2015. november 15., vasárnap

DEÁKI - A hontalanság évei / Folytatáshoz kattints a posztra

Államalkotó népből kisebbség


Az első világháború nemcsak hősi halottakat követelt a falutól, hanem Deáki gazdasági és társadalmi fejlődését is derékba törte. A színmagyar falu történetének különösen tragikus korszaka az az időszak, amikor a világégés végét követően egy minden előzmény nélküli, újonnan alakult idegen állam, a Csehszlovák Köztársaság fennhatósága alá került.
A Prágában 1918. október 28-án kikiáltott első csehszlovák kormány a párizsi béketárgyalások megkezdéséig kész tények elé akarta állítani a nagyhatalmakat, és mindent megtett céljának elérésére. Az antant erőteljes támogatásával 1918 novemberében legionárius katonai alakulataival betört Magyarország Felvidéknek nevezett északi területére. Az idegen katonai megszállás híre Deákiban – miként a környező falvakban – teljes zűrzavarral járt. A feszültségek rablásokhoz, fosztogatásokhoz vezettek, és sok kárt okoztak számos parasztgazdának és az uradalomnak. Növelték a lakosok körében az elkeseredést a csehszlovák fegyveres erők előretöréséről szóló hírek. A közeli járási székhelyen, Vágsellyén – mely Nyitra vármegyéhez tartozott – Magyar Nemzeti Tanács alakult, és a következő határozatot hozta: a környékről küldöttséget indítanak Budapestre, Károlyi Mihály miniszterelnökhöz. Utasítást kérnek, hogy milyen intézkedéseket tegyenek az ország és szülőföldjük védelmére. A delegáció tagja volt Szabó Károly deáki lakos is.
A küldöttség azzal tért a hírrel haza Károlyi Mihálytól, hogy a Felvidék csehszlovák katonai megszállása az antant beleegyezése alapján történik, és rövid időn belül befejeződik. Mátyusföldet és a Csallóközt 1919 január első napjaiban foglalták el prágai kormány alakulatai. Egyes források szerint a deáki jegyző, Varga Ernő százötven fős önkéntes csapatot – miként magukra mondták, nemzetőröket – szervezett, amely Galánta irányában nyomult előre, hogy megállítsa a csehszlovák katonákat, akiket francia és olasz tisztek vezettek. A túlerővel szemben azonban nem tudták sikeresen felvenni a harcot, ezért visszavonultak Deákiba. A faluba visszavont nemzetőrség 1919. január 7-én a jegyző kertjében megfigyelőállást épített ki, és egy hátrahagyott gépfegyverrel igyekezett megállítani a benyomulókat. A tűzpárbajban Kurucz Ernő életét vesztette, Csimma Elek pedig súlyosan megsebesült. Szintén életét áldozta Varga István községi mezőőr, akit zöld egyenruhája miatt az ellenség magyar katonának hitt, és agyonlőtt.
Deákit 1919. január 7-én szállták meg a prágai kormány csapatai, ezzel új korszak kezdődött a falu életében. A község hivatalos nevét Deákiról Diakovcére változtatták. A bevonuló katonák nyomban akciót indítottak a a helyi fegyveres ellenállók letartóztatására. Varga Ernő jegyzőt kis híján a helyszínen agyonlőtték, és csak a lakása udvarán lévő kútba dobott géppuska átadása után kegyelmeztek meg neki és családjának. A Felvidéken a fegyveres és részben a polgári ellenállás csak az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum után szűnt meg, amely végérvényesen Csehszlovákiához csatolta a hajdani, egy ezredéven át Magyarországhoz tartozó területeket.
A falu lakói nehezen fogadták el az impériumváltozást. A döntés ellen 1920. június 14-én a deákiak tiltakozó gyűlést tartottak, amiről a község petíciót küldött a teljhatalmú szlovák miniszterhez, Vavró Šrobárhoz. Protestáltak a köztiszteletben álló Márkly István uradalmi tiszttartónak az országból való kiutasítása ellen is. A petíciót aláíró deákiak a termés felgyújtásával fenyegetőztek, de a tiszttartó és családja eltávolítását, valamint a főapátsági uradalom állami kisajátítását nem sikerült megakadályozniuk. A növekvő hatósági nyomás ellenére – számos cseh és szlovák tisztviselő érkezett a falu vezetésére – a lakosság hű maradt magyarságához. A helyzet később valamelyest javult, mert az új hatalom engedményeket tett. Így például 1930-ban Deáki vásártartási jogot kapott – ezt a falu már az 1920-as évek elején kérte –, amit előzően a vágsellyei járási tanács jelentése azzal indokolt, hogy megadásával a csehszlovákellenes település lakosságát meg lehetne nyerni a köztársaság támogatására.
Az első, 1921. évi csehszlovák népszámlálási adatok szerint Deáki lakossága 3131 fő, ebből 2993 magyar, százkettő zsidó, huszonöt csehszlovák, kettő német és egy más nemzetiségű. Nyolc idegen állampolgárságú személyt vettek számba, akik nem kapták meg a csehszlovák állampolgárságot a hűségeskü megtagadása vagy egyéb ok miatt. Az 1923. január 1-jén hatályba lépett új közigazgatási törvény Deákit a vágsellyei járásba, Nyitra megyébe sorolta be. A község önálló jegyzőséget alkotott, postája, távírója és távbeszélő-állomása helyben. Közlekedési helyzete ekkor is kedvező, 1912-től – mint írtuk – vasútállomása volt, de a falu népe már kezdettől a mintegy két kilométerre, a fővonalon lévő vágsellyei indóházat is használta. A deáki csendőrőrs körzete a szomszédos Peredre is kiterjedt.
Önkormányzati jogait továbbra is a képviselő-testület gyakorolta. Már a csehszlovák megszállás kezdetén Pozsony vármegye újonnan kinevezett zsupánja, azaz megyefőnöke átmeneti jelleggel helyi irányító szerveket nevezett ki. A következő évben tartott országos és helyhatósági választáson a faluban a legtöbb szavazatot – hatszázat – az Országos Keresztényszocialista Párt szerezte, kevéssel maradt el mögötte a másik magyar tömörülés, a Magyar Kisgazdapárt 590 vokssal. A Magyar–Német Szociáldemokrata Pártra 175-en, a Zsidó Párt 68-an szavaztak. Az új elöljáróság: bíró Dora Lajos, tagok: Bús Lajos, Kurucz Elek, Csimma Elek, Szőcs István, Takács Ambrus, Beszédes József, Bábel János, a jegyző Varga Ernő.
A csehszlovák törvényeknek megfelelve az első helyhatósági választásokat 1923. szeptember 16-án tartották Deákiban. A harminctagú testületet a község két választókerületének szavazóhelyiségében – Nagy Lajos, illetve Kurucz Áron vendéglőjében – választották meg. A leadott érvényes szavazatok alapján a választásokon jelöltet állított négy párt közül az Országos Magyar Kisgazdapártnak tizennégy, a Köztársasági Magyar Kisgazdák és Földművesek Szövetségének (Republikánus Párt) három, az Országos Keresztényszocialista Pártnak (OKSZP) tizenkét, a Zsidó Pártnak egy mandátumhoz jutott. A politikai pártok helyi szervezeteinek létrejötte egybeesett a szlovákiai magyar kisebbség politikai megszerveződésével. Az ellenzéki magyar pártok mellett a helyi közéletben az 1920-as évek közepén alakult Csehszlovák Kommunista Párt (CSKP) mellett a kormánypárti Republikánus Párt és a Zsidó Párt is működött.
A felekezeti megosztottság a pártéletben is megmutatkozott. A református lakosság – csekély kivételtől eltekintve – a Magyar Nemzeti Pártba tömörült, a katolikusok az országos gyakorlatot követve az Országos Keresztényszocialista Párt tagjai voltak. Deákiban egyébként legelsőként, 1919. október 5-én az utóbbi párt alakult meg. 1923-ban a párt vezetősége: Beszédes József elnök, Néma Antal alelnök, Takács Ambrus titkár, Bús Rezső pénztáros és a két ellenőrző tag, Cserge János és Pataki Mihály. Önkormányzati választási eredményei alapján ekkor a község második legerősebb szervezete. A párt országos vezetésében az 1920-as évek közepén kitört válság után a Lelley-féle Nyugat-szlovenszkói Keresztényszocialista Pártot támogatták a helyi keresztényszocialisták. A későbbi személycserék után a párt helyi választmányának tagjai: Nagy Kolozs elnök, Takács Ambrus alelnök és Vágó Ferenc titkár.
A község legerősebb politikai pártja ebben az időben az Országos Magyar Kisgazda-, Földműves- és Kisiparospárt, későbbi nevén Magyar Nemzeti Párt. Az önkormányzati választásokon egyszer szorult a második helyre. Már az 1920-as parlamenti választások alatt is sok támogatója volt Deákiban, azonban helyi szervezete hivatalosan csak az 1923-as önkormányzati választások előtt alakult meg. Ekkori választmánya: Bús Lajos elnök, Szabó Károly alelnök, Szabó Sándor ügyvezető elnök, Kurucz Elek pénztáros, Markó Pál jegyző és Puskás Lajos ellenőr.
A párt 1925. évi országos fúziója során vette fel a Magyar Nemzeti Párt nevet. A 1930-as évek elején a párt helyi választmánya: Tóth István elnök, a két alelnök, Szabó Sándor és Tóth Ferenc, Pákozdi Ferenc ügyvezető elnök, Kurucz Endre pénztáros és Szabó Károly titkár. Helyi szervezetének 143 tagja volt. Az 1938. november 2-i első bécsi döntést megelőző utolsó önkormányzati választásokon a két ellenzéki magyar párt Egyesült Magyar Párt (EMP) néven indult – és győzött.
Az 1920. évi parlamenti választásokon a leadott szavazatok alapján Deákiban a harmadik tömörülés a Magyar–Német Szociáldemokrata Párt volt, de népszerűségét nem tudta kihasználni. A Varga Ráfael és Vörös Ferenc vezetésével működött helyi szervezet a párt felbomlása után megszűnt. Szerepét az 1924. január 28-án megalakult Csehszlovákia Kommunista Pártja helyi szervezete vette át. Ez utóbbi választmányának tagjai: Marczinkó János elnök, Csörge István alelnök, Hajdú Szilveszter pénztáros és Vince Éráz jegyző.
Az 1920-as évek közepén az aratómunkások járandósága miatti perben a kisgazdapárt nem tudott eredményesen fellépni az érintettek védelmében. A kommunisták kihasználták ezt a helyzetet, és az 1927. évi képviselő-testületi választáson hét mandátumot szereztek. Az 1929 és 1933 közötti gazdasági világválság idején a népszerűségük még nőtt, az évtized közepére azonban mélypontra zuhant.
A két világháború közötti Csehszlovákiában az úgynevezett Csánky-féle Köztársasági Magyar Kisgazdák és Földművesek Szövetsége volt az a párt, amely a mindenkori csehszlovák kormányt támogatta a cseh Agrárpárttal együttműködve. Ennek helyi szervezete 1923. augusztus 26-án alakult. Elnöke Nagy Béla, alelnöke Bús Rudolf, pénztárnoka Marczinkó János és titkára Nagy Antal. Elsősorban a mezőgazdasági munkásokra támaszkodott. 1928-ban Köztársasági Magyar Földműves Szövetség néven újjáalakult, és a következő választásokon két mandátumhoz jutott, gyengítve az ellenzéki magyar pártokat.. A Zsidó Párt vallási-faji alapon szerveződött, és általában egy mandátuma volt a képviselő-testületben., 1923-ban például Kolman Gyula, 1927-ben Eigner Gábor. Az 1931. évi választáskor a CSKP programja a Zsidó Párt szavazóira is hatott, ezért nem tudott képviselőt bejuttatni a deáki elöljáróságba. Az 1930-as évek legelején a Szlovák Fasiszta Párt egyik székhelyéről, a közeli Nyitráról igyekezett a párt titkára, Lúdovit Fučík híveket szerezni a mátyusföldi magyarlakta falvakba. 1935-ben Deákiban is megkísérelte létrehozni a helyi fasiszta szervezetet, de kudarcot vallott.
A felvidék csehszlovák katonai megszállásakor a deákiak fegyveres ellenállását megszervező Varga Ernő jegyzőt a hatóságok megbízhatatlannak és államellenesnek tartották. Hajdani magatartását 1923-ban torolták meg, amikor csaknem húszéves szolgálat után elbocsátották Deákiról, és helyette Šubík Juliust (Gyulát) nevezték ki. (Az utóbbi 1938 végéig viselte hivatalát, amikor a magyar hatóságok az elődjéhez hasonló okok miatt elhelyezték Deákiról.) Šubíkot a hivatali ügyek intézésében Alaksza Ferenc segítette.
Az új jogszabályok szerint a elöljáróságot községi tanács váltotta föl, személyeinek száma a képviselő-testület tagjainak egyharmada. Összetétele a választási eredményeket tükrözte, 1926-ban a tanács tagjai: Nagy Kolozs bíró, Csimma Elek helyettes bíró, Sutóczky Imre, Tóth Ferenc, Szabó Kálmán, Beszédes József, ifj. Nagy Antal, Ladányi János és Száz Ignác. Ugyanebben az évben a képviselő-testület mellett pénzügyi bizottság alakult tizenöt taggal.
A községi szabályrendelet szerint a bíró mellett fizetett tisztséget viselt a két helyettes bíró, a pénztáros és a közgyám. A falu alkalmazottja volt az írnok és a két bába. A tanács szolga-, azaz kisegítő személyzete: a kisbíró, a községi tizedes, a két éjjeliőr, a három mezőőr, valamint a katolikus, illetve a református harangozó.
Deákinak jelentős, elsősorban ingatlanokból álló vagyona volt: az úgynevezett pásztor-, a kovács-, illetve a szegényház, a jegyzői lak, a négyágyas járványkórház és a vágóhíd. Ezek közül a kovácsház és a vágóhíd anyagi hasznot is hozott, csakúgy, mint a 117 katasztrális hold szántó. A község gazdálkodásában keletkezett pénzhiányt pótadók kivetésével igyekeztek csökkenteni. Ennek mértéke 1929-től megtöbbszöröződött.
Az impériumváltozással lehetetlenné vált, hogy a faluban élők a közeli városokban, vasúttal ingázva, vagy Budapesten munkát vállaljanak. Az új állam által kínált kereseti lehetőségeket – a vasútnál vagy egyes ipari üzemeknél – csak keveseknek sikerült kihasználniuk. A lakosság túlnyomó része – néhány kisiparos és kereskedő kivételével – még ekkor is a mezőgazdaságból élt.
A község határa az 1930-as években 6089 magyar hold, amelynek több mint egyharmada a Szent Benedek-rend birtoka, de csak névlegesen. A pannonhalmi főapátság tulajdonjoga nem szűnt meg, az uradalom felügyeletét a pozsonyi Egyházi Birtokok Központi Igazgatósága vette át. Ez gazdaságilag nem jelentett kárt a községnek, mert az államnak érdeke volt a termelés folyamatossága. A papi uradalom – ekkori területe 2394 magyar hold, ebből Gelencepuszta 670 hold – termelésében továbbra is a szarvasmarha-tenyésztés és a gabonatermesztés volt a meghatározó. A gazdasági világválság évei alatt, illetve 1931-ben részben a rossz termés, valamint a szarvasmarha árának csökkenése miatt 960 ezer Kč (csehszlovák korona) veszteséggel zárta az évet. Ennek elsősorban az idénymunkások és a napszámosok látták kárát. A helyzet javítására a bencés birtokon meghonosították a dohány és a fűszerpaprika termesztését, amellyel továbbra is kereseti lehetőséget tudtak adni a deákiaknak. A fűszernövény iránti országos keresletre egy paprikaszárítót, illetve paprikaőrlő malmot létesítettek.
Deáki ez idő tájt legjelentősebb ipari létesítménye a Száz Elek-féle hengermalom, amely tíz munkást alkalmazott. Az 1933. évi társasági szerződés szerint az üzlet vezetésével ifj. Nagy Lajos, Madari Ernő, Tok Ferenc, Kurucz Áron és Nagy Miklós társasági tagokat bízták meg. A hengermalmot 1937-ben német technológiával, korszerű gépházzal bővítették, dízel- és fagázmotorokkal szerelték fel.
A kereskedelemben továbbra is eredményesen tevékenykedett a még 1909-ben alakult fogyasztási szövetkezet, amely ebben az időben az árut az 1925-ben alapított galántai Hanza Áruközponttól kapta. Kocsmát, valamint egy fő és két fióküzletet tartott fenn. A fő üzlet új épületét 1927-ben emelték Farkas János pozsonyi építész tervei alapján. 1924-ben a szövetkezet elnöke, a község bírája Nagy Kolozs. 1934-ben ünnepelte fennállásának 25 éves jubileumát, Csimma Elek igazgatósági elnök akkori beszámolója szerint ez idő alatt a forgalmuk meghaladta a 7,5 millió Kč-t. Tagjaik száma 467 fő, 716 üzletrésszel. A mozgalom másik jelentős intézménye a hitelszövetkezet, amely 1928. március 12-én tartotta alakuló ülését, és 128 tag 247 darab egyenként ötven Kč-s üzletrésszel hozta létre. A közgyűlés által megválasztott tisztségviselők: igazgatósági elnök Dora Lajos, alelnök Szabó Sándor, a felügyelő bizottság elnöke Csimma Elek, alelnöke Baranyai Mór, könyvelő Somogyi Aladár tanító. Az 1930-as évek végén a községben 72 iparos és 23 kereskedő működött.
Korszakunkban jelentősen fejlődött Deáki kereskedelme, elsősorban a vásártartási jog kiváltságával. Az elöljáróság ezt már 1923-ban kérte a prágai Ipari- és Kereskedelmi Minisztériumtól, eredetileg hat állat- és kirakodóvásárt akart tartani. A vágsellyei járási hatóságok azonban politikát vittek az ügybe, ezért a deákiak 1927-ben csak évi egy – szeptember első hetének keddjén tartható – állatpiacra kaptak engedélyt. Újabb kérelemre aztán 1930-tól évente négy – március, június, szeptember és december első hetének keddi napján – kirakodó- és állatvásárt rendezhetett a község.
A vásárteret a katolikus templomhoz közel, a Vágsellyére vezető út mentén a református és a zsidó temető által körülzárt területen alakították ki. A deáki állatpiacok a járás legnagyobb vásárai közé tartoztak, ahol az úgynevezett vándorárusok is megjelentek. Így például ősszel az északi szlovák vidékekről gyümölcsöt – leginkább almát és körtét – kínálók jöttek, akik termékeiket búzára és kukoricára cserélték itt. A Joskó néven ismert bosnyák vándorárus a háztartásban szükséges napi apróságokkal látta el a lakosságot. Zöldségféléket – káposzta, dinnye, sárgarépa, petrezselyem, fokhagyma, vöröshagyma – a szeredi bolgárkertészek, illetve vágfarkasdi és negyedi termelők szállítottak a faluba.
Az ipar és a kereskedelem fejlődését a villamos áram bevezetése is elősegítette. A képviselő-testület 1928-ban kötött szerződést a Nyugat-szlovenszkói Villamosművek Rt.-vel a hálózat létesítésére.
1929-től kiépítették a közvilágítást, ellátták árammal a középületeket és az azt igénylő magánfogyasztókat. A munkálatokat 1931 nyarán fejezték be.
Az 1918 és 1938 közötti úgynevezett első csehszlovák korszak két évtizedében Deáki jelentős változásokon ment keresztül. Az 1920–1930-as évek fordulóján emelték az új kántorlakást, az emeletes református elemi iskolát, a római katolikus plébániahivatal új épületét, az új uradalmi gazdatiszti lakást Gelencepusztán. Nagy ünnepség keretében 1933-ban avatta fel az új tűzoltószertárat a község római katolikus és református lelkésze. Jól működött a falu fogyasztási szövetkezete, amely kocsmát és három vegyesáru-kereskedést – egy nagy és két fióküzletet – üzemeltetett. 1935-ben a katolikus egyházközség – közadakozásból és közmunkával – kultúrházat épített, amelyet abban az időben a környék legnagyobb és legszebb ilyen létesítményeként tartottak számon. Az előbbi esztendő tavaszán ötvennyolc rádió-előfizető lakos élt a faluban. A templomtornyokban – a hívek anyagi áldozatvállalásának köszönhetően – ismét megszólaltak az újonnan öntött harangok.
Az első világháború négy éve alatt Deáki lakói közül – mint írtuk – 99 férfi hősi halált halt a frontokon. Az emlékmű felállítására a falu katolikusai és reformátusai között gyűjtést indítottak, amely azonban más irányt vett az ügyben kitört felekezeti viszály miatt. A hősök tisztelére emelt emlékművek felavatását ma is a község egyik legnagyobb társadalmi megmozdulásaként tartják számon; a két felekezet között húzódó személyes ellentétek miatt az egyházak végül külön-külön rótták le kegyeletüket. A katolikusok 1929. szeptember 29-én nagyszabású ünnepség keretében – melyen mintegy ezernégyszázan jelentek meg – avatták fel emléktáblájukat a Szűz Mária-templom falán. A rövid szónoklatot után a tömeg a fogyasztási szövetkezet székháza elé vonult, ahol magyar politikusok az ellenzéki Országos Keresztényszocialista Párt országos elnöke, Szüllő Géza, valamint Turcsányi Imre, Alapy Gyula, Piegler István és Mikulás Fedor részvételével tartottak nagygyűlést, este táncmulatságot rendeztek.
A református gyülekezet kezdeményezésére emelt hősi emlékmű felavatására 1931. május 17-én került sor. Az Iványi Ferenc tervei alapján, Fischer Emil vágsellyei kőfaragó kivitelezésében elkészült turulmadaras szobrot a kálvinista plébánia előtti téren állították fel az alábbi felirattal: „Messze földön a hazáért becsülettel haltatok, legyen áldott még a rög is, amely fedi hantotok!” Ez az ünnepség kevésbé volt politikai jellegű, hiszen szónokai: Balogh Elemér református püspök, Czibor József lelkész és Nagy Ferdinánd, az egyház főkurátora. A szobor felavatása és megáldása után az úgynevezett öreg iskolában az előkelőségek ünnepi ebédet fogyasztottak el, majd este két színielőadást tartottak.
A két világháború között néhány évig a faluban élt Kinga Kálmán szobrászművész. Itt született alkotásai közül a Nepomuki Szent János-szobor és a Vágó család síremléke ismert.
A kétségtelen fejlődés ellenére a statisztika szerint a falu lakóházainak száma 1919 és 1930 között 63-mal, a lakosaié 89 fővel csökkent. Ennek egyik oka az alacsony népszaporulat, a másik, hogy az államfordulat után többen kényszerből vagy önkéntesen Magyarországra költöztek. A legjelentősebb változás azonban a község nemzetiségi összetételében történt. A természetes beolvadás és a hatóságok erőszakos elnemzetlenítő törekvései folytán, valamint a szlovák és cseh hivatalnokok betelepülésével az utóbbiak száma a tízszeresére nőtt. A magyarság számát csökkentette az is, hogy az 1930. évi népszámláláskor bevezették a külön zsidó – az izraeliták többsége korábban magyarnak vallotta magát –, sőt az egyéb megjelölés alatt a cigány nemzetiség nyilvántartását is. A következő, 1932. évi összeíráskor lakóházak száma a 584.
A két világháború között a község – melynek a főutcája a XX. század elején még három részre oszlott: Al-szeg, Derék és Föl-szeg – belterülete az újabb házépítkezésekkel tovább bővült. Az előbbieken kívül a Szent Mihály utca, az Új sor, a Kálvin-tér, a Rákóczi utca, a Derékpuszta, a Rakoty-tya, a Rakottyapuszta – ez utóbbi egykor a falu beépítetlen része volt –, ahol ekkor már házak álltak, s itt épült fel katolikus kultúrház is. A Templom, a Telek és a Szél utca tartozott még a község legfontosabb településszerkezeti elemeihez.
Az 1920-as évek végén az uradalmi földekből egy részt felparcelláztak, ahol mintegy negyven házhelyet mértek ki. Itt jött létre az Új utca, amelyet később Diófa utcának neveztek. Névadójuk Tok Károly református presbiter volt, aki a feljegyzések szerint azzal tette magát emlékezetessé Deákiban, hogy fáradhatatlanul szépítette, javította, rendezte a falu utcáit. A porták tulajdonosait figyelmeztette, ha a házuk környékét, illetve az előttük húzódó utcát elhanyagolták. Egy idő után a deákiak többsége is kötelességének érezte már, hogy gondozza a portája előtti utcát, mert „az a tisztességéhez tartozik”. Az új közszellemnek hamarosan híre ment, és Deákit a legtisztább és legjobban rendezett községként emlegették a környéken.
Szabó Jenő csehszlovák katonai díszegyenruhában
 
Búzakalász és liliom. Deáki családi kép 1932-ből: Dóra István és Bábel Mária
 
A római katolikus plébánia előtt sereglő gyermekeket ábrázoló deáki képeslap. Készült a visszatérés után, 1938 őszén
 
A katolikus művelődési ház 1940-ben

Újra szabadon, magyarként


A világpolitikai események az 1930-as évek végén nemcsak a felvidéki magyarság, hanem Deáki népének sorsában is döntő változást hoztak. A magát demokratikus mintaállamnak hirdető Csehszlovákiában a megoldatlan nemzetségi kérdés súlyos belpolitikai válságot okozott. A Münchenben 1938. szeptember 29-én angol, francia német és olasz részvétellel tartott konferencián arról döntöttek, hogy Csehszlovákia szudétanémetek lakta területeit Németországhoz csatolják.
1938. október 1-jén a magyar kormány jegyzékben szólította fel Prágát, hogy a müncheni egyezmény harmadik kiegészítő nyilatkozata előírta: rendezze Csehszlovákia a magyar és lengyel területi követeléseket kétoldalú tárgyalásokon. Ha a vitás kérdéseket nem tudják megoldani, három hónap türelmi idő után újabb négyhatalmi tanácskozást tartanak.
A magyar–csehszlovák határtárgyalások hírére október 5-én a Vágsellye körüli falvakban tömegmegmozdulásokat szerveztek Magyarország mellett. Több százan vonultak Peredre az 1848-as honvédemlékműhöz, amelyet megkoszorúztak, Deákiban mintegy harminc házra magyar lobogót tűztek. Október 8-án – újabb rendkívüli ülésén – a magyar minisztertanács kimondta: a csehszlovákiai magyarlakta területeket „nem történelmi, hanem etnikai alapon” követeli vissza.
Kánya Kálmán külügyminiszter vezetésével október 9. és 13. között, magyar–csehszlovák tárgyalásokat folytattak Révkomáromban, amelyek azonban eredménytelenül megszakadtak, mert a csehszlovák megbízottak csak a magyarlakta területek autonómiáját ajánlották fel. A magyar fél a magyar többségű területsáv átcsatolásához ragaszkodott, nem érte be a Csallóköz felajánlott átengedésével. Október 22-én kapta meg Budapest a harmadik ajánlatot, amely több mint kilencven százalékban elismerte a magyar területi igényeket, de nyolc úgynevezett vegyes népességű terület hovatartozásában továbbra sem tudtak megegyezni.
A vitatott vidékeken a magyar kormány október 24-i jegyzékében népszavazást követelt, és kijelentette: ha erre nem kerül sor, akkor a müncheni egyezményt aláíró négy hatalom döntőbíráskodását kéri. A nem vitás területeket viszont azonnal adja át Csehszlovákia. Két nap múlva Prága látszólag elfogadta a bíráskodást. Mégis újabb huzavona következett, végül német–olasz eszmecsere után, október 30-án Csehszlovákia, majd nyomban Magyarország is döntést kért. Anglia és Franciaország érdektelenséget mutatott az ügy iránt, német és olasz döntőbíráskodás következett, amelyet november 2-án hirdettek ki a bécsi Belvedere-kastély aranytermében. Ennek értelmében Csehszlovákiától visszacsatolták Magyarországhoz a déli, mintegy 650 kilométer hosszú magyarlakta sávot – a csallóközi Somorjától az ugocsai Feketeardóig –, amelynek területe 11 927 négyzetkilométer, lakossága a másfél hónappal későbbi, 1938. december 15-i népösszeírás szerint 1 041 101 fő volt, ebből magyar 83,7; szlovák 12,9; rutén két százalék.
Deákit 1938. november 10-én érte el a 2. magyar honvéd hadtest egyik alakulata, a katonák a községháza előtt felállított díszakapu alatt a falu lakói lelkes, ünnepélyes fogadtatásával vonultak be a plébánia előtti térre. A Pered felől érkező egységet – a helyiek emlékezete szerint – egy Tulipán nevű főhadnagy vezette. Négy nap múlva – november 14-én, hétfői napon – meglátogatta szülőfaluját Serédi Jusztinián esztergomi érsek, és hálaadó misét celebrált a községnek Magyarországhoz való visszatéréséért. A hercegprímást a templom kapujában dr. Herczegh Ferenc bencés plébános, Czibor József református lelkész és Tóth Ferenc bíró fogadta. Az istentisztelet után Serédi a temetőben virágcsokrot helyezett el szülei sírjára, és felkereste Deákiban élő hozzátartozóit.
Az anyaországgal való újraegyesülés alkalmával – az országos mozgalomhoz hasonlóan – Deáki központjában országzászlót állítottak fel díszes talapzattal. A költségek nagy részét a Magyarországra elszármazott deákiak vállalták, a nemzeti díszlobogót is ők ajándékozták az avatási ünnepségre. Az obeliszk talapzatára az ország címerét vésték a Szent Koronával, tetején – a zászlórúd tövénél – kiterjesztett szárnyú turulmadárral. A jelet 1940-ben szentelték fel, és a háború végéig az országzászlónál rendezték a falu ünnepségeit, különböző társadalmi megmozdulásait.
A katonai közigazgatást december 15-én polgári váltotta fel. A korábbi csehszlovák törvények, rendeletek helyett fokozatosan vezették be a magyar jogszabályokat. Az első bécsi döntés nyomán a felvidéki magyarság – s természetesen Deáki népe is – megszabadulva a nemzeti elnyomástól újra szabadon élhetett. Az anyaországgal az impériumváltozás után megszakadt kapcsolatok szinte néhány hét alatt helyreálltak. A helyi képviselő-testület újjáalakult, tagjainak nagyobb része az utolsó csehszlovák választásokon, az Egységes Magyar Párt listáján szerzett mandátumot. A harmincfős önkormányzat élén az 1938-ban megválasztott bíró, Tóth Ferencet állt, aki 1942-ig viselte tisztségét, amikor vitéz Dora Lénárdot nevezte ki a posztra a vágsellyei főszolgabíró. A község hivatali ügyeit továbbra is a jegyző vezette. A visszacsatolás után Šubík Juliust (Gyula) az állásából eltávolították, Gáspár Lajos került a helyére, tisztségét 1945-ig viselte. A megváltozott hivatali ügyrend következtében 1938-ban Sass Józsefet előbb segédjegyzőként, később adóügyi jegyzőként alkalmazták, a község írnoka Alaksza Ferenc.
A gazdasági viszonyok rendezéséhez hosszabb idő kellett. Az új országhatár ugyanis elvágta a cseh és szlovák területekkel húsz év alatt kialakult kereskedelmi forgalmat. A deákiak elvesztették a piacozás szempontjából jól bevált, északabbra fekvő szlovák településeket, egyesek pedig azokat a pozsonyi és környékbeli munkahelyeket, ahová korábban ingáztak, de azok Szlovákiában maradtak. A pannonhalmi főapátság kezelésébe visszakerült felvidéki uradalmak vezetőinek – így a Deákit is magába foglaló, újonnan alakított révkomáromi jószágkormányzói kerület vezetőjének, Nagy Vencel jószágkormányzónak – szembesülniük kellett azzal, hogy a birtok egyik korábbi húzóágazata, a marhakereskedelem és a fűszerpaprika kivitele is szinte teljesen megszűnt. Ráadásul a vidékről elköltözött csehek a gazdasági felszerelés nagy részét is magukkal vitték. A termelést a kalocsai és szegedi fűszerpaprika versenye miatt sem volt érdemes fenntartani.
A deáki uradalom mégis rövid időn belül talpra tudott állni, mert a továbbra is jól jövedelmező zöldség- és gyümölcstermesztés mellett bevezették a gyógynövényekét. A hazai gyártókkal – például dr. Bitera Gyulával – kötöttek szerződést, és gyógynövénylepárló üzemet, úgynevezett mentagyárat, olajütőt és dohányszárítót létesítettek. Nyersanyagellátásukra nagyüzemi módszerekkel hatszázötven holdon termesztették a petrezselymet, a borsosmentát, a lestyánt, a zsályát, az angelikát, a koriandert és más gyógy-, illetve fűszernövényeket. A dohányt gőzgéppel szárították, a mentagyárban – ennek három kazánnal fűtött, összesen tizenkét lepárlóüstje volt – kísérleti gyógynövény-laboratórium is működött, ahol például a sósborszesz egyik válfaját is gyártották. A főapátság uradalmát az 1940-es években Tóth Ferenc főintéző, Vámossi József és Pollák István gazdasági írnok vezették, illetve felügyelték. A két majorban – Gelencepusztán és bent a faluban – összesen negyven család (178 fő) élt. Az alkalmazottak lakásait a papi birtok felújította és korszerűsítette, a villanyvilágítást a lakóépületeken kívül a gazdasági helyiségekbe és az istállókba is bevezették.
A deáki munkaképes lakosság számára továbbra is elsősorban a mezőgazdaság adta a megélhetést. Az 1938. évi statisztika szerint az őstermelők 58 százalékát a törpebirtokosok alkották. A községben ekkor 71 öt és tíz közötti, 39 tíz és húsz közötti és 21 húsz és ötven közötti katasztrális holdas magángazdát találtak. Rajtuk kívül cselédből 83, napszámosból 329 foglalkoztatottat írtak össze. A helyi kisiparban ekkor 218-an dolgoztak. Az úgynevezett iparrevízió során főleg a zsidó származású mesterek száma csökkent. A felújított cégbejegyzés alapján továbbra is a környék malomiparának jelentős üzeme volt a Száz Elek és Társai Hengermalom, amely 1960-ig működött, később már államosítva. 1940-ben a hengermalom igazgatótanácsának tagjai: Nagy Lajos, Nagy Miklós, Kurucz Áron, Madari Ernő és Tok Ferenc. A deáki fogyasztási szövetkezet – melyet továbbra is a galántai Hanza Áruközpont látott el áruval – módosított alapszabályzattal működött, ekkori vezetősége: Somogyi László, Vájlok Lukács, Varga Géza, Pákozdi Ernő és Futó Elek. Szintén megújult a helyi hitelszövetkezet, amely csatlakozott az Országos Központi Hitelszövetkezethez. A tagjai által jegyzett üzletrészek ötszöröséig vállalt felelősséget. Öttagú igazgatósága: Tóth Ferenc, Takács Dániel, Nagy Lajos, Bús Benedek és Tóth Géza. 1939-ben alakult a deáki tejszövetkezet. Az Országos Tejszövetkezeti Központ tagjaként tejfölöző kisüzemet hozott létre a faluban a Kurucz Árontól vásárolt 393. házszámú ingatlanon. Ennek vezetője Liska Lajos, majd Kiss István volt.
A második világháború kitörése, majd az ország hadba lépése Deákiban is éreztette hatását, elsősorban a gazdasági nehézségekben és a közszükségleti cikkekre bevezetett jegyrendszerben. Mind több férfi kapott behívó parancsot, és sajnos mind több deáki halt hősi halált a keleti fronton.
Hazánk 1944. március 19-i német katonai megszállása után májusban megkezdték a zsidóság deportálását. A községben élő száznyolc izraelitát május 8-án először helyben gyűjtötték össze, majd 11-én beszállították őket a vágsellyei gettóba. Innen németországi koncentrációs táborokba kerültek, kevesen élték túl elhurcoltatásukat. Csak néhányan tértek haza, de hamarosan kivándoroltak Deákiból. A Fő utcán zsinagógájuk üresen maradt, idővel tönkrement, már régebben lebontották. A helyi izraeliták emlékét ma már csak temetőjük, és sírköveik héber felirata őrzi.
1944. május 30-án hadi célokra leszerelték és elszállították a katolikus templom kétszáztizenegy kilogramm súlyú kisharangját. A keleti front összeomlása után egyre gyakrabban jelentek meg Deákiban a visszavonuló magyar és német katonai egységek. Novemberben a községben helyeztek el egy négyszáz fős német alakulatot, egy magyar tábori kórházat harminc beteggel, illetve ápolószemélyzettel, valamint a miskolci légvédelmi tüzéralakulat hatvan katonáját. Ebben a hónapban – 20-án – a falu felett áthúzó amerikai repülőgépek két bombát dobtak le, amelyek a község határában robbantak fel. Sem emberéletben, sem anyagiakban nem esett kár.
Deáki élelmiszer- és gabonakészletét a beszállásolt és elvonuló katonaság szinte teljesen felélte. A tél kezdetén hiányzott a tüzelő. A főszolgabírónak tett jelentésében a jegyző közölte: a község teljesen kimerült és nem képes sem polgári menekültek, sem a katonai egységek befogadására. 1944 telén a faluból mintegy százötven ifjút – a leventéket – Németországba vitték, ahol a hadiiparban és a védelmi állások kiépítésén kellett dolgozniuk. A háború után térhettek haza, többen közülük azonban csak évek múlva, mert hadifogolyként a Szovjetunióba kényszermunkatáboraiba hurcolták őket. A visszavonuló német katonák felrobbantották a községi vágóhidat.
Az 1944 októberében puccsal hatalomra került nyilasvezér, Szálasi Ferenc 1945 márciusában vonult át a falun. Ünnepélyes fogadására az országzászló elé rendelték az elöljáróságot, azon Herczeg Frigyes bencés plébános nem volt hajlandó megjelenni. Bátor tettéért megtorlással fenyegették, de az elmaradt, mert március 29-én, húsvét előestéjén a szovjet hadsereg elfoglalta Deákit és a szomszédos településeket.
Miután elüldözte a főapátság gazdatisztjét, alaposan megtizedelte az uradalom és a község állatállományát s egyéb ingóságait a Vörös Hadsereg. Távozása után a különböző csehszlovák állami rekviráló bizottságok fosztogatták az uradalom és a község megmaradt javait. A papi birtok vagyoni leltárkönyvében ebben az időben rendszeresítették a „fizetés nélkül elvitték” című rovatot, amely hamarosan a legsűrűbben teleírt részévé vált a kötetnek. 1945. május 29-én a csehszlovák kormány rekviráló bizottsága megjelent Deákiban, és a Szlovák Nemzeti Tanács 4067/45-VI. számú határozata alapján államosította a főapátsági uradalmat. A gazdaság utolsó jószágkormányzóját, Bíró Lucián bencés szerzetest elűzték.
A harcok során a község köz- és lakóépületeiben több mint 330 ezer pengő értékű kár keletkezett. A háborúban elesett deáki hősi halottakat 182 hadiárva és 113 hadiözvegy siratta.
Deákiba bevonuló magyar csapatok 1938 novemberében
 
Deáki leventék az országzászló előtt
 
Kakastollas csendőr, magyar ruhás deáki lányokkal az országzászló előtt

A hontalanság évei


Az második világháború után újjáalakuló Csehszlovákia vezetői etnikailag egységes, szláv – csehszlovák – nemzetállam létrehozását tűzték ki célul, amely a német és a magyar kisebbség kitelepítésével járt együtt. Ennek szellemében hirdették meg 1945. április 5-én Kassán, a hajdani Abaúj-Torna vármegyeházán a csehszlovák kormány első programját, a szlovákiai magyarságot (és a csehszlovákiai németeket) kollektíven felelőssé téve Csehszlovákia 1938–1939. évi felbomlásáért, s kimondva, hogy magyar nemzetiségű személy nem részesülhet a földosztásból. Ezt követően az úgynevezett kassai kormányprogram alapján Eduard Beneš köztársasági elnök dekrétumok sorát hozta, amelyek a felvidéki magyarságot megfosztották állampolgárságától – ez volt 1945. augusztus 2-i, 33. számú elnöki végzés –, valamint elemi emberi és szabadságjogaitól, elkobozva vagyonát, bezárva iskoláit, művelődési intézményeit.
A győztes nagyhatalmak 1945 július–augusztusában tartott potsdami konferenciáján azonban csak a csehszlovákiai németek kitelepítését hagyták jóvá, a magyarokét nem. A háborúból elsősorban Beneš elnök ügyes külpolitikai taktikája következtében győztesen kikerült Csehszlovákia ezért a felvidéki magyarság állampolgárságának a megvonásával és Csehországba deportálásával rákényszerítette a vesztes és akkor igen rossz nemzetközi megítélésű Magyarországot a lakosságcseréről szóló tárgyalásokra. A szlovákiai magyarság számára rendkívül kedvezőtlen egyezményt 1946. február 27-én írták alá Budapesten. A tizenhat cikkelyből álló dokumentum – melyet mindkét állam parlamentje törvénybe iktatott – feljogosította a prágai kormányt, hogy annyi magyart telepítsen át anyaországába, amennyi magyarországi szlovák (és cseh) önként jeletkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre.
A magyar kormány kötelezte magát, hogy az egyenlő arányon felül átveszi az áttelepítésre kijelölt háborús bűnösöket is. A szomszédos országban ebben az időben a bíróságok már sorozatban hozták a felvidéki magyarokat háborús bűnössé nyilvánító ítéleteket. A koholt vádakon alapult, jogsértő végzések mellékbüntetéseként mindig vagyonelkobzást és Csehszlovákiából való kiutasítást szabtak ki. A lakosságcsere-egyezmény értelmében az átköltözők ingóságaikat is magukkal vihették, ingatlan vagyonuk viszont átszállt az elhagyott államra.
A prágai kabinet 1946. június 14-én nyújtotta át a magyar kormánynak az áttelepülésre jelentkezett 92 390 magyarországi szlovák, augusztus 26-án pedig az áttelepítésre kijelölt 181 512 felvidéki magyar, köztük 75 114 „háborús bűnös” – az utóbbiak főként értelmiségiek és tehetősebb, a korábbi magyar ellenzéki pártok mellett elkötelezett parasztok voltak – névjegyzékét. Mivel a magyar fél a „háborús bűnösök” számát magasan túlzónak tartotta, halogatta az áttelepítés megindítását, ezért a csehszlovák hatóságok 1946. november 19-én megkezdték a magyarok tömeges deportálását Csehországba, Beneš elnök 88/1945. számú dekrétuma alapján.
1947. február 25-éig 44 129 munkaképes embert hurcoltak el, akikhez kiskorú gyermekek is tartoztak, ezért összlétszámuk jóval meghaladta a százezer főt. Ebben a helyzetben Magyarország április 12-én rákényszerült a lakosságcsere megkezdésére, amely 1948. december 22-éig tartott, de hivatalosan csak a következő év június 21-én ért véget. A két fél adatai jelentősen eltérnek egymástól: a csehszlovák adatok szerint 73 273 szlovák települt át hazánkból, Csehszlovákiából pedig 89 660 magyart telepítettek ki. A magyar adatok szerint 60 267 szlovák hagyta el Magyarországot, ahová 76 616 kitelepített magyar érkezett.
Természetesen Deáki magyar ajkú népe is osztozott a felvidéki magyarság sorsában. Miként az elmúlt ezredévben annyiszor, most is hitébe kapaszkodva igyekezett nemzeti létében megmaradni. Már 1945 tavaszán a bevezetett magyarellenes intézkedések miatt Deákiból mintegy huszonöt-harminc család – nyolcvan-száz személy – az ingóságait hátrahagyva Magyarországra menekült. Többségük a határ mentén, az anyaországi Komáromban, Budapesten és környékén – többek között Cegléden – kezdett új életet.
A csehszlovák hatóságok 1946 tavaszán, az április 1-jén kiadott rendelettel indították az úgynevezett reszlovakizációs kampányt a településeken óránkénti kisbírói dobpergéssel, illetve magyar nyelvű hirdetmények kiragasztásával. A reszlovakizáció lényege: a felvidéki magyarok tulajdonképpen az 1918 előtti Magyarország által elmagyarosított szlovákok, akik most mind újra megvallhatják őseik nemzetiségét. A visszaszlovákosodásért cserébe megszüntetik teljes jogfosztottságukat, nem deportálják őket Csehországba a kiűzött németek helyébe, sőt Magyarországra sem kell áttelepülniük.
A kényszer, a fenyegetések és különféle megtévesztő manőverek hatására – különösen a városokban – a felvidéki magyarság nagyobb része, kereken háromszázötvenezer fő, reszlovakizált, hogy a szülőföldjén maradhasson. A magyarságuk mellett kitartókra a csehországi deportálás borzalmai vagy magyarországi kitelepítés várt. A falu akkori népességének mintegy fele vált kényszerűségből átmenetileg vagy véglegesen más település, sőt más ország polgárává. Az etnikailag összefüggő magyarlakta területeken a reszlovakizáció nem volt sikeres, így Deákiban sem, mindössze 283-an írtak alá ilyen nyilatkozatot, a hírhedt zöld színű kartonlapot.
A megpróbáltatások két legnehezebb napjára ma is élesen emlékeznek a helybeliek. 1947. január 17-én a vágsellyei, majd február 14-én a galántai vasútállomásról fűtetlen marhavagonokban összesen száztizenkilenc deáki családot – 414 személyt, közöttük 52 gyermeket –, gyakorlatilag minden hatodik lakost elhurcoltak a faluból a morvaországi, addig németek lakta járásokba, Mladá Boleslav és Olomouc környékére mezőgazdasági kényszermunkára. Deákit mindkét alkalommal katonaság zárta körül élesre töltött fegyverekkel.
A hatóságok kiosztották a deportálást elrendelő úgynevezett fehér lapokat, amelyek átvétele után csak a legszükségesebb használati tárgyak – tűzhely, sublót, szék, kevés élelmiszer – összecsomagolására hagytak rövid időt. A deportálást végrehajtó katonaság önkényeskedett, nem vette figyelembe a polgári hatóságok által kiadott felmentési vagy halasztási végzéseket. Így járt az öt kisgyermekes Száz család, halasztási igazolásukat az egyik katona elkobozta és szemük láttára széttépte. A kijelölt családokat – többeknél erőszakot is alkalmaztak – katonai teherautókra rakták. Ingóságaival együtt két famíliát egy-egy járműre zsúfolva – mint írtuk – a vágsellyei és a galántai vasútállomáson vagonírozták be.
A szerelvények az akkori igen hideg – több mint mínusz húszfokos – februári napokban általában mellékvágányon vesztegeltek, csak éjszaka haladtak. Ezért nyolc-tíz nap múlva érkeztek meg cseh-, illetve morvaországi célpontjaikhoz. Száz Mihály, aki kisgyermekként élte át a deportálást, úgy emlékezett: a tehervagonban olyan hideg volt, hogy útközben megfagyott a demizsonban a család öt gyermeke számára egyetlen táplálékként otthonról hozott tej. Elkeseredett édesanyja, karján öt hónapos átfagyott csecsemőjével a szerelvényt őrző katonák elé állt, és azt kiáltotta: Inkább lőjenek agyon itt helyben, de én már nem bírom tovább!
A deportált deákiak többségének Benátky nad Jizerou Zdetin, Sedlec, Susnov, Chotetov, Havickov Brod településeken, illetve a környékbeli tanyákon jelöltek ki kényszerlakhelyet. Több mint egy hétig tartó dermesztő utazás után ekkor kaptak először meleg teát és élelmet. Megérkezésüket követően a „háborús bűnös munkaerőre” várakozó cseh gazdák, mint az igavonó állatok között, úgy válogattak a deportáltak soraiban.
A többgyermekes családok – így például a Száz família – egyiküknek sem kellettek, ezért napokig várakoztak kétségbesetten a vasútállomások várótermeiben. Amikor végre „elkeltek”, legtöbbjük a sebtében kitelepített németek házaiba került. Sokakat megrázott, hogy a legtöbb helyen szinte még ki sem hűlt a házigazda tűzhelye, megtalálták hátrahagyott ételeiket és személyes használati eszközeiket. Az ott talált ruhaneműt érintetlenül hagyták, arra gondoltak, visszajönnek érte. A házakban bútor csak ritkán akadt, mert azokat már korábban széthordta a helyi cseh lakosság.
Két évig tartó deportálásuk alatt a deákiak a cseh gazdák birtokain végeztek mezőgazdasági munkát, ezért a cselédnek járó kommenciót kapták fizetségként. Hatóságilag kijelölt lakóhelyüket nem hagyhatták el. Sanyarú sorsukat, kiszolgáltatottságukat gazdájuk irántuk tanúsított magatartása tette könnyebbé vagy még nehezebbé. Száműzetésükből a deákiak – miként a többi deportált felvidéki magyar – csak 1949 tavaszán-nyarán térhettek haza szülőföldjükre. 1947-ben a hatóságok leromboltatták az országzászló címeres talapzatát, amelyről a turulmadarat még idejében sikerült a plébániára menekíteni, ahol ma is őrzik. A talapzat egy-egy darabját a falubeliek rejtegették évtizedekig otthonukban.
A községben a legnagyobb mértékű népmozgást a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény végrehajtása okozta..A Szlovák Telepítési Hivatal tiszviselői elsősorban a reszlovakizációt elutasító, ház- és nagyobb földtulajdonnal vagy műhellyel rendelkező családokból válogattak, őket kényszerítették Magyarországra. A hivatal a Tótkomlós közelében fekvő Csanádalberti községben lakott szlovákok letelepítési helyéül jelölte ki Deákit és a szomszédos Peredet. A kölcsönös átköltöztetésekre 1947. augusztus 29. és szeptember 10. között került sor, amikor is a lakosságcserét magyar oldalon irányító Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság (MÁK) kimutatásai szerint tizenegy vasúti szerelvényen százhetvenegy deáki család – összesen 672 személy – hagyta el szülőfaluját. Ugyanezen időszak alatt Csanádalbertiből hét szerelvényen 174 szlovák család – 581 fő – érkezett a községbe.
1947 őszén és 1948 folyamán még további tizenöt-húsz famíliát – hatvanöt-hetven személyt – költöztettek Magyarországra. Nagyobbrészt azokat, akiket a csehszlovák bíróságok „háborús bűnössé” nyilvánítottak akik önként követték hozzátartozóikat az anyaországba, illetve voltak más okok – betegség, vagyonjogi gondok és így tovább – miatt halasztódott el korábbi kitelepítésük. 1947–1948-ban még további tizenöt-húsz magyarországi szlovák család – hetven-kilencven fő – telepedett le az egyezmény alapján Deákiban, akik Csanádalbertin kívül Ambrózfalváról és Nagylakról érkeztek. Feltehető, hogy az 1947 szeptemberi átköltözők között is akadt néhány nagylaki, ambrózfalvai vagy más, akkori Csanád megyei illetőségű személy.
A szlovákiai magyarok döntő részének vonata – a deákiaké is –kényszerűségből valamelyik Tolna megyei faluban állt meg. A magyarországi szlovák falvak ugyanis egyrészt képtelenek voltak befogadni a nagyszámú áttelepültet, másrészt a Magyarországról önkéntesen távozó szlovákok jóval kevesebb ingatlant hagytak vissza annál, mint amennyi a Felvidékről távozó magyaroknak volt szülőföldjükön. A Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság ezért a Deákit kényszerűségből elhagyó családokat – jobb híján – a Dunántúl falvaiba telepítette. A testületnek a vagyoni egyenetlenség kiegyenlítésére ilyképpen igénybe kellett vennie a kitelepített, illetve vagyonelkobzásra ítélt magyarországi németek ingatlanjait is. Így kerültek a deákiak Tolna megyébe. Eredetileg Csanádalberti községnek kellett volna befogadnia Deáki és Pered Magyarországra irányított egykori lakosait. A kormánybiztosság 1947 szeptemberében végül százharminc, többségében a Deákihoz közeli Negyedről áttelepített százharminc felvidéki családot költöztetett Csanádalbertire. A felvidéki Vágfarkasdon lakhelyet kapott több mint száz ambrózfalvai szlovák család visszahagyott javait pedig mintegy negyven, jobbára Felsőszeliből származó família kapta meg úgynevezett csereingatlanként.
A Deákiból kitelepített magyarok utolsó szerelvényei 1948 tavaszán érkeztek meg Tolna megyébe, és többségüket a Völgység falvaiba telepítették. A deákiak – más áttelepített felvidéki magyarokhoz hasonlóan – csak lassan szokták meg új lakóhelyüket. Sokan hosszú ideig nem csomagolták ki ingóságaikat, mert reménykedtek a visszatérésben. Aki megtehette, az ország északi részébe, Komárom és Esztergom megyébe vagy Budapestre költözött, hogy közelebb kerüljön a szülőföldjéhez. A helyben maradtak attól féltek, hogy a nekik juttatott ház és föld csak ideiglenesen a tulajdonuk. Azért is szorongtak, mert a kitelepített németek visszatérését is rebesgették. Ugyanakkor a második világháború alatt a Bukovinából a Bácskába költöztetett bukovinai székelyek egy része a harcok elől még 1944 végén szintén Tolna megye falvaiba menekült, és ott húzódott meg.
A lakosságcsere keretében 1947 nyarán és őszén Deákiból – a helyi adatok szerint, ez egyébként nem egyezik a magyar kormánybiztosság kimutatásában közölt számokkal – összesen 156 családot, 642 személyt (közülük 358 katolikus, 244 református) telepítettek át Magyarországra. Az akció emberségesebb módon zajlott, mint korábban a Csehországba deportált falusiaké. A magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény szerint a kijelölt famíliák magukkal vihették ingóságaikat. Deákiban akadt olyan gazda – mint például a százhúsz hold földön gazdálkodó Nagy Lajos –, akinek ingósága, mezőgazdasági termelőeszközei szállításához hatvan vagon kellett. A hozzá hasonlóan módos felvidékieket a kitelepítés gyötrelmei után új lakhelyükön hamarosan újabb megpróbáltatás várta: ingóságaik nagy értéke miatt kulákká nyilvánították őket.
Összegezzük az adatokat. Az áttelepítettek összesen 996 katasztrális hold földet hagytak hátra, amelyből addig 411 holdat katolikusok, 585-öt reformátusok birtokoltak.. A deákiak Magyarország huszonhárom településére kerültek. Visszamaradt nyolc malomtulajdonos református család, mert közös üzemük ügye rendezetlen volt. 1948 április közepén települtek át, és mintegy ötszáz katasztrális hold területük maradt Csehszlovákiában.
A megüresedett deáki portákra Békés megyéből – legtöbben Csanádalbertiből, illetve Ambrózfalva és Nagylak községekből – érkeztek az új lakók. A pozsonyi Területi Telepítési Hivatal adatai szerint összesen 184 család került a községbe. A magyarországi szlovákok jóval kevesebb ingóságot hoztak magukkal Deákiba, mint amennyi a deákiak Magyarországra vittek.
A Deákiba került szlovákok többsége Csanádalbertiből érkezett, számuk napjainkban már a falu lakosságának negyedét-ötödét alkotja. A Csongrád megyei falu a trianoni Magyarország délkeleti részén, a magyar–román határtól néhány kilométerre fekszik, és újkori története 1844-ben kezdődött. A magyar államkincstár – a puszta akkori tulajdonosa – az előbbi évben dohánytermesztésre szóló bérleti szerződést kötött a szomszédos Tótkomlósról, Pitvarosról és a közeli Nagylakról, valamint a felvidéki Gömör és Zólyom megyéből származó 114 evangélikus vallású szlovák ajkú családdal, akik ott letelepedtek. 1882-ben szentelték fel a falu evangélikus templomát, néhány évvel később elkészült a községháza és az evangélikus népiskola épülete is. A települést 1908 óta nevezik hivatalosan Csanádalbertinek.
A nagycsaládokat összetartó disznótorok vidám hangulatát és a csípős alföldi kolbász készítésének titkát az áttelepülők Deákiba is magukkal vitték.
Napjainkra az őslakos szlovákokból és a betelepített felvidéki magyarokból új közösség formálódott Csanádalbertiben, amelynek népessége már csak alig harmada a korábbinak, mintegy háromszázötven lélek. 1994 augusztusában emlékeztek meg a község alapításának százötvenedik évfordulójáról, amelyen nagy számban vettek részt a Deákiban és Pereden élő egykori albertiak és családtagjaik.
Az országzászló koronás címerrel díszített talapzatát a második világháború után a csehszlovák hatóságok lerombolták
 
Az országzászló lerombolt talapzatáról megmentett turulmadár
 
A Magyarországra telepítés előtt a vágsellyei vasútállomáson a vagon előtt búcsúzó deáki család 1947-ben
 
A 33. számú Beneš-dekrétum alapján kiállított deportálási végzés Takács András deáki gazda és családja számára
 
A kitelepítés előtt a földjét utoljára felszántó deáki gazda 1947-ben
 
A deáki családok letelepítése a lakosságcsere keretében a Dél-Dunántúlon 1947 nyarán-őszén
 
Bonyhád látképe, a legtöbb deáki családot ide telepítették
 
Kitelepített deáki család napjainkban is elhagyott portája

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...