2015. november 14., szombat

Csanakos Csákvár / Folytatáshoz kattints a posztra

A XIX. században és a XX. század első felében Csákvár jelentős kézművesipari központ: elsősorban fazekasságáról vált országosan ismertté. Falucsúfolója is elárulja a területi munkamegosztásban betöltött szerepét: Csanakos Csákvár, csanakosok, köcsögösök.
A Vértes lábánál bányászott kitűnő tűzálló agyagot és a tálföldet a XVIII. század óta edénnyé formálták. Csákvár a Dunántúl legnagyobb fazekasközpontja volt: a mesterség fénykorában, 1833-ban 193, 1900-ban 131 önálló mester forgatta műhelyében a fazekaskorongot.
A mesterség négy ágát így jellemezte Kresz Mária (1919–1989) néprajzkutató A csákvári fazekasság című könyvében: „Csákváron a fazekasmesterség több ágra oszlott, amelyeket szigorúan megkülönböztettek egymástól. A szó szoros értelmében fazekasnak csak azt nevezték, aki tűzálló földből, ún. fazékföldből dolgozott, ún. bajtati földből, amelyet az erdőben bányásztak. A fazekas főző-sütő edényeket készített, főleg fazekat, ezenkívül lábost, sütőt, tűzálló edényeket. A jó tűzálló edényről volt nevezetes Csákvár. A tálasok, a tál, tányér, köcsög, bögre, kancsó mesterei (akiket közönségesen szintén fazekasnak mondtak), más agyagból dolgoztak, ún. tálföldből, sárgaföldből, amely nem volt tűzálló és nem is abból az agyagbányából eredt, mint a fazékföld. Csákváron a mesterség e két ága elkülönült felekezet szerint és település szerint, a céhen belül is két csoportot alkotott: a fazekasok főleg reformátusok voltak és a Felsővárosi Társulatban vagy kerületben egyesültek, míg a tálasok, akik mind katolikusok voltak, az Alsóvárosi Társulathoz tartoztak. Az elnevezéseknek megfelelően a fazekasok többnyire egy utcában laktak a református templom környékén, a Vértes felé emelkedő Felsővárosban; míg a katolikusok lejjebb laktak az Alsóvárosban… Voltak Csákváron korsósok is más szóval vörös edényesek, itatósok, akik csak mázatlan parasztedényt készítettek, vászonmunkát, mázatlan vörös korsót, kantát, csirkeitatót, virágcserepet… Végül néhány kályhás is dolgozott Csákváron.”
A csákvári fazekas főcéh alá tartozott az egész Vértes vidék valamennyi fazekasmestere, akik Száron, Válon, Lovasberényben, Zámolyon, Gánton, Magyaralmáson, Bodajkon, Csókakőn, Móron és Pusztavámon dolgoztak.
A szabad tűzön főzésre használt edény volt a fő termékük. Az edénykereskedők ezeket a fazekakat vitték a legtávolabbra, a Dunántúlon a Dráváig, sőt Szlavóniába is, az Alföldön a Duna–Tisza közére. Belülről mindegyik mázas volt, és felül, a szájánál mázba mártották. A hegyes fenekű fazék lehetett mázas vagy mázatlan külsejű. Utóbbi a paraszt- vagy vászonfazék. A mázas függőleges csíkokkal készült, ez volt a híres csákvári csíkos fazék. Legjellegzetesebbek a háromszínű mázzal csíkozottak: váltakozva zöld-, sárga- és sötétbarna mázzal eresztettek függőleges csíkot a fehér alapú fazékra, majd színtelen mázzal öntötték le. A csíkok helyén tehát kétszeres a máz, ez megdrágította az edényt, de szebbé, mutatósabbá tette.
Csákváron sok feliratos edény készült, amely a népi írásbeliség előrehaladott állapotát jelzi. A bornak, pálinkának készült korsók majdnem mindig feliratosak. Az egyik, 1849-ben készült korsón ezt olvashatjuk: „Ha belém Jót Töltöl, Ugy jot várhatz vissza, De osztán vigyázzonn a’ki mohón Isza.” Vas Pál hosszú felirata a hegybírónak ajánlja: „Éljen Jakap József Hégy Biró uram Felesége és Gyermekeivel együtt. Aki iszik belőle váljék Egéségére ez a jobor. Vas Pál 1890.” Fazekas Sándor számára készült ugyanebben az évben egy bornak vagy pálinkának való fehér mázas korsó, amely karcolt feliratával így szólítja meg gazdáját: „Kedves Sándor gazdám én csak aszt kivánnám üres előtted ne lennék ha szomjazol mindig tele lennék borral vagy pálinkával s így kedvedre tennék.” Még a most elmúlt század második felében készült, belül sárga vagy fehér, kívül zöld mázas boroskorsókra is felirat készült: „Éljenek a jó barátok, Éljenek a szép leányok, Éljen minden hazafi, Aki a jó bort szereti.”
Csákvári különlegesség, hogy nem csak a boroskorsókra került ivásra buzdító szöveg, hanem a tálakra is étvágygerjesztő feliratokat írtak: „Tíz óra a toronyba, Tizenkettő a gyomromba.” „Jó ám a húsleves Juli.” „De jó a pecsenye.”
A legnagyobb csákvári tál felirata a készítő nevét és a készítés évszámát is tartalmazza: „Csinálta Sebestyén Lajos Csákvár 1889.” Jól sikerült remekmunkára írta rá nevét a büszke tálas iparos, amelynek átmérője – a céh előírásainak megfelelően – megközelíti az egy rőföt (73 centiméter). Hét évvel ezután „medgyesi István ifjú 19 éves Fazekas Segéd” ajánlott fel egy hatalmas, 65 centiméter magas kétfülű fazekat gróf Esterházy Miklósnak. Két későbbi feliratos, évszámos lakodalmas fazék is látható Csákváron a Vértes Helytörténeti Múzeumban. Faliratuk: „Medgyesi János csinálta: 1890-ben Csákváron”; „Készítette Dezső József csákvárosi 1913. IX. hónap első napján.”
A csákvári fazekasság tárgyi emlékeit a Vértes Helytörténeti Múzeum (Kossuth u. 2.) és a Fazekas Emlékház (Petőfi u. 10.) kiállításain mutatják be. Korábban is rendeztek kiállításokat a csákvári fazekasságról: 1914-ben Székesfehérváron a megyeháza nagytermében, 1976-ban Székesfehérváron az István Király Múzeumban és Budapesten a Néprajzi Múzeumban, 2002-ben Székesfehérváron a Fejér Megyei Művelődési Központban és a Fekete Sas Patikamúzeumban.
Az első világháború előtt Csákvárról, Zámolyról több, kocsival, lóval rendelkező ember is kereskedett falunk fazekasainak termékeivel. Közülük Bencze István cserépedénnyel megrakott kocsijával a dunai réven Csepel-szigetre, sőt az Alföldre is átment. Az edénykereskedők távollétéről Biczó Pál is megemlékezett: „A gyülekezet tagjai október végétől tavaszig nagy számmal, dicséretes buzgalommal keresik föl a templomot, tavasztól őszig kisebb mérvben, minek oka jó részben az, hogy a… lakosság egy része házi tűzhelyétől folyvást távol van ezen idő alatt, cserépedény kereskedéssel bejárván fél Magyarországot, mások – a fiatalság – elszegődnek aratáskor több időre távolabbi uradalmi pusztákra, vagy pedig a fővárosba mennek cselédnek.”
Csákvár nem csak fazekasságáról, hanem kolompkészítő iparáról is híres volt. „Lakosai közt sok kézműves, harangcsináló és kolompáros találtatik” – írta 1851-ben Fényes Elek.
A kolomp vastag bádoglemezből kétrét összehajtott hosszúkás négyszög alakú, felül két csücskű, alul tojásdad vagy kerek nyílású csengőféle, amit az állat nyakára csatolt szíjhoz erősítenek. A kolomp nyelve az állatnak minden mozdulatára a kolomp oldalához ütődik, s jellegzetes hangot ad. Az alföldi magyar nép a legnagyobb kolompot harangnak, dellengnek nevezi, a közepes nagyságú a tulajdonképpeni kolomp, a legkisebb pedig a pergő. A kolompokat a kolompárok készítették, a kolompnak való vaslemezt rézzel forrasztották össze.
Minél rezesebb a kolomp, annál kellemesebb a hangja. Csatáry Ottó az Életképekben, 1846-ban megjelent útirajzában említette: „A csákvári keresztnevű juhharangokról az Alföldön is híres Csákvár.”
A Hortobágy északi részén, Polgáron kétfajta kolompot használtak: egy alul szűkülő típust, melyet csákvári kolompnak neveztek, és egy nagyot, ezt dübögőnek mondták. Hajdúböszörményben a szűk aljú, öblös harangokat csákvári, a lapos, alul széleseket pedig hámori pergőknek vagy harangoknak nevezték.
A csákvári kolompoknak jó hangzásuk lehetett, mert Pelkó Péter Eredeti magyar közmondások és szójárások című, Rozsnyón 1864-ben megjelent könyvében ezt olvashatjuk róluk: „Vág, összevág, mint a jó csákvári.” Szerepel az ökörharang egy régi csákvári népdalban, amit öreg Németh János 83 éves földműves énekelt 1947-ben a gyűjtőnek, Gábor Évának: Kihajtom Virág ökröm a rétre, / Nyolc körmével a harmatot elverte, / Nem hallom a Virág ökröm harangját, / Más öleli kisangyalom derekát.
A csákvári iparosok életéről, küzdelmeiről képet alkothatunk magunknak Harangozó András bognár életútjának megismerésével révén, ahogy azt a szerzőnek 98 éves korában, 1978-ban elmesélte:
Tizen voltunk testvérek. Tíz pár lábbeli, az ennivalóra is sok kellett. Édesapám földműves volt, félhely, 12 magyar hold földön gazdálkodott. A testvérével lakott egy házban, de mindkettőjüknek sok családja volt. Bach Ferencnél voltam inas Fornapusztán és Csákváron, a Pék közben volt a műhelye. Kasznimunkás volt, hintókat csinált. Összeveszett velem a májszter, ezért elmentem tőle a Bócz Jánoshoz inasnak Csákvárra, itt szabadultam fel. Itt megint kiütött a balhé, mert a mesterem eltökélette magát, hogy elszegődik Pátkára uradalmi bognárnak.
– Írt már szabadulót? Hát írja meg! – bíztattam, aztán megkaptam a könyvem karácsony előtt egy héttel. Az Oszoli bognárral nagyon jóba voltunk, a kománk volt, biztatott:
– Koma, eridj el Várpalotára, ott van harminckét bognármester, csak lesz ott munka!
Láttam a vacsoránál, pláne ha jó rétesek voltak, olyan szomorúan nézik az én testvéreim, hogy még mindig otthon vagyok, ezért elhatároztam: elmegyek dolgozni. De csak harminc krajcár volt a háznál. Ezt odaadta nekem édesanyám, sütött valami kis pogácsát is. Vettem egy avétt kuffert, belepakoltam a kis vacakom, és útnak indultam.
– Nem ám, hogy ezt meg odaadod valami fekprúdernek, kicsalja tőled. Mi lesz akkor veled? – figyelmeztettek a szüleim. Mentem a Farkas-tanyánál, valaki megfogta a vállam:
– Há megy, barátom? Úgy látom, hogy maga még nem járt vonaton sem. Van-e magánál pénz?
– Van harminc krajcár – feleltem.
– Adja ide, majd én váltok jegyet!
– Tudok én olvasni.
Megváltottam a jegyet, pont harminc krajcár volt. Mi lesz, ha nem kapok munkát? Se pénz, se ennivaló.
Köröskörül jártam minden utcát, nincs munka. Hun hálok én? Szűcs kovácsmester volt az utolsó, odamentem, mondtam a helyzetemet. Összedolgozunk. A könyvemet kérte.
– Ebben nincs semmi! Itt van ez a Csapó utca, ott van egy fiatal, most nősült ember, mondja nekik, hogy magát állítsa be dolgozni.
– Hadd né’m a könyvit! Hát még nincs benne semmi. Vót már erre lejjebb? Itt lakik egy öregember, az ha nem állítja be, akkor majd adok én munkát.
Ott volt agynak való elég fa. Jött az öreg mester.
– Hadd lám a könyvit! Nincs benn semmi! Hová való?
– Csákvári.
Erre szinte megváltozott a szóval:
– Él az Oszoli? Itt dolgozott nálam. Jól megy neki? Kezdett már? Hol dolgozik?
– Az apjának a faragóműhelyében.
– Na, énnálam van munka!
Hallom, hogy a műhelyben már dolgoztak.
– Te János, fölfogadtam ezt az embert munkára, de nincs a könyvébe semmi. Nem tudjuk, hogy dolgozik, de két hétig melletted dolgozik.
Új kerekeket csináltam. Lejárt egy hét. A káposztát soha nem szerettem, de ott meg káposzta volt. Levettem róla a húst, azt ettem csak meg. Letellett a két hét. Hófúvás jött. Megvolt az ebéd. Nem szóltak semmit. Jött a mester leánya:
– Segéd úr, jöjjön be!
Láttam, hogy az asztalon ott van a penna, a naptár.
– Üljön le! Mit kér hetibért?
– Én a mester úrra bízom. Tudja, sok munkást fizet, ki mit érdemel.
– A legidősebb emberem kap egy forint húsz krajcárt egy hétre. Én úgy gondoltam, hogy adok hatvan krajcárt. Beírhatom?
– Be.
– Ezt kifizessem, ezt az egy forint húsz krajcárt?
– Marad benne egy forint húsz krajcár.
– A munkát a Jézus nevibe végezze!
Fújt a förmeteg, örültem, hogy hajlék van a fejem fölött. Évekig ott dolgoztam. Ha finomabb munkát láttam, leírtam a noteszba, és megtanultam, mint a miatyánkot.
Várpalotáról Válba mentem, ahol Dobrádi Sándornál dolgoztam, onnan Solymárra. Fehér Ferenccel elmentünk Komáromnak, Győrnek. Nem értünk be Győrbe, Kisbérnél, Ászárnál elért minket a napnyugta.
– Ferenc, eredj be ehhez a házhoz, csak az istállóban adjanak helyet, azzal is megelégszünk.
– Nincs szállás senkinek se!
– Eridj be erre a másik helyre!
Ott sem adtak. Erre én is bementem az első helyre.
– Nincsen.
Ballagtunk kifelé, mondtam, hogy az én apám nem ilyen ember, az adott mindenkinek szállást. Pedig ha odaértünk volna Győrbe, ott a szállón lett volna tíznek is hely.
– Az én apám vagy az istállóba vagy a pajtába adott szállást.
Erre kaptunk szállást az istállóban szalmára.
– Fogj egy vellát, segítsünk nekik! Kiganézunk.
Segítettünk, ezek meg látták. Elmesélték:
– Az előtte valók elvitték a két ökör láncát, ellopták. De ilyeneknek, mint maguk, adunk máskor is.
A könyvet és a kuffert bezárták a konyhába. Erre reggel még egy stampedli pálinkát is adtak.
Győrben dolgoztam a szigetben Langmáhrnál, azután Komáromban, Hidegkúton túl, a pilisvörösvári bányában. Előzőleg Pesten, Kecskeméten, Környén is. Tizennégy álló esztendeig vándoroltam. Kiütött a háború, de már addigra a Csallóközben voltam, Nemesócsán a Holzernél. Nemesócsán uradalmi bognár, majd a falu bognára lettem. A háború idején három szomszédos falu kérte a felmentésemet, ne vigyenek el a frontra, hogy legyen bognáruk. 1920-ban a csehek átdobtak a határon, így jöttem haza Csákvárra.
A Vértesben az uradalmak, földművesek, iparosok, értelmiségiek (papok, tanítók, jegyzők) közül többen is méhészkedtek. Méhkaptáraikat a veteményes- vagy gyümölcsöskertben, ritkábban külön méheskertben tartották.
Csákváron a Vértes Helytörténeti Múzeum udvarán három méhlakás: egy nagy Mayer-, egy kis Mayer-kaptár és egy Mayer-féle anyanevelő látható. Ezt a kaptártípust Mayer Károly (1837–1925) csákvári esperesplébános szerkesztette meg.
Mayer méhészeti munkásságára a legkorábbi adatot a Méhészeti Lapok V. (1884) évfolyamában találjuk. Arról értesülünk, hogy a Vál-vidéki gazdakör méhészeti kiállításán a bírálóbizottság tagjává választották. A méhészeti eszközök kiállításán többek között gróf Esterházy Miklós Móric majki méhészete és Mayer Károly tűntek ki. Kiemelkedően szerepelt Mayer a viasztermények és az élőméhek kiállításán is. A kiállítók közül aranyéremmel jutalmazták Esterházyt: „A méhészet terén kifejtett buzgalmáért, tevékenységéért és helyes irányáért, melyeket kiállított tárgyaival igazolt.” Aranyérmet kapott „ugyanezen alapon főtisztelendő Mayer Károly plébános úr mint Fehér megye legszakavatottabb méhésze”. Ezüstéremmel jutalmazták Gottfried Enderscht, Esterházy méhészét, gyakorlati működéséért.
Mayer a Méhészeti Lapok VIII. (1887) évfolyamában ismertette a maga tervezte készséget A szabadban álló méhdúcok előnyei a méhházakkal szemben című cikkében. Mint írja, az elsőt, még 1872-ben, maga készítette. Azóta a helybeli Giesz asztalossal gyártatja 25 forintért talapzattal és fedéllel együtt, de keretek és Hanemann-rács nélkül. Fekvő kaptárak ezek, két külső, szalmával bélelt ajtóval, két belső üvegajtóval, egy Hanemann-féle rácsajtóval. Ezekből a fekvő ikerkaptárakból három alkot egy hatlakásos, talapzaton álló és nyeregtető alakú fedéllel takart piramist vagy dúcot. Kettős keretet használ, mivel a nagy keret a könnyű kezelésnek, a nagyban való méhészkedésnek fontos feltétele. Az egyöntetű, a méheknek jó telelést biztosító, a költésfejlődést nem akadályozó nagy keretek és a Hanemann-rács (rekeszajtó) alkalmazásával kaptárában költőfészket és tetszés szerinti nagyságú méztárat rendezett be.
1886-ban a Magyar Országos Méhészeti Egyesület tagjainak első kirándulása Csákvárra vezetett. Kriesch János alelnök igen elismerően nyilatkozott az itt látottakról: „…a ki rendesen és okszerűen kezelt méhest akar látni, az menjen el Csákvárra és tekintse meg a plébános úr, és Endersch úr, az uradalmi kertész méhesét. Valóban gyönyörűséges méhesek azok, a kasok a szabadban állnak dúcokban és mindenütt a legnagyobb rend, pontosság és tisztaság uralkodik. Mayer kettős fekvő kaptárai kitűnően válnak be.”
Kühne Ferenc kereskedelmi méhész a kirándulás hatására elkezdte a Mayer-kaptár gyártását és árusítását. Budapesten 1889-ben a Méhészeti Egyesület estélyén „egy hat családra berendezett Mayer-féle kaptárcsoport lőn bemutatva, melyet Kühne tagtársunk külön e célra készíttetett”. Kühne Ferenc Első Magyar Kereskedelmi Méhtelepe 1889. évi árjegyzékében már szerepel a Mayer-kaptár.
1890-ben a bécsi Práterben megrendezett gazdasági és erdészeti kiállításon is kitüntették Mayer kaptárát. Ez év pünkösdjén a Méhészeti Egyesület kirándulását újra Csákvárra szervezték. Binder Iván, a Méhészeti Lapok felelős szerkesztője a kirándulás nyomán a Mayer-kaptár terjedéséről ezt írta: „Veszedelmesebb versenytársa a háromszakaszú Berlepsch-féle, illetve a dél-magyarországi kaptárnak a Mayer-féle kaptárnál alig lehet. Meg is hódoltak már neki sokan. Csak magában Csákvárban rövid idő alatt 600-nál több ilyen kaptár készült, részint fehérmegyei, részint más magyar méhész részére, a többi pedig külföldre szállíttatott. De nem csak a csákvári asztalosműhelyt foglalkoztatja nagyban a Mayer-féle kaptár terjedése, hanem másutt is ad a fűrésznek és gyalunak dolgot. Kühne kereskedelmi méhész tagtársunk éjjel-nappal dolgoztat, és mégis alig képes a Mayer-féle kaptárakra szóló számos megrendelésnek megfelelni.”
A csákvári kiránduláson a kaptárakon kívül Mayer méhészetében, az általa meghonosított amerikai napviaszolvasztó, valamint Endersch saját készítésű gipszműlép-prése keltett feltűnést, amelyen a műlépöntést be is mutatta. Esterházy méhészetében a dúcokban tartott olasz méhektől kaptáronként átlag 24 kilogrammot szüreteltek. A látottak alapján a kirándulás résztvevői méltán állapíthatták meg, hogy a csákvári méhesek mintatelepek.
Mayer pár év alatt nagy sikert aratott kaptárával, méhészeti szaktudásával. 1888-ban a Méhészeti Egyesület választmányi tagjai közé került, az egyesületben felolvasásokat tartott, a Méhészeti Lapokban szakcikkei jelentek meg. Kaptárának közlésével, megismertetésével, népszerűsítésével azonban elkésett. Az eszköz fejlődésének irányát ekkor már a Grand Miklós által szerkesztett három keretsoros állókaptár szabta meg. 1885–86-ban ezt minősítette hivatalosan is a Földművelésügyi Minisztérium. A kicsiny térfogatú, apró keretű egyesületi kaptár hibáit végérvényesen idős Boczonádi Szabó Imre nagy állókaptára küszöbölte ki 1901-ben. Boczonádi az egész XX. századra meghatározta a magyar kaptárfejlődést. A Mayer-kaptárról a legkésőbbi kereskedelmi híradás 1912-ből maradt ránk: a Meister Testvérek Faáru- és Méhkaptárgyára (Budapest) katalógusában még hirdették.
Varga József méhész (szül. 1886) elmondta, hogy a csákvári Esterházy-uradalomban az első világháború előtt főként Mayer-kaptárral dolgoztak. 1914 júliusában Pozsonyban a háború kitörése miatt félbeszakadt méhészeti kiállításon az uradalom két Mayer- és egy Boczonádi-kaptárral szerepelt. Az 1914-es év méhészeti leltárában a 173 méhcsalád számára 81 Mayer-kaptárt, négy egyesületi kaptárt, hét öreg méhkast fából és két Boczonádi-kaptárt találunk. Az uradalom és a csákvári méhészek egészen a második világháborúig főként a Mayer-kaptárt alkalmazták, néhány csákvári méhész, kissé átalakított formában, még az 1970-es, 1980-as évek fordulóján is használt ilyet.
A csákvári agyagiparosok közös gépműhelye (1913)
 
Csákvári fazekasok
 
Bugyogakorsó
 
Csíkos fazék
 
Tál
 
Nemes István fazekaskemencéje
 
Az Esterházy-fazék (1886)
 
A székesfehérvári agyagipari kiállításra készített csákvári díszedények (1913)
 
Lakodalmas fazék (1913)
 
Csákvári edénykereskedő megrakott kocsival (1913)
 
Csizmadia János fazekasmester
 
Horváth József fazekasmester
 
A Mayer-féle kaptár a Meister testvérek méhkaptárgyárának katalógusából (1912)
 
Csákvári méhes Mayer-féle kaptárakból átalakított kaptárakkal (1981)
 
A Giesz asztalosműhely cégtáblája

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...