2015. november 18., szerda

Drégely hőse, Szondy György / Folytatáshoz kattints a posztra

Szulejmán második magyarországi hadjárata során 1526. augusztus 29-én a mohácsi csatában teljes győzelmet aratott a magyar király hadai felett, és szeptember 9-én bevonult Budára. Csapatai fosztogató portyáik során eljutottak Hont és Nógrád megyébe is. Werbőczy István Dobronyán szeptember 21-én keltezett levelében írta, hogy a törökök Gyarmattól, Szécsénytől és Nyéktől Budáig minden helységet felégettek.
1526 őszén Magyarországon kettős királyválasztásra került sor. A Tokajban összegyűlt rendek október 17-én mintegy ideiglenesen Szapolyai János erdélyi vajdát emelték trónra, november 17-én Székesfehérváron koronázása is megtörtént. December 17-én a Pozsonyba összehívott kisebb országgyűlés Habsburg Ferdinándot tette meg királynak.
Ferdinánd osztrák főherceg, II. Lajos király sógora az 1515. évben kötött szerződésre hivatkozva jogos örökségeként tartott igényt a magyar koronára. Az ország túlnyomó része azonban Szapolyai kezén volt. Hont vármegye urai közül Szobi Mihály, Lévai Cseh Zsigmond és a Balassák János király mellé álltak. Ferdinánd katonai sikerei 1527–28-ban, amikor a Habsburg-hadak Szapolyait Erdélybe, majd Lengyelországba űzték, az ő oldalára állították a magyar nemességet.
Azzal, hogy 1527 őszén Ferdinánd elfoglalta Magyarországot, az ország formálisan a Habsburg-dinasztia érdekszférájába került. Számolnia kellett azonban Szulejmán szultánnal, aki Magyarországot a sajátjának tekintette.
János király országát és hívei nagy részét elvesztve, a magyar állam integritásának megőrzésére törekedve 1528. január 27-én szerződést kötött a szultánnal. Bekövetkezett, amitől V. Károly óva intette Ferdinándot és a János királlyal való megegyezés felé hajlította volna: Szapolyai a törökhöz fordult segítségért. Szulejmán szövetségi elkötelezettsége ellenében visszaadta János királynak egész Magyarországot. Ezen kívül mást nem kívánt, sem adót, sem ajándékot, sem vazallusi szolgálatot.
A pártviszályok és a belháború értelmetlenségét látva Frangepán Ferenc kalocsai érsek figyelmeztette Ferdinánd királyt: háborúja János királlyal értelmetlen. „Én felségtek viszálykodásának más eredményét nem látom, mint a gazdag ország pusztulását, annyi lélek örökös török szolgaságba hajtását, s azt a nyilvánvaló veszedelmet, hogy legközelebb Jézus Krisztus ellenségei, a hitetlen mohamedánok kezébe esik.”
1526 és 1541 között a két király hívei közötti belháború gyakori pártváltásokkal járt együtt aszerint, hogy éppen melyikük vonultatta fel seregeit a másik birtokának elpusztítására, érdekeik melyik király támogatását kívánták meg. Jellemző példája ennek Várday Pál esztergomi érsek, aki egyike volt a tokaji táborban Szapolyai János királlyá koronázása kezdeményezőinek. Szulejmán szultán 1529 őszén vezetett hadjárata idején a Bécs ellen vonuló török seregek elől Drégely várába menekült Várday. 1531 januárjában Ferdinánd tábornokának, Roggendorfnak a hadjárata idején már Ferdinánd oldalán találjuk az esztergomi érseket.
Feltehetően Várday Ferdinánd-pártiságának itták meg a levét 1534-ben az érsek drégelyi birtokának lakói, amikor Szapolyai török, rác és magyar katonái Drégely mezővárosát felégették és a lakosok marháit elhajtották. Két év múlva, 1536-ban a Ferdinánd ostromzára alól Budát felmentő oszmán seregek rabolták végig a Felvidéket. A török világutazó, Evlia Cselebi így írt erről Magyarországon 1660 és 1664 között tett utazásaiban:
„Azután a segítségül jött sereg vezérei, Mohammed bég és Khoszrev bég, a Duna hídján keresztül menvén Pest várából ügyes és híres kalauzokat vettek maguk mellé s Hatvan, Hollókő, Buják, Szemendre, Szécsény, Gyarmat, Drégely várakat és a Nyitra folyón átmenve, Nógrád és Nyitra várakat, onnan visszafordulva, Ujvár és Komárom várak alját összerázva megszitálták s a negyvenedik napon igen sok zsákmánnyal Dsigerdelen nevű várnál a Dunán hajókon keresztülmenvén, szerencsésen bementek Esztergom várába. Abban az időben Esztergom János király alá tartozott.”
Buda 1541. évi eleste majd az 1543–1545. évi várfoglalásokkal pozícióit megerősítő oszmán sereg előnyomulása a Magyarország egész területére kiterjedő új védelmi rendszer megszervezését tette szükségessé.
A Besztercebányán 1543 őszén gyűlésező magyar rendek hangsúlyozták a végvárak fenntartásának és megerősítésének fontosságát. A szükséges anyagi erőforrások hiánya miatt különösen a magánkézen levő várak fenntartását és megfelelő őrséggel való ellátását Ferdinánd király feladatává tették.
Az 1546. évi 44. tc. a Dunától északkeletre fekvő területeken Ság, Pásztó, Drégely, Szécsény, Buják és Léva várának megerősítéséről rendelkezett. Ugyanakor a magyar rendek arra is kérték az uralkodót, hogy ezekről és a dunántúli várakról idegen tartományai segítségével gondoskodjék, mivel a török terjeszkedés minden bevételi forrásuktól megfosztotta mindet. A védelmi övezetek kialakítását ugyanakkor jelentősen gátolta, hogy az új végvárvonalba bekapcsolható erősségek túlnyomó része ekkor még magánkézben volt.
Az új védelmi rendszer alapjait az 1540-es évek második felében Niklas Graf zu Salm királyi főhadparancsnok és Várday Pál esztergomi érsek-helytartó rakta le. Salm és Várday, majd utódaik egyik kiemelten fontos feladata lett, hogy a várakat vagy vegyék teljességgel királyi kezelésbe, vagy pedig a magánföldesúri várba királyi őrséget állítsanak.
Fontos volt, hogy a királyi végvárak minél több kisebb helyet megerődítsenek, amelyeket a nagyobb vár őrségéből szereltek fel. A rendszerbe nem illő várakat, kastélyokat és kolostorokat lerombolták.
A várak királyi igazgatás alá vételét és őrséggel való felszerelését megerősítésük követte. Az erősítési munkálatokat azonban többnyire hevenyészve, földből és gerendákból készült palánkok segítségével végezték.
Buda katonai támaszponttá fejlesztésével közvetlen veszélybe kerültek a még magyar kézen lévő várak. 1543-ban Szulejmán szultán hatodszor vezetett hadjáratot Magyarországra. Siklós és Pécs elfoglalása után Budáról irányítja a hadműveleteket. Elesik Esztergom, beveszik Tatát, és Székesfehérvár is kapitulál a török fősereg előtt.
1544 tavaszán Mehmed budai pasa indult támadásra, hogy előbb a Buda és Esztergom közötti összeköttetést veszélyeztető Visegrádot megtörje, majd Nógrád és Hatvan bevétele után védőgyűrűt vonjon Buda köré.
1543–44 telén a törökök a Drégellyel szomszédos Nagyoroszi felégetésével hagyták tanújelét jelenlétüknek. Nógrád vára mint a Buda körül kialakított védelmi övezet egyik erőssége a török további terjeszkedésének támaszpontjává vált. Kiinduló bázisul szolgált a rendszeres rablóportyáknak, amelyek Nógrád és Hont megye falvai és a bányavárosok hódoltatására irányultak.
Buda 1541. évi elestével, majd Esztergom, Vác és Nógrád várainak török kézre kerülésével Drégely vára is kulcsfontosságú szerepet kapott az alsó-magyarországi bányavárosok védelmi rendszerében.
A Bél Mátyás szerint a mindenkori esztergomi érsek vadászkastélyául szolgáló és annak a drégelyi uradalom népei feletti hatalmát megtestesítő kis hegyi várat az 1546:44 tc. jelölte ki az oszmán terjeszkedés megállítására kialakítandó rendszer egyik tagjának. Előtte már egyetlen magyar kézben lévő erősség sem állt a török előrenyomulás útjába. A törvény elrendelte, hogy a király a Dunától északra fekvő Ság, Pásztó, Drégely, Szécsény, Buják, Léva „és a többi várakról mindenféle őrség állításával jókor gondoskodjék, vagy ha valamelyiket le kell rombolni, azt idejekorán rombolják szét, miután tudniillik ő felségének a kapitánya ebben a dologban pontos vizsgálatot tartott”.
Várday Pál esztergomi érsek-helytartó, aki – mint említettük – Niklas Graf zu Salm királyi főhadparancsnokkal együttműködve az 1540-es évek második felében az új védelmi rendszer alapjainak lerakása körül szerzett elévülhetetlen érdemeket, drégelyi, sági és újvári váraiban haláláig, 1549-ig saját költségén tartott fenn őrséget. Halálával az érsek-helytartói tisztet néhány évig nem töltötték be, s az érseki vagyon javadalmait a királyi kincstár kezelte.
1549 utolsó negyedében a három várra – Drégelyre, Ságra, Újvárra – 2278 forintot költöttek. 1550-ben évi költségeik 9811 forintra és nyolcvan dénárra rúgtak, amely összeg magában foglalta az őrség fizetését, a lőpor- és puskavásárlásra fordított pénzt. A költségeket szinte teljesen az érsekség jövedelméből állták, a kamara a közadóból csak 795 forint és húsz dénár támogatást adott.
1551-ben Drégely és Újvár védőinek, a lovasoknak és a gyalogosoknak a fizetésére 12 617 forintot fordítottak. Mindezt még 630 darab kősó egészítette ki száz forint és nyolcvan dénár értékben.
1552-ből, az elhíresült ostrom évéből származó adat szerint az év első felében Ság és Drégely védőinek fizetésére mindössze 3253 forintot és 34 dénárt fordítottak. Ez igen kevés, szinte a fizetetlenség állapotával egyenlő. Nem ok nélkül tettek panaszt „Drégely és Újvár hű tisztei, kapitányai és katonái” a királynál, hogy Várday Pál halála óta nem kapják szokott javadalmukat. Ferdinánd elrendelte, hogy továbbra is fizessék őket: az érsekség jövedelméből…
A várak fontosságát földrajzi, stratégiai helyzetük, beépített alapterületük nagysága, erődítésük színvonala, a várőrség létszáma és összetétele szabja meg. Mint láttuk, Drégely hadászati szerepe Nógrád eleste után nőtt meg, amikor a török az Ipolyig kiterjesztette fennhatóságát, és a bányavárosokat vette célba. A középkori szerkezetét szinte érintetlen formában megőrző kicsi erősség bővítését, erődítését azonban nem végezték el. Drégely állandó várőrsége 1550-ben mintegy hatvan főre tehető. Két várnagyának, Zoltay Lőrincnek és Szondy Györgynek tíz-tíz lovas katonája volt, 32 gyalog, tüzérek, tizedesek, őrök vigyázták a várat. Ugyanakkor Ságra, amelyet a premontreiek monostorából alakítottak erőddé, 76 lovas, ötven gyalogos, néhány tüzér jutott, tehát a duplája Drégely várőrségének.
A gyakoribbá váló török portyák miatt égetően szükségessé vált az igen rozzant állapotban lévő drégelyi vár megerősítése, őrsége létszámának gyarapítása is. Szondy György kapitány és az uradalmi tisztek egymás után fogalmazták jelentéseiket a kamarának, sürgetve a vár kijavítását és kellő felszerelését.
Egy 1552-ből fennmaradt jelentés így jellemzi állapotát: „…falai erősen ingatagok, a villámcsapás által felrobbant puskapor megrongálta őket. Kapitánya nincs abban a helyzetben, hogy az ellenségnek ellenállhasson, vagy hogy a környező vidéket megvédelmezhesse. Igen szükséges a szakértők kiküldése, hogy a vár lerombolásának vagy fenntartásának kérdésében döntsenek.”
A jelentés annak a lehetőségét is felveti, hogy Drégelyt rombolják le, s egy új, a védelem szempontjából alkalmasabb helyen emeljenek új erősséget. Erre egyébként már régebben is születtek tervezetek. Niklas Graf zu Salm királyi főhadparancsnok megfontolandónak tartotta, hogy Drégely várát és Ságot, amely erődített klastrom volt, lerombolják, helyőrségüket pedig a Ság és Drégely közti, természetes védelmet is nyújtó mocsaras területen építendő új erősségbe helyeztetnék át. (Mint majd látni fogjuk a tervet két évtizeddel később a török valósította meg, amely az elfoglalt Drégely helyett a kétezer lovas befogadására is alkalmas Palánkot építette ki a bányavárosok ellen indított hadjáratainak támaszpontjává.)
1552-ben egyébként tizenhat lovas, hatvan gyalogos, egy tüzér és három várőr, összesen nyolcvan katona védte Drégelyt. Később, áprilisban a király jóváhagyta újabb negyven gyalogos katona felfogadását megerősítésére, júniusban pedig Szondy segélykérő levelére Selmecbánya küldött 26 zsoldost.
A várőrség létszámának növelésével a kamara elintézettnek tekintette Drégely gondját. Bár Szondy újabb levele nyomán – amelyben lőszert, ólmot és más hadiszert kér – Ferdinánd király 1552. április 11-én utasította a kamarát, hogy az erősségre kiváló gondot fordítson. „Mivel reám felette fontos, hogy a vár az ellenség várható támadásaival szemben minden szükségessel el legyen látva.” Ám Ferdinánd rendeletének nem volt foganatja.
Mint ahogyan két hónappal később hiába szólította fel Thurzó Ferenc nyitrai püspök és kamaraelnök is Rózsa Pál nevű tisztjét, hogy küldjön a közeli erősségekből hadiszert, főleg ólmot Drégelybe. Ő maga személyesen is megszemlélte a várat, és meggyőződött védelmi hiányosságairól, igen rossz állagáról. Néhány kőművest oda is rendelt, akik toldoztak-foldoztak is valamit rajta, de „e zavaros időben a falat újraépíteni nem lehetett”.
A fenyegető török támadás bizonyossága ellenére, amelyről június elején Szondy György által Selmecbánya bírója „biztos tudósítást nyert, mely szerint a török Veszprémet bevevén, most hatalmába kívánja venni Drégelt, Ságot és Gyarmatot”, a várat végül is nem erősítették meg.
1552. június elején, Veszprém bevétele után már teljes bizonyossá vált, hogy csak idő kérdése, mikor indul meg Ali budai pasa seregeivel a bányavárosok irányába. Június 25-én Sbardellati váci püspök sürgeti a kamarát, hogy ők teljesítsék Drégely várnagyainak hozzá intézett segélykérését, s küldjenek „néhány tüzért, ágyút, puskaport” és más hadiszert a várba, mivel erre neki pénze nincsen. Thurzó püspök, akinek Szondyék szintén elküldték segélykérő levelüket, utasította a kamarát, hogy a bányavárosokból a lehető leghamarabb küldjenek három-négy ágyút Drégelybe. A püspök által megrendelt hadiszer, lőpor és ólom mielőbbi Drégelybe szállítására utasította Rózsa Pált, az érsekség körmöci főtisztjét. Szondy maga is Rózsához fordult, egy tarackot küldvén neki javításra, valamint kért még két kötelet is tőle. E „kissé nehézkes ember” azonban a legegyszerűbb ügyben, így a kért kötelekre nézve is az utasításra várt a kamarától, mivel ő áprilisban már küldött két kötelet Drégelybe. Több mint valószínű, hogy az általa küldött hadiszerek és a védelemhez szükséges eszközök el sem jutottak végül rendeltetési helyükre: levelének kelte, 1552. július 1. után öt nappal a várat körülzárta a török.
Az 1552. évi nagy hadjárat Veszprém elfoglalásával kezdődött, és folytatta az 1540-es évek hódításai révén szerzett támaszpontjairól kiindulva a török országrész területi kiépítését. Szulejmán kihasználta a kedvező nemzetközi helyzetet: 1552 elején a protestáns német fejedelmek és II. Henrik francia király szövetségre léptek, és megtámadták V. Károlyt.
A kedvező nemzetközi helyzetben indított hadjárat jól átgondolt stratégiai tervet követett. „Konkrét célja az volt, hogy a Nyugati és a Keleti Királyságot elvágja egymástól, Erdélyt elszigetelje és a török ellenőrzése alá került magyarországi terület határát, akár keskeny sávra, Lengyelországig tolja ki” – határozta meg a hadjárat célját R. Várkonyi Ágnes. Közvetlen kiváltó oka az volt, hogy 1551 júliusában Izabella királyné és Ferdinánd király tető alá hozta megegyezését az országegyesítésről: a kolozsvári országgyűlés királyának fogadta el Ferdinándot, és letette a hűségesküt. Szulejmán azonban továbbra is János Zsigmondot tekintette a keleti országrész magyar királyának. A szultán három hadoszlopot küldött Ferdinánd katonai erejének letörésére. A fősereg Ahmed pasa vezérletével Temesköz központja, Temesvár ellen vonult fel. Egy másik hadtest, megerősítve tatár segédcsapatokkal és kiegészülve a két román vajda hadaival, Castaláv tábornok seregét kötötte le Erdélyben. A legkisebb seregtest, Hadim Ali budai pasa vezetésével, egyrészt a Kelet-Dunántúlon, Veszprém bevételével kívánta biztosítani az 1540-es évek foglalásait, másrészt észak felé, a bányavárosok irányában indított támadást. Felvonulásának útvonalán az első akadály: Drégely.
A támadás nem érte váratlanul Szondyt, hiszen már az év eleje óta egyre-másra érkeztek az újabb hírek a tervezett hadműveletről. 1552. február 21-én Siraki Albert a sági castellumból értesíti gróf Wolfgang Puchaim zólyomi főkapitányt, hogy a török a Felvidékre akar törni. A támadásról ő maga a Szondy György és Bekefalvay Gergely által egy közeli községben fogságba ejtett két előkelő török fogoly vallomása alapján hallott.
Március 11-én Bodor Mihály és Bodor István jelentése Ságról már a törökök mozgolódására utal. A budai pasa Vácon van, és bizonyos, hogy Drégelyt, Szécsényt vagy Gyarmatot akarják megszállni. Sbardellati váci püspök és Teufel lévai főkapitány március 18-án kelt levele a kapitánynak ismételten megerősíti, hogy mindenekelőtt Drégely a célpont. Éppen ezért sürgették a vár kijavítását, őrségének megerősítését.
Szondy György március 26-i levelében – mellékelve a váci püspök Ferdinánd királyhoz írt jelentéséhez – a nógrádi törökök mozgolódását jelzi. Nógrád várát sövénnyel erősítették meg, de a vár kigyúlt, amit ő „szemeivel látott, noha nem tudja, valljon ez szándékosan vagy véletlenül esett meg”.
Június 9-én Szondy a selmecbányai főbíróhoz küldött levelében már teljes bizonyossággal közli, hogy véglegessé vált: a török Veszprém megvétele után Drégely ellen fordul, és beveszi Ságot és Gyarmatot is. A bíró ígéretet tett Szondynak, hogy húsz zsoldost küld a várba. A bíró egy másik, a besztercebányai rézüzlet főgondnokához írott levelében kéri, hogy a kamara figyelmét hívják fel a Selmecbányához vezető utak védelmét ellátó várakra, Drégelyre, Ságra és Gyarmatra.
Hadim Ali budai pasa Veszprém elfoglalása után, rövid pihenőt tartva Budán, július elején hadra kelt. „Budáról ágyúkat véve magához mintegy 8-10 000 emberrel Drégel ostromára indult.” 1552. július 6-án reggel az oszmán sereg a vár alá érkezett. Estére pedig, amint azt a jelentések megerősítik, már ostromzár alá is vették.
Erasmus Teuffel lévai főkapitány július 6-án este 6 órakor értesült Jakosits Ferenc sági parancsnok futára által Drégely körülzárásáról: „Az bassa immáron Dregheol alath vagyon mind algyustul, az néppel siessen Nagyságtok.” Egy szemtanú, aki a várba mészkövet szállított, a selmeci bírónak beszámolt arról, hogy a török nagy haddal jött a falak alá, és már körül is zárta az erősséget.
Két hadosztálya a vár előtt maradt (talán ennek emlékét őrzi a Török tábor dűlőnév), a harmadik feltehetően a településen át Ipolyságra és Gyarmatra vezető utat zárta le, hogy Szondy ne kaphasson segítséget se a bányavárosok irányából, se Nógrád megyéből. Felmentő hadak azonban egyik irányból sem érkeztek. A pár kilométerre lévő Léván állomásozó Erasmus Teuffel csak az ostrom napján szerzett pontos információt arról, hogy Drégely a török célpont. Teuffel még aznap segítséget kért a királytól, hogy ütőképes haderőt tudjon kiállítani a vár felmentésére.
Hiába írta azonban Teuffel, hogy Drégely eleste Léva, Gyarmat, Szécsény vesztét is jelenti, és a török előtt nyitva áll az út a bányavárosok felé: Miksa főherceg ugyan kiadta a parancsot a felmentő sereg elindítására, valamint a felvidéki megyéknek a felkelésre, július 9-én Pallavicini Sforza zsoldosai fizetését kéri számon a főhercegen, mert amíg nem tud fizetni katonáinak, nem ad parancsot a felvonulásra. Mint ahogyan hiábavaló volt, de legalábbis későn hirdette meg Sipeky Ferenc, Hont megyei alispán is az általános felkelést.
A védők a veszedelemről értesülve felgyújtották a vár előtt a szénakészletet, majd tüzelni kezdtek az ellenségre. Aznap estefelé a pasa is Drégely alá érkezett, és Szondyt megadásra szólította fel. A kapitány ezt visszautasította, mire Ali felgyújtatta a földből-fából épített elővárat – a palánkot –, s a védőket a fellegvárba szorította. Másnap reggel kezdetét vette az ostom. A török sáncokat ásatott, ostromtetőket emeltetett, felvonatta három faltörő lövegét és hat tarackját, majd lövetni kezdte a várat. A jól képzett tüzéreknek kitűnően rombolható célpontot nyújtott középkori magas lakótornyával, és a mellé épült vékony, magas falaival. Az ostromra nézve a leghitelesebb kortárs forrás, Tinódi históriája szerint a bejáratot védő kaputorony adta meg magát először: „Töretni az basa kezdé Drégel várát, / Ott ám lerontaná egy szép magas tornyát…”
A várat 7-én és 8-án szüntelenül ágyúzták. A heves ágyúzás következtében félig ledőlt falakon ütött rések, a kaputorony leomlása után a pasa rohamra vezényelte gyalogságát, de ezt Szondy és vitézei visszaverték, a töröknek is nagy veszteségeket okozva. Ali ezután ujabb ágyútüzet zúdíttatott a félig lerombolt falakra, és megfelelő nagyságú rést ütve azokon rommá lövette a várat.
Mielőtt a romhalmazt a török gyalogság megrohamozta volna másodszor is, Ali Szondyhoz küldte a szomszédos Nagyoroszi papját: „Az várat megadná, magát ne vesztené.” „Miután a vár meg sem tartható, azt neki feladni ne vonakodjék.” Szondy, visszautasítva a pasa ajánlatát, maroknyi csapatával felkészült a végső rohamra, amelynek kimenetele számukra sem volt kétséges. A kapitány ekkor előhozatott két török rabot, és hivatta két énekes apródját. Testamentumában meghagyta a pasának, hogy nevelje vitézzé a fiúkat, testét pedig tisztességesen temettesse el a harc után.
Ezután drága ruhákba öltöztette és ellátta pénzzel őket, s Alihoz küldte a papot az üzenettel. Szondy apródjai még négy év múlva is Ali udvarában voltak. 1556. december 30-án erről a pasa Krusith János szitnyai és bakabányai kapitánynak így tesz említést: „Itt én nálam két gyermek vaggyon, deák, kiket Zondy Györgytől vettem el, egyiknek neve Libardy és az másiknak Sebestyén.”
Szondy az ostrom előtt máglyát rakott a várban levő értékesebb holmikból, majd legértékesebb jószágaitól, lovaitól elbúcsúzva leszúrta azokat, nehogy a török kezére jussanak. A hosszú órákon át tartó végső ostromnak hősiesen álltak ellen a védők, amíg a túlerőben lévő ellenséges gyalogság betörve a várba mind egy szálig le nem kaszabolta az őrséget. Szondy hősiesen küzdve sok törököt levágott még puskagolyótól eltalálva is, sebzetten, oroszlánként harcolt, amíg a túlerő le nem bírta. „Testét Ali basa előkerestette, fejét közszemlére tétette ki, majd megdicsérvén ellensége vitézségét, katonai vagyis tisztes temetésben részesítette: sírjára vitézsége jeléül lobogós lovaslándzsát tűzetett” – adja elő a drámai végkifejletet Forgách Ferenc. Paksy János komáromi kapitány értesüléséből úgy tudjuk, az ostromlók részéről is sok áldozatot követelő harcok során több magyar katona is sebesülten esett fogságba, állítólag Szondy élve, de halálos sebekkel került Ali kezére. Drégely elestét 1552. július 10-én, vasárnap jelentette Teuffel és a váci püspök. Ugyanekkor Ságot védői felgyújtották, és elhagyták a várat.
Segítséget Drégely felmentésére Erasmus Teuffel felvidéki főkapitány nyújthatott volna, miként erre Miksa főherceg is – egyébként már túl későn – felszólította. A főherceg rosszallását is fejezte ki amiatt, hogy Teuffel későn észlelte a török szándékait. A főkapitány végül is annyit tett – tehetett? –, hogy igyekezett az ostromlott várról biztos híreket szerezni, és a kitartásra buzdító üzeneteket oda eljuttatni, de ez utóbbira a százforintos jutalom kilátásba helyezése ellenére sem vállalkozott senki, mivel néhány küldöncöt a török korábban elfogott, és meg is ölt. Teuffelnek így nem maradt más lehetősége, mint hogy „a szomszéd hegyeken nagy tüzeket gyújtatott és segélyt ígérő jelekkel biztatá a védőket”.
Ali háromnapos pihenő után Gyarmat felé indult, amelyet őrsége elhagyott. A pasa erre Gyarmatot és a várat felégette. Szécsény, Hollókő, Buják ellenállás nélkül esett el, egyedül a kis Bussa védői harcoltak hősiesen. A torony lerombolása után vitézségükért Arszlán bég szabad elvonulást engedett nekik.
Drégely és a nógrádi várak elvesztésével az alsó-magyarországi bányavárosok közvetlenül a török hódítás érdekszférájába kerültek. Ferdinánd király előnyomulásuk megállítása, az erősségek visszaszerzése végett Léva térségébe mintegy nyolcezer főből álló sereget vezényelt. A király Erasmus Teuffelt nevezte ki a sereg főparancsnokává. A környékbeli végvárakból kiállított kétezer magyar lovashoz Pallavicini Sforza négyezer-ötszáz újonnan fogadott itáliai zsoldosa és háromezer német gyalogos csatlakozott, a király elrendelte Felső-Magyarország tíz vármegyéjének nemesi felkelését is.
Miksa trónörökös arra kérte Teuffelt, hogy seregét egyesítse a Füleknél táborozó nemesi felkelőhaddal. Teuffel azonban nem várva be őket a palásti mezőn augusztus 9-én csatába szállt a pasa seregével, és súlyos vereséget szenvedett. Elesett Sbardellati váci püspök is. A főkapitány maga szörnyű véget ért. Istvánffy így ír erről: „Teuffel Konstantinápolyban nevét be nem vallván, a felgerjedt Szolimán parancsára, ki az ő kilétét tudta, nyársba vonatott, és a Bosporusba vettetett.”
Szondy György származásáról vajmi keveset tudunk. Kérdéses, hogy a felemelkedés útját kereső vagyontalan kisnemesség vagy a jobbágyi sorból származó, de nemesítést nyert elemek köréből került-e ki. Nemesi származására utal, hogy a neki címzett levelekben egregius a megszólítása, amelyet a XV. századtól kezdve a köznemesekre használnak. Acsády Ignác szerint azonban ez esetleg csak „katonai rendfokára való tekintetből alkalmaztatik reá.” Bizonyosan nem volt nemesi származású viszont egyetlen, név szerint ismert örököse, fivére, Szondy Jakab. Jakab hősi halált halt testvére érdemeire hivatkozva királyi adományként birtokot vagy évjáradékot kért a királytól. Nem valószínű, hogy valamelyik tekintélyesebb nemesi családból származott, amint arra utal a csekély százforintos évjáradék. Ebből viszont arra lehet következtetni, hogy Szondy György sem volt nemesi származású, mert ha címe családja nemességét jelezné, fivérét is megilletné. Szondy Jakabot a kamara által 1554. november 26-án kelt biztosító levél circum spectusnak nevezi, amely akkoriban a városi polgárok címzése volt.
Szondy György Révay Ferenc Turóc vármegyei főispán és nádori helytartó (szklabinyai) udvarában nevelkedett. „Akkoriban általános szokás volt, hogy az előkelő családok gyermekeiket már kilenc-tíz éves korukban idegen udvarházakba adták, ahol háromévi apródoskodás során mesterek felügyelete mellett, elsajátították a szükséges tudományokat és fölkészültek a vitézi életre.”
Szondyt gyermekkorában vette maga mellé Révay és taníttatta betűvetésre, udvarában serdült vitézzé. „…kenyergek én mint kegyelmes uramnak, minthogy te kegyelmed volt énnekem mindig gondviselőm gyermekségemtül fogva, mostani bizodalmam az isten után és az én kegyelmes Uram után te kegyelmedbe vagyon” – így tesz hálájáról tanúbizonyságot Szondy Drégely várából 1546. november 26-án kelt levelében. Egy másik, 1550 decemberében írott levelében bízott uramnak és atyámnak nevezi Révayt, hűségét és háláját fejezi ki fiának, Mihálynak: „az lovat im meg küldöttem minden szerszámaival Révay Mihály uramnak, kinek mindörökké szolgálni akarok mint kegyelmes uram gyermekeinek”.
A dokumentumokat közreadó Nagy Iván szerint: „Szondy Györgynek a kötelességérzet és háladatosság erényei közé tartozott. Emez is ritka, nemes tulajdonság, amazzal együtt pedig szilárd biztosíték arra, hogy rendületlen elhatározásokban nyilatkozzék.”
Hűsége és kötelességtudata végigkísérte Szondy életét. Vitézi erényei mellett bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy Várday Pál esztergomi érsek drégelyi várának kapitányává tette meg a tehetséges katonát. Az érsek halála (1549) után Szondy királyi várnagyként szolgálta hűséggel királyát és hazáját. Hűségének ékes tanúbizonysága, hogy a vár igen rossz állapota ellenére se hagyta el a rábízott őrhelyet, pedig a kamara még a régebbi szolgálataiért járó pénzét – a 322 forintot – sem fizette meg, noha erre a király kétszer felszólította. Az ügy személyes intézésére a török általi fenyegettség miatt már nem nyílott lehetősége: „Én magam felmentem volna, de az király ő felsége házát nem merem elhagyni.”
A drégelyi vár romja napjainkban
 
Ali budai pasa
 
Drégelyvár ostroma Pándy Lajos festményén
 
Szondy György aláírása
 
Kő Pál Szondy-szarkofágja

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...