2016. február 14., vasárnap

Pusztamarót, történelmi emlékhely / Folytatáshoz kattints a posztra


Kisfaludy Sándor: Dobozi Mihály és hitvese


Gyermek-királyt s oly hadvezért,
  Ki erején felűl mer,
Ád az Isten haragjában
  A nemzetnek, kit megver;
Így volt akkor, hogy Mohácsnál
  Lajos király elveszett,
És a magyar a töröknek
  Másfél százig rabja lett.
Rettenetes emlékezet!
Te Várnával foghatsz kezet!
  Csakhogy akkor még örök
  Nem lett nálunk a török.

             
Mohács! Mohács! te hazámnak
  Legsiralmasb vérhelye!
Nemzetem nagy temetője!
  Gyomrod mennyit elnyele! -
Szabadságát, boldogságát
  És nemzeti életét,
Sőt nevét is a magyarnak,
  Mely most kicsiny és setét! -
Ott tiprá, hajh! a sorskerék
Porba egy nagy, dicső s derék
  Nemzet testét és fejét,
  Hatalmát és erejét!

              3.

Tízszer annyi volt a török,
  Mint a magyar; s diadalt
Csak úgy nyert, hogy megújítván
  Többször is a viadalt,
A magyarnak vitézsége
  Végtére kifáradott
S vagy meghalt, vagy Lajos este
  Után széjjelszakadott.
Hajh! s most Buda s Mátyás vára
A győzőnek kaput tára!
  S a királyi székben ott
  Törvényt török kény szabott.

              4.

Az oszmánnak telhetetlen
  Szomja, magyart vért szívni,
S Hunniának minden kincsét
  A félholdnak megvívni,
Csapatonként eregette
  Budáról ki bajnokit,
A nemzetet öldökölni,
  S felprédálni birtokit,
A magyarok csoportokban,
Falúkban és városokban,
  Itt-ott öszvegyűlének,
  Hogy bátrabbak lennének.

              5.

Egy ily csoport Maróthon volt!
  Félelmek és remények
Között vártak ott szerencsét -
  Zápolyától - szegények!
Ezek között Dobozy úr
  És csuda szép hitvese,
Visszamenni jószágára
  Hírt és időt ott lese.
Mohácsnál jól vitézkedett;
Élte ott megmenekedett;
  De, hajh! veszett volna bár!
  Mert ő rá itt több rossz vár.

              6.

Alig nyugvék meg a török
  Buda körül, egy csapat
Vér és zsákmány után járván,
  Véletlen Maróthra hat;
S megsejtvén az ott lappangó
  Magyarokat s kincseket,
Sovár tűzzel rajtok ütve
  Bekeríti ezeket;
És Maróthot ostromolván,
S a makacsot káromolván,
  Életével biztatja,
  Ki még magát megadja.

              7.

De a magyar, őseinek
  Követvén itt is nyomát,
Két egész nap veri vissza
  A pogánynak ostromát.
A megszorúlt magyarok közt
  Vezér Mihály úr vala;
A szerelem és vitézség
  Csudákat tőn általa.
Férjeiknek segédjeik
Az ő lelkes hitveseik,
  Azon bús elszánással,
  Hogy ott vesznek egymással.

              8.

A kis magyar bajnok-csoport
  Így törvén a viadalt,
Valóban megérdemelte
  Megvívni a diadalt;
De a magyar nemzettestet
  Verő sorsnak csapása
Minden tagnak egyenként is
  Halálos elzúzása.
A sors ellen nincs oltalom,
Sem előtte nincs irgalom;
  Dörgő mérges forgása
  Jónak, rossznak romlása.

              9.

A nagy vezér füleibe
  E harcz hamar eljutott;
S harmad napra két annyi lőn
  Az ostromló török ott.
S mintha Mohács híre veszne,
  Ha itt is nem győznének,
Habzó, dühös indúlattal
  Végső harczot kezdének.
Ellentállni e viharnak
Lehetlen már a magyarnak;
  S ki hol s miként rést talált,
  Ott kerülé a halált.

              10.

Mihály úr is felveti hát
  Magát paripájára,
S feleségét háta megé
  Veszi lova farára:
«Hazámnak itt halálommal
  Semmi hasznot nem teszek;
S mintsem - török fertője légy, -
  Inkább veled elveszek.
Öleld által derekamat
Oly szorosan, hogy magamat,
  Akármiként mozgassam,
  Véled egynek tarthassam.»

              11.

Így Dobozy - bús, haragos,
  És keserves hangzattal.
A hölgy némán úgy cselekszik,
  Remeg, s halvány, mint a fal.
A bajnok most sarkantyút ád
  Terhelt paripájának; -
Hol van, a ki jó szerencsét
  Nem kívánna útjának? -
Vágtat a ló; s a mint szalad,
A fa s bokor hamar halad, -
  Vágtat elég tüzesen;
  De hajh! mégis terhesen.

              12.

Ott vannak, kik nem nézhetik,
  Hogy fejét és életét
Egy magyar is elvihesse;
  S menekedő menetét
A futónak elvághatni,
  Sok száz török lóra kap.
Egy magyarra itt-ott immár
  Húsz-harmincz is reá csap.
Mihály után legtöbb ered;
Őt levágni száz kar mered; -
  Jaj! ha győzik futással, -
  Ő két kínos halált hal.

              13.

Mint mikor a nemes szarvas,
  Melynek máskor porába
Sem jutott a kutya-sereg,
  Mely kergeté nyomába',
Most, mivel már élő borjat
  Hordoz dagadt hasában,
Terhe igen késlelteti
  Iparkodó futtában;
S akármiként törekedik,
Aligha megmenekedik: -
  Félek, félek, nemes pár!
  Nem messze lesz a határ! -

              14.

Dobozynak lova vágtat;
  Fejér rongyként szakadoz
A hab róla; orra lyukja
  Arasznyira nyíladoz.
Terhe alatt mély nyomot vág
  A földszínen vas lába;
Nagy hortyokkal fúv és nyög most, -
  Szakadoz már párába;
S távolról, hajh! már hallható,
S közelítni gyanítható
  A töröknek robajja,
  Vért szomjúzó zsivajja!

              15.

A szép hölgynek hosszú haja
  Tekercséből bomolva
S egész szőke pompájában
  Szét és hosszat omolva,
Egy patyolat-palást gyanánt
  Leng s úszik a szellőben; -
A ló, - mintha csüggedezne
  Ez által is erőben.
Mihály lovát sarkantyúzza,
S homlokát mord ránczba húzza,
  Sejti, hogy két embersúly
  Egy lóterhet felyűlmúl.

              16.

«Állj meg, Mihály! (mond a bús hölgy)
  Legitt elér a pogány;
Kettőnk alatt kidűl a ló, -
  Nézd: már véres habot hány.
Tartsd meg magad a hazának, -
  Hagyj itt veszni engemet! -
De - hogy tiéd maradhassak, -
  Üsd itt által szívemet! -
Magad könnyen elébb állhatsz
És hazádnak még szolgálhatsz.
  Öld meg feleségedet! -
  Üsd szívembe késedet!» -

              17.

Némán visszanéz Dobozy;
  Vérzik a szív keblében:
«Menjünk! menjünk! míg csak lehet!
  (Így felel bús mérgében.)
Ölelj meg még szorosabban!
  Nem hagylak én tégedet;
Együtt éltünk, - együtt haljunk!
  Megmentem én testedet.»
Itt fogát elcsikorítja
S lovát újra megszorítja,
  Hanem ez - csak lépve jár,
  Mert párája rövid már.

              18.

Megáll tehát Dobozy úr,
  S leszáll fáradt lováról,
S hitvesét is leöleli
  A keserves párnáról;
Átölelve tartja őtet,
  Szorongatja magához,
S néma, s hosszú csókok között
  Szívja ajkát ajkához.
A szép asszony csüggedve áll, -
Egy haldokló liliomszál.
  A ló, közel hozzájok,
  Bús szemeket vet rájok.

              19.

Közelítnek a törökök
  Vérszomjokban zajogva,
S magyarvéres markaikban
  Kard és dárda villogva.
«Egek! hát csak nincs irgalom!»
  Mond Dobozy könnyezve;
Megöleli feleségét,
  S mély borzadást érezve
Megcsókolja - utólszor őt, -
S a csók alatt a remegőt
  Szívbe döfi vasával,
  És megfojtja - csókjával.

              20.

«Boldogtalan föld szülöttje!
  Kín magadnak s férjednek!
Betöltöttem kívánságát
  Nemes, szép, szűz lelkednek.
Várj! - csak néhány pillanatig,
  S legitt nálad



 Pusztamarót a török korban elnéptelenedett település a Gerecsében. Átvezet rajta az Országos Kéktúra és a Kinizsi Százas teljesítménytúra.

Története 
A pusztamaróti emlékhely, Kovács György szobrászművész alkotása

A mohácsi csatavesztést (1526. augusztus 29.) és Buda elestét (szeptember 12.) követően a megmaradt fősereg és az ország déli részéből menekülők a települést körülvevő, hadászatilag megfelelőnek tűnő völgyben szekérvárakkal sáncolták el magukat. A török sereg, miután felfedezte a menekülők táborát, a Budáról hozatott ágyúk segítségével ostrom alá vette, majd háromnapi öldöklő küzdelem után törte meg a magyarok ellenállását. A mai források megosztottak az áldozatok pontos számát illetően, egyesek 20 - mások 25 ezer főre teszik az áldozatok számát. Ez a történet jelenik meg Dobozi Mihályról és feleségéről, Farmos Ilonáról szóló mondában.


Megközelítés:
A Bajna-Bajót közútról stabilizált, de nem túl jó minőségű köves úton érhető el. Gyalogosan Lábatlanról a piros jelzésen, vagy az országos kéktúra útvonalán Bajót vagy Tardos irányából egyaránt megközelíthető.


Nagyobb térképért klikk a képre!
turaterkep.jpg

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...