2015. december 24., csütörtök

TOMBÁCZ BÁCSI MESÉL - 1962 / Folytatáshoz kattints a posztra


Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innen, az üveghegyen túl, élt egy mesemondó a zsombói tanyákon, Szeged mellett. Idéztem tőle regényben is, de keveset írtam róla. Pedig Tombácz Jani bácsi a legnagyobb szegedi mesemondó volt, s csak abban különbözött az íróktól, hogy meséit a fejében hordta, soha le nem rótta. 1901-ben a szegedi tanyavilágban, az őszeszéki kapitányságon született. (Elég az hozzá, hogy én mindig Összeszéknek hallottam a nevet, pedig az Ősze családnévből származik.)
A mese a mai megfogalmazások szerint történet, ahol olyan népi figurák szerepelnek, mint tündérek, manók, szörnyek, koboldok, óriások, sárkányok, beszélő állatok, a legkisebb fiú, az öreg király, a gonosz mostoha, az okos lány, és még sorolhatnánk.
Ami nincs benne a magyarázatokban, az az, hogy minden mese csoda. A mese nemcsak arról szól, hogy sárkányok vannak, hanem arról is, hogy legyőzhetőek. Ezért diadalmas. A képzelet, a szív meséje több minden igazságnál, különösen a valóságnál. Amilyen a mese, írta Seneca, olyan az élet. Ám a mesében nem számít, milyen hosszú, hanem csak az, milyen jó. Mindenesetre lelki, testi szükséglet is.
Minden juhász mesét mond, tartotta már Milton is, s ennek igazságát Tombácz János tudta csak igazán: már tizenegy évesen kispásztornak kellett elszegődnie. Lehet, hogy a pásztoroknak több idejük van a szemlélődésre, tudja a fene. De az biztos: náluk szebben csak a csönd mesél.
A szegedi mesemondás az írás előtti időkbe nyúlik vissza. A balkáni népek, de a színes török mesevilág is nyomot hagyott rajta Solymossy Sándor szerint. Amikor a mesehőst megkérdik: „Hol jársz-kelsz, ahol a madár se jár?”, csak a szegedi mesékben az a válasz, hogy: „Kelök-járok, mint a nyomorúság.”
A barokk időktől a mesemondásra nagy hatással voltak a népkönyvek, a ponyvairodalom. Már ha tudott olvasni a mesemondó. Tombácz János színjelesen végezte a hat osztályt, csak a magaviselete volt kifogásolható, de tovább nem tanulhatott. Viszont nagy valószínűséggel ismerte a Hét bölcs mester, Árgirus, Salamon és Markalf, a Gesta Romanorum történeteit, mindenképpen a Grünn Orbán, a helyi nyomdász kiadta Árgyélus királyfit, Silfrid és Bruncvig, Kígyóbőrű Kámán Sára, Genovéva, Szigfrid, Flórenc és Lion, A szegedi boszorkányok, Rózsa Sándor és egyéb betyárok füzeteit.
Tombácz Jánosnak is volt Zigfrid meg Genovéva nevű hőse, Rózsa Sándorról több meséje is szól. Tömörkény István, aki a szegedi történetmondás másik nagy mestere, írta le, hogy katonáéknál addig szólt este a mese, míg a mesélő közbevetésére: Csont!, valaki még visszaszólt: Hús! Ugyancsak ő írta meg az Ethnográfia 1914-es évjáratában A tanyai ember Ág Illése címmel, hogy milyen gyorsan lesz népmese akár az irodalomból is. Egyszer, a XIX. század közepén Szluha Ágoston joghallgatóra (aki maga is mesegyűjtő volt) került a mesemondásban a sor, és kínjában elmondta Homérosz Iliászának történetét Patrokloszostul, Hektor halálától Akhilleusz bosszújáig. Harmadnap, amikor újra kijutott a kazal tövébe, hallja ám, hogy egy koma arról mesél, milyen vitéz legény volt a magyar Ág Illés, aki megölte Hektort, a török huszárt. Még az én gyerekkoromban is sok kutyát hívtak Hektornak Szeged környékén. Tanyainak pedig azért mondjuk az embert, mert az mindig Szeged város polgárának tartotta magát, még ha tarisnyás hasú magyar volt is, míg a „tanyasi” valóban azt jelenti, hogy tudatlan bunkó, akinek úgy kell lerobbantani a trágyát a csizmájáról.
Tombácz János bátyánk, a legnagyobb szegedi mesemondó fönnmaradását nem kisebb ember segítette, mint maga Bálint Sándor, az utolsó szögedi, aki egy ottani Bartók-koncert hatása alatt elhatározta, hogy egész életét szülővárosának, vagyis a város és kirajzása néprajzának szenteli. Tombácz János meséit 1961-től 1972-ig gyűjtötte magnetofonnal, és reménykedett a folytatásban is. Ám Tombácz János 1974-ben eltávozott minden mesemondók útján, nem érhette meg meséinek 1975-ben az Akadémiai Kiadónál megjelent könyvét. Nem is adják ki többet, hiába keresik az antikvárokban emberek. Bár meglehet, többet nemigen mesélt volna, legalábbis azokat nem, amelyek a kötetben szerepelnek. Ugyanúgy nem mondott el olyat sem, ami szerinte „más embör meséje” volt.
Bálint Sándor kikutatta a családfáját is. A Tombácz tősgyökeres, ősi szegedi név. A régimódi vízimalom ama részét jelentette (egy öles fenyőszálat rendszerint), amely hajó híján a malmot tartotta a vízen. A felsővárosi Tombáczok jeles hajóácsok, vízimolnárok, hajósgazdák voltak. Amikor a fél Erdély erdőit leúsztatták a Maroson, Szegeden volt a Monarchia legnagyobb hajóépítő helye. Míg meg nem jelent Széchenyi egy Duna nevű gőzhajóval. Megjegyezném, hogy még az én időmben is Tombácznak, Tombácz-pincének nevezték a későbbi (szép fantázianevű) Szeged bárt. Az anyai ág, a Vlasicsok rácok, vagyis elmagyarosodott, katolikus szerbek voltak. (Vlasics Károly bácsit, a festőművészt még ismerhettem: festőiskolája volt, a hatvanas évek végén halt meg.) A nagyapa gátőr volt a körtöltésen, és huszár őrmesterként szolgált több osztrák háborúban: kardvágás helye mutatta ezt a fején. A világ emböre, vagyis mulatozó, dicsekvő, óriási beszélőkedvvel megáldott ember volt. Ezt a mesemondó készséget örökölte unokája, János. Régen megfigyeltem, hogy a nagyszülők mintegy átnyúlnak a szülők feje fölött a képességek tekintetében is. Magam – édesanyám közvetítésével – a nyelvek, az irodalom szeretetét anyai nagyapámtól örököltem, ki, bár borkereskedő is volt, nem ivott, míg apai nagyapám vendéglős volt, s ivott is eleget.
A család alsóvárosi ága, az Ábrahám-Fúrús család tőrőlmetszett magyar sarjadék. A Víz (1879) után a Feketeszélre sodorta őket a sors. A Feketeszél nem valami indián elnevezés, hanem a fekete föld végét jelzi, ahol a homok kezdődik. Itt volt édesanyám tanyája, ahol igazán neki tudtam veselkedni Por című regényemnek.
Tombácz Jánosnak tizenegy testvére volt, kilenc megérte a felnőttkort. A tanyán, ahol csak bérlők voltak, kísértetjárás is történt. Később ezt is előadta mesemondónk. Akit gyerekkorában mindig eltángált a tanító bátor kiállásáért. Ritkán szaladtak haza a gyerekek eme szóval: a Tombácz máma nem kapott ki! Tizenegy éves korában Jánosunk már kenyérkereső. Kispásztorként szolgált egy bűbájos hírében álló embernél is, jegyzi meg Bálint Sándor. Meséket hallott Sárkány János juhásztól is. Tombácz meséiben a juhászok (meg a kutyájuk) királyok meg Rúzsa Sándor tanácsadói, jó lelkek.
Később kaszás, béres, kocsis lett. A maga kúdússa. 1919-ben vöröskatonaként harcolt a csehek, majd a románok ellen. Utána ismét napszámos lett, mi más? 1924-ben esküdött, átokházi lányt vett el, Kálmán Mária Magdolnát. Öt gyermekük lett. Két holdon megvetette a lábát, tanyát épített, szőlőt, gyümölcsöst telepített. Ezt a mesterséget a legmagasabb fokon kitanulta. Áruját maga vitte messzebb vidékekre, mert Szegeden nem volt ára a gyümölcsnek, még a legjobbnak se. Jellemző történet, amit Bálint Sándor bácsi megjegyezett róla: Egyszer épp akkor ért a tanyai iskolához, amikor a gyerekek a szünetben játszottak. Itt elosztogatott egy kosár szőlőt, nem bánta, hogy ezért vissza kellett fordulnia.
A szabad dúlás után négy hold földet kap Zsombón, a kapás tanyával együtt. Községi tanácstag, az iskola szülői munkaközösségének feje. Ez lehetett elégtétel a számára. Aztán fölfedezte a rádió, de még a nagyságos televízió is. A népművészet mestere címet is megkapta 1962-ben. Sokan irigyelték, hogy a „hazudozásaiért” ilyen híresség lett belőle. Pedig nem tudtak ők úgy „hazudozni”, mint kiderült. János bácsi meséi – Bálint Sándor szavaival –, ha a hagyomány anyaméhéből támadtak is életre, nála mindig érezzük, hogy ott, az ihletett, szótól mámoros pillanatban, szemünk láttára, fülünk hallatára, meglepő természet- és emberismerettel, finom lélektani ösztönnel formázódnak és elevenednek meg. Mindig mondogatta: az önnivalót is változtatjuk, hogy bele né unjunk. Így van ez a mesével is. A mesemondás mellett rajzolt is.
Befejezésül néhány Tombácz János-i mesekezdetet, befejezést, mesélői fordulatot idéznék az én átírásomban, mert a zárt e-t meg a nyíltat nem jelölhetem:
Hát tisztölt hallgatóim, majd most arrú’ az embörrű’ beszélök, akit itten a Bálint tanár úr érdeklődött. Mondhassuk úgy is, hogy éggy ideig nagyon boldog embör vót, közbe nagyon boldogtalan. (…) Hát ez vót az az embör, vagyis legényembör vót, aki nem akart möghalni.
Valamikó régön történt ez, mer’ ez emböriségbe mindig van rosszakarat, rosszindulat. Ebbe’ az üdőszakba’ is járta ez a cécó.
Na jó van, ahogy lételt az üdő, éggy órakó’ elindult Rúzsa Sándor, mögindult Dorozsmának, ahogy utasítva vót. Hát Dorozsmán fölül van mingyá’ éggy nagy székes semlyék. Úgy híjják: Rúzsalapossa. Üsmerik? No majd e’mondom a történetit, ahogy Sárkány János bácsi mondta, me’ így híjják.
Tehát Sándor bácsi így végezte el az ű élete pályáját bent a cellába, a szögedi várba, ott halt mög az ű maga halálával. Tehát így vót ez, tisztölt hallgatóim. Ha más többet tud rúlla, mondja e’, de nem ügön hiszöm el, hogy többet tudjon rúlla valaki.
Ha jó mögnézi az embör a holdat: éggyik felől áll a Tündérszép Ilona, másik felű’ pedig az izé, az Ákos, a harmadik helyön mög a tátosló, ott mellettük mingyá’. Tehát az Ákos az hegedül, Tündérszép Ilona mög táncol, a tátosló mög nevet. Aki nem hiszi, nézze mög a holdat: möglátja ott mind a háromat. Mert a régi öregök nem tudták ennek a történetit, és elnevezték Cicellának mög Gizellának, hogy ezök vannak, a holdba. Tehát nem ezök vannak, hanem Tündérszép Ilona mög Ákos. Ákos hegedül, Tündérszép Ilona mög táncol, a tátos pedig ott legelész körülöttük.
Hát eddig tartott az én mesém, tisztölt hallgatóim.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...