2016. november 22., kedd

Magyarok törvénye az Aranybulla / Folytatás a posztban


1222. április 24-én adta ki II. András Fehérváron az Aranybullát, a rendi állam magyar jogrendszerének legfőbb tartóoszlopává váló oklevelet.
Nevét a rajta függő hitelesítő pecsétről, az aranyból készült díszes bulláról kapta, aminek révén gyakran szoktak párhuzamot vonni közte és más „aranybullák” között, például a Magna Charta Libertatumot (1215), vagy a Német Aranybullát (1356) említve. Az Aranybulla kiadásának előzménye a II. András (ur. 1205-1235) kormányzása által kiváltott általános elégedetlenség kirobbanása volt, mely szinte minden joggal bíró társadalmi réteget érintett. A bárók körében az váltott ki feszültséget, hogy András velük szemben külföldi bizalmasainak juttatott számos pozíciót, illetve, hogy szorult anyagi helyzetében a szaracénoktól és a zsidóktól kért pénzügyi segítséget, akik az uzsora révén jelentős befolyást szereztek a magyarországi sókereskedelemben. A szervienseket a királyi befolyás hanyatlása más oldalról érintette negatívan, ők elsősorban jogaik sérelmét, a bárók hatalmaskodását rótták fel Andrásnak, aki a királyi vármegye gyengülése, a birtokok elosztogatása után egyes vidékeken már semmilyen befolyással nem rendelkezett.
A sérelmekből eredő feszültség eredményeként az érdekszövetségre lépő különböző társadalmi csoportok az 1222. évi törvénylátó napokon rákényszerítették II. Andrást követeléseik elfogadására és törvénybe iktatására, ezeket összegezte a kiadott Aranybulla. A Fehérváron kelt oklevélben András ünnepélyesen megfogadta, hogy a vámhelyeket és főbb tisztségeket ezentúl az ország főnemeseinek juttatja majd, illetőleg, hogy szakít addigi politikájával és anyagi helyzetét nem egész megyék eladományozásával próbálja meg stabilizálni. Szintén a királyi gazdaságpolitika kritikája volt az a szakasz is, melyben II. András ígéretet tett arra, hogy egy évnél nem gyakrabban fog új pénzt veretni (Az ún. kamarahaszna ugyanis fontos kincstári bevétel volt: a király bevonta a forgalomban lévő érméket és újakat adott ki, melyek nemesfémtartalma alacsonyabb volt. A különbözet lett a kamara haszna, amivel a szorult helyzetben lévő királyok túl gyakran éltek.).
Ami a szervienseket illeti, az uralkodó biztosította birtokaik adómentességét (a beszállásolás alól is mentesültek) és személyi szabadságukat, illetve katonáskodásukat a határokon túl csak az uralkodó költségén tette kötelezővé. Nekik kedvezett az a pont is, mely kötelezővé tette a sérelmek előadására alkalmas fehérvári törvénylátó napok évenkénti megrendezését. A szervienseket érintő 11 pontban biztosított kiváltságokból eredtek a későbbiek során a Werbőczy István által 1514-ben készített Tripartitum sarkalatos nemesi jogai.
Az Aranybulla szabályozta a földbirtokok öröklődését is, létrehozta a leánynegyedet, melyet a fiúutód nélkül elhalálozó birtokosok leánygyermekei kaptak meg. Az oklevél egyik leghíresebb pontja a 31. szakasz, az ellenállási záradék volt, mely a törvényeket meg nem tartó uralkodó elleni fellépést engedélyezte Magyarország egyházi és világi méltóságai számára. Az Aranybulla 1222. évi formája ugyanakkor korántsem tekinthető véglegesnek: kilenc esztendővel később, fokozott egyházi nyomásra II. András az oklevél megújítására kényszerült, komoly kiváltságokat adományozva az új változatban a klerikusoknak (pl. haszon a sókereskedelemből). Az Aranybullát IV. Béla király is megújította az 1267-es esztendőben, majd 1351-ben I. (Nagy) Lajos is, aki az ősiség (aviticitas) törvényének beiktatásával évszázadokra meghatározta az öröklési rendszert. Mária királyné 1384-ben, Hunyadi Mátyás 1464-ben cselekedett hasonló módon, de koronázási esküjében valamennyi magyar király fogadalmat tett az oklevél jogi rendelkezéseinek megtartására.
Némi változást csak az 1687-es soproni országgyűlés hozott, ahol a rendek Buda visszafoglalása után eltörölték az ellenállási záradékot. Az 1222. évi Aranybulla egyfelől modernizálta a késő Árpád-kor jogrendszerét, másfelől lerakta a rendi társadalom jogi alapjait, szabályozva a kiváltságokat és kötelességeket, évszázadokon keresztül. Az Aranybullát nagyon gyakran az I. (Földnélküli) János (ur. 1199-1216) által 1215-ben kiadott angol Magna Chartához hasonlítják, ám a két dokumentum közötti hasonlóságok feltételezhetően inkább az azonos jellegű orvoslandó problémákból erednek, mint az angol és magyar jogi gyakorlat közötti esetleges kölcsönhatásokból.



Fehérlófia - A teljesség meséje / Folytatás a psoztban

A Hagyaték a magyar szellemi kulturális örökség átörökítésén munkálkodik. Leporolja a magyar múlt szellemi hagyatékának egy-egy darabkájáról a modern korokban rárakódott szennyeződéseket, hogy azok újra a maguk fényességében ragyogjanak. Ezek a mozaikdarabkák - épületek, tárgyak, könyvek, emlékek, történetek, tájak, gondolatok és mindenekelőtt az azokat alkotó és alakító szellemek - hétről hétre a képernyőre kerülnek, hogy végül a soha el nem évülő egyetemes magyar szellemtörténet egészévé, a megújuló magyar hagyománnyá álljanak össze a nézők lelkében.

RÉGI GRAMOFONLEMEZEKET HALLGATVA / Folytatás a posztban

Az Amerikai Kongresszusi Könyvtár oldalán találtam ezeket a ritkaságokat !

felvétel dátuma
1919/08/13
 New York




















2016. november 18., péntek

Metró együttes / Folytatás a posztban

Koncz Zsuzsa énekesnő és a Metró együttes: Latzin Norbert, Brunner Győző, Sztevanovity Dusán, Bokány Ferenc, Sztevanovity Zorán.

1969-ben az együttes megjelentette első albumát, a Metrót, melyen több slágerük hallható, például a Citromízű banán, a Mária volt és az Ülök egy rózsaszínű kádban1970-ben kiadták az első magyar koncertalbumot Egy este a Metro Klubban… címmel. A felvételek egy, a zongorán lévő UHER riportermagnóval készültek; maga az album hatalmas sikert aratott, a Kócos kis ördögök című dal a megjelenés után rögtön sláger lett. Ugyanekkor alakult ki a „klasszikus” Metro utolsó felállása: Schöck Ottó helyére Fogarasi János érkezett.
Latzin Norbert beatzenész (Metró együttes).
Brunner Győző beatzenész (Metró együttes).


1971-ben Frenreisz Károly Presser Gáborral, Laux Józseffel és Barta Tamással megalapította a Locomotiv GT-t. Egy skandináv turné, majd egy kisstadionbeli Atlasz–Metró–Tolcsvay-koncert után Dusán is kivált, mivel nem szerette a folyamatos turnézást.
Az utolsó évben rengeteg zenész fordult meg a Metro-együttesben: Szigeti Béla dobos, a régi-új Elekes Zoltán, Novák András énekes, Hanka Péter szólógitáros, Tihanyi Gyula basszusgitáros és Tóth Béla harsonás. Később Mogyorósi László gitáros, Póka Egon basszusgitáros és Brunner Győző is csatlakozott. Ezek a formációk azonban már nagyon rövid életűek voltak, az együttes 1972 nyarán feloszlott.
Latzin Norbert és Sztevanovity Zorán beatzenészek (Metró együttes).
 Koncz Zsuzsa énekesnő.

A feloszlás óta háromszor léptek színpadra együtt a Metro tagjai. Először 1992 tavaszán adtak koncertet a régi „metrósok” (Brunner-Dusán-Frenreisz-Schöck-Zorán), melynek anyagából a Metro koncert című album született. Második találkozásuk (az időközben elhunyt Schöck Ottó nélkül) az Illés–Metró–Omega Szuperkoncert keretében jöhetett létre 2001június 2-án2006 decemberében, a Syma csarnokban Frenreisz Károly 60. születésnapja alkalmából Zorán, Frenreisz, Fogarasi János és Veszelinov András öt dalt játszott el. Mivel Dusán külföldön volt, helyette Szűcs Antal Gábor gitározott, aki Frenreisszel 1973-ban alapította meg a Skorpiót.
 Sztevanovity Zorán beatzenész (Metró együttes).
Sztevanovity Dusán beatzenész (Metró együttes).
Koncz Zsuzsa énekesnő és a Metró együttes: Brunner Győző, Latzin Norbert, Sztevanovity Zorán, Bokány Ferenc, Sztevanovity Dusán.
Szent Gellért tér, Szent Gellért rakpart - Kelenhegyi út sarok. Koncz Zsuzsa énekesnő és a Metró együttes: Sztevanovity Zorán, Bokány Ferenc, Sztevanovity Dusán, Brunner Győző, Latzin Norbert.


Tagok

1960–1963
  • Sztevanovity Zorán – ének, szólógitár
  • Sztevanovity Dusán – ritmusgitár
  • Rudas András – zongora
  • Mátrai Ferenc – zongora
  • Maka Béla – bőgő
  • Elekes Zoltán - szaxofon
  • Bálint István - dob, ütőhangszerek
1963–1965
  • Sztevanovity Zorán – ének, szólógitár
  • Sztevanovity Dusán – ritmusgitár
  • Latzin Norbert – zongora
  • Maka Béla – bőgő
  • Elekes Zoltán - szaxofon
  • Bálint István - dob, ütőhangszerek
1965
  • Sztevanovity Zorán – ének, szólógitár
  • Sztevanovity Dusán – ritmusgitár
  • Latzin Norbert – zongora
  • Bokány Ferenc – basszusgitár
  • Zentay Antal - szaxofon
  • Brunner Győző - dob, ütőhangszerek
1965–1967
  • Sztevanovity Zorán – ének, szólógitár
  • Sztevanovity Dusán – ritmusgitár
  • Frenreisz Károly – basszusgitár, szaxofon, ének
  • Schöck Ottó – billentyűs hangszerek
  • Brunner Győző - dob, ütőhangszerek
1967–1968
  • Sztevanovity Zorán – ének, szólógitár
  • Sztevanovity Dusán – ritmusgitár
  • Rédey Gábor – basszusgitár
  • Schöck Ottó – billentyűs hangszerek
  • Veszelinov András - dob, ütőhangszerek
1968–1970
  • Sztevanovity Zorán – ének, szólógitár
  • Sztevanovity Dusán – ritmusgitár
  • Frenreisz Károly – basszusgitár
  • Schöck Ottó – billentyűs hangszerek
  • Brunner Győző - dob, ütőhangszerek
1970–1971
  • Sztevanovity Zorán – ének, szólógitár
  • Sztevanovity Dusán – ritmusgitár
  • Frenreisz Károly – basszusgitár
  • Fogarasi János – billentyűs hangszerek
  • Brunner Győző - dob, ütőhangszerek
1971
  • Sztevanovity Zorán – ének, szólógitár
  • Mogyorósi László – ritmusgitár
  • Póka Egon – basszusgitár
  • Brunner Győző - dob, ütőhangszerek
1971. ősz
–1972
  • Sztevanovity Zorán – ének, szólógitár
  • Novák András – ének
  • Hanka Péter – ritmusgitár
  • Elekes Zoltán – szaxofon
  • Tóth Béla – harsona
  • Tihanyi Gyula – basszusgitár
  • Szigeti Béla - dob, ütőhangszerek



Halászat Magyarországon / Folytatás a posztban

 A birtokosok vagy név szerint felsorolt halászok, vagy a faluközösség kötelességévé tették, hogy a tilalmas vizeken halászva a zsákmány meghatározott részét beszolgáltassák. A „halászként” megkülönböztetett jobbágyok esetében az jelentette a halászfoglalkozást, hogy csak halászattal szolgáltak, más úrbéres kötelezettségük nem volt. Bár – a vagyoni összeírások ezt tükrözik – ők is rendelkeztek paraszti gazdasággal. A halászó jobbágyok társadalmi helyzetét jól megvilágítja a sárospataki „magyar szeresi vagy réti halászok” és a „szegedi vagy gyalmos halászok” 1632. és 1648. évi s még a 18. században is megújított rendtartása (Makkai L. 1954: 191–192, 264–265). Az előbbiek, akiket lakóhelyük alapján neveztek magyarszeresieknek s nyolcan voltak, a tilalmas tavakat rekesztették. Az egyik tóból az öreg hal harmadát adták uruknak, az apró hal mind az övéké maradt; a többi tilalmas tóból fogott nagyja halat teljes egészében be kellett szolgáltatniuk. Ezen túl – ami azt is bizonyítja, hogy egész évben folyamatosan halásztak – minden pénteken, nagyböjtkor pedig naponta, közösen egy 10 iccés dézsa halat és csíkot, a Sulymos tóból pedig, amikor annak termése volt, külön-külön egy dézsa sulymot szolgáltattak a konyhára. A gyalmos halászok hatan voltak, s alkalmasint – ők maguk vagy elődeik – a töröknek hódolt Szegedről menekültek Sárospatakra. Heti négy nap (hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton) halászták a tilalmas vizet, s két napon a zsákmány aprajának-nagyobbjának a harmada volt az övék, két napon pedig csak ételükre valót kaptak az apró halból. Két nap semmivel sem tartoztak, tehát ha halásztak, maguknak foghatták a halat. Bár a közös tulajdonú hálójuk, a 114 öl (kb. 200 méter) hosszú gyalom értékesebb halászeszköznek tűnik, mint a réti halászok rekesztőszerszámai, a halászat főfoglalkozás voltában, illetve abban, hogy többségük igavonó állatokkal is rendelkezett, tehát mellesleg földművelést folytatott, nem volt alapvető különbség a két halászcsoport között. Az is a kiegészítő földművelésről árulkodik, ahogyan a gyalmo-sokat – időszakosan – mentesítik a halászat alól: „Amikor az aratast Isten elő hozza,  szabadsagok vagyon az halászoknak az aratasra kimenni es eledelekre valot keresni.”
Halszárítás siófokon

A REKESZTŐHALÁSZAT
A saját konyha szükségletének kielégítésén túl a piacot is számításba vevő paraszthalászok legelterjedtebb fogási módjai és eszközei a rendszeres halvonulást használták ki. A mederbe rögzített fogófejes nádfalazat – a vejsze – az ármentesítések után a vízinövénnyel borított tavak, a valamikori vízfolyásokból, az erekből megmaradt tocsogók fogószerkezete volt. A történeti forrásokból azonban arra következtethetünk, hogy a szabályozás előtt a periodikusan ismétlődő, tehát kiismerhető víz- és halmozgást igyekeztek kihasználni a vejszéző paraszthalászok. A Sárrét vidékén például azért kellett a 18. században a mezőváros elöljáróságának kijelölnie a halászok vészeinek helyét, hogy elejét vegyék a torzsalkodásnak: aki úgy építette, hogy másoké elől teljesen elrekesztette a vonuló halakat, vagy lerombolták a vészét az ellenérdekeltek, vagy a tanács rendelte el az eltávolítását (Szilágyi M. 1992a: 63–75). A varsának azt a változatát, melyet a Sárrét, az Ecsedi-láp vidékén nádtörmelékből-földből felhalmozott gát – hurcagát, csíkgát – átereszeibe, nyílásaiba állítottak, s a mocsár vizének halmozgását használták ki általa, csak a „régi vizes világra” hivatkozó {129.} emlékezésekből ismerjük – eltűntek a mocsarakkal együtt. A 18. századi térképeken viszont rátalált ezekre a közlekedési útként is szolgáló gátakra Ecsedi István (1934: 139–141), ha pedig annak idején térképen is jelölték, okkal következtetett kivételes jelentőségükre.
E rekesztő szerkezetek – a recens gyűjtési tapasztalatok igazolják – két ok miatt lehettek különösen kedveltek a szabályozatlan vizek paraszthalászai körében:
– A megépítésük nem igényelt anyagi befektetést, mert a nád és a vessző a rétek majdnem értéktelen mellékterméke volt; ha a tanács szabályozta is a „nádosztást” (mint a Nagykunság mezővárosaiban), a szükséglet mértékéig ingyen lehetett hozzájutni. A megépítés, a lerakás után – ami persze szakértelmet és munkát kívánt – „magától” fogta a halat: csak ki kellett szedni a vészfejből vagy a varsából a zsákmányt. Ami azért volt különösen előnyös a parasztok számára, mert a halászati munkákat – a vejsze-építést is, a zsákmány kiszedését is – el lehetett végezni a földművelő munkák szüneteiben.
– E fogóeszközökkel automatikusan megoldódott az elfogyaszthatatlan, értékesíthetetlen zsákmány időleges tárolása: akkor szedték ki természetes közegükből a halakat, amikor „ráéheztek” a halételre, illetve amikor érdemes volt piacra vinni.
 Az emelőháló, emecső, csuhé, pók, csempely, tesziveszi egy négyzet alakú léhésből áll, melynek sarkait két keresztbe tett és meghajlított vesszőkáva négy ágához erősítik. A háló mérete az 1 × 1 m-től a 4 × 4 m-ig is terjedhet (Ecsedi I. 1934: 185–192; Solymos E. 1965: 160–166; Szilágyi M. 1995: 60–74). Az egyszerűbb változatoknál a kávák kereszteződéséhez egy rudat kötnek, s ennél fogva karral emelgetik. A nehezebbeknél a rúd végére egy keresztfát szegelnek, amit az emelős a parthoz feszít, és kötéllel húzza fel, majd ereszti vissza a vízbe a hálóját. Ismét más megoldás, ha a nyelet egy villás oszlopba fekteti, és kétkarú emelőként mozgatja. A legnagyobb emelőhálókat csigán át csörlővel emelgetik.
Hogy az emelőzés eredményesebb legyen, vagy beetetik a helyet, hogy a halakat odacsalogassák; vagy olyan helyet keresnek, ahol haljárás van. Ilyenek az átfolyások, a fokok, ahová karókból emelvényt is építenek, és az emelős erre ül (Herman O. 1887–88: I. 499–504).
Az emelőhálót általában öblösre készítik, hogy a hal ki ne ugorjon belőle. A Tolna alatti Duna-szakaszon viszont feszesre húzzák a hálót, de négy sarkán az inakra piskóta alakú fácskát vagy drót pöcköt fűznek, emeléskor, ahogy a háló kiöblösödik, a pöckök az ínon elcsúsznak, azokat összetartják (Solymos E. 1974: 43).
Az emelőhalászat általában a legnagyobb csendben folyik, hogy a halakat el ne zavarják. A csobbantás, mely szintén Baja környékén ismert, ennek épp az ellenkezője. A halász a nyelénél fogott csobbantót, mely 1,5 × 1,5 m-es emelőháló, háromszor a víz felületéhez üti, s úgy teszi le, hogy dobbanjon a fenéken. Néhány perc múlva felhúzza, 15 lépésnyire továbbmegy, újra csobbant. Mint mondják: ez a hang csalja oda a halakat, de csak ősszel és éjszaka eredményes.
Az emelőhálónak van érzős, őrös változata is. A háló fölött átlós irányban 3 szál {173.} zsinórt feszítenek ki, ehhez függőlegesen egy nádszálat erősítenek vagy egy zsinórt vezetnek fel az ujjukhoz. Ha a hal nekiütődik az őrmadzagnak, jelet ad a halásznak. Éjszakai halászatnál a nádszál végére parázsló taplót tűznek, ennek mozgása figyelmezteti a halászt (Herman O. 1887–88: I. 309, 499–504; Andrásfalvy B. 1975: 209) .

KERÍTŐHÁLÓS HALÁSZAT
Sok 16–18. századi adat idézhető arra, hogy zsákmánytömeg elérésére alkalmas tavi kerítőhálókat is használtak a jobbágyparasztok. Olyan hálóféléket tehát, melyek elsősorban az árutermelő halászok üzemét szokták jellemezni, mivel a komoly befektetést feltételező eszközöket csak folyamatos használattal s a zsákmány biztos eladhatóságára számítva lehet rentábilisan működtetni. Ez a látszólagos ellentmondás azonban könnyen feloldható. A „gyalmos társaság” ugyanis nem csupán a háló kezeléséhez szükséges halászbokrot (Herman O. 1887–88: 67–71) jelentette, hanem vagyoni társulást is: a gyalom közös tulajdonban volt. Az előállítási költség nem jelentett tehát egy-egy résztulajdonos számára túl nagy befektetést, különösen ha figyelembe vesszük, hogy – lévén földművelők – maguk termelték meg, dolgozták fel a kendert, s a hálót is maguk kötötték. Ezzel a parasztgazdaságban, házimunkaként előállított nagyhálóval nyilván megérte, ha nem napról napra, hanem csak a halfogásra legkedvezőbb időszakban – télen, jég alatt, illetve tavasszal és ősszel, a mezőgazdasági munkák szüneteiben – halásszanak; olyan rendszerességgel, ahogyan a zsákmány értékesíthető.
Nemcsak maguknak a paraszthalászoknak volt közös tulajdonában a nagyháló, hanem olyan gazdáknak is, akik bérelvén a halászóvizet, halásztattak. A nagyobb részben házimunkaként előállított, kisebb részben vásárolt halászati felszerelésüket tehát közös vállalkozásban hasznosították. A kerítőháló „haszna” ilyen esetben a zsákmány egyharmada volt, mind a történeti, mind a recens adatok ugyanis ezt az elosztási elvet fogalmazzák meg: „a fogott hal egyharmada a halászoké lett, másik harmada a szerszámé, harmadik harmada a tó tulajdonosáé” (például Kiss L. 1961: 69 – Dombrád, Szabolcs m.). A nagyháló közös birtoklása mint a parasztgazdaságok „tőkebefektetése” ilyen adatokkal igazolható: 1777-ben egy özvegyasszony, aki maga {130.} természetesen nem akart halászni, azért emelt panaszt az egyik túrkevei (Jász-Nagy-Szolnok m.) „halásztársaság” ellen, mert a férje halála után helyette új társat vettek be, noha – így érvelt – „a hajóban kötelben is szinte annyi Jussa vagyon, mint akár melyik[nek] a Társaság közül, ugy a hálónak inában”. Hódmezővásárhelyen – ugyancsak a 18. században – egy tanácsi rendelet, mely a hálótulajdonosok érdekében fogalmazódott, a halászokat huzamosabb munkavállalásra kötelezvén, megkülönböztette a hálótartó gazdát, megbízottját-alkalmazottját, a halászmestert és a napszámban halászó legényeket (vö. Szilágyi M. 1992a: 147).
Akár a halászbokoré volt a közös kerítőháló, akár parasztok alkotta bérlőközösség halásztatott vele, mindenképpen az árutermelés szolgálatában állott: a saját konyha szükségletét messze meghaladta az egyszerre partra húzható zsákmány. Ott és akkor halásztak tehát a paraszthalászok kerítőhálóval, ha a városi halpiacon biztosan értékesíteni lehetett a zsákmányt.
 Halászok siófokon

Ráckevei (Soroksári)-Duna.

A HALÁSZAT TECHNIKAI FELTÉTELEI

A SZERSZÁMKÉSZÍTÉS
A halászszerszámokat és segédeszközöket a halászok többnyire maguk készítették el, s készítik még ma is. A megmunkálás technikája a felhasznált anyagtól függ, s ez nem különbözik a házimunkában és a háziiparban szokásos eljárásoktól. A halászatban felhasznált anyagokat három csoportba oszthatjuk:
a) nád, gyékény, fa
b) rostos anyagok (kender, len, pamut, műszál)
c) fémek (vas, ólom).
24. ábra. Hálókötés:
24. ábra. Hálókötés: a) netzkötés; b) parsztkötés, Baja környéke (Bács-Bodrog vm.)
A nádat elsősorban vejszékhez s a kunyhókhoz használták. Az előbbinél a válogatott nádszálakat egyenként helyezik egymás mellé, s gyékénnyel, napjainkban dróttal kötik össze, erősítésül két oldalt több sorban vesszőkből vagy háncssodralékból, esetleg nádból korcot kötöznek rá. Az így elkészített daraboknak lésza a neve (a vejszekészítésre lásd Szilágyi M. 1971: 284–285; Bárdosi J. 1994: 68–70). A kunyhó építéséhez a nádat vastagabb rétegben helyezik a korcok közé.
A gyékényt, a sást, a háncsot, a vékony vesszőt kötözésekhez használják összesodorva.
sövényt – rekesztésekhez, kunyhófalakhoz – úgy készítik, hogy függőlegesen karókat vernek le, s ezek közét hajlékony vesszőkkel ide-oda hajtogatva befonják. A vesszővarsák készítése a kosárkötő technikához tartozik (lásd Szilágyi M. 1995: 150–152). A különböző vastagságú vesszőket, karókat a szerszámok merevítéséhez, kifeszítéséhez nagy mennyiségben használják. Ezek megmunkálásához elegendő a balta és a kés; esetenként előkerül a vonókés vagy a gyalu is.
A deszka haltartók vagy ladikok készítése már az ács- és asztalosmesterséghez tartozik, bár a halászok is értenek hozzá.
A rostos anyagok közül elsősorban a kendert kell említenünk mint a hálók egykor legáltalánosabb anyagát. A kender termelése, kikészítése, megfonása a nők feladata volt. A viszálást – a fonal összesodrását kétszálúra – többnyire már a férfiak végezték (Solymos E. 1965: 77–79). A házi fonalkészítés a gyári fonalak elterjedésével már a {148.} 20. század első évtizedeiben visszaszorult, csak a két világháború utáni anyaghiányos időkben éledt újra, amikor a régi technikákat felelevenítették.
A halászszerszámok döntő többsége hálóból készül. A háló kötését – míg a gyári hálók el nem terjedtek – maguk a halászok végezték, de segített a család is. Egyesek bérmunkában is vállaltak hálókötést.
A hálókötés eszközei a hálókötőtű és a hálókötődeszka (béce, börc), melyeknek a szélessége a szem bőségét is meghatározza. E két segédeszközt nem szálkásodó fából szokták faragni. (A hálókötésről, hálóállításról és -karbantartásról lásd Solymos E. 1965: 79–89; vö. Sziklai Gy. 1982.) A kemény fonalat fonalpuhítón átvezetve megtörik, így vetik fel a tűre. A hálókötésnek két változatát ismerték a magyar halászok. Az egyszerűbb és a régiesebb a nyakkötés vagy parasztkötés. A német céhes halászok révén terjedt el a biztosabb csomót eredményező netzkötés, melyet főleg a hivatásos halászok ismernek. A kötés menete azonos mindkét változatnál. Kezdéskor a deszkára kétszer rácsavarják a fonalat, megkötik, s az így képződött szemet egy szögre akasztják. Ebbe kötnek egymás alá annyi szemet, ahány szem hosszúra a hálót tervezik. Ezt a szemszámot elérve zsinórra szedik, s most már ezekbe a szemekbe kötik a következő sort, s a végére érve megfordulnak. Így haladnak, míg a háló mélységét el nem érik. Egy sor fél szemnek felel meg. A szemek bőségét eredetileg az ujjukkal mérték: ahány ujj belefért, akkora volt a hálószem. Az 1870-es években kiadott megyei szabályrendeletekben írták elő legelőször, majd az 1888. évi halászati törvénybe is belefoglalták (23. §) a legkisebb használható szemméretet, a 4 centimétert vagy 40 millimétert, amit a szem szárán, két csomó közt mértek (vö. Szilágyi M. 1988: 21–22, 34). Ma is ez a méret és a mérési gyakorlat, tehát például egy negyvenmilis hálószem teljes hossza 8 cm.
A kötés közben lehet szaporítani vagy fogyasztani is. Az előbbi esetben két szemet kötnek ugyanabba a szembe, az utóbbi esetben két szemet összefognak. A több száz szem hosszú nagyháló-darabokat úgy készítették, hogy az első sort egy hosszú rúdhoz kötötték, s több halászlegény ült eléje. A bal szélső addig kötötte a második sort, míg kézre esett neki, akkor a tűt átadta a mellette ülőnek, aki folytatta, majd továbbadta. Az első pedig egy új tűt kötött a második sor szélébe, és kezdte kötni a harmadikat. Ha egyedül dolgozók készítettek ilyen nagy hálót, valamilyen állványt vagy ládát szerkesztettek, amire felcsavarták a megkötött hálót. A zsák alakú hálókat körben is köthették, ha viszont lapban kötötték, utólag összevarrták.
A kész háló neve léhés, amit még állítani kell, vagyis a célnak megfelelően kialakítani: kötél-, vessző- vagy farámára szerelni. A léhés felső szemeibe 3–4 mm vastag zsinórt, insléget húznak, s ezzel hurkolják a kötél- vagy fakerethez. A lekötéseket ütésnek, puntnak nevezik. Egy ütésbe 3–4 szem kerül, s a két lekötés távolsága, vagyis az ütés hossza megegyezik a bele kerülő szemek teljes hosszával. Ezt egy vesszővel mérik ki, s a továbbiakban ehhez szabják a távolságokat. Az állítás közben fűzik fel a felső ínra az úszókat, a parákat, melyeket eredetileg fakéregből vágtak ki. Az 1930-as évektől parafát, az 1980-as években műanyag úszókat is használnak paraként. Az alsó ínra egyes hálóknál golyó alakú ólomsúlyokat fűznek, más hálóknál később verik rá az ólmozást.
A fémek közül a halászatban mint súlyozásnak az ólomnak van legnagyobb szerepe. A nagyhálókhoz való ólmot téglába vésett mélyedésbe öntik, a vetőhálóhoz való {149.} golyókat pedig ólomöntő fogóba (lásd Solymos E. 1974: 24–25). A régebben súlyozásra használt kövek, megformált cserépsúlyok, tégladarabok helyett gyakran alkalmaznak hulladék vasdarabokat (a hálósúlyokról lásd Herman O. 1887–88: I. 161–170; Csallány G. 1907). A vesszőgúzsok helyettesítésére a drótnak, a bádog- vagy vaspántnak is szerepe volt az elmúlt évtizedekben.
A különféle hálók gondozásához hozzátartozott a rendszeres szárítás. A kisebbeket faágakra aggatták, a nagyhálókat gyepre, parti kövekre terítették, élő fákra akasztották, de építettek állandó jellegű szárító állványokat is (tericsfa). Ahol elegendő hely volt, egymástól több méterre hosszú póznákat ástak le, s ezekre akasztották száradni a hálót. Ahol kisebb volt a hely, ott állványzatot ácsoltak ilyen célra (Solymos E. 1955b: 459).
A kenderfonal gyorsan rothadt a vízben, ezért a napi szárítás mellett konzerválni is ajánlatos volt (vö. SMJ 1918b). A 19. század közepe óta elterjedt volt a kátrányozás, bár ez nagyon nehézzé tette a hálókat, a ruhát, a kezet pedig bepiszkolta. A varsákat, állítóhálókat rézgálicos oldatban áztatták. Az 1940-es években kezdődött a csersavas impregnálás. Napjainkra a kender- és a pamutfonalat teljesen kiszorította a műszál; az ebből kötött hálókat már nem kell impregnálni.
A horgok, a szigonyok és egyéb vaseszközök készítése a kovácsok munkája volt, így a fémmegmunkálásnak ez a része nem tartozott a halászok szerszámkészítéssel kapcsolatos ismeretanyagához.
A szerszámok folyamatos javítása ugyanolyan fontos feladata volt a halásznak, mint az elkészítés. A kiszakadt hálók foltozása napi munka. Sürgős esetben – munkavégzés közben – a szakadást egyszerűen összehúzzák, később azonban kifoltozzák, szemre reperálják. Ez utóbbi sok gyakorlatot, kombinatív készséget kíván: a mindig más alakban támadt szakadást úgy kell bekötni egyik szemtől a másikig, hogy sehol se kelljen visszamenni vagy a fonalat elvágni. A céhes időkben a foltozás hozzátartozott a mestervizsgához.
 A sekély vízbe került halat legegyszerűbben kézzel kapják el (a kézzel való halfogás különféle módszereiről összefoglalóan: Szilágyi M. 1981; lásd még Banner J. 1929a; Unger E. 1939). A meredek partokba a hal lyukat váj magának, s abban húzódik meg. A halász a vízbe ereszkedik, kitapogatja a lyukat, benyúl, és kopoltyúja mögött megszorítva emeli ki a halat. Nagyobb ügyesség kell a fenéken fekvő halak felszedéséhez. A vízben alábukva mindig a banda közepéből emeli ki a halfogó a halakat. Ha mélyebb a víz, a segítő egy hosszú karót szorít a fenékre, s a halász ezt fogva merül le.
Köves medrű patakoknál a kövek közé bújó halakat szedik ki. Ugyancsak a patakoknál alkalmazható módszer, hogy a vízfolyást egy másik mederbe terelik, s a szárazon maradt halakat szedik össze. Ezt nevezik dugának, dugásnak. Egy idő után visszavezetik a vizet az anyamederbe, s akkor a mellékágat halásszák le (Bátky Zs. 1905).
A csuka szokása, hogy a víz színén, a csatornákban, kisebb vízfolyásokban mozdulatlanul áll. Hajlékony vesszőből vagy drótból hurkot készítenek, hosszú botra kötik, elölről a csuka fejére úsztatják, s egy hirtelen mozdulattal a partra rántják (lásd Dobó F. 1928: 121–122; Gunda B. 1938c; Kovács A. 1987: 48, 64).
Magyarországról nincs igazán hiteles leírásunk a madarakkal való halászatról, ha csak azt nem számítjuk ide, amit Birtalan Szilágyi említ 1827-ből a Nagy-Sárrétről. Eszerint a pákászok a réti sas fiókáit a lábuknál fogva a fészekhez kötötték, hogy el ne repülhessenek. Az anyjuk nappal vadmadarakat, éjjel halakat hordott táplálásukra, olyan mennyiségben, hogy nem győzték elfogyasztani, és reggel a pákászok összeszedték a szép potykákat és csukákat (Györffy I. 1922: 44).
A további módszereket a bódítás címszóval foglalhatjuk össze. Az iszapos fenekű vizet taposással úgy felkeverik, hogy a halak oxigén hiányában fulladozva vergődnek, így könnyű megfogni és összeszedni őket. A pásztorok – az ilyen módszerű halfogás érdekében – marhákkal, lovakkal vagy disznókkal is tapostatták a tavakat (például Banner J. 1929a – összefoglalóan lásd Szilágyi M. 1981: 339–341).
A halaknak méreggel való elbódítása világszerte ismert halfogási módszer. Két változata van. Az egyik, hogy a mérgező növény megfelelő részeit a vízbe szórják, a méreg kioldódik, és az összes halat elbódítja vagy megöli. A másik módszer, hogy mérgezett csalétket szórnak a vízbe, és amelyik hal eszik belőle, elbódul vagy elpusztul tőle. Lényeges, hogy a méreg ne tegye élvezhetetlenné a zsákmányt. A halmérgek alkalmazását a növényföldrajzi körülmények jelentősen befolyásolják. A Kárpát-medencében az Euphorbia- és a Verbascum-félék voltak a leggyakoribbak, melyeknek a nedvét juttatták a vízbe, a Hyoscyamus niger (beléndek) magját pedig összezúzott állapotban a csalétekbe gyúrták bele (Gunda B. 1966c: 65–106; 1967a; 1984).
A robbantás ugyancsak a bódítás körébe tartozik. Egyszerűbb módja, hogy egy üvegbe oltatlan meszet tesznek, bedugaszolják, úgy azonban, hogy a víz beszivároghasson. A vízbe dobva a mész forrni kezd, az üveget szétvágja, s a közelben tartózkodó halakat megöli vagy elbódítja (Gunda B. 1966c: 106–108). Modernebb változat a dinamit vagy – főleg háborús időben – a kézigránát.
Mind a mérgezést, mind a robbantást káros volta miatt az első halászati szabályrendeletek óta szigorúan tiltják (Szilágyi M. 1989a: 42–43).
A kövek alatt meghúzódó pisztrángokat úgy bódítják el, hogy a felettük levő kőre {153.} egy másikkal ráütnek. Télen az átlátszó ún. tükörjég alatt álló hal fölé bunkóval vagy fejszével nagyot csapnak a jégre, majd gyorsan léket vágnak, és kiemelik az elkábult halat (Szilágyi M. 1963).


FOTÓK : Fortepan

2016. november 16., szerda

Székelykapu - Átjáró a tündérkertbe / Folytatás a posztban

 Székelykapuk – szinte nincsen magyar, akinek a pillantását még nem vonta magára e faragott emlékművek egyik-másik a Kárpát medencében vagy akár a világ más tájaira elcsángált példánya. Ám aki már járt ott, ahol e díszes kapuk gyökereiket mélyen a földbe eresztették, azoknak nem csupán a szeme gyönyörködik a látványban, hanem a szívét is átjárja valami megmagyarázhatatlan simogató édes érzés. És a kapu megnyílik… 
A házak előtt ott pompálkodnak a hagyományos a galambbúgos cserfakapuk, amelyek rendszerint igen szép faragványokkal, metszvényekkel és növénydíszlettel vannak ékesítve élénk, kirívó színekkel kiemelve. Ezeknek a kapuknak rendszerint két köríves nyílata van: a nagykapu, melyen szekérrel járnak, és a gyalog vagy kiskapu. A díszítés mellett soha nem maradt el az a felírat, amely a csináltatók nevét és az évszámot mutatja. Nem ritka a 150-200 éves sőt a régebbi ív kapu Székelyföldön, amelyek inkább ékítményből nem pedig szükségből állnak a porták előtt. 
 A székelység mulandó anyagból készült jelképe töretlenül dacol az idővel, és ma is pontosan azt az arcát mutatja, amit évszázadokkal ezelőtt. 
„Székelykaput láncfűrésszel nem lehet ácsolni, mert ahhoz kéz, erő, véső, hit és öröm kell. Mindig szebbre kell törekedni, de soha se térhet el a hagyományos faragási technikájától. Idegen jelkép nem kerülhet rá, mert az a jelkép meg se állna azon a kapun, biztos leszökne róla.” – jegyezte meg Haszmann Pál, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum igazgatója.
Molnár V. József, néplélekrajz kutató szerint nagyon beszédesek a kapuk, de mindenképpen a Napnak a jelképe rajta kell lennie. 
A székelységnek az épített örökségében a legdrágább jelképe a székely kapu, amely egy intézmény, sok mindenről beszél és sok mindenre int. Minden jelkép jelentést hordoz. 
 Böjte Csaba ferencesrendi szerzetes szerint a székely kapuállítással a legények régen bebizonyították szívük választottjának, hogy alkalmasak sok mindenre, hogy érdemes velük foglalkozni, hogy van bennük életerő és lendület. Ezt kellene a mai fiatalság is gyakorolja, egy szép ház vagy egy kapu felhúzásával bizonyítson a szíve választottjának. 
 És, hogy meddig fog létezni Székelyföldön a székely kapu?
„Mindaddig, amíg új áldást hoz a pünkösdi nap, mindaddig amíg őriznek az őrzök és építenek az építők, amíg a világban szétszóródott magyarok magukkal visznek valamit e Tündérkertből addig új kéz vési az új fába az ősi mércét addig áll a székelyek kapuja..."



Rovás - Újraéledő jelek / Folytatás a posztban

A magyar rovásírás a nemzet egyik méltatlanul elfeledett kultúrkincse. Már honfoglaló őseink is használták, de eredete még korábbra nyúlik vissza. Nevét onnan kapta, hogy általában fába (botra), vagy ritkán kőbe vésték, illetve rótták. A rovásból adódik a betűk szögletes jellege, ezeket a jeleket könnyebb volt bevésni, mintha ívesebb betűket használtak volna. Szintén emiatt használták az ún. csoportjeleket és a rövidítéseket. (Lásd. az “Írás szabályai” részben.) Az írás irányultsága (jobbról-balra) pedig abból fakad, hogy könnyebb volt a botot bal kézzel tartani, és jobb kézzel balra haladva írni.
Az elmúlt években szerencsére egyre többet lehet találkozni a rovásírással. Sokan vannak akik büszkén használják ezen ősi írásjeleket, és sajnos akadnak sokan olyanok is akik “démonizalják”.
Azt, hogy mi okozza ezt a nagy megosztottságot talán mindenki sejti… A rovásírás sok más nemzeti örökséggel egyetemben politikai játszmák eszközévé vált, amely beárnyékolja ezen páratlan örökségünk fontosságát.

Elfelejtett anyanyelvünk - Magyar népi jelképtár / Folytatás a posztban

Vallási jelentése volt minden egyes magyar, ősi ornamentumnak, miért is a magyar ornamentika minden egyes motívuma szimbolikus dísz. Jelképezte pedig a teremtő és fenntartó isteni erőnek egyes megnyilvánulásait…

A magyar parasztság a múltból nemcsak egy-egy motívumot, emléktöredéket hozott magával, hanem az egész motívumkincsben, mint összefüggő jelrendszerben benne lappang archaikus világszemléletének sok alapvető eleme is.

Ez a világlátás, a jelekben rögzített és jelekkel közvetített tudás pedig ma is érvényes üzenettel szól az ember helyéről a világmindenségben: feladatáról, lehetőségeiről, természethez való viszonyáról, a természetben és az ember önnön természetében fellelhető törvényszerűségek megfigyeléséről és alkalmazásról, a természetben természetesen és a természettel való együttélésről.
Szarvasábrázolás

Az ázsiai nagyállattartó népeknek a szarvas sokoldalú élményt nyújtott.
A velük való találkozás olyan szarvaskultusz kifejlődéséhez vezetett, amely hitéletüket, mítoszvilágukat mélyen áthatotta.
E népeket a "csodaszarvas" csalogatta szebb tájak és jobb legelők felé. Még a túlvilágra is nem egyszer szarvas vitte őket.

A megélhetés, a bőség, a gazdagság és a termékenység elválaszthatatlan segítőtársa lett az a csodálatos állat, amelyhez egészen közel sohasem sikerült kerülniük.

Őseink levédiai csodaszarvas-mítoszával szinte teljesen azonos szarvasűzés-jelenet látható a dunhunagi 249-es számú Kr.u. III-IV. századból származó barlangtemplomban. Ősi mítoszvilágunkban egy-egy villanásra feltűnő lényében népünk jólétét, az évente levetett agancsa miatt újjászületését vélte felfedezni.

A szarvak az erőt, a becsületet, a termékenységet, a szarvasok pedig a hosszú életet és az újjászületést jelképezték.
Turulmadár

Mi is az a turul?
Nos a turul igazi madár. Ma kerecsensólyomnak hívjuk.

Egyetlen élőhelye manapság a Kárpátmedencében van. A - főleg női sírokból előkerülő - régészeti tárgyakon is jól felismerhető, azonosítható. "Sólyomfoga" van, ami csakis és kizárólag a kerecsensólyom sajátja. 
Csupasz a lába, az összes többi ragadozó madár lába tollas.

Egy dolog hibázik: füle van a madárnak a némelyik fellelt tárgyon.
És nem tollból mint a fácánnak vagy a bagolynak. Hanem változóan, hol kutyáé, hol lóé vagy éppen macskáé. Hogyan lehet ez? A dolog egyszerű! A turulmadár jelkép. Eleinknél is az volt már a szkíta időkben is. És mivel az "igazi" turult senki sem látta, mindenki csak hallott róla (a fülével), az alkotóművész ötvösmester ezt úgy jelezte, hogy fület adott a madárnak. 

A NIMRÚD ősapát jelző Turulmadár tehát a leszármazottaira figyelő, rájuk vigyázó, égbe költözött ősteremtő megszemélyesítője.
Őt követik a vándorok, Ő mutatja a helyes irányt.
A végtelen síkságon élő népek olyan jelképet választottak,  melyet gyakran láttak, ismerték.
A sólyom a magasból jön, így könnyen válhatott az égiek küldöttévé. Az ázsiai népek mindegyikénél szent állat.

Napjel

A természetben élő emberek nagy mértékben ki vannak szolgáltatva a természet erőinek. Az ember korán rájött arra, hogy élete legfontosabb tényezőit - a meleget, a világosságot - a Naptól kapja, ezért mindig tisztelettel tekintett ezen égitest felé.

Népművészetünkben mélyen konzerválódott a napjel szinte minden formája. A napjel ősi tartalmát ugyan a magyar nép rég elfeledte, de formáját hagyományaiban mélyen konzerválta.

Ősi hitregénkben csodálatos szarvas jelenik meg; homlokán fénylik a felkelő Nap, szarva hegyén a Nap fénye megannyi csíkban tündöklik.

Tiszteletének tárgyát először kör alakkal ábrázolta; ennek horgas sugarú kör stílusváltozatát a nép "forgórózsának" mondja; ugyanezt a jelet megtaláljuk Kínában és a belső-ázsiai szőnyegeken. A szőnyegszövés technikája alakította ki a "horogkereszt" alakot, amely a csángóknál éppolyan formában jelenik meg, mint Ázsiában.

A napjel összetettebb stílusváltozatai is ismertek. Így a székely porszarukon rajta van a napkorong tagoltabb formában, széléből a sugarak örvényszerűen csigavonalas gomolyban csapnak fel. Ilyen napjel díszíti a kínai és belső-ázsiai díszkapukat, kolostorok gerendáit, de a székelykapukat is.
A csángó-, a kalotaszegi-, és a székely kapu keleti rokonságát nemcsak szerkezeti, de napjel díszítéses formái is megerősítik.

Népünk nemcsak regős énekeiben őrzött meg a Nap csodálatára vonatkozó jelképeket, de a napfordulókor tartott turkajáráskor az ősi jelek rajzolásával is. Ilyenkor teheneik oldalára kerek napjeleket rajzoltak, hogy a mindent éltető Nap viruló erőben és egészségben tartsa meg hasznos jószágaikat.


Tulipán

A magyar díszítőművészet az évezredek során valóságos képírássá fejlődött. Minden motívum jelentéstartalommal bír, olykor többszörös jelentéstartalommal is.

A növényi díszítőelemek között kiemelkedő helyet foglal el a tulipán. Formája több ezer éve ismert a sztyeppei népek díszítőművészetében.
A tulipán a magyar ornamentika legkedveltebb virága.

Önmagában is egy kompozíció lehet, és mindig a nő jelölője.
Több száz formáját ismerjük, kifejezheti a nő társadalmi helyzetét, családi állapotát, életkorát, élethelyzetét. A ma született leány-gyermektől a haldokló öreg néniig minden életkornak megvan a maga tulipánformája.

A virág tölcséres kelyhe az élet nedvét tartalmazza, és ezáltal gyakran az anyaméhre utal. 

Őseink hittek a gonoszt távol tartó szerepében, ezért kapufélfára faragták (ahogy a mongolok is). 

A tulipános életfa létezése is azt bizonyítja, hogy a tulipán ősi jelkép.

Kimondhatatlanul sok formája, változata van, már maga is egy kompozíció, ugyanakkor áttételes jelképként is kiválóan használható.

Szirmai hasonlítanak a női test kontúrjához, ilyen esetben a nőiességet, termékenységet jelképezheti, de jelentheti a feltárulkozást, a befogadást is. 
Hiszen minden nő spirituális útja a „férfin keresztül” vezet, visszakapcsolja az ősi egységhez, a Nagy Egész -hez. Így teljesednek ki mindketten.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...