2015. november 20., péntek

DUNAVECSE - Petőfi emlékezete / Folytatáshoz kattints a posztra

A Szabadszálláson tönkrement Petrovics István családjával 1841 tavaszán, április 24-étől vette bérbe a vecsei mészárszéket. A két mezővárost összekötő földúton, az Öreg-közi-dűlőn szekereztek be Vecsére a megmaradt ingóságokkal Petrovicsék. A költözésben segített a nagyobbik fiú, Sándor is. Az apának nem volt ekkor pénze önálló vállalkozásra: székálló legényként albérletbe vette ki a mészárszéket a bérlőtől, a helybeli Nagy Pál gazdától. A kisebbik fiú, István az apa mesterségét folytatva otthon segített. A nyugtalanul önmagát kereső idősebbik, Sándor éppen csak túljutott a majdnem végzetes, súlyos betegséget hozó másfél éves katonáskodáson. Most Pápáról, a református kollégiumból tért haza. Még csak készülődött a váteszi-költői, népvezéri szerepre. Két hónapot töltött ekkor a család körében, egyik levele szerint „unatkozva és verseket faragva„. Kilenc vers és két műfordítás az ekkori vecsei termés, meg egy kéziratos kis verses füzet, amit az ez idő tájt írott költeményekből szerkesztett egybe Lanc’ versei címen. A költészetben még csak a hangját kereste, a színészet talán még jobban is vonzotta a versfaragásnál. Nem tudta még, mi lesz belőle, de abban bizonyos volt, hogy mészáros nem, hiába szeretné az apja, hogy az ő mesterségét folytassa a nagyobbik fiú is. Júliusban megint útnak indult. Ekkori távozására így emlékezett vissza 1847-ben: „Fölszedtem sátorfám és világgá mentem, / …S az apai ház úgy elmaradt mögöttem, / Mint az álom a fölébredt ember mögött, / Apámhoz, anyámhoz még csak hírem se’ jött.”
Előbb vándorszínésznek állt, de aztán az apjának tett ígéret szerint 1841 őszén újra pápai diák lett. A sikeres tanév végén, az 1842-es iskolai szünetben rokona és diáktársa, Orlai Petrics Soma társaságában köszönt be Vecsére a szülőkhöz. Kétszer egy hetet töltött odahaza ekkor. Közben kirándult Mezőberénybe, Debrecenbe. Hazafelé, talán éppen az Öreg-közi-dűlőn ballagva, szemlélődve született meg képzeletében a Hazámban, a későbbi nagy tájversekhez méltó előzmény. A vers hamarosan megjelent nyomtatásban is, alatta először szerepelt a Petőfi név.
Október végén visszament Pápára, de aztán megint elhagyta az iskolát, s vándorszínésznek állt. Alig két hónap múlva, 1843. január elején Székesfehérvárról Kecskemétre indult a színésztrupp. Pentelénél keltek át a Dunán, s Dunavecse mellett haladtak el a szekereikkel. A szülőknek tett ígéretét megszegő ifjú lelke fölbolydult szülei közelségétől. Hol énekelt, hol káromkodott, társai nem tudták mire vélni furcsa viselkedését. Végül még a szekerük is fölborult, s a metsző, fagyos szélben küszködve állították kerekére. Csak akkor nyugodott meg valamennyire, amikor a falu tornya eltűnt a hátuk mögött a láthatár szélén.
1843 májusában már Pozsonyban volt, onnan üzent haza a Távolból című verssel: „Kis lak áll a nagy Duna mentében” – idézte föl a messzire szakadt fiú az otthont és a családot. Hosszú távollét után, keserves másfél évvel a háta mögött, 1844 húsvétján kopogtatott újra a „kis lak” ajtaján. Ezt a kopogtatást idézi föl a magyar líra anyaverseinek egyik legszebb darabja, a Füstbe ment terv. Még kopottan, szegényen, de már a költői elismertség és siker biztos reményében toppant be a kis szobába.
Ez volt Petőfi utolsó vecsei látogatása, és ez volt a leghosszabb, legtermékenyebb ittléte. A mészárszéket bérlő Nagy Pál Templom utcai házában lakott, és házigazdája lányához a szép, szőke Nagy Zsuzsikához írta első szerelmes költeményeit. Külön legendák fűződnek a Nagy Zsuzsika és az ifjú poéta között szövődő szerelmi idillhez.
Összesen harminc verse köthető Dunavecséhez. Ekkor írta az Egy estém otthon című családi versét, melyben a legszeretőbb édesanya alakja mellett a fia kalandos terveit bizalmatlanul fogadó „jó öreg”, az édesapa figuráját szelíd iróniával rajzolta meg. Olyan ismert versek születtek még Vecsén, mint a Meredek a pincegádor, a Vizen, A faluban utcahosszat, Deákpályám, meg a Gazdálkodási nézeteim. Közben egybeszerkesztette első verseskötete, az 1844 őszén megjelent Versek anyagát. Június végén hagyta el a vecsei otthont, Pestre ment segédszerkesztőnek. Néhány hét múlva már nosztalgikusan, a szülőkért aggódó szeretettel küldte Pestről Vecsére István öcsémhez című verses levelét. Legközelebb Szalkszentmártonban látogatta meg az időközben oda átköltöző családját, de a vecseiek tudomása szerint a szomszédos csabonyi meg a vadasi csárdában gyakran találkozott itteni barátaival.
1844 ősze meghozta Petőfi számára a rég áhított költői sikert, elismerést. A Versek mellett megjelent A helység kalapácsa, mindenki róla beszélt szerte a két hazában, a verseit már népdalként énekelték. Próféta lett végre a saját (szűkebb) hazájában is.
De a család ekkor már készülődött az újabb költözködésre. A Vecsén eltöltött négy év után, valószínűleg 1845 tavaszán, az anyagi jólétbe vissza törekvő Petrovics István egy községgel északabbra húzódott: a szalkszentmártoni beálló vendégfogadót és mészárszéket bérelte ki. A Vecséről Szalkra került szülőket előbb Dömsödre, majd Vácra sodorta tovább az elszegényedés, aláhanyatló életüket azonban mindinkább bearanyozta Sándor fiuk költészetének egyre fényesebb csillaga, országra szóló hírneve.
A hiteles történeti adatokon kívül számos helyi történet, legenda fűződik Petőfi vecsei időzéseihez. Közülük többet megírt az egykori barát, Jókai Mór Az én életem regénye című könyvében. Másokat lelkes gyűjtők, kutatók a helyszínen szedegettek össze, és közöltek az 1870-es évektől a fővárosi lapokban.
A legkorábbi közülük irodalmi eredetű, és még Petőfi életében támadt: a magyar származású Kertbeny Károly, a költő lelkes híve, németre for-dította Petőfi verseit. Az 1849 májusában Frankfurtban kiadott mű előszavában azt állította a fordító, hogy Petőfi Dunavecsén született. Nem tudni, honnan vette ezt a téves adatot, talán néhány szép vecsei vers tévesztette meg.
Alighanem éppen a Vecse és Szabadszállás közti földúton, az Öreg-közön fogant meg a gyalogosan szemlélődő költő lelkében a Hazámban című tájleíró költemény 1842 őszén, s a verset Vecséről küldte be a szerkesztőségnek. Egy helyi történet szerint a Petőfi név is vecsei eredetű: egy Pető nevű asztalos javasolta eszerint az ifjú Petrovics Sándornak, hogy magyarosítsa a nevét, legyen eztán Petőfi.
A pesti úton a védgát oldalában álló, nemrégiben kipusztult évszázados nyárfát Petőfi fájának tartották a helybeliek. (Amikor kivágták, derült ki, hogy legalább ötven évvel fiatalabb volt a költő vecsei látogatásainak idejénél.) Egy helyi történet szerint pedig ettől a fától, mások szerint a közeli csordakúttól üzent be a poéta a városba édesanyjának 1844 húsvétján, hogy megjött, s hogy küldjön ki számára néhány jobb ruhadarabot, ne kelljen a külsejével szégyent hozni a családra. Más helyi változat szerint a tanító, Bernolák Soma vitte ki az ifjú poétának az édesanyjától a tiszta ruhát, mégpedig a városszéli szilvásba. A Duna-parti öreg fűzfákat ma is Petőfi fűzeinek nevezi a nép, állítólag alattuk olvasgatott a költő a fűben hasalva.
Szűcs János rektor, a már említett Bernolák Soma tanító, Balla István tiszteletes meg a tanítóegyesület környékbeli tagjai mind közeli ismerősei, barátai voltak a negyvenes években Vecsén meg a környéken többször időző Petőfinek. Történetek szólnak a költő és barátai hangulatos esti beszélgetéseiről, amikor is többnyire Balla tiszteletes uram lakásán ütötték el az időt a kancsó bor mellett.
A Vízen című verséről többféle történet keringett a településen. A legismertebb változat szerint az után írta ezt a versét, hogy ladikázás közben megmentette a Dunába esett Szűcs János rektor életét. Egy másik, kedves történet szerint Balla tiszteletes javaslatára a vecsei lányok maguk szőtte, kezük munkájával díszesen hímzett inget ajándékoztak Petőfinek. Ezt a történetet Jókai is megírta Varázsing címmel.
Vecsén immár évszázados múltja van a „kis lak-vitának”. A helyi hagyomány úgy tudta, hogy a mai hősi emlékmű helyén korábban állt kocsmát is bérelte Petrovics István, és ott laktak a szülők, az volt az a bizonyos „kis lak”. Az országos hírű Petőfi-kutató, Mezősi Károly szerint viszont csak a mészárszéket bérelte az öreg Petrovics, így a kis lak a ma is álló, Vecse helytörténeti múzeumának otthont adó mészárszék épülete. Azt tartják a helybeliek erről a mészárszékről, hogy olyan vén, mint maga Dunavecse. Itt őrzik Petrovics húsvágó bárdját és Nagy Zsuzsika kancsóját, amelyikben állítólag a bort, mások szerint a gyógyító savót vitte a köhögős, gyönge tüdejű poétának. A hősi emlékműre 1948-ban elhelyezett, s a Kis lak…-ot idéző emléktábla szövegét a Petőfi-kultusz ismert vecsei ápolója, a helytörténész Vasberényi Géza fogalmazta. Később azonban, a saját és Mezősi kutatásai hatására ő is módosította az álláspontját.
Vecsén Petőfi és a szabadságharc emlékezete élénken továbbélt, főként a szegényebbek körében. A vecsei negyvennyolcas kultuszra jellemző, hogy a kiegyezéstől a millenniumig a férfinevek dunavecsei gyakorisági listáján a Sándor volt az első, a Lajos pedig a negyedik. A megelőző másfél évszázadban ezek a nevek (különösen a Lajos) sokkal ritkábban fordultak elő itt. Az emlékezet aztán lassanként kultusszá lelkesült: a hetvenes években, a költő születésének ötvenedik évfordulóján kezdték összegyűjteni a róla szóló legendákat. Az első hivatalos, országos megemlékezésre 1898–99-ben, a forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján került sor, ekkor ünnepelték először Vecsén is Petőfit. Valamikor a századforduló táján helyeztek emléktáblát Nagy Pál házára, Csikay Imre főszolgabíró kezdeményezésére.
A Petőfi Társaság 1923. szeptember 30-án, a költő születésének centenáriumán Dunavecsén tartotta díszközgyűlését. Nagy népünnepélyt rendeztek a vendéglátó vecseiek. A templomban imával kezdődött, majd a templomkertben folytatódott a rendezvény. Pekár Gyula elnök szónoklata után a vecsei tanító, Berde Károly szavalta el saját versét, s a dalárda énekelt. A neves Petőfi-kutató, Ferenczy Zoltán beszéde után helybeliek szavalatai következtek, majd Platthy György parlamenti képviselő mondott záróbeszédet. Utána a Nagy Pál-féle házon az emléktáblát, majd a mészárszéket koszorúzták meg, végül Nagy Zsuzsika sírjára is koszorút helyeztek el az új temetőben, ahová nemrég temették át a költő első szerelmét és későbbi férjét, Petőfi egykori barátját, Balla István tiszteletest. A rendezvényről és a nemrég alakult vecsei dalárda sikeres szerepléséről elismeréssel szóltak a jeles vendégek, a társaság tisztségviselői és a képviselő.
A második világháború utáni rövidre szabott demokratikus időszaknak emlékezetes kulturális eseményére került sor 1947 szilveszterén. A szép hagyományokkal rendelkező vecsei műkedvelő színjátszás folytatásaként a helyi műkedvelők bemutatták a fiatal segédlelkész, Szamosközi István Kis lak áll a nagy Duna mentében című, Petőfi vecsei időtöltéséről szóló darabját. Az előadás sikerét ismétlések jelezték, meghívták a lelkes társulatot Kiskunlacházára is. Nyolcszor játszották sikerdarabjukat, közben a szerző átdolgozta ezt az írását, és Égszínkék április címmel kisregényként is kiadta.
A centenáriumi év, 1948 pünkösdjén Házi Árpád alispán ünnepi beszédével avatták a Petőfi téren a költő bronz mellszobrát, Szandai Sándor alkotását. Akkor még a piac sarkán állt, a mészárszék közelében, s csak a piac elköltöztetése után került mai, központi helyére. A talapzaton a felirat egyetlen szó: PETŐFI. A név alatt a Kossuth-címer fölött és alatt a két évszám: 1848, illetve 1948. A szobor költségeit nyolc község adta össze 1948-ban. Ugyanekkor tartották az új Szamosközi-egyfelvonásos ősbemutatóját Vecsén: a Tavasz a Landerer-nyomdában ugyancsak megnyerte a helybeli közönséget.
Az ötvenes években szervezte meg a Petőfi Baráti Kört Vasberényi Géza, Dunavecse közismert Petőfi-kutató helytörténésze, aki önerőből rendezett be Petőfi Emlékmúzeumot a tulajdonában lévő Nagy Pál-féle házban. Megszervezték a „hivatalos” tájmúzeumot is a mészárszékben, és útnak indították a Petőfi emlékét idéző és máig élő Szeptember végén ünnepség-sorozatot.
1995-ben újjáalakult a Petőfi Baráti Társaság. Kezdeményezése is szerepet játszott abban, hogy a vecsei általános iskola 1996. március 15-én fölvette Petőfi Sándor nevét. A társaság Március idusán elnevezéssel tavaszi kulturális rendezvénysorozatot indított, és az újraéledő vecsei műkedvelő színjátszás amatőr szereplői újrajátsszák a Petőfi emlékét idéző darabokat.
A Petőfi-kultuszt idézi ez a költőt ábrázoló kulacs (Székely Péter felvétele)
Petőfi fája, a helyi emlékezetben legalább két évszázadosnak tartott öreg nyár 1979-ben (Molnár Miklós felvétele)

Nagy Zsuzsika korsója: a hagyomány szerint ebben vitte a bort a poétának (Székely Péter felvétele)
Egy régi március idusán, a Nagy Pál-féle ház előtt
A Petőfi-kutató Kiss József munkájának címlapja (Székely Péter felvétele)

Legalább kétszáz éves Nagy Pál uram háza, Petőfi egykori szállása (Somogyi György felvétele)
 
Petrovics István bárdja a helytörténeti gyűjteményben (Székely Péter felvétele)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...