott: a saját konyha szükségletét messze meghaladta az egyszerre partra húzható zsákmány. Ott és akkor halásztak tehát a paraszthalászok kerítőhálóval, ha a városi halpiacon biztosan értékesíteni lehetett a zsákmányt.
 Halászok siófokon

Ráckevei (Soroksári)-Duna.

A HALÁSZAT TECHNIKAI FELTÉTELEI

A SZERSZÁMKÉSZÍTÉS
A halászszerszámokat és segédeszközöket a halászok többnyire maguk készítették el, s készítik még ma is. A megmunkálás technikája a felhasznált anyagtól függ, s ez nem különbözik a házimunkában és a háziiparban szokásos eljárásoktól. A halászatban felhasznált anyagokat három csoportba oszthatjuk:
a) nád, gyékény, fa
b) rostos anyagok (kender, len, pamut, műszál)
c) fémek (vas, ólom).
24. ábra. Hálókötés:
24. ábra. Hálókötés: a) netzkötés; b) parsztkötés, Baja környéke (Bács-Bodrog vm.)
A nádat elsősorban vejszékhez s a kunyhókhoz használták. Az előbbinél a válogatott nádszálakat egyenként helyezik egymás mellé, s gyékénnyel, napjainkban dróttal kötik össze, erősítésül két oldalt több sorban vesszőkből vagy háncssodralékból, esetleg nádból korcot kötöznek rá. Az így elkészített daraboknak lésza a neve (a vejszekészítésre lásd Szilágyi M. 1971: 284–285; Bárdosi J. 1994: 68–70). A kunyhó építéséhez a nádat vastagabb rétegben helyezik a korcok közé.
A gyékényt, a sást, a háncsot, a vékony vesszőt kötözésekhez használják összesodorva.
sövényt – rekesztésekhez, kunyhófalakhoz – úgy készítik, hogy függőlegesen karókat vernek le, s ezek közét hajlékony vesszőkkel ide-oda hajtogatva befonják. A vesszővarsák készítése a kosárkötő technikához tartozik (lásd Szilágyi M. 1995: 150–152). A különböző vastagságú vesszőket, karókat a szerszámok merevítéséhez, kifeszítéséhez nagy mennyiségben használják. Ezek megmunkálásához elegendő a balta és a kés; esetenként előkerül a vonókés vagy a gyalu is.
A deszka haltartók vagy ladikok készítése már az ács- és asztalosmesterséghez tartozik, bár a halászok is értenek hozzá.
A rostos anyagok közül elsősorban a kendert kell említenünk mint a hálók egykor legáltalánosabb anyagát. A kender termelése, kikészítése, megfonása a nők feladata volt. A viszálást – a fonal összesodrását kétszálúra – többnyire már a férfiak végezték (Solymos E. 1965: 77–79). A házi fonalkészítés a gyári fonalak elterjedésével már a {148.} 20. század első évtizedeiben visszaszorult, csak a két világháború utáni anyaghiányos időkben éledt újra, amikor a régi technikákat felelevenítették.
A halászszerszámok döntő többsége hálóból készül. A háló kötését – míg a gyári hálók el nem terjedtek – maguk a halászok végezték, de segített a család is. Egyesek bérmunkában is vállaltak hálókötést.
A hálókötés eszközei a hálókötőtű és a hálókötődeszka (béce, börc), melyeknek a szélessége a szem bőségét is meghatározza. E két segédeszközt nem szálkásodó fából szokták faragni. (A hálókötésről, hálóállításról és -karbantartásról lásd Solymos E. 1965: 79–89; vö. Sziklai Gy. 1982.) A kemény fonalat fonalpuhítón átvezetve megtörik, így vetik fel a tűre. A hálókötésnek két változatát ismerték a magyar halászok. Az egyszerűbb és a régiesebb a nyakkötés vagy parasztkötés. A német céhes halászok révén terjedt el a biztosabb csomót eredményező netzkötés, melyet főleg a hivatásos halászok ismernek. A kötés menete azonos mindkét változatnál. Kezdéskor a deszkára kétszer rácsavarják a fonalat, megkötik, s az így képződött szemet egy szögre akasztják. Ebbe kötnek egymás alá annyi szemet, ahány szem hosszúra a hálót tervezik. Ezt a szemszámot elérve zsinórra szedik, s most már ezekbe a szemekbe kötik a következő sort, s a végére érve megfordulnak. Így haladnak, míg a háló mélységét el nem érik. Egy sor fél szemnek felel meg. A szemek bőségét eredetileg az ujjukkal mérték: ahány ujj belefért, akkora volt a hálószem. Az 1870-es években kiadott megyei szabályrendeletekben írták elő legelőször, majd az 1888. évi halászati törvénybe is belefoglalták (23. §) a legkisebb használható szemméretet, a 4 centimétert vagy 40 millimétert, amit a szem szárán, két csomó közt mértek (vö. Szilágyi M. 1988: 21–22, 34). Ma is ez a méret és a mérési gyakorlat, tehát például egy negyvenmilis hálószem teljes hossza 8 cm.
A kötés közben lehet szaporítani vagy fogyasztani is. Az előbbi esetben két szemet kötnek ugyanabba a szembe, az utóbbi esetben két szemet összefognak. A több száz szem hosszú nagyháló-darabokat úgy készítették, hogy az első sort egy hosszú rúdhoz kötötték, s több halászlegény ült eléje. A bal szélső addig kötötte a második sort, míg kézre esett neki, akkor a tűt átadta a mellette ülőnek, aki folytatta, majd továbbadta. Az első pedig egy új tűt kötött a második sor szélébe, és kezdte kötni a harmadikat. Ha egyedül dolgozók készítettek ilyen nagy hálót, valamilyen állványt vagy ládát szerkesztettek, amire felcsavarták a megkötött hálót. A zsák alakú hálókat körben is köthették, ha viszont lapban kötötték, utólag összevarrták.
A kész háló neve léhés, amit még állítani kell, vagyis a célnak megfelelően kialakítani: kötél-, vessző- vagy farámára szerelni. A léhés felső szemeibe 3–4 mm vastag zsinórt, insléget húznak, s ezzel hurkolják a kötél- vagy fakerethez. A lekötéseket ütésnek, puntnak nevezik. Egy ütésbe 3–4 szem kerül, s a két lekötés távolsága, vagyis az ütés hossza megegyezik a bele kerülő szemek teljes hosszával. Ezt egy vesszővel mérik ki, s a továbbiakban ehhez szabják a távolságokat. Az állítás közben fűzik fel a felső ínra az úszókat, a parákat, melyeket eredetileg fakéregből vágtak ki. Az 1930-as évektől parafát, az 1980-as években műanyag úszókat is használnak paraként. Az alsó ínra egyes hálóknál golyó alakú ólomsúlyokat fűznek, más hálóknál később verik rá az ólmozást.
A fémek közül a halászatban mint súlyozásnak az ólomnak van legnagyobb szerepe. A nagyhálókhoz való ólmot téglába vésett mélyedésbe öntik, a vetőhálóhoz való {149.} golyókat pedig ólomöntő fogóba (lásd Solymos E. 1974: 24–25). A régebben súlyozásra használt kövek, megformált cserépsúlyok, tégladarabok helyett gyakran alkalmaznak hulladék vasdarabokat (a hálósúlyokról lásd Herman O. 1887–88: I. 161–170; Csallány G. 1907). A vesszőgúzsok helyettesítésére a drótnak, a bádog- vagy vaspántnak is szerepe volt az elmúlt évtizedekben.
A különféle hálók gondozásához hozzátartozott a rendszeres szárítás. A kisebbeket faágakra aggatták, a nagyhálókat gyepre, parti kövekre terítették, élő fákra akasztották, de építettek állandó jellegű szárító állványokat is (tericsfa). Ahol elegendő hely volt, egymástól több méterre hosszú póznákat ástak le, s ezekre akasztották száradni a hálót. Ahol kisebb volt a hely, ott állványzatot ácsoltak ilyen célra (Solymos E. 1955b: 459).
A kenderfonal gyorsan rothadt a vízben, ezért a napi szárítás mellett konzerválni is ajánlatos volt (vö. SMJ 1918b). A 19. század közepe óta elterjedt volt a kátrányozás, bár ez nagyon nehézzé tette a hálókat, a ruhát, a kezet pedig bepiszkolta. A varsákat, állítóhálókat rézgálicos oldatban áztatták. Az 1940-es években kezdődött a csersavas impregnálás. Napjainkra a kender- és a pamutfonalat teljesen kiszorította a műszál; az ebből kötött hálókat már nem kell impregnálni.
A horgok, a szigonyok és egyéb vaseszközök készítése a kovácsok munkája volt, így a fémmegmunkálásnak ez a része nem tartozott a halászok szerszámkészítéssel kapcsolatos ismeretanyagához.
A szerszámok folyamatos javítása ugyanolyan fontos feladata volt a halásznak, mint az elkészítés. A kiszakadt hálók foltozása napi munka. Sürgős esetben – munkavégzés közben – a szakadást egyszerűen összehúzzák, később azonban kifoltozzák, szemre reperálják. Ez utóbbi sok gyakorlatot, kombinatív készséget kíván: a mindig más alakban támadt szakadást úgy kell bekötni egyik szemtől a másikig, hogy sehol se kelljen visszamenni vagy a fonalat elvágni. A céhes időkben a foltozás hozzátartozott a mestervizsgához.
 A sekély vízbe került halat legegyszerűbben kézzel kapják el (a kézzel való halfogás különféle módszereiről összefoglalóan: Szilágyi M. 1981; lásd még Banner J. 1929a; Unger E. 1939). A meredek partokba a hal lyukat váj magának, s abban húzódik meg. A halász a vízbe ereszkedik, kitapogatja a lyukat, benyúl, és kopoltyúja mögött megszorítva emeli ki a halat. Nagyobb ügyesség kell a fenéken fekvő halak felszedéséhez. A vízben alábukva mindig a banda közepéből emeli ki a halfogó a halakat. Ha mélyebb a víz, a segítő egy hosszú karót szorít a fenékre, s a halász ezt fogva merül le.
Köves medrű patakoknál a kövek közé bújó halakat szedik ki. Ugyancsak a patakoknál alkalmazható módszer, hogy a vízfolyást egy másik mederbe terelik, s a szárazon maradt halakat szedik össze. Ezt nevezik dugának, dugásnak. Egy idő után visszavezetik a vizet az anyamederbe, s akkor a mellékágat halásszák le (Bátky Zs. 1905).
A csuka szokása, hogy a víz színén, a csatornákban, kisebb vízfolyásokban mozdulatlanul áll. Hajlékony vesszőből vagy drótból hurkot készítenek, hosszú botra kötik, elölről a csuka fejére úsztatják, s egy hirtelen mozdulattal a partra rántják (lásd Dobó F. 1928: 121–122; Gunda B. 1938c; Kovács A. 1987: 48, 64).
Magyarországról nincs igazán hiteles leírásunk a madarakkal való halászatról, ha csak azt nem számítjuk ide, amit Birtalan Szilágyi említ 1827-ből a Nagy-Sárrétről. Eszerint a pákászok a réti sas fiókáit a lábuknál fogva a fészekhez kötötték, hogy el ne repülhessenek. Az anyjuk nappal vadmadarakat, éjjel halakat hordott táplálásukra, olyan mennyiségben, hogy nem győzték elfogyasztani, és reggel a pákászok összeszedték a szép potykákat és csukákat (Györffy I. 1922: 44).
A további módszereket a bódítás címszóval foglalhatjuk össze. Az iszapos fenekű vizet taposással úgy felkeverik, hogy a halak oxigén hiányában fulladozva vergődnek, így könnyű megfogni és összeszedni őket. A pásztorok – az ilyen módszerű halfogás érdekében – marhákkal, lovakkal vagy disznókkal is tapostatták a tavakat (például Banner J. 1929a – összefoglalóan lásd Szilágyi M. 1981: 339–341).
A halaknak méreggel való elbódítása világszerte ismert halfogási módszer. Két változata van. Az egyik, hogy a mérgező növény megfelelő részeit a vízbe szórják, a méreg kioldódik, és az összes halat elbódítja vagy megöli. A másik módszer, hogy mérgezett csalétket szórnak a vízbe, és amelyik hal eszik belőle, elbódul vagy elpusztul tőle. Lényeges, hogy a méreg ne tegye élvezhetetlenné a zsákmányt. A halmérgek alkalmazását a növényföldrajzi körülmények jelentősen befolyásolják. A Kárpát-medencében az Euphorbia- és a Verbascum-félék voltak a leggyakoribbak, melyeknek a nedvét juttatták a vízbe, a Hyoscyamus niger (beléndek) magját pedig összezúzott állapotban a csalétekbe gyúrták bele (Gunda B. 1966c: 65–106; 1967a; 1984).
A robbantás ugyancsak a bódítás körébe tartozik. Egyszerűbb módja, hogy egy üvegbe oltatlan meszet tesznek, bedugaszolják, úgy azonban, hogy a víz beszivároghasson. A vízbe dobva a mész forrni kezd, az üveget szétvágja, s a közelben tartózkodó halakat megöli vagy elbódítja (Gunda B. 1966c: 106–108). Modernebb változat a dinamit vagy – főleg háborús időben – a kézigránát.
Mind a mérgezést, mind a robbantást káros volta miatt az első halászati szabályrendeletek óta szigorúan tiltják (Szilágyi M. 1989a: 42–43).
A kövek alatt meghúzódó pisztrángokat úgy bódítják el, hogy a felettük levő kőre {153.} egy másikkal ráütnek. Télen az átlátszó ún. tükörjég alatt álló hal fölé bunkóval vagy fejszével nagyot csapnak a jégre, majd gyorsan léket vágnak, és kiemelik az elkábult halat (Szilágyi M. 1963).


FOTÓK : Fortepan

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...