2015. november 21., szombat

Kállósemjén - Ha teszünk a kamarába / Folytatáshoz kattints a posztra

Kállósemjén településszerkezete többutcás, mai formájában szétszórt településű község. Középkori falumagja a mai Bem és a Kölcsey, illetve a Vasvári és a Petőfi (Magyar) utca által határolt terület. Az orsós településmag nyomát még ma is őrzi ez az elrendezés. A falu közepén keresztülvonuló útvonalba mindkét oldalról néhány mellékutca torkollik, amelyek nagy kiterjedésű, laza beépítettségű telektömböket ölelnek közre.
Kállósemjén eredetileg két utcára tagolódott. A legősibb a kelet–nyugati irányú Magyar utca (Petőfi utca). A név a református vallású lakosságra és a református templomra utal. Az Ország út, illetve Vármegye út ettől délre halad, Nagykállót Nyírbátorral kötvén össze. A községben ezt nevezik főutcának (Kossuth utca), a XVIII. század végén települt be, román, szlovák anyanyelvű telepesekkel. A helyi köztudat számon tart még néhány régebbi elnevezést, amelyekkel pontosan körül nem határolható falurészeket jelöl: Szeptes, Epreskert, Temetőkert, Pénzes utca. Kállósemjén soros beépítésű, szalagtelkes falu, a házak út mellé településével jött létre.
A semjéni parasztudvar általában két részből áll: egy udvarból és egy hátsó udvarból. Előbbin áll a lakóház, előtte virágoskerttel, a házzal szemközt, a bejárati rész másik oldalán pedig a nyári konyha és a kút. Ha tágas a telek, a házzal szemközt a kiskert is elfér. A hátsó udvaron, a ház folytatásaként áll az istálló, fészer, disznóól, trágyadomb, szénakazal, szalmakazal, az istállóval szemközt vagy annak folytatásaként a tyúkól, a nyári és téli tüzelő, favágító, lejjebb pedig a hodály és a rakodó. A lakóházzal egy tető alá az istálló (és helyenként még egy-két kisebb gazdasági helyiség) kerül, de előfordul a különálló istálló és egyéb gazdasági építmény is. Az udvar nagy részét a gazdasági építmények foglalják el. A hátsó udvar mögött húzódik a kert.
A szegény ember a ház építésekor a könnyen és olcsón kitermelhető és elkészíthető alapanyagokat részesítette előnyben, „a helybeli anyag ment, nem került pénzbe”. Az építőanyagok fuvarozása és az építkezés egész menete kalákában zajlott. A munkában részt vevők száma az építkezés folyamán változott, de a legmunkaigényesebb időszakokban (például falverés) tizenöt–húsz ember is dolgozott. Főleg rokonok, szomszédok, „kölcsönkenyér visszajár” alapon építették a házat. Természetesen a háziak a segítők ellátásáról gondoskodtak. Mester fogadása komolyabb falakhoz és a tetőfelállításokhoz vált szükségessé. Gégény Sándor idős kőműves visszaemlékezése szerint: „Kőművesek jártak a faluba házat építeni Bátorból, Létáról, Kállóból. A legismertebb, és még ma is számontartott kőművesek voltak: Kmetty János, Kabony József, S. Páll János. Elmondhatom, hogy a falunak nincs olyan utcája, ahol én ne építettem volna házat.”
Az anyagi jólét megmutatkozott az építkezésben is, hiszen a lakóház kifejezte lakója vagyoni, társadalmi helyzetét, ízlését.
A házhely kiválasztása nagy körültekintést igényelt. Egy telken belül is különbséget tettek felszíni formák, a kerítés által meghatározott fekvés tekintetében, a ház helyét a legkedvezőbb („legelőkelőbb”) helyen igyekeztek kijelölni. Vidékünkön általánosan ismert az a szokás, hogy az építkezést nem kezdték pénteken, azt szerencsétlen napnak tartották.
A kállósemjéni parasztság társadalmi rétegződése legjobban az építkezésben mutatkozott meg. Külön kell beszélnünk az uradalmi cselédek, a napszámosemberek, szegények földházairól. Ezekből Péterhalmon a XIX. század végén még sok állt. Általában kétosztatúak. Elöl a pitvar, hátul a szoba. A természetes föld képezte a falat, amit náddal, napraforgószállal kibéleltek, és pelyvás sárral betapasztottak. A végén vagy a közepén kiugró gádoron keresztül jártak be. A földházat kunyhónak hívták.
Ha annyira kiemelkedett a földből, hogy padlást is kialakíthattak, akkor bogárhátú háznak nevezték. Az első és második világháború után a földházak újra elszaporodtak. Ezeket azonban már csak ideiglenes lakásként használták, addig, ameddig az új ház el nem készült.
A laza talajok speciális faltechnikákat igényelnek, és a belőlük készített váz nélküli sárfalak igen gondos munkát és nagy szakértelmet kívánnak, hogy megbírják a rájuk nehezedő födém és tetőszerkezet súlyát. Ezek alapján a legjellemzőbb faltechnikák a favázas falféleségek (mereglyés fal), a fecskerakásos, a vert fal és a vályogfal. A paticsos (vesszőfonatos, sártapasztásos) ház Kállósemjénben igen ritka.
A mereglyés házak építése a századforduló előtt még általános volt. Emléküket különösen az öreg házak és istállók ma is őrzik. A szalmával kevert sarat lovakkal, ökrökkel járatták meg. A jól összevágott sarat gurítással göngyölítették, és villával rakták a mereglyék (fölbe vert oszlopok) közé. A mereglyék ötven–hatvan centiméternyi távolságra álltak egymástól. Az ablakokat és az ajtókat falrakás közben építették be. A megszáradt falat aztán, hasonlóan a vert falhoz, ásóval megnyesték. Az így létrehozott favázas sárfalakat nevezik mereglyés falnak vagy karóvázas sárfalnak is.
A legelterjedtebb és egyben legnagyobb múltú technikai eljárás a fecskerakás. Az agyagos földet szalmával, törekkel keverték, vizet öntöttek rá, aztán jól megtiporták. Az így elkészített anyagot vasvillával rakták fel a falra. Naponként egy-két arasznál nem raktak többet, hogy a fal kellően megszáradhasson, megszilárdulhasson.
Kállósemjénben a legelterjedtebb s bizonyíthatóan a XVIII. században már általánosan alkalmazott falféleség a vert fal volt. Építéséhez elsősorban löszt és enyhén homokos löszt használtak megfelelő minőségű agyag hiányában. Az egyenletesen összedarabolt, összemorzsolt földet kissé megnedvesítették, s így döngölték a deszkakeretek közé. Az építkezéshez használt zsaluzatot úgy készítették, hogy párosával szemben egymással ötven–hatvan centiméter távolságban, a rendelkezésre álló pallók hosszúságától függően, több, a fal magasságát meghaladó gerendát, vendégoldalt, petrencét vertek a földbe, s a deszkákat ehhez támasztották. A gerenda felső végét kötélgúzs-zsal kötötték össze, hogy azok a fal döngölése közben el ne hajoljanak, el ne dőljenek. A deszkák közé rozsszalmával vagy venyigével kevert földet lapátoltak.
A falverésben legfárasztóbb művelet a döngölés volt. A falon egymás mögött négy–nyolc ember ment végig éles bunkóval. Az volt a feladatuk, hogy a deszka mellett a földet minél jobban leverjék. Utána két ember lapos bunkóval haladt. Ezzel tömörítettek. Az így megszilárdított fal mellől a deszkákat elvehették, és egyre feljebb emelhették. A kész falrészre töreket, vékony gallyakat szórtak, s a műveletet kezdték elölről. Falverés közben az ajtónyílások helyét kihagyták, az ablakokat csak utólag vágták ki.
Kállósemjénben is általánosan elterjedt a vályogfal. A vályogvető gödörből kitermelt kötött, agyagos földet először megtisztították, vízzel meglocsolták, kapával összevágták, betörekelték, megtaposták. Ezt a műveletet általában háromszor-négyszer is elvégezték, míg a sár sima és görcsmentes nem lett. A sár pihentetése után azt talicskával a törekkel beszórt, vagy gyeppel borított vályogvető helyre szállították, vízbe mártott formába, vályogvetőbe tömték, kézzel lesimították, majd a vetőt (deszkából készült téglatest formát adó ráma) lehúzva a nyers vályogot száradni hagyták. Kettő–négy naponként megforgatták, hogy egyenletesen kiszáradjon, végül a kész vályogot százas, kétszázas kúpokba rakták.
Vályogvetéssel általában cigányok foglalkoztak, gyakran megrendelésre, sőt eladásra is termeltek, de nemritkán, idényjelleggel, szegényparasztok is vállalkoztak rá. Gégény Sándor kőműves elmondása szerint a faluban számon tartott vályogvetők voltak a Csorosznya László, valamint a Kárász József vezetése alatt álló cigánybandák tagjai.
A vályogvető gödröket a faluhoz közel, ha ilyen volt, a belső legelőn, vagy az épülő ház portáján találjuk. Kezdetben nagyobb méretű, 15 x 10 x 32 centiméteres vályogot készítettek, de az 1940-es években elterjedt 12 x 8 x 26 centiméteres kisvályog is. Napjainkban a lakóházak egyharmada még ebből az anyagból van, sőt ismét előtérbe került az alkalmazása. A fal építésekor az egyik sort keresztben, a másikat hosszában rakták, úgy, hogy a vályogok kötésben legyenek, közéjük pedig híg sarat tettek.
Kőből, téglából szinte kizárólag a nemesek, nagyobb birtokosok és bérlők lakóházainak fala épült. A jobbágyi, paraszti gyakorlatban ezeket az anyagokat pénz híján nem használták, csak boltív és kemence építéséhez. A kőből, téglából, betonból készült fundamentum is igen lassan terjedt el. A favázas sárfalak különösebb alapozást amúgy sem igényeltek, a falak szilárdságát maga a vázszerkezet biztosította. Legfeljebb az oszlopok és a mereglyék beállítása után a földet a leendő fal vonalában újra ledöngölték.
A fecskerakásos, vert és vályogfal esetében is többnyire döngölt földalapot készítettek.
A házak padlózata csaknem kivétel nélkül döngölt és tapasztott föld.
A házba előbb jobb minőségű kötött talajt terítettek el, azt lapáttal elsimították, majd döngölőfával keményre tömörítették. Ezt követően apró pelyvával és lótrágyával kevert sárral vékony rétegen betapasztották, híg, homokos sárral elsimították, és végül homokkal vékonyan behintették.
A deszkapadló és a téglapadló csak igen szórványosan került alkalmazásra a hagyományos építészetben, a nagygazdák, papok, értelmiségiek lakóházaiban találkozhattunk velük. A deszkapadlót a szobákban, a téglaborítást a konyha és a tornác földjének lefedéséhez használták.
Az ajtókat és az ablakokat még a századforduló évtizedeiben is többnyire fúró-faragó kontárok, jobb esetben ácsok készítették. Az asztalosok által előállított igényesebb ajtók és ablakok csak a két világháború között terjedtek el.
Szintén a házépítés befejező munkái közé tartozik a kész házfalak tapasztása, meszelése, esetleg festése. A tapasztás kettős célt szolgált. Egyrészt védte a falakat a külső nedvességtől, másrészt lehetőséget adott a meszelésre. Az első réteg durva kikészítésű, törekkel elkevert sárból készült, a második azonban már csak igen apró törekkel kevert, gondosan előkészített, teljesen csomómentes sár lehetett, míg a harmadik réteg viszonylag híg, növényi részek nélküli agyagsár, amely tulajdonképpen csak a falfelület elsimítására szolgált.
Míg a ház fala kívül-belül egyaránt fehér, a házlábnak, fallábnak, lábnak nevezett, közvetlenül a földfelszín feletti részt negyven–ötven centiméter szélességben különböző színű festékkel húzták fel, hogy a sár, a por és más szennyeződés ne látsszon meg olyan könnyen. A leggyakrabban használt szín a sötétszürke, de igen gyakori a sötétlila, a világosbarna és a vörös festék is. Kállósemjénben megtalálható a ház utcai rövid homlokzatának színes meszelése is.
A XIX–XX. században általánosan elterjedt a házak lepadlásolása. A födém megfelelő szilárdságát erős gerendaszerkezet biztosítja, melynek legfontosabb eleme a ház hossztengelyén végigfutó vastag, gyakran harmincöt– negyven centiméter átmérőjű, négyszögletesre bárdolt mestergerenda. Mivel statikai szempontból ez a födémszerkezet legfontosabb része, alátámasztására igen nagy gondot fordítottak.
A mennyezetkészítésnek több formája is ismert. Az egyik legegyszerűbb, s többnyire inkább csak gazdasági építményeknél alkalmazott forma a dorongpadlás: hasított vagy természetes formájú, csukló vastagságú karókat, dorongokat fektettek a koszorúgerendára sűrűn egymás mellé, s ezt tapasztással látták el alul-felül. A XIX. századtól uralkodó födémforma a deszkamennyezet, melynek legelterjedtebb formája a boruló deszkafödém: a fűrészelt és gyalult fenyődeszkákat úgy helyezték el, hogy azok széle egy–másfél centiméterre fedje egymást.
Kállósemjén népi építészetére – éppen úgy, mint az Észak-Tiszántúl más tájain – túlnyomórészt különböző szarufás tetőszerkezet-típusok jellemzőek. A szelemenes szerkezetet csak a földházaknál és egyes melléképületeknél (például dohányszárító pajták, úgynevezett hodályok, szénásszínek) alkalmazták. A szarufák kifaragása, kiszabása, a szarufapárok összeállítása még
a földön történt. Ehhez az ácsok igen gyakran sablonokat használtak. Ezzel magyarázható, hogy egy-egy községben vagy szűkebb területen az azonos időszakban készült lakóépületek tetőszerkezetének felépítése semmilyen lényeges eltérést nem mutat.
A szarufák szilárdságát minden esetben kakasülővel is rögzítik, azaz a szarufapárt felső harmadában kis keresztgerendával kötik össze. A tetőszerkezetek legáltalánosabban használt alapanyaga régen a tölgy volt. A falu lakóházainak hagyományos tetőfedő anyagai a nád, a zsúp, és a szalma.
A lakóházak tetőhéjazatának anyaga 1843-ban százalékban
Összes adat             123
Nád                          57,7
Gyékény                     –
Zsúp                           6,5
Szalma                      31,7
Gaz                             0,8
Zsindely                      2,4
Cserép                        –
Egyéb                         –
Nincs adat                   0,8
Az 1910. évi népszámlálás adatai azt mutatják, hogy a nád és a szalma csaknem mindenütt a legfontosabb tetőfedő anyagok. Kállósemjén rendelkezett tetőfedésre alkalmas nádat termő területekkel, ilyen volt például Jókút, Bánki-szék, Péterhalmon a Nagy-lapos iszapos része, amelyek részben vagy egészben fedezték a szükségleteket. Amikor kevés volt a nád, a rozsszalma szolgált tetőfedő anyagul.
Bármilyen anyagból és bármilyen technikával készüljön is a tető, azt minden esetben a tetőszerkezet belécezése előzte meg. Nem ritka a tetőlécek vesszőgúzsokkal történő rögzítése sem. A tetőlécek egymástól való távolságát a felhasznált tetőfedő anyagok sajátosságai szabják meg. A nádból minden esetben felvert nádtetőt készítettek. Szalmából kétfélét: felvert zsúptetőt és teregetett szalmatetőt. Az előbbi csépelt, az utóbbi nyomtatott rozsból készült. A három tetőformából – a nyeregtető, a kontyolt nyeregtető és a csonka kontyos tető – legelterjedtebb a csonka kontyos forma, mert ezt előkelőbbnek tartották, mint más tetőformát, a konty maga elsősorban a díszítés szerepét töltötte be.
A tornác megjelenése a XIX. század második felére tehető. Ez lehet elő-főhomlokzati, homlok- és tört tornác. Legelterjedtebb a főhomlokzati tornác, amely teljesen nyitott is lehetett. A tornácoszlopok alátámasztása rendkívül egyszerű: négyszögletesre faragott, díszítetlen faoszlopokkal történik.
A házoromzatok egyszerű kivitelezésűek, alig díszítették őket. A legelterjedtebb a deszka vértelek, mely többnyire függőlegesen egymás mellé állított deszkából áll. A nyereg, illetve csonka kontyos tetőkhöz többnyire deszkából készült oromfal (tűzfal) tartozott. Néhány helyen sövényből (ezt sárral tapasztották) vagy vályogból is készítettek oromfalat. Ha az oromfal a falsíktól bentebb helyezkedett el, deszkából, majd később cserépből készítettek vízvetőt. Igen ritkák a vakolat- és stukkódíszek.
Kállósemjénben a szoba hagyományos tüzelőberendezése a vályog- vagy sárpadkán álló külső fűtésű boglyakemence. A boglyakemence mellett, ha nem is mindig önálló tűzhelyként, de a XIX. században még általánosan elterjedt volt a berakott spór, majd később a csikóspór. A konyha hagyományos tüzelőberendezését padkákból álló nyílt tűzhelyek alkották. A padkára a pitvart a kémény aljától elválasztó fal mellé katlant építettek, amely részben a hamu tárolására szolgált, részben pedig tűzhely volt, amin lakodalom, disznótor esetén húsz–harminc literes üstben főztek. Amennyiben a ház két szobával rendelkezett, a padkák három oldalról vették körül a kémény alját.
A szabad kémények elterjedésének időpontját adatok hiányában nem ismerjük, de feltételezhető, hogy a XIX. század második felében már általánosan alkalmazták őket. A ház valamennyi tüzelőberendezésének füstje a szabad kéménybe torkollott.
A lakóház hagyományos tüzelő- és füstelvezető rendszerei a XIX. század második felében kezdtek kivonulni a gyakorlatból. Az első fázisban a kémény felét vagy háromnegyedét lepadlásolták, s csak a szobai kemence tüzelőnyílása fölött hagyták meg nyitottnak. Ezzel egy időben megszűnt
a tüzelőpadka használata, amit beépített, sárból, vályogból készült, vasplatnival, sütővel ellátott masinák, csikóspórok váltanak fel. A szobai boglyakemencét az 1925–30-as években kezdték nagyobb arányban elbontani. A sütőházban vagy a lakóházzal szemben lévő nyári konyhában helyezték el. Ezeket nevezték „tábori” kemencéknek, ezek tovább éltek az 1970–80-as évek közepéig. Az 1930–40-es évektől terjedt el a konyhakemence. Alakja szögletes és a szoba, valamint a kéményalja válaszfalába építették úgy, hogy egy része a szobába nyúlt, másik része a konyhába. Füstnyílása a konyhában volt, előtte kis padkával, fölötte a szabadkéménybe torkolló sípkéménnyel. Még ma is működik néhány. A konyhakemence előnye (ami miatt még nem bontották el), hogy kevesebb helyett foglal el a szobából, és jobban süt.
Az átlagos semjéni ház soros elrendezésű, szobából, konyhából és kamrából álló lakóépítmény. Függetlenül attól, hogy a lakóház hány és milyen funkciójú helyiségből állt, az egész építményt háznak nevezték. A szoba szót, bár ismerték, ritkán használták, háznak hívták a lakóhelyiséget is. Ha több szoba is volt, akkor az utca felé nézőt nagyháznak, első háznak, első végnek, nagy véginek, a hátulsó helyiséget pedig kisháznak, hátulsó háznak, hátsó végnek, kis véginek nevezték. A szabad kémény által két részre tagolt konyha első része a pitvar, hátsó része a konyha vagy kémény alja, kürtő alja. A ház további helyiségei: a kamra, a magtár és az istálló, amit többnyire ólnak neveztek.
Szegényparasztok, cselédek, napszámosok és a kettő–négy holddal rendelkező kisparasztok két- és háromosztatú házakat építettek. Az idős emberek emlékezetében még él az egyetlen lakóhelyiségből álló, úgynevezett égre nyíló ház emléke is.
Az alaprajzi tagolódásnak számos változata jött létre: a nagyház–konyha– kisház–istálló, illetve a szoba–konyha–kamra tagolódás.
A gazdagparasztságnál nagyház–konyha–kisház tagolódású volt a lakóház. Még napjainkban sem ritka, hogy egy-egy lakóházban több, rendszerint két család lakik. A formáció kialakulásában szerepet játszott, hogy a fiatalok, amíg nem tudtak maguknak új házat építeni, az öregeknél laktak. Öröklési rend szerint az apai házat legtöbbször a legkisebb fiú örökölte, a többieket földdel elégítették ki. A századforduló körül gyakori volt az a forma, amikor mindkét család egy szobát használt. A két világháború között azonban már külön-külön helyiségben éltek, a tisztaszobaként szereplő nagyház lett a fiatalok lakóhelye, az öregek minden esetben a hátulsó házban laktak. A szobán eredetileg két ablak volt, egy az utca, egy az udvar felé. Később alakult ki az utcai két ablak.
A szoba berendezése sarkos elrendezésű. A bejárati ajtó mellett balra található a boglyakemence, körbefutó padkával, melyet ülésre, alvásra használtak. Ehhez kapcsolódott a berakott spór. Vele átlósan állt az asztal a sarokpaddal. (Lehetett karos lóca vagy karosláda ). A bejárattal szemben a legdíszesebb bútordarab, a komód található. Ruha tárolására szolgált, tetején csuprokat, szentelményeket tartottak. A ruhák tárolására, szárítására az ágyak feletti gerendákhoz madzaggal, fával rögzített hosszú rúd szolgált. A polcos stelázsin tartották az edényeket, tálakat, csuprokat. A szoba többi részét a dikó és az ágy foglalta el. Az ágy alatt kerekeken mozgatható tolóágy volt, amit éjszakára kihúztak. Mécses, petróleumlámpa tárolására használták a vakablakot, de a legtöbb helyen pálinkásüveget, poharakat tartottak benne. Az egykori tűzhely nélküli pitvar legfeljebb kisebb eszközök tárolására szolgált. Ide kerültek a tepsik, a sütők, nyáron a bejárat melletti egyik oldalon volt a kecskelábú asztal, itt tartották a vizet. A másik oldalon nyílt a padlásfeljárat.
A szegényparasztok bútorai egyszínűek, barnára festették őket, puhafából készültek. Sokszor az asztalt, kecskelábú asztalt, széket, polcot házilag készítették, csupán a komódot, menyasszonyi ládát vették (vagy ajándékba kapták). A menyasszony régen hozományt nem kapott, lakodalomkor is csak néhány kisebb tárgyat, használati eszközt: egy kancsót, két findzsát, galuskaszedőt, levesszedőt, tányért. Ezeket vitte a szegény lány az új háztartásba.
A bútorok három forrásból származtak: először a szülőktől, nagyszülőktől örökölt darab, karosláda , ágy, asztal, másodszor az asszony hozománya: tulipános láda, két dunna, hat párna, harmadsorban közös szerzemény: két barna ágy, asztal, komód. A bölcsőt a szegényparasztok nem ismerték, a kisgyereket ronggyal, ruhával kibélelt teknőbe tették.
A módosabb házakban a tisztaszobákban megjelenik a párhuzamos elrendezés is, amely később a hátsó szobára is jellemző lesz. A különbség a ház lakóterének nagysága és a bútorok száma, minősége között volt. A középparasztságnál a lakóház „kétvégű ház”, alaprajzi tagolódása: szoba (nagyház, első ház, nagy végi)–pitvar, füstház–szoba (kisház, hátsó ház, kis végi)– kamra–(külön vagy egybeépítve)–istálló.
A kállósemjéni középparaszti ház tisztaszobájára jellemző, hogy a nagylány ebben a szobában aludt, estére befűtöttek, de nappal ezt nem használták. Így a kisház, a lakószoba az állandó tartózkodási hely, itt zajlott tulajdonképpen a család élete.
A ház bejárata a tornácról nyílt a pitvarba, innen egyik oldalra a nagyházba, a másikra a kisházba. Az első szobán két ablak néz az utcára, a bal oldali falon egy hasonló nagyságú ablak a tornácra. A kisházon lévő ablak az udvarra néz. A pitvar valamennyi házban kisméretű, boltív választja el a füstháztól. Állandó tartózkodási helyként nem szolgált, ugyanis szabad kéményes. Berendezése is szegényes. Többnyire egy kecskelábú asztal, vizespad, rajta vödör, sajtár, a sütés-főzés eszközei. Nyáron az ételek elkészítésekor a kecskelábú asztalt használták.
A nagyház elrendezési elve párhuzamos, a bejárattal szemben találtuk a komódot, ezen butella, cukortartó, pálinkáspoharak, szentek szobrai, körülötte a falon szentek képe, feszület. A gyerekeket nem engedték ebbe a térbe, a közelükben nem lehetett viháncolni, nevetgélni. A falak mentén párhuzamosan helyezkedtek el a felvetett ágyak. Ebben gyűjtötték az eladólány stafírungját, (a dunnát és a párnát), alvásra nem használták. Az ágyak végében található a tulipános láda és a másik oldalon a sifon. Ebbe rakták el a néhány darab ünneplőt, csak templomba, temetésre vették fel. Az ágyak előtt két-két szék volt, a komód előtt asztal.
A kisház vagy hátsó ház szintén párhuzamos elrendezésű, különbség csak a bútorok minősége között látható. A hátsó fal mellett két ágy található. Szemben a tároló és ülőbútorként használt karosláda, előtte asztal, székekkel. A szoba berendezéséhez tartozik a dikó, amire nappal ledőltek, és a kecskelábú asztal. A piszkosabb munkát ezen az asztalon végezték. A mindennap használt ruha a hátsó ház fogasán lógott. A tüzelőberendezésük a füstházból fűthető búboskemence volt, mellette vályogból épített berakott spórral, majd csikóspórral. A kamrában tartották a terménytárolásra szolgáló hombárt, káposztás-, boroshordókat, a kenyérsütés eszközeit. A gerendáról lelógó rúdon a zsákokat, használhatatlan régi ruhákat, csizmákat.
Gazdagparaszti lakóház alaprajzi tagolódása megegyezett az előzőekben bemutatott középparaszti lakóházéval, de megtalálható volt az L alakú épület is. Általában a gazdasági helyiségek külön fedél alá kerültek. Az utca felé eső két szoba közül az egyik a tisztaszoba volt, ezt nem használták, sokszor tüzelőberendezése sem volt. Benne a páros ágy, éjjeliszekrény, nagyszekrények nehéz, keményfából készültek. Budapesten, Nagykárolyban vették. Mellettük a hátsó házban megtalálható a hagyományos, barnára festett bútordarabok: a komód, karosláda, ágy, sifon, ezeket asztalossal csináltatták.
A fent leírt parasztpolgári berendezést írja le Béres Ferenc és Orosz Anna hagyatéka. (Szabolcs vármegye árvaszéke, 1880) Házi bútorok között említtetik két fényezett sifon, egy dívány, két fotel, hat szék, egy fényezett ágy és egy kredenc, egy kisszerű varróasztal, két sifon, hat nádszék rossz állapotban, két fényezett ágy, egy komód, egy pohártartó s egy mosdó, egy zenélő óra rossz állapotban, egy nagy tükör, négy nagy és négy kisebb kép, egy kis fényezett asztal és egy varrógép, egy sifon, egy komód, két ágy, egy asztal, egy karosláda , három szék, egy mosdó romlott állapotban, egy ócska asztal.
A gyermekbútorok (bölcső, kiságy) csak alkalmi darabok, amelyek a gyermek növekedésével, ifjúvá cseperedésével átmenetileg, majd végleg kikerültek a lakásból.
A házban mágikus, gonoszűző erővel rendelkeznek a szentek szobrai: Szűz Mária a kisdeddel, Boldogasszony, a szent család, a különböző szentképek – a pócsi kegykép, Jézus Szíve, a lourdes-i barlang, feszület, szenteltvíztartó, rózsafüzér –, egyszóval a szentelmények. A szobák szentsarkait alkotják. A gyakoribb szentképeket mind a két szobában megtaláljuk, az ágyak fölött vagy a két ablak közt. Szűz Máriát, Krisztust, a halva fekvő Jézust, a legkedveltebb a máriapócsi kegykép. Az ágyak fölött vagy a két ablak közt lóg a falon a kisebb vagy nagyobb méretű feszület. A szenteltvíztartó a lakószobában volt, az ajtó mellett, itt található a háziáldás is.
Történelmi témájú színes nyomatokat csak a református házakban láthatunk. Az első világháború után elszaporodtak a katonaképek, a katonai szolgálati idő emlékére kiadott szolgálati okmányok, emlékek. Családi képeket inkább a módosabbaknál találunk a fő falon vagy a tükör körül. Gazdagparaszti házakban a lakásdíszítő elemek közé tartozik a faragott falitükör, az óra, a díszes törülközőtartó. A lakás díszítésében szerepet játszottak a különféle terítők, függönyök, falvédők, színes csuprok, poharak.
A felvetett ágy minden házban megvolt, hat párna, két dunna adta meg a magasságát. Az egyszerű ágyakban csak három párna, egy dunna van (gyakran kettéhajtják a dunnát, hogy magasabbaknak látsszon). Végül meg kell jegyeznünk, hogy a vagyoni helyzet nem annyira a lakóház nagyságában és berendezésében, mint inkább a gazdasági melléképületek számában és minőségében mutatkozott meg.
A kállósemjéni parasztember hosszú évszázadokon keresztül erőteljes önellátásra berendezkedve élt. A kamra (kamara vagy kamora), a lakóházban lévő vagy szabadon álló tárolóhely a gabonaneműek és élelmiszereken kívül a háztartási és gazdaság viteléhez szükséges anyagok, felszerelések elhelyezésére szolgált. Többnyire a lakóhelyiséggel egy alaprajzi egységbe építették.
Ide a bejárat a konyhából, a három vagy több alaprajzú tagolódásnál kívülről, továbbá a szobából, illetve a tornácról nyílt. Előfordult, hogy egy-egy házban több kamra beépítésére volt szükség vagy lehetőség. Gyakran a szabad kéményes házak lepadlásolásával, a boltív befalazásával alakult ki, bejárata a pitvarból nyílt, a másik kamráé a tornácról. A kamra falába alul-felül több, téglaél keskenységű nyílást építettek be, hogy a helyiség levegőzzön. Ezeket, ha az idő kedvezőtlenre fordult, szalmával, ronggyal lezárták. A szegényparasztoknál, ahol nem volt pince, a kamra földjébe gödröt (vermet) ástak, beleöntötték a krumplit, zöldséget és deszkával lefedték.
A csak élelmiszer-tárolásra szolgáló helyiség neve éléskamra. Berendezéséhez tartozott a sok-sok polc, stelázsi, kecskelábú asztal, a ház elavult, de tárolásra még jó bútordarabjai. A kamrában helyezték el a régi karosládát, ezek itt eleségesládák lettek. Rekeszre osztott belsejében szalonnát, babot, borsót, lisztet tároltak. A lisztet zsákokba tették, fa állványra állították, nehogy nedvességet kapjon. A befőttet üvegben, a lekvárt cserépedényben a polcon tartották. A kamrába került az aludni hagyott tej tejesfazékban, a tejfelnek való tej tejfelesszilkében, a vaj, túró, a megmaradt étel. A gerendákra felfüggesztett rudakon élelmiszert, ruhaneműt tartottak. Több kamrában volt vakablaknak nevezett mélyedés, melyet bepolcoztak, és az előbb felsorolt élelmiszerek mellett a boros-, pálinkásüvegek tárolására használták.
A kamrába került disznóölés után a feldolgozott hús, hurka, kolbász, sonka, szalonna, nagy bödönökben a lesütött hús, zsír. Sózóteknőben állt a nyers hús. A padlásra akasztott sózott vagy füstölt húst ide hozták le nyárra. A gerendákra függesztett rúdon lógott a szalonnaakasztó kampó a füstölt szalonna, kolbász, köröm. A rúdra került a madzagra felfűzött szőlő. Vesz-szőből, gyékényből, szalmából fonott kosarakba rakták a különféle terményeket (bab, gyümölcs, hagyma). Kupujkába került a tojás, a szemes termények. Az éléskamrában tartották a főzéshez használt nyersanyagot, a cukrot, sót, paprikát.
Egy-egy kamra úgy fel volt szerelve, mint egy jól ellátott vegyeskereskedés. Ezért mondja a közmondás: „Ha teszünk a kamrába, akkor veszünk is belőle.” Tehát aki iparkodik, takarékoskodik, az nem szenved szükséget.
A kenyeret – öt-hat darabot – egy, illetve két hétre sütötték, szellős helyen tárolták. A megszegetlen kenyeret kenyértartó rácson vagy polcon tartották. Szintén a kamrában kapott helyet a kenyér kelesztőanyaga, a morzsóka, amelyet az előző sütésből eltett tésztából készítettek. A káposzta megsavanyítása után a káposztáshordót a kamrába vitték be. A pince a kállósemjéni portákon nem volt általános, így a boroshordók is ott álltak. A kamrában tartották nagy üveg demizsonokban a gyümölcspálinkát, cserépkorsókban az ízesítésre szolgáló ecetet, olajat.
A parasztgazdaságok egyik legnehezebb feladatának számított a szemes termény épen tartása, esetleg rossz esztendőkre történő tartalékolása. A kisebb gazdák, nincstelen mezőgazdasági munkások ezt könnyen megoldották, mert a kamra és a padlás elegendő helyet biztosított számukra. A nagyobb parasztgazdaságok különálló épületeket, magtárakat emeltek nagy mennyiségű gabonájuk elraktározására. Ezeket általában a házzal szemben, a telek másik oldalára építették, hogy jól szemmel tarthassák.
A gabonásláda hagyományos helye a kamra, a csűr vagy a tornác. A kamrák nagy részét a búza tárolására szolgáló hombár, szuszék foglalta el.
A kamrában található ászokra – két végén vályog- vagy téglalábakra feltámasztott deszkapolc – állították a lisztes és terményes zsákokat. Több helyütt a téglákra fektetett deszkákra farakáshasábhoz hasonlóan fektették a zsákokat, vagyis kettőt-kettőt keresztbe, kalitkára, mert így jobban szellőzött. A különböző méretű és elnevezésű zsákok inkább csak a gabona ideiglenes tárolására, szállítására szolgáltak. A zsákokba eltett gabona kevésbé szellőzött, jobban ki volt téve a dohosodásnak és a rágcsálók kártevéseinek. Zsákban csak a kisgazdaságok, a föld nélküli zsellérek, napszámosok tárolták a megkeresett kenyérnek való gabonát, az „életet”.
A gazdasági melléképületek közül legjelentősebb az istálló, melyet Kállósemjénben – mint már említettük – ólnak mondanak. Ugyanabban az ólban tartják a szarvasmarhát és a lovat. Napraforgókóróból készült szalmafedeles marhaólakról is tudunk, de a legtöbbjét nád, illetve szalma fedte.
A felmenőfal nélkül épült ólakról, az úgynevezett földólakról Gégény Sándor elmondta, hogy az 1930–40-es években Péterhalmon még sok ilyen állt. Elkészítése a következőképpen történt: „A földbe téglalap alakú gödröt ástak, homokos talajnál kissé ferde fallal. A gödör két végébe egy-egy ágasfát állítottak, és ezekre gerendát helyeztek. A gerendához hasított akácfákat támasztottak. Majd napraforgószárral, szalmával beborították és leföldelték. A földólat lehetőleg partoldalon helyezték el, hogy a lejárat minél kevésbé lejtsen. A kisebbeknél a gádor (fedett bejárat) oldalt, a nagyobbaknál középen helyezkedett el. Látható, hogy a földólak igen egyszerű szerkezetűek voltak.”
A lakóháztól elkülönülve álló istállókhoz legtöbbször szekérszínt csatoltak, de néhány helyen kamara is épült vele egy fedél alatt. Az istállók zömét vert falból készítették, a vályog- és téglafalú istállók a gazdagparasztságnál is ritkák.
Kállósemjénben a disznóólak fele készült deszkából. Megtalálható volt a településen a gerendákból összeállított ól is, amelyet „vastag fából készült” sertésólnak neveztek. A culápokon, oszlopokon, ágasokon álló disznóólak oszlopközeit a deszkán kívül többféle más anyaggal, vesszővel is kitölthették. Sövény, sövényből font, vessző, vesszőből font, tapaszos, paticsfalak az ólak közel felét alkották. Az ólak egy részét hídlással is ellátták.
Gyakran alkalmazott és viszonylag kevés anyagot igénylő disznóól-építési módszer volt, amikor a kukoricagórék vagy -kasok alját rekesztették el ólnak. A baromfiakon kívül sok helyen disznókat is tartottak a górék alatt, mivel azok a lehulló szemeket hasznosíthatták. A baromfiólaknak kétharmada volt egyedül álló építmény, míg egyharmadukat valamilyen más épülettel építették egy fedél alá. Ezek közül leggyakoribbak voltak a sertésólakkal házasított baromfiólak.
A szálas gabona tárolóhelye a csűr. Az 1843-as adatok szerint néhány telken talpon álló csűröket is összeírtak, amelyek tartóoszlopainak alsó végét a földbe ásták. Ebből következik, hogy a nem talpgerendákra épült változatok voltak túlsúlyban.
A széna tárolására külön épületet emeltek, melyet depónak vagy bódénak neveznek. A depó négy nagy és több kisebb ágason nyugvó tetőszerkezet, elöl csonka kontyos, három oldalról eresztett tetővel.
A dohánytermelés a kállósemjéniek életében mindig fontos megélhetési forrás volt, ezért szinte minden portán megtalálható volt, sőt még ma is megtalálható a dohánypajta, ezt itt hodálynak nevezik.
Igen elterjedtek a különböző vermek. A krumplisveremben nemcsak krumplit, hanem répát, almát és zöldségféléket is raktároztak. A vermek leföldelt tetővel, kicsiny ajtóval, szájjal készültek. Ezért mondták szájas veremnek is. A nagyobb, földházszerű krumplisvermek oldalát hasított akácfákkal bélelték, ebbe már a bornak is helyet szorítottak.
A kukoricatárolók favázas építmények. A fa- vagy kőlábakra rendszerint tölgygerendákból készített talpat fektettek. Egy léces góré készítéséhez szükséges összes anyag felsorolását is tartalmazza egy Kállósemjénben felvett jegyzőkönyv. Eszerint: „A kállósemjéni 8 és 1/2 öles góré szerkezetében volt többek között 18 culáp, 27 szál deszka padozatnak, 237 és 1/2 szál léc, 12 bokor szarufa, 500 kéve nád, 2000 lécszeg. Az ácsmunka díja 50, a nádkötésé 6 frt volt.”
A legfontosabb gazdasági szerszámraktár a szín. A színbe kerül a szekér, a szán, a vetőgép, a borona és egyéb felszerelési tárgy. 1843-as adatok szerint megesett, hogy a szekérszínt egy kicsit nagyobbra készítették, hogy oda beférjenek az „élettartó hombárok” is. A színnek többnyire fecskerakású falat raktak, hogy a féltett felszereléseket, gépeket az időjárás viszontagságaitól megvédhessék. A szín vagy nyitott, vagy kétszárnyú deszkaajtóval ellátott épület. A kisebb gazdáknál funkcióját a fészer látta el, amelyet rendszerint az istálló végéhez ragasztottak.
Kállósemjénben korábban nem volt minden portán gémeskút, utcánként legfeljebb csak egy. Sokszor közös kutat ásattak, amely a telkek sarkain állt. A gémeskút nemcsak a vízszerzés, hanem az itatás helye is volt.
Szólnunk kell még a kerítésekről. A legelterjedtebb az 1840-es években még a sövény- vagy vesszőkerítés. A sövénykerítést általában tölgyfakarók közé font vesszőből készítették. Az utcafrontra ebben az időben – különösen a vagyonosabbaknál – deszka(palánk)- vagy karókerítést (állogatott karókból) készítettek. A porta egyéb helyein romlékonyabb anyagból készült kerítés szolgált, például a kórókerítés.
A falu régi hangulatát idézik azok az utcai padok vagy a kerítés elé fektetett fatörzsek, amelyeken ülve – főleg esténként és vasárnap délutánonként – beszélgettek.
Középparaszti lakóház, Kossuth utca 16. (Páll István felvétele, 1984)
 
A Kossuth utca 16. szám alatti középparaszti lakóház alaprajza
 
Szegényparaszti lakóház, Kossuth utca 18. (Páll István felvétele, 1984)
 
A Kossuth utca 18. szám alatti szegényparaszti lakóház alaprajza
 
Nádfedeles, tornácos szegényparaszti lakóház, Ady Endre utca 20. (Páll István felvétele, 1984)
 
Szegletes kemence, asztali tűzhellyel (sparhelttal), Ady Endre utca 20. (Páll István felvétele, 1984)
 
Kamrarészlet (Páll István felvétele, 1984)
 
A Vasvári Pál 48. szám alatti lakóház párhuzamos elrendezésű szobabelsője, előtérben a kemencével (Sóstói Múzemfalu, Zsák Zoltán felvétele, 1982)
 
Nyeregtetős, deszka tűzfalas fatornác oszlopos, az 1880-as években épült lakóház a Sóstói Múzeumfaluban. Eredetileg a Vasvári Pál 48. szám alatt állt (Zsák Zoltán felvétele, 1982)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...