2015. november 22., vasárnap

Fertőrákos - Szőlő, nád, hal / Folytatáshoz kattints a posztra

Elterjedt nézet a rómaiakkal kapcsolatban, hogy ők telepítették ide az első szőlőtőkéket. Egyelőre ott tartunk, hogy magot már találtak a régészek, de rómaiak előtti időkből és Rákostól nyugatra. Hacsak… Egy paraszt a harmincas években kő gyerekkoporsóra bukkant. Bevitte az iskolába. Később megállapították, hogy a római korból való. Mondják, hogy szőlővenyige is volt benne.
A folytatásról oklevelek szólnak. Azok a soproniak – tudjuk, hogy nem voltak kevesen –, akiknek szőleje volt a Rákosi-hegyen, a püspök várnagyának évről évre hegyvámot kellett hogy fizessenek. Vita ebben azért keletkezett, mert a rákosi mérő négy pinttel nagyobb volt a soproninál.
A rákosi várnagyok persze igyekeztek az ő mérőjükkel mérni a dézsmát, a soproniak ebbe viszont nem mentek bele. Pont úgy került az ügy végére, hogy Benedek püspök 1440-ben – ezúttal a város pártján – esküt vett három előkelő és három kevésbé előkelő soproni polgártól, hogy ugye mindig is a kisebb soproni mérővel szedték tőlük a hegyvámot. Ennek volt is alapja, mert még Kálmán püspök mondta ki 1345-ben az embereinek szóló rendeletében, hogy a falu területén fekvő vagy újonnan telepített szőlők után nem szabad nagyobb űrmértékkel beszedni a hegyvámot, mint amilyennel a soproniak fizetik általában a dézsmát.
Az 1587. június 15-én kelt összeírás Rákos kastélyának összes pincéjében 57 borosedényt talált, benne 438 urna – Mollay szerint magyarul akó – új- vagy óborral. Hol voltak a szőlők? A területnyerés egyik formája: a jobbágyok erdőt irtottak, s ezekre az irtásföldekre szőlőt telepítettek. Ezt jól példázza az 1848. évi választói névjegyzék, amelyben a 116 név mellé 14 esetben került a választói képesség alapjaként „szőlő és irtás”. Márpedig ezek nem terjedhettek messzebbre, mint Rákos évszázadokon keresztül nagyjából azonos határáig.
Régi szőlőkről szólnak a régi dűlőnevek. T'schány – vagy Csányi – krónikájában szerepel a falutörténet kapcsán már említett Katzendorfer-dűlő. Más helyen az Unter Sauer Brunner Weingarten, a fölötte levő kisebb Wald Sauer Brunner Weingarten és a Creuz Weingarten fordul elő a rákosiak Sopronnal való határvillongásaiban. Az első a mezővárostól északra, a többi délre található.
A szőlőt kézi erővel művelték. Erről árulkodik a parcellák rendkívüli keskenysége. A szántók azért voltak szélesebbek, mert az eke fordulására is gondolni kellett. A bor minősítése a kereskedelemben történt: a fogyasztók jónak értékelték a Morvaországba, Csehországba vagy Sziléziába szállított italt. Vitték is bőven.
A Helytartótanács érdeklődésére a megye a rákosi borokat a minőség szerinti három osztályból, a soproni és a ruszti után, csak a harmadikba sorolta. 1845-ben 2480 csöbör – egy csöbör vagy cseber legalább 42 liter – szőlő termett, ami a városokat nem számítva a középmezőnyben biztosított helyet a mezővárosnak. Egyébként a rákosi szőlőnek országos híre volt a XIX. században.
Bármennyire is meglepő: a soproni borvidék hagyományosan fehérbort állított elő. A vörösbor csak a XIX. század során kezd előrenyomulni, s a század végétől uralkodóvá válik. Nem véletlenül.
Mint a viharfelhő az ég alján, megjelenik az alispán 1887. évi jelentésében a szó: filoxéra. 1888-ban már arról kell beszámolni, hogy felütötte a fejét a ruszti és szentmargitbányai szőlőkben. Szénkénegezéssel próbáltak védekezni ellene, s a kivágott tőkék helyére az ellenálló amerikai fajtát telepítették. Egy évtized múlva már rohamos terjedéséről írnak, s arról, hogy nincs hathatós ellenszere. A peronoszpóra ugyancsak károsítja a szőlőket, arra azonban hatással van a permetezés.
1910-ben viszont már ismét élénk borkereskedelemről olvashatunk. Nagy a kivitel Ausztriába és Németországba, az árak pedig meghaladják az 1892. évieket is, pedig akkor a filoxéra miatt nagyon magasak voltak. A Fertő vidékén az újbor hektoliterje 64-72 korona. Nagy riválisa az olcsó olasz bor, behozatala ellen kellene tenni valamit – mondogatják. A korona 1900. január 1-jétől 1926. december 31-ig volt érvényes fizetési eszköz. Egy korona egyenlő száz fillérrel. Két korona az induláskor egy osztrák értékű forintot ért.
A szőlő több évszázados gyakorlattal kialakított művelési módját és a minőségi bor előállítását fenyegette a megszűnés veszélye a dolgos gazdák 1946. évi kitelepítése után. Az új telepesek az ősrégi hagyományok szerinti szőlőművelőket becsmérelték azért, mert szalmával meg sással kötik meg a szőlőt, és nem dróttal, pedig az négy-öt évig elég lenne. Nem volt fogalmuk arról, hogy évente vissza kell vágni a szőlőt.
A szakértőket kétségbeejtő helyzet csak nagyon lassan javult. 1961–1980 a környék szőlészetének és borászatának aranykora. Ennek sajnálatos vége a téeszek felbomlásával és a kárpótlás okozta hanyatlással következett be. Az egyik tanulmány szerint: „A mai kárt nagyobbra tehetjük, mint az 1946-os kitelepítés utánit.”
Valami mégis elindult a legújabb időkben. Talán-talán megint sikerül feljebb kapaszkodni. Egy adat az 1999. február 16-i helyzetről: Fertőrákos határában 135,5 hektár a megművelt szőlő, az ottani megművelt terület 6,2 százaléka. A soproni borvidék területe viszont 1715 hektár, ez az egész megműveltnek átlagosan 5,4 százaléka.
No de nemcsak borból él az ember. Vagy igen? Ami a borivást illeti, mivel gyakorlatilag mindenkinek volt sajátja, itták tisztességgel. Naponta akár több litert, viszont a munkában ezt feldolgozta, kiizzadta a szervezetük. Kevesen váltak alkoholistává. Megemlékeznek valakiről, aki abba betegedett és halt bele, hogy áttért a borról a pálinkára.
Régen kevés szerszámot használtak. Ásó, különféle kapák, kis fejsze és metszőkés kellett ahhoz, hogy a hagyományos művelés különböző fázisait elvégezhessék. Az errefelé dolgozó gazdák a Conrád Lajos-féle 1819-ben megjelent könyvben leírtakat követték. Szüret után az első a karók kihúzása és tárolása, aztán a felásás, tavasszal a metszés. Sopronban és környékén különleges módszerként a meghagyott szálvessző végét fél méterre a tőtől földbe dugták. Minden részletre kiterjedő évszázados megfigyelés az alapja ennek az ívművelésnek, mert az akkor már képződött rügyre vigyázni kellett.
A kis fejszével földbe vert karóhoz az előbb említett szalmával kötözték a vesszőt. Ezt a munkát még kétszer ismételték meg. Nem volt mindegy, hogy a három szalmaszál hova került. A karó fölé nőtt vessző végét ollóval vágták le. Nyár elején a kártevők ellen hadakoztak. A permetezésnek is megvolt a maga ideje. És az anyaga. Krißanitsch József a megbízható rézgálicot emlegeti krónikájában. Általában két kilogrammot számít egy hektoliter vízre. A szüretkor sok segítség kellett, hogy ne tartson a fagyokig. Ugyanis aránylag későn – október vége felé – fogtak hozzá.
A környék különlegessége, hogy nem látni a szőlőkben pincét és présházat. A lakóházak pincéibe szállították a termést a szekereken lévő nagy kádakba öntve a vödrökbe szedett fürtöket. A must erjedése a következő fokozat: a murci, majd az újbor kezelése nemcsak nagy szakértelmet, hanem bizonyos anyagi javakat is kívánt. Szegény ember ugyanabban a pincében tartotta egyéb terményeit is, amelyek rothadása kihatott a bor minőségére.
Eladásának igen jellemző módja volt ezen a vidéken a termelői borok váltott kimérése. A Buschenschank fogalma nem egész évre érvényes jog, hanem szüret táján meghatározott időben és egymást váltva gyakorolhatták a termelők. Az ehhez szükséges hosszú asztalokat, padokat egymásnak adogatták, hogy azokat a parasztudvarokon elhelyezve oda invitálják a szomjas emberek hadát. A kapu fölötti, fenyőágból hengeredő cégér fehér vászoncsíkja jelezte, hogy fehér-, vörös vászoncsíkja pedig, hogy vörösbor kapható odabent. Ujjnyi hosszú szalmakeresztet akasztottak mellé, ha óborral is szolgáltak. A palackmérésnek palack vagy kulcs volt a jele. A kékfrankos, a zöld veltelini és a tramini ma a legfontosabb rákosi borszőlőfajta.
A domboldalak aranyló fürtjei közül lefelé haladva a végtelen nádasokba téved az ember. Ez a második legfontosabb növény ezen a tájon. Nem árt tisztázni, hogy a Fertő nádasa csak a messzi városból „nádas”, a Halászkunyhó körüli lápréteken a sás terem. A beljebb akár négy méterre is megnyúló nád silányabbja takarmánynak, különösen zölden, igen jó, mert cukortartalma miatt a tehenek kedvelik, s megnő a tejük mennyisége, zsírjának százalékaránya. A nádmezők víz felőli szélein burjánzik a káka, amelyet a háziipar hasznosít a gyékénnyel együtt. Ismert szobadísz a gyékény termése, a barna henger alakú „buzogány”.
Az 1912. évi alispáni jelentésben olvasható, hogy Rüll Pál cége másfél évtizeddel korábban telepedett le Eszterházán, ma Fertőd, hogy a fertői nádat stukatúr- – mennyezetvakolat megtartására való – nádként, illetve részben tisztított nádként exportálja. „Legújabban” új termékkel jelentkezett, mégpedig a nádszövettel. Ez a favázas szerkezet a betonépítéshez használható zsaluzat, a vasbeton felületen a nád lenyomatával. A cég volt a Fertőszentmiklósi Nádgazdaság mai üzemének elődje, tehát a fertőrákosi nád feldolgozója is.
Mostanság november közepétől március végéig aratnak vágó- és kévekötő-gépeikkel. Egy ilyen kéve 60-62 centiméter kerületű nádnyaláb. Évente két-három millió az eredmény. Ma már csak elenyésző mennyiségű stukatúrnádat készítenek, a termékek túlnyomó része megoszlik a jó hőszigetelő tetőfedő nád, díszítőelemként vagy térelválasztónak használt sűrű szövet és a kertészetben is kedvelt nádlemez között.
1929. augusztus 30-tól szeptember 2-ig hatalmas tűz pusztított a Fertőn. A magyar rész nádasa Fertőrákos déli végétől a levezető Hanság-csatornáig három napig égett. Vörös volt az égbolt a tó fölött. A nád gyökerei mellől bugyborékoló metángáztól még hetek múlva is fel-fellobbant a láng. Az évek óta meghagyott nádtövek alapos kiégése haszonnal járt az új sarjadék növekedésére – kisebb területeken máskor is gyújtogattak –, de az egész állatvilág számára katasztrófa volt, hiszen elpusztultak a költőhelyek és fészkek.
A nádat azelőtt csak késő ősszel aratták, amikor egyéb mezei munkákon már túl voltak és az első fagytól a nád elvesztette a leveleit. Két módja volt az aratásnak. Amíg a tó vize nem fagyott be, nem tehettek egyebet, csónakról kihajolva a víz alatt vágták le a szálakat, hogy minél hosszabbak legyenek. Ez azzal járhatott, hogy az ember ruhája a napi munka végére mellig átázhatott. Reuma gyötörte a vágókat egészen a bénulásig. De hát nem mondhattak le a keresetről.
A nádhoz oda kellett férni. A hatalmas nádfelületet kanyargós keskeny csatornák szabdalták kisebb területekre. Ezeken a csatornákon nem lehetett akármilyen csónakkal közlekedni. És visszafelé a sokszor tíz kilométeres úton a 40-42 kéve napi teljesítménnyel annyira megtöltötték a csónakot, hogy evezésre nem lett volna hely. A csatorna keskenysége miatt sem.
Az idők folyamán különleges járműveket alakítottak ki a különleges célra. A hat méter hosszú, nehézkes faalkotmányokat – német szóból: cüllnik – csakis a 3,5 méter vagy annál is hosszabb farúddal, vagyis stánglival lehetett „csáklyázni”, mozgatni. A ladikot a végében álló stánglizó egyszerre kormányozza, löki előre és egyensúlyozza. Megtanulásában évek alatt jutottak odáig, hogy a többiek elismerően csettintettek: a csónak nem áll keresztbe, hanem egyenletesen és egyenesen halad előre, anélkül, hogy cikázna, lökődne a partok között, s ráadásul az emberen nem látszik az erőfeszítés.
A nádvágás másik módja a jégen alkalmazható. Elővették a tolóvasat, azzal vágták a nádszálakat. A feleség közben „hullámokba” rakta a learatott nádat, naponta ketten kétszáz egyméteres kerületű kévét kötöttek össze nádkötéllel. A biztos járás végett mászóvasat erősítettek a csizma alá. A kévéket kézi szánkóra rakták, és igyekeztek még aznap átadni az átvevőhelyen. A sietség oka a félelem az esetleg betörő hirtelen melegtől, amely megolvasztja a jeget, s elsüllyeszti, tönkreteszi a learatott nádat. A fagy általában két-három hétig tartotta a tó jegét.
Ha a kéve háromszögletes volt, csak egyharmadát tette a kerek méteres kévének. Annyit is ért. Az értéktelen nádat alomként használták az istállókban, sőt elterítették erózió ellen a dombos földeken.
Joseph Adalbert Krickel 1829-ben tapasztalta, hogy a tó környékén sok a halászkunyhó, ezeken feliratok jelzik, hogy régebben nagyobb volt a halállomány. Állítólag azért fogyatkozott meg, mert sósabb lett a víz, bár „most is” foghatók elsősorban pontyok, aztán csuka és harcsa. No és „egyéb”. A nagy kiterjedésű nádasokban pedig vadludak, vadkacsák, szalonkák gyakoriak.
Ennek megfelelően a Fertő partján kialakult községekben nagy hagyománya volt a halászatnak. Rákoson a rákászatnak is. Sok volt a patakban, vitték is a püspök konyhájára. Most már maguknak vihetnék, ha nem lenne védett állat.
Nem halászhattak akárhol. Aki a kijelölt parcellákon belül gyakorolta, köteles volt péntekenként a böjti ebédhez két libra, magyarul font, azaz 56 deka halat beszolgáltatni az uradalomnak, ezen túl azt tett a zsákmánnyal, amit akart. Ezt az 1656. évi előírás módosította. Immár évente három mázsa csukát és hét mázsa pontyot követeltek a halászoktól. A rákosiak a zsákmány egy részét a soproni piacon adták el. Ezt soproni iratokból már 1490-ből és 1514-ből tudjuk, s fénykép bizonyítja az 1930-as évekből.
A régi halászcsaládok leszármazottjainak nem volt földjük. Főfoglalkozásuk a halászat. Bandákba, kötésekbe, újabban brigádokba tömörülve űzik. Azok, akiknek van ugyan földjük, de abból nemigen tudnának megélni,
a kishalászok. Egyedül próbálkoznak. Vannak továbbá olyanok, akiknek ez csak szórakozás, legfeljebb némi zsebpénz szerzése.
A legnagyobb fogásnak 1927-ben örülhettek. Itt és a környéken el sem tudták adni. Szerencsére az osztrákok minden mennyiséget megvettek. Különleges halszállító gépkocsikon vitték az élő halat Bécsbe éjszakánként, hogy kora reggel már árulhassák a piacokon. Az 1200 mázsa teljes meny-nyiségből 130 volt a ponty, 200 a compó, 270 a kárász és 140 a csuka. 1924–1927-ben a vízállás aránylag magas volt, Fertőrákosnál ötven-hatvan centiméter. Hanem aztán bekövetkezett az 1928-29-es kemény tél, amikor a tó magyar része teljesen befagyott. A halpusztulást az egész Fertőre vonatkoztatva negyvenszázalékosra becsülték. Tanulság: a tó sekélysége miatt nem mondható ki semmiféle törvényszerűség sem a halállomány összetételére, sem a mennyiségére. Ma a halakat telepítik, sajnos nem mindig sikerrel.
Különös módon jutottak télen halakhoz. Amíg a jég nem volt vastagabb tíz centiméternél, fejszével harminc-ötven centiméteres lyukat vágtak bele, erre botot fektettek. Arra kötve vékony zsinóron úszott a csalétek, egy kis kárász. Így csak ragadozó halakra tehettek szert. A kárászt meleg forrásnál felállított varsa segítségével fogták. Létrát fektettek a jégre, hogy ne szakadjon be, mikor a tele varsát kihúzzák. Az iszapból felbugyborékoló metángáz néha még a vastagabb jeget is megolvasztotta. Ott az oxigént kereső halak tömege gyűlt össze, még ki is ugráltak. Begyűjtésük ünnepnapnak számított a lakosság számára, mert fizetség nélkül lett az övék a zsákmány.
A Fertő sajátossága, hogy a hirtelen támadt szél átfújja a vizet a másik oldalra. A halak nem tudják követni az áramlást, benn maradnak mélyedésekben, pocsolyákban, még a hátuk is kilátszik nagy vergődésükben. Ilyenkor aztán annyi halat lehet fogni, hogy még a disznókat is azzal etetik.
Általában sekély vízben a lefelé fordított kosár formájú nyeles eszköz, a tapogató segít. Kőkorszakinak mondják, mindenesetre régi alkalmatosság a kürtő. Fonott, majdnem kerek alaprajzú fal nádból vagy bodzavesszőből, két terelőfallal. A hal beúszik, de kifelé fordulni már nem képes. Használták még a tölcsérszerű darabokból akármeddig növelhető varsafalat, amelyet – karókhoz kötve – a szél irányára ferdén kellett felállítani. Az élő hal szállítása tartályokban történt, amelyekbe jeget raktak, rá forrásvizet engedtek. A szállítmánynak három-négy napig semmi baja sem lett.
A kishalászok hátkosárban vitték a soproni piacra a halat is. Voltak asszonyok, akik a fejükön egyensúlyozták a húsz-harminc kilós kosarat. Hogy ne nyomja túlságosan a fejüket, kolbász formájúra tekerték össze a kötényüket, majd csigavonalba hajtogatták, s ezt tették a kosár alá. A fényképen az 1875-től 1946-ig élt Wilfing Teréz fertőrákosi asszony fején a kosár. Most éppen szőlővel tele.
Ehrenreich Terézia és Katalin 1910 körül
 
Puttonyosok (Angyalfi Andor felvétele, 1930 körül)
 
Szüret (Angyalfi Andor felvétele, 1930 körül)
 
Bormérés – Buschenschank – az 1930-as években (Angyalfi Andor felvétele, 1935 körül)
 
A Rákos-patak torkolata (Hárs Olivér felvétele)
 
Kévékbe kötött nád a Halászkunyhónál (Angyalfi Andor felvétele, 1931)
 
Nádaratás régente (1966 előtt)
 
Tolóvas nádaratáshoz (Krizanits Ferenc rajza)
 
Kézi szánkó nádaratáshoz (Krizanits Ferenc rajza)
 
Fertőrákosiak a soproni halpiacon 1930 körül (Angyalfi Andor felvétele)
 
Csatorna a nádasban varsával (képeslap 1930 körül)
 
Halász munka közben (1930-as évek)
 
Wilfing Teréz kosárral a fején (1930-as évek)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...