2016. március 10., csütörtök

KOSSUTH LEVELEK 2. / Folytatáshoz kattints a posztra

V.
KOSSUTH LAJOS LEVELE NEMESKÉRI KISS MIKLÓSNAK.
TURIN, 1864. JÚNIUS 5.
HL PERSONALIA: 88. D.



Cossila, július 13-k 1861.
Kedves Barátom!
Higgye el nekem, hogy senki a világon, saját édesatyja sem vehetne igazabb szívvel részt Önnek bajaiban, mint én veszek. Sokszor gondolok fájdalmas érzéssel Önre, és mélyen sajnálkozom, hogy magát oly bajba keverte, melyen nem látok módot segíteni. Mert ha igazságos akar lenni, el kell ismernie, hogy nekem, az én helyzetemben a haza érdekében úgy kell óvakodnom, mint a tűztől, hogy a katonai törvények elleni bármely vétség következései ellen valakit részrehajlólag pártfogoljak. Hiában is tenném, annak akit pártfogolni akarnék, nem segíthetnék, ellenben saját tekintetemnek végetlenül ártanék.
Önt, én tiszta keblű hazafinak és becsületes embernek tudom lenni, de fájdalom, szüléi Önnek nevelését elhanyagolták, és különösen, ami a magasabb katonai képzetséget illeti, az arra tartozó tanulmányokkal Önnek sohasem volt alkalma foglalatoskodni. Azonban megvallom, mégis csodálkozom, miként lehetett annyira mellőznie a katonai rendszabályokkali megismerkedést, hogy Ön csak egy percig is kételkedhetett, azon katonai szabályok szempontjából mondhatlanúl komoly felelősség felett, melynek Önmagát azzal a front előtti scenával kitette volt.
Hiszen aki csak egyszer is életében benézett a hadi regulamentumokba, tudnia kell, hogy az egy oly roppant kihágás, melyet Vetter részéről semmi bűn, semmi provokáció sem képes a törvény szemei előtt nem mondom menteni, de még csak enyhiteni is! Parancsnok, nem parancsnok, de tábornok mindenesetre volt Vetter, és tudja-e Ön, hogy neki tökéletes joga volt volna Önt ott helyben saját kezével keresztüllőni, és még csak feddést sem kapott volna érette.
Midőn Önök nekem megírták az esetet Londonba – nőm tanúm –, hogy könnyes szemmel csaptam össze kezemet felkiáltva: Istenem! Hogyan fogjuk szegény Figyelmessyt a főbelövéstől, vagy legalább többévi sáncfogságtól megmenteni.
És megmentettük, megmentettük azáltal, hogy (hála szegény Cavour jóindulatának) sikerült haditörvényszék helyett, csak amúgy házi dologkint conseil disciplinaire útján szépecskén a dolgot elsimítani.
Miért írom ezeket? Azért mert Ön, édes Barátom ahelyett, hogy ezen gondoskodást méltányolná, mindenféle asszonyi pletykákból azt a gyanúsítást húzza ki, hogy Önnek elitéltetése két hónapi letartóztatásra ellenséges indulattal előre kicsinált dolog volt.
Ön a pártfogást még üldözésre magyarázza.
Hogy Önnek el kell ítéltetni valami büntetésre, ezt minden gyermeknek tudnia kellett. Ha tehát Pallavicininé mondotta, hogy Ön valamely várba fog küldetni két hónapra, azt Önnek, ha igazságos akar lenni, nem oda kell torzítania, hogy Ön felett a pálca már előre eltöretett, hanem úgy kell értenie, amint van: hogy ti. remény és öröm fejeztetett ki afelett, hogy Önt sikerül megmenteni; oly útra vitetvén a tárgyalás, melyen reményleni lehetett, hogy egypár havi várfogságon túl a büntetés menni nem fog.
Mert nem az, hogy igazságtalanság történt volna Önnel Barátom!, de fávor, nagy fávor mondhatom, kegyelem történt, melyet bizony nem könnyű dolog volt kicsinálni.
Sajnálom, hogy Ön nem veszen magának fáradságot megismerkedni az olasz hadsereg rendszabályaival, ha ezt tenné, bizony nem követné el azon igazságtalanságot, hogy még Ön panaszkodnék.
Ön a legjobb szándokból indult, de oly dolgot tett, melyet semmi hadtestben a világon semmi jó szándék nem exkuzálhat.
Áttérek levele más pontjaira.
Ön szeret ezeredről szólani mint olyasmiről, ami az Öné, vagy az Öné volt. Ez balkifejezés. De hagyjuk azt. Hanem kérem, neigen emlegesse biz annak az ezrednek alakítását, mint valami nagy érdemet, mert én csak azt mondhatom: adta volna Isten, hogy Önnek sohase jutott volna eszébe az a szerencsétlen gondolat, hogy a világnak minden szemetjét 8 frankjával összecsábítgassa a kikötőben, hogy aztán azokkal egy úgynevezett magyar huszárezeredet alakítson (amely még messze van az ezeredtől). Higgye el, nem tett vele a hazának jó szolgálatot. Emlékezhetik is, hogy én Önt sohasem encouragieroztam erre egy szóval is.
Ami kocsiját, lovait illeti, azt mondja Ön, nincs pénze felhozatni. Fájdalom ha nincs. Higgye el nekem, nem jól cselekedett azokkal a kocsikkal, lovakkal, inasokkali paradirozásokkal. Nemcsak azért, mert bizony jobb lett volna megkímélni a pénzt, hanem azért is, mert az a fényűzés, rossz vért csinált az olaszoknál, rosszat a kormánynál is, aki bizony nem szereti, hogy a magyarok abból a pénzből, mit nekik jóakaratból fizet, kocsikat, inasokat paradirozgassanak, és az olaszoknál irántunk irigykedést gerjesszenek.
Ki lehet-e vinni hogy Önnek kocsiját, lovait ideszállítsák a kormány költségén? Nem tudom, de kétlem. Írtam iránta Turinba, majd megírom mit határoznak.
Hogy Ön az ezred parancsnokságát viszavegye, arról szó sem lehet. Éppoly kevéssé, mint arról, hogy Vetter vagy Sréter visszatétessék. Ezt a kormány szimpliciter megtiltotta.
Tanácslom Önnek, mint jóakaró barátja, ne dobja el amúgy könnyedén azt az Acqui dépőt-beli napidíjt. Ha akarja, magamra vállalom kieszközölni, hogy Önnek nem kellene Acquiban laknia. Lakhatnék ahol tetszik Olaszországban, és holnaponkint átküldetnék Önnek a 150-155 frank; ami évenkint 1825 frank – nem kell azt fitymállani. Sok pénz az annak, akinek nincs. De fájdalom a magyar menekvőknek nem a legerősebb tulajdonuk a pénzzel bánni tudás. Boldog Isten! Minő brilliáns állásba juttattuk Vettert, Srétert, és Figyelmesy alezredes urat. Nem, nem nyughattak, míg semmivé nem tették állásukat; pedig bizony volt idő midőn Vetter Szerelmey gyermekeit oktatta á-b-c-re, hogy mindennapi keserves kenyere legyen; Sréter máról hónapra alig látta magát biztosítva; és Ön, ha voltak is becsületes igyekezete után jó napjai, bizony szintúgy látott keserves napokat is a számkivetésben (csak gondolja meg édes Barátom, minő állapotban hagyta nejét Londonban! egy jószívű, emberséges, de nem éppen a legfényesebb reputációjú zsidóorvos kegyelemkenyerére szorulva!!), és most midőn állását sajnálatos vigyázatlansággal eljátszotta, midőn a hónapokon át húzott gazdag ellátás kocsikra, lovakra, plüschös flunkeykra, soirékra , és hálátlan emberek traktálgatására elment, úgyhogy maga mondaná, hogy nincs pénze – az Acqui dépőt-ról gúnyosan, mint „szegények házáról” beszél.
Én ezen csak csodálkozni tudok, bámulni tudok, de bizony helyeselni nem tudom.
Nem volnék Önnek oly igazszívű jóbarátja, mint vagyok, ha Önhöz, mint testvér testvéréhez, tartózkodás nélküli őszinteséggel nem szólanék; és Ön nem volna méltó barátságomra, ha őszinteségemet nem méltányolná.
Egyébiránt Ön férfiú, én csak véleményt mondhatok, a határozat Önmagától függ.
Ha arra határozza magát, hogy demisszióját adja be, teheti azt a várparancsnokság útján, beküldheti hozzám a hadügyminisztériumhoz juttatás végett, vagy ami leginkább rendszerinti volna, teheti azt Türr tábornok útján, minthogy ő az, akinek divíziójához a légió aggregálva van. Tudósítson szándékáról. Ha beadja demisszióját, iparkodni fogok a gratifikáció iránti kérelmét előmozdítani. Eszközölhető lesz-e? Nem tudom, mert Ön december óta nem garibaldiánus tiszt, hanem az olasz kormány szolgálatában volt, és általa fizetett tiszt. Azonban megpróbálom, mit tehetek. Azt tudom, hogy Sréter is demisszióját adta be, és nem kapott többet ezredes és dandárnok létére egyezer franknál (mennyire számítja Ön, mint alezredes a hat havi gratifikációt?).
Ha valaki ellen panasz emeltetik, első kötelesség azt közleni nyilatkozat végett a panaszlottal. Ön vádjai folytán felszólíttattam Seiter őrnagyot nyilatkozatra. De ha áll az, amit Ön Seiter ellen mond, csodálkozom, hogy Ön azt elhallgatta, midőn Seiter az ezredben szolgált Ön alatt, sőt róla mindig magasztalással szólott. Egyébiránt Seiter nem meghívatás folytán jött ki. Egészen más okból, és a dépőtnál van.
A dépőtra nézve Ön sok gyanúsításokat hoz fel levelében, de generalitásban szól. Ezt így nem hagyhatom. Férfiúnak nyíltan kell fellépni, és szaváért jótállani. Felszólítom Önt, kit ért azalatt, hogy van a dépőtnál aki a hazában „gendarm, finánc vagy polícia volt, és ha otthon volna, a nép bosszúját ki nem kerülhetné”. Ki az, aki lopott vagy más becstelen csínt követett el? Ha Ön ily váddal lép fel, kötelessége megnevezni, kit ért? És vádját be is bizonyítani, vagy azért felelősséget vállalni mindezennel fel is szólítom.
Vagyok és maradok szíves rokonszenvvel
igaz barátja
Kossuth
Figyelmessy Alezredes úrnak.

Bizonyságlevél.
Melynek erejével tanúsítom, hogy midőn a Habsburg–Lotharingi-ház, Magyarország alkotmányának, törvényes függetlenségének, és nemzeti életének elnyomatására intézett hitszegő támadása által a magyar nemzet lételének feltartása végett 1848-ban önvédelmi harcra kényszeríttetett, Figyelmessy Fülöp úr azon hű és határozott hazafiak egyike volt, kik lelkes készséggel siettek véröket és életöket a haza védelmére felajánlani. Annál fogva a Bocskai nevet viselt honvéd huszárezrednél, mint hadnagy alkalmaztatván, fokonkint századossá és századparancsnokká előléptetett, és mint őrnagyhelyettes osztályt vezényelt, számos ütközetekben résztvett a háború végbefejezéséig, és úgy a csatatéren, mint a tábori szolgálatban tiszti kötelességeit úgyis mint bátor katona, és úgyis mint tántoríthatlan hazafi minden alkalommal fellebbvalóinak elégedésére híven és pontosan teljesítette. A háború végével, mint komáromi kapituláns, egy ideig Pesten maradván, azok közé tartozott, kik a haza felszabadításának reményéről soha le nem mondva, tevékenyen működni meg nem szűntek, és mindazon személyes veszélyek között is, melyeknek emiatt kitéve volt, üldözött honfitársainak pártolásával, és áldozatos segélyezésével magát különösen kitüntette; míg végre ezeknek következtében maga is veszélybe jövén, a hazából menekülni kényteleníttetett. Tizenegy éven át, mint menekvő, külföldön tartózkodván elveihez mindig ingathatlanul hű maradt; és ha, és amidőn a hon érdekében oly megbizatások elfogadására volt szükség, melyek életveszéllyel jártak, őt ezeknek elfogadására, és fejének kockáztatásával is teljesítésére mindig késznek találtam, és ismételve használtam is. Kedves kötelességemnek ismerem azt is megemlíteni: hogy őt úgy bal, mint jó szerencsében személyem iránt mindig tántoríthatlanul ragaszkodónak, és igaz és hű barátnak tapasztaltam. Minek is méltánylata jeléül őt 1859-ben, az olasz–osztrák háború alatt, mint az Olaszföldön akkoriban szervezett magyar légióbeli (olasz királyi brevet-tel is megerősített) lovas őrnagyot, magam mellé hadsegédemül alkalmaztam. Ez alkalmazásnak a villafrancai béke általi reményhiúsulás végetvetvén, mint őrnagy, az olasz királyi kormánytól elbocsáttatását nyeré, de amint 1860-ban a hős Garibaldi Dél-Olaszország felszabadítását a szicíliai hadjárattal megkezdé, Figyelmessy őrnagy úr Angliából Garibaldi zászlói alá sietett. Kiáltal is a magát több alkalommal fényesen kitüntetett magyar huszárezred alakításával és parancsnokságával megbizatván, és majdan alezredesi rangra előléptettetvén, Garibaldi seregében, úgy Szicíliában, mint Nápolyban, a hadjárat győzelmes berekesztéséig szolgált; elvégre pedig az általa szervezésbe vett magyar huszárezred parancsnokságát, az olasz királyi kormány által átvett magyar légióban még egy ideig mint alezredes folytatta, míglen a körülmények rangjának megtartásával ideiglenesen aktivitáson kívül tételét szükségessé tették.
Mikről is adom a nevezett Figyelmessy Fülöp Alezredes úrnak jelen bizonyságlevelemet, és őt, mint bátor katonát, tántoríthatlan hazafit, és a szó teljes értelmében becsületes embert, mindazoknak akikhez forduland, jóakaró figyelmébe ajánlom. Kelt: Genuában, Olaszországban, szeptember 16-kán 1861.
A Magyar Nemzeti Igazgatóság Elnöke
Magyarország volt Kormányzója
Kossuth Lajos
IV.
KOSSUTH LAJOS LEVELE NEMESKÉRI KISS MIKLÓSNAK.
HELY NÉLKÜL, 1862 VÉGE.
HL PERSONALIA: 88. D.

[Hely nélkül, 1862 vége] Kossuth levele Kiss Miklós esetleges olasz tábornoki kinevezéséről.

Magányügyi.
A tábornokságról nem felejtkeztem el. Meglesz nemsokára. Ricasolival és Della Roverével ily dolgok nem járták. Ügyekeztem a terrénumot előkészítni a királynál. Figyelmeztettem Ön állására, és hogy mily fontos szolgálatokat tehet neki. Úgy látszik nem ismerte Önt. Amint nevét említém, szegény Kiss Ernővel konfundálta. Enfin azt mondom, meglesz. Hanem járjon kérem egy kissé kezemre. Kövessen el mindent, nekem a királyt érdekelhető valamely fontos, és hacsak lehet,  újságot írni, legalább bizonyost a császár szándokairól (például az 1. pontbani kérdésemet illetőleg), valami olyat, amit a király még nem tud, előzze meg Nigrát és Vimercatit. Aztán írja meg azt nekem diplomatikai jelentésképp franciául, oly formában, hogy a királynak megmutathassam, vagy inkább neki elküldhessem, mert ez egészen más benyomást tesz, mintha szóval mondom, Kiss arról tudósít, hogy stb. Közügyileg is jó szolgálatot tesz vele, mert miután a király confidentiális levelezésre hatalmazott fel, jó volna azt nemcsak tanácsadással, hanem valami fontos és kedves tudósítással kezdenem meg.
K[ossuth]


S[an] Francesco d’Albaro, ápril[is] 2. 1862.
Kedves Barátom!
Éjfél után írom e sorokat, midőn a nehány nap óta irtózatosan szenvedő szegény leányom kissé elcsendesedett. Megnehezedett családi boldogságom felett a sors keze. Szegény Vilmám nagyon nagyon beteg. Szót nem találok leírni, mély bánat és aggodalom által terhelt állapotunkat. És nőm! Szegény nőm!!
Betegünkkel e rideg, segélytelen magányban nem maradhatunk. Holnap Nervibe költözünk, de miként tesszük kocsira, és miként visszük át a beteget, az Isten tudja.
Kérem ezentúl Nervibe címezze leveleit per Gęnes. Saját adresszem alatt, míg más adresse-t adok. Dr. Millingen angol orvos magánintézetében szállásolunk.
Károlyi Sándortól az idezárt távsürgönyt vettem. Kérem keresse fel, és mondja meg neki, hogy holnap (ha Isten megsegít tűrhetően átesnünk az átszállításon), mindenesetre holnapután expediálom Önhöz, ami általa az otthoniaknak izenni valóm van. Kérem, várja azt be minden esetre.
Óhajtanám, hogy Sándor, ha lehet a nagy úrral is, legalább a herceggel mindenesetre, szóljon titkon (ez utóbbit Önnek nem lesz nehéz kicsinálni), és figyelmeztesse az alku veszélyére, öntsön beléjök hitet nemzetünk harcra sóvárgó határozottsága iránt, és világosítsa fel az otthoni helyzetről, és különösen legyen gonddal befolyásunkat azon nyilatkozattal támogatni, hogy szavamnak hihetnek, mert amit én mondok és ígérek, a nemzet mondja és ígéri. Rég sürgetek ily támogatást, nem magamért (nekem nem kell semmi, hisz nekem még az élet is csak bánat és bú), hanem, hogy nekik, a hazának minél sikeresebben használhassak. Nagyon fog hibázni Sándor, ha ez alkalmat elmulasztja. Hiszen lehet a titkot úgy ménagerozni, hogy minden veszély nélkül láthatandja a herceget legalább, ne mulassza el.
Mindenesetre várja be levelemet
hű barátja
Kossuth
Megkaptam minden leveleit, nem veszett el egy is. Majd elszámlálom a dátumokat.


9. Via del Valentino (Borgo Nuovo), Turin, októb[er] 17. 1862.
Kedves Barátom!
Irtózatos év nehezült fáradt fejemre.
Egyetlen leányomat sírba szállítám. Az atyai szív egy ily sebére nincs ír ez életben.
És midőn az anyát, ki e csapás alatt összeroskadozott, magam is vigasztalhatlan, vigasztalnom kellett volna; lelkem erejét emészté a gondolat, hogy nőmet ennyi lelki fájdalmak között egy betegséggel láttam küzdeni, mely már hónapok óta nem hagyott fel egyéb kilátást, mint vagy egy kínos halált, vagy egy halálveszélyes és borzasztón kínos operációt, kétes sikerrel.
E tudomás ón súlyával keblemen éltem át öt hónapot, a legkínosabbakat életemben.
Végre megszakadt minden reményfonal, és nőm a lelkileg-testileg kimerült mártír, irántami és fiai iránti szeretetéből erőt merített, elhatározni magát az operációra, mire az élethezi ragaszkodás nem volt volna képes reábírni.
Irtózat napja volt az.
Irtózatosak a hetek, miket ágya mellett töltöttem.
Hála a könyörületes gondviselésnek, túl vannak élve, és nem roskadtam össze súlyuk alatt. Nőm veszélyen kívül, gyógyulásban van. Már tegnap 8 órát töltött ágyon kívül, és ma először ment végig saját erejével szobáinkon.
Pár nap alatt újra visszatérhetek a közéletbe, melytől a fájdalmak visszatartottak, és a hazafi újra nyakába veheti a kötelességek jármát, miket a természet kötelességei háttérbe szorítottanak.
És a járom terhét hordozni fogom; örömtelenül, elismerés vágya nélkül, de az ernyedetlen kitartás becsületes hűségével.
Ön részt vett és részvétet nyilatkoztatott atyai fájdalmam iránt. Köszönöm, szívemből köszönöm.
De míg annyi, és oly fontos események történtek a politikai téren, Öntől április óta nem vettem levelet.
Ezen csudálkozom.
És sokszor kérdem magamtól, vajon Ön e hosszú hallgatása által nem azt akarta-e tudtomra adni, hogy a hajdani Magyar Nemzeti Igazgatóságnak Klapka tábornok visszalépése folytáni megszűntével Ön is megszűntnek tekinti a politikai viszonyt, melyben irányomban állott volt?
Ha így volna, sajnálanám, nagyon sajnálanám, de ha mégis úgy volna, kérem tudósítson, mert a dolgot sokkal fontosabbnak tekintem, mintsem hogy kétségben maradhassak.
Reménylem minden körülmények közt jóbarátok maradunk. Részemről erről tiszta lélekkel biztosíthatom. De a hosszú hallgatás után, gondolom Ön is természetesnek fogja találni, ha tisztában kívánok lenni aziránt is, vajon számolhatok-e jövendőben is arra, hogy Ön folytatni fogja irányomban a múltbani politikai viszonyt? Mit, hogy tegyen, őszintén óhajtom és szívesen kérem.
Azon feltevésben, hogy maradunk, amint régóta voltunk, egypár szót írok a helyzetről.
Ma hozzák a lapok Drouyn de ľHuysnak Thouvenel helyére neveztetését.
Az impreriális politika a solferinói győzelem óta tele van inconsistens bakugrásokkal. Villafranca, a flotta Gaëta előtt, Mexikó, Montenegro feláldozása, Mihály herceg felbizgatása és aztán elhagyatása stb. Nem átgondolt terv, hanem szeszélyes, önmagávali tisztába nem lét szökdelései.
Hanem, hogy a római kérdésben Napóleon most nem engedett, azt természetesnek találom.
Az olaszok és fél Európa azt mondták volna: mégsem hiában vérzett Garibaldi, mert bukásában is belesrófolta Napóleont Róma kiürítésébe.
A semmibe nem kerülő, olcsó liberalizmusban hangos Anglia meg azt kiáltotta volna: „Lám megijedt az angol meetingektől”
Ismerni kell a francia karaktert. Azon francia uralkodó, kiről az a hír kap lábra, hogy „il a cédé à la pression étrangère”, és még inkább az, hogy „il a eu peur des anglais”, nemsoká maradna székében.
Volt neki egy gyönyörű alkalma, mit elszalasztott. Midőn a római koncíliumra összegyűlt püspökök hetyke kihívó hangon kérkedtek a pápai szék sziklaerejével; ha Nap[óleon] azt izeni Rómába „nagyon örvendek, hogy nincs támaszomra szükség; induljon seregem haza”, egész Európa kacagott volna a komikus látvány felett, miként röppent volna szét halálrémülten Rómából a kivonuló sereg szárnyai alatt a hetyke fekete sereg. Ritka ember tudja használni az elröppenő alkalmat.
Azonban, ha akkor ki nem vonult a császár Rómából, hogy most kivonulni nem fog, midőn kivonulása intimidált engedésre magyaráztathatnék, azt ugyan előre látni nem nagy ész kellett. Bár az én nagy bámulatomra, itt e tájon igen sok ember van, aki nem bírta belátni, hogy Garibaldi oktalan échauffouréjából a római kérdésre hátráltatásnak, nem előmozdításnak kell következni.
Nekem úgy látszik, hogy Thouvenelnek Drouyn de l’Huys általi felváltása annyit tesz, mintha a császár mondaná: „Ah! Vous croyez me pouvoir intimider?”, azért sem.
De ostobább embernek kellene lennie, mint aminő, ha át nem látná, hogy a római okkupáció hosszúra nyújtása nemcsak igazságtalanság Olaszország iránt, hanem politikai bűn önmaga iránt. És azért úgy gondolom, az elekciók manővere által iparkodand magán segíteni, és Rómábóli kivonulását a francia nép akarata iránti respektus színébe öltöztetni. És a nép, mely neki meg nem bocsátotta volna, ha idegen pressziónak engedendett, isteníteni fogja, hogy a francia nép akaratához alkalmazkodandott.
Persze e számítás arra van építve, hogy az események várni fognak jövő tavaszig. Fognak-e? Nem tudom, de ha várni találnak, és az új választási kamara az evakuáció mellett nyilatkozandik, akkor Drouyn de l’Huyst szépen utazni küldik, és Thouvenelt visszaiktatják.
Ezt az első aligha sejti, de csalatkozom-e, ha azt hiszem, hogy a második tudja.
Én mint magyar nem verem falba a fejemet, ha az olaszok Rómát még egy ideig meg nem kapják. Nagyon hujongató nemzet ez. Kapják meg ma Rómát, és két évig csupa örvendezésből semmit sem tesznek. De ha nem kapják, tesznek másvalamit, mert az olasz probléma azok közé tartozik, mik félúton meg nem állhatnak. És az a más csak Velence lehet.
Borzasztó csak reá is gondolni, hogy az olasz agitáció ily impraktikus irányt vett. Róma, és mindig csak Róma; és nem Velence! Mintha Bécs egész Olaszországot megvette volna, hogy a baráttal (kiknek köszönhetik lételüket) ujjat húzzanak, és az ellenséget békében hagyják.
De mert így van, nem akarják-e a Tuilleriákban belátni, hogy tanácsos az olaszok figyelmét más ösvényre terelni? Mert hiában, még egy Napóleonnak sem lehet kellemes dolog, egy tüzes nemzet igazságos panaszaival hosszú ideig dacolni.
Igaz, az olaszok még nem készek egy osztrák háborúra, ha azt egyedül kellene küzdeniök. De Párizs erőt adhatna nekik anélkül, hogy a háborúban egyenes részt kellene vennie.
Ha a császár annyit mondana: ha bele tudjátok az osztrákot manövrírozni, hogy vagy ő támadjon meg titeket, vagy a támadásra nektek plauzíbilisokot szolgáltasson, annyiról asszekurállak, hogy Lombardiát nem engedem megtámadni. Azt mondom az osztráknak: magad állítád fel az elvet [18]59-ben, hogy valaki belligerens is, neutrális is lehet. Ez elv folytán azt mondom: Lombardia nekem adatott, én az olasznak adtam, de nem ingyen.aki Lombardiát támadja meg Savoyt és Nizzát támadja meg. Verekedjetek, amint és ahol tetszik, de Lombardiában nem engedem.
Én, aki tanulmányoztam a helyzetet, itt in loco, minden ágazatában, állítani merem, hogy egy ily biztosítás, mely a Quadrilatért offenzív fontosságától megfosztaná, és dégagerozna 80.000 embert, melynek különben a Minciót kellene őriznie, elég erőssé tenné az olaszt, hogy velünki kombinációban a harcot jövő tavasszal siker kilátással megkezdhesse, mindamellett, hogy a brigandage még mindig dühöng, és hogy Garibaldi magát, és az általa perszonifikált volontaire elemetoktalanul elvesztegette.
Van még más mód is, mellyel a császár Olaszországot segíthetné anélkül, hogy magának a háborúban részt kellene vennie. Az olaszok gyenge oldala a flotta (mi nélkül nem lehet minket 30-40 ezer emberrel a dalmát partokra átvetniök, és enélkül nem lehet az osztrákot legyőzniök). Miért ne ajándékozhatna, vagy adhatna el, vagy kölcsönözhetne a császár egypár vértes és néhány transzport hajót turini barátjának? Miért ne adhatna egy kis bátorítást az elégületlen szerbeknek, hogy az újból felelevenített Keleti kérdés az osztrák figyelmét elfoglalja, és erejét megoszlassa?
Az egész dolog akörül forog: akar-e vagy nem a császár egy erős egységes Olaszországot? Ha nem akar, úgy persze hiában okoskodunk, de ha akar, ellenben Rómát még most elhagyhatni nem véli, nem hiszem lehetetlennek, hogy okkal-móddal meg lehet vele fogatni, miként érdekében áll az olaszok figyelmét Rómától Velencére vonni.
Azt gondolom, most midőn Thouvenel többé nem miniszter, azon intimitás, melyben Ön az ő irányában áll, többet leolvaszthat a rezervált tartózkodásból, mint midőn még hivatalban volt; és alkalmat szolgáltathat Önnek kipuhatolni, lehetséges-e, hogy az e természetű eszmék a Tuilleriákban magoknak utat törhessenek. Eziránt tájékozva lennünk annál inkább életkérdés reánk nézve, minél bizonyosabb, hogy ha még a jövő évről is elkésnék a háború, a mindent külföldről váró, és e várakozásban reményevesztett nemzet tranzakciókba sodortatnék, melyek – hacsak egy nagy európai rázkódtatás nem jő közbe –, hazánkat még sok időre az osztrák markában hagynák.
Köszönettel veendem időnkénti tudósításait.
Őszinte tisztelettel
igaz barátja
Kossuth


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...