2016. január 1., péntek

1927-ben az osztrák–magyar koronát új fizetőeszköz a pengő váltotta le.

 Az osztrák–magyar korona (rövidítése: K; németülKrone) az Osztrák–Magyar Monarchia pénzneme volt. 1892-ben vezették be, de csak 1900. január 1-jétől lett kötelező a koronában való számítás. 1918 novemberében, a Monarchia első világháborút követő felbomlásával megindult az utódállamok önálló pénzkibocsátása, mely az osztrák–magyar korona forgalmának visszaszorulásához, majd megszűnéséhez vezetett. Egy korona 100 fillérre (németül heller) oszlott.

 A 19. században világszerte fokozódott az ezüsttermelés. Az Európába áramló ezüst az ezüstalapú valuták leértékelődéséhez, válságához vezetett. Ez érintette a Habsburg Birodalmat is, melynek 1750 óta a szintén ezüstalapú konvenciós forint volt a valutája. Az ezüstvalutával felhagyó államok számára a kiutat az aranyalapra való áttérés jelentette, mivel a fokozódó aranytermelés az addig túlzottan nagy értékkoncentrációjú fém árát csökkentette, így az olcsóbbá váló arany alkalmas lett a mindennapi fizetések lebonyolításához szükséges pénz verésére. Ez nem jelenti azt, hogy korábban nem vertek aranyból pénzérméket.
A Monarchiában az első lépést 1857-ben, a Bécsi pénzszerződés aláírásával tették meg. Ez a szerződés a szerződő államok között bevezette az ezüstalapú egyleti tallért mint elszámolási egységet, és egységes aranypénzlábat is teremtett, az egyleti koronát (Vereinskrone). Az aranypénz a nemzetközi elszámolások és a külkereskedelem eszköze lett volna, de bevezetése nem volt sikeres, mivel belföldön nem volt elfogadási kényszer, külföldön pedig nem illeszkedett semelyik aranypénzrendszer szabványához. A pénzszerződés a jegybank konszolidációját is előírta, ez azonban előbb az olasz, később porosz–osztrák háború költségei miatt meghiúsult. Az 1862-ben hatalomra került Bismarck kezdettől fogva arra törekedett, hogy a Habsburgokat kiszorítsa a Német Szövetségből, melyet a königgrätzi csatában aratott győzelemmel el is ért.
A porosz–osztrák háború után a Német Pénzszövetség felbomlott, Ausztriában többé nem verhettek egyleti szabvány szerinti pénzeket. 1867-ben a Monarchia megállapodást kötött franciaországgal a Latin Éremunióba való belépésről, a porosz–francia háború ezt végül megakadályozta. Ennek ellenére 1870-től megkezdték a Latin Éremunió szabványa szerinti tíz- és húszfrankos aranyak verését, melyeket négy- és nyolcforintos címlettel megpróbáltak a forintrendszerbe is beilleszteni, de elfogadásuk belföldön nem volt kötelező. Így az aranypénzek a Monarchiában megmaradtak kereskedelmi pénznek (vagyis névértéken történő elfogadásuk nem volt kötelező, hanem szabad egyezkedés tárgyát képezte), viszont a Latin Éremunió egyes tagjai törvényes fizetőeszközzé tették (Olaszország: 1871; Belgium: 1874).
A Monarchia pénzrendszere tehát ezüstalapú maradt, ami egyre nagyobb problémát jelentett. Ennek oka nem csak a valuta fokozódó ezüsttermelés miatti értékcsökkenése volt, hanem az is, hogy egyre több állam tért át az aranyvalutára (Nagy-Britannia: 1816; Latin Éremunió államai: 1865; Német Birodalom: 1871), emiatt az osztrák pénzrendszer elszigetelődött, a demonetizált ezüstkészletek piacra dobása pedig tovább csökkentette az ezüst értékét. Az értékcsökkenés 1876-ban drasztikussá vált, a Monarchia területére áramlott az ezüst, ahol azt pénzzé verették és bankjegyre váltották. Ennek a folyamatnak az ezüst szabad veretésének 1879-es felfüggesztése vetett véget.
1879 után már nem beszélhetünk ezüstvalutáról, a forint értékét a külkereskedelmi egyensúly, illetve a külföldi hitelfelvételek alakulása határozta meg. Ennek eredménye instabil árfolyam és a nemzetközi ügyletek kockázatának növekedése lett, ami különösen érzékenyen érintette a kis, nyitott magyar gazdaságot, mert mind a külföldi hitelfelvételt, mind a külföldi tőke bevonását megnehezítette. Nem véletlen tehát, hogy az aranyvaluta bevezetésének szándéka magyar oldalról fogalmazódott meg.

 1891-ben Wekerle Sándor pénzügyminiszter terjesztette elő az aranyvaluta bevezetésének javaslatát. Ennek két fő vonása az ezüstalapról aranyalapra való áttérés és az állam fedezetlen pénzkibocsátásának megszüntetése. Ehhez azonban nagy mennyiségű aranyra lett volna szükség, a monarchia érckészlete viszont főként ezüstben állt, így kényszerűségből az aranypénzek (tíz- és húszkoronás) mellett korlátozott mértékben az ezüst értékpénzek is megmaradtak (az ezüstkorona mellett a korábbi egyforintos is forgalmi pénz maradt). Az ezüst értékpénz volta csak részben valósult meg: bár korlátlan mennyiségben kötelező volt elfogadni, értékét nem fedezte belső értéke és nem állt fenn a szabad veretés joga sem.
A valuta bevezetésének sikere azon is múlt, hogy sikerül-e megfelelő mértékben felduzzasztani a Monarchia aranykészletét. Mivel a Monarchia külkereskedelmi mérlege hosszú távon deficites volt, az arany export ellenértékeként történő behozatala nem volt reális. Kivételt éppen a bevezetést megelőző néhány év jelentett, ugyanis a krími háború és az amerikai polgárháború miatt lecsökkent ukrajnai és amerikai gabonakivitel javította a magyar gabona exportlehetőségeit, ezáltal az exportbevételek ellenértékeként befolyó arany főleg magyar oldalról történt. A szükséges aranyfedezet megszerzésének másik eszköze a kötvény- és részvénykibocsátás ellenében történő tőkeimport volt.

 Az osztrák gazdaság a háború után nem tudott stabilizálódni, és a hiperinfláció folytatódott: a pénzkibocsátás mértéke 1920-ban 12-ről 30 milliárd koronára, 1921 végére 147 milliárd koronára növekedett. 1922 augusztusára a fogyasztói árak 14 000-szeresére emelkedtek a háború kezdetéhez, a nyolc évvel azelőttihez képest. A legnagyobb címletű bankjegy 1922-ben jelent meg, az 5 000 000 koronás. A pénznembe vetett hit elveszett, a pénz olyan könnyen ment, ahogy jött. 1922 októberében Ausztria 650 millió aranykoronás kölcsönre kapott biztosítékot a Népszövetségtől. Ennek következményeként a pénznem értéke állandó lett, 14 400 papírkorona ért 1 aranykoronát. 1923. január 2-án az Osztrák Nemzeti Bank (Österreichische Nationalbank) intézkedéseket tett a pénznem felügyeletének Osztrák–Magyar Banktól való átvételére, amit felszámoltak. 1923 decemberében az Osztrák Parlament engedélyezte a kormánynak az 5000-es, a 10 000-es, és a 20 000-es ezüstérmék kibocsátását, amit fél-schillingnek, schillingnek, illetve kettő schillingnek neveztek. Ausztria hivatalos pénznemévé 1924. december 20-án vált a schilling (10 000 korona ért 1 schillinget).
Magyarországon az osztrák-magyar koronát 1919-től a magyar korona, majd 1927.január 27-én a pengő váltotta (12 500 magyar korona ért 1 pengőt).




 pengő egykori magyar pénznem. 1927január 1-jén vezették be a magyar korona helyett, s mintegy húsz évig, 1946július 31-éig volt törvényes fizetőeszköz. Váltópénze a fillér volt (1 pengő = 100 fillér). Bevezetése az első világháborút és Trianont követő gazdasági válság utáni stabilizációs program része volt, az újabb világháborút követően mégis a világtörténelem legsúlyosabb hiperinflációját szenvedte el. Bár több próbálkozás is volt az infláció megfékezésére, végül a forint bevezetése vezetett a gazdasági stabilitás helyreállásához.

 pengő elnevezést hagyományosan az ezüstpénzek megnevezésére használták (az aranypénz ezzel szemben csengő, a réz kongó volt). A XVIII. század második felében a pénzjegyek elterjedésével az ezüstforintokat pengő forintnak nevezték. Az első világháború kitörése után a nemesfémpénzeket bevonták, majd később az infláció miatt minden fémpénz eltűnt a forgalomból. Így a pengő pénznév kiválasztása (figyelembe véve a fenti jelentést) egyfajta stabilitást tükrözött. A független Magyarország valutájának nevét nem vita nélkül választották ki. Abban egyetértés mutatkozott, hogy magyar nevet kell választani. Olyan nevek merültek fel mint turulturánlibertás vagy máriás. További elnevezései más nyelveken: németül pengő, horvátul pengov, szerbülпенгов, románul pengeu vagy pengheu, ruszinul пенгыв.
Az első világháborút követően az akkor forgalomban lévő korona a fokozódó infláció során értékét vesztette. A gazdasági stabilizáció részeként a pengő az elértéktelenedett koronát váltotta fel. Kibocsátásakor 1 kg arany értéke 3800 pengő volt. 1 pengő 12.500 koronát tett ki. A koronával ellentétben forgalmi aranypengőt már nem adtak ki.

 A pengő az értékét a második világháború végén a különféle okok – a háborús készülődés kiadásai miatt meglazult költségvetési fegyelem, a közvetlen háborús kiadások, a hatalmas pusztítás, a szovjet Vörös Hadsereg fedezet nélküli hadipénz-kibocsátása, majd a háború utáni, egyesek szerint mesterségesen gerjesztett áruhiány – miatt meginduló hiperinfláció során teljesen elvesztette. A stabilizációra több próbálkozás is volt: 1945 őszén egyszeri vagyondézsmát vetettek ki, de ennek hatása csak átmeneti volt. 1946 januárjában számítási egységként bevezették az adópengőt, mely lényegében párhuzamos valutaként szolgált, de ez már nem sokáig tartotta életben a pengőt. A stabilizációs törekvések során új pénznemként a forintot vezették be 1946augusztus 1-jén. Az új pénz bevezetésekor 1 forint 400 000 kvadrillió pengőt,vagy 200 000 000 (kétszázmillió) adópengőt ért. Az előbbi átváltási ráta valójában csak elméleti volt, hiszen a teljes forgalomban lévő pengőállomány értéke nem érte el a 0,1 fillért sem. Az adójegyek formájában forgalomban lévő adópengő viszont számottevő értéket képviselt, egy néhány hetes átmeneti időszakban az adójegyek váltópénzként is funkcionáltak. A pengő 1016%-os havi inflációs rátája ma is tartja a rekordot, 2008-ban a zimbabwei dollár 1010%-kal megközelítette, de nem érte el a magyar hiperinfláció mértékét. A világon valaha kiadott legnagyobb címletű bankjegy továbbra is a magyar százmillió bilpengős bankjegy, amely 100 trillió (1020) pengőnek felelt meg, de értéke már forgalomba hozatalakor sem volt, ekkor gyakorlatilag már kizárólag adópengőben és árucserével zajlott a kereskedelem.

A pengő általában fémpénzt jelentett, amely kemény tárgyhoz ütve jellegzetes pengő hangot hallatott. Hajdan minden nemesfémből készült pénzt pengőnek neveztek a hangja után. Ez a hang a pénz jóságát, arany- és ezüsttartalmának kellő nagyságát jelezte. 1858-ig külön pengőforint is volt forgalomban, amit ezüstből vertek.

A forint bevezetése után az elértéktelenedett pengőt söprik az utcán (Fotó: Mizerák István, 1946)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...