2015. november 15., vasárnap

BÜKKSZENTKERESZT - A Bükkben a fuvaros az úr / Folytatáshoz kattints a posztra

A XIX. század közepétől benépesedő Újhuta lakosságának nagyobb része a legutóbbi évtizedekig erdei munkás, favágó volt. Földdel nem nagyon rendelkeztek, állatállományuk csekély volt, ezért tradicionális szakismeretüket hasznosítva fakitermeléssel foglalkoztak. Mind századunkban, mind a múlt század második felében a kereső népesség 30–40 százaléka volt erdei munkás. A statisztikai kimutatásokban mezőgazdasági munkásként szerepeltetik őket, mivel az erdőgazdálkodást a mezőgazdaság részének, kiegészítő ágazatának tekintették. A fakitermelés nagyon fáradságos munka volt. A favágók hétfőnként indultak a kivágásra szánt erdőkbe, és csak szombatonként tértek haza. Földbe mélyített, faágakból, kérgekből összetákolt, és földdel fedett tetejű kunyhókban laktak. Ha a favágás távolabbi területeken folyt, ahonnan csak hosszabb idő után térhettek haza, akkor időközönként az asszonyok meglátogatták őket, hogy a legszükségesebb élelmiszereket is biztosítsák. Száraz tésztát, krumplit, szalonnát vittek a férfiaknak. A favágók párban dolgoztak. Kézi- vagy nagyfűrésszel kidöntötték a fákat, majd a legallyazás és feldarabolás után csomókba rakva, mintegy előkészítették szállításra. A favágók legfontosabb munkaeszköze a nagyfűrész (velka pila) volt. Ritkábban döntőfejszét (fejsze, szekerce) is használtak, amely a mai fejszéktől jóval hosszabb élvasú, kissé bárdhoz hasonló eszköz volt. Több mint 1 m hosszúságú nyelét bükkből vagy gyertyánból készítették. Gallyazásra, darabolásra szintén hosszú élvasú, ún. ormányos balta szolgált. A fakitermelés mindig alulról kezdődött, hogy a következő fa rádőlhessen a már fekvőre. A favágókat készpénzzel fizette az uradalom a kitermelt famennyiség után, és ezen felül juttatásként a gallyakat is hazavihették, ha igényt tartottak rá. A favágók napi teljesítménye öt-hat űrméter fa volt, ami a visszaemlékezések szerint valamikor 100x100x120 centiméteres farakást jelentett, de újabban már 1 köbmétert. A két világháború között gyakori munkaszervezeti forma volt a favágóbanda. Ha idegenbe, tehát távolabbra mentek dolgozni, akkor az egy helységből jövők ugyanahhoz a bandához tartoztak. A bandagazda tárgyalt a munkaadóval, ő állapodott meg vele, megszervezte a helybeliekből álló munkacsapatot, gondoskodott ugyanakkor a bandáról, védte érdekeiket, megszervezte a szálláshely kialakítását. Ha az uradalomnak végeztek fakitermelést, akkor a kincstár biztosította a munkaeszközöket. Bandában dolgozva mindenki saját szerszámával vágta a fát. A favágás szezonális munka volt, elsősorban télen folyt. Addig dolgoztak az erdőkben, míg a fák ki nem virágoztak, vagyis júliusig. Összességében a munka jó kereseti lehetőségeket biztosított. A két világháború között 80 fillért fizettek egy köbméter fáért, s egy hónapban 50 pengőt is meg lehetett keresni, ami jóval több volt a mezőgazdasági napszámnál. Az 1920-as években voltak olyan favágók, akik feleségükkel egy párban dolgozva, majd mészégetéssel és fuvarozással foglalkozva annyi jövedelemre tettek szert, hogy belőle egy szoba-konyha-kamarás házat a hozzá tartozó istállóval felépítettek.
Erdei munka volt a szén- és a mészégetés. Az újhutaiak századunkban folyamatosan áttértek a mészégetésre, felhagyva a korábbi szénégetéssel. A répáshutaiak voltak a szénégetők, az újhutaiak pedig mészégetők. A szakosodás okait nem ismerjük. Mindkét településen egyaránt adottak a faszén- és a mészégetés feltételei. Az iparosok elmondása szerint a faszénégetés ráadásul könnyebb is, mint a mészégetés. A mészégetéshez szükséges követ jóval nehezebb volt kitermelni és az égetés helyszínére szállítani, mint a szénégetéshez szükséges fát. A mészégetés ideje tavasztól őszig tartott, tehát abban az időben zajlott, amikor a fakitermelés gyakorlatilag szünetelt. Az égetés általában mészgödörben történt. Miután az uradalmi erdész kijelölte a mészégetéshez szükséges fa kivágási helyét, a gödröt annak közelében ásták meg. Először karót vertek a földbe, majd egy hosszú zsinór segítségével 280–300 centiméter átmérőjű kört rajzoltak, s ennek irányításával mintegy három méter mélységű gödröt ástak. Egy gödörben csak egy-két alkalommal égettek, amíg elegendő volt a tűzifa. Ezután továbbvándoroltak, ahol új gödröt ástak. A két világháború között a mészégetők inkább vállalták a fa és a kő szállításával járó munkát és költségeket, hogy egy gödörben több évig égessenek. A gödröket mindig lejtős területen ásták, hogy szája, az égetőnyílás alacsonyabban legyen a gödör hátsó pereménél. A szintkülönbséget a terméskő felépítménnyel igazították ki. A gödör alján 10–15 centiméter széles padkát hagytak és középen alakították ki a teknőszerű tűzteret. A rakott kemencéknél a padkára egy sor mészkövet helyeztek, amelyet meszes malterrel be is kentek, hogy oldalról ne kaphasson a tűztér levegőt. A gödör elején a tüzelőnyílást felül kövekkel zárták le. Mivel a gödör hátsó része magasabban helyezkedett el, ezért a tüzelőnyílás két oldalán a szintkülönbséget kiegyenlítő falat mészkőtámasztékkal erősítették meg.
A mészkövet az erdészet területéről szedték össze, és köbözés után fizettek érte. Kezdetben a felszínről szedték a követ, majd stangával, csákánynyal termelték ki és saroglyán, szánkó és korcsolya segítségével, később ökrös és lovas szekérrel hordták a gödörhöz. A kemence rakása nagy szaktudást igénylő munka. Először a mészkövet a gödör pereméig rakták be. Majd egyre nagyobb köveket rakva került sor a boltozat kialakítására, miközben a gödör és a boltozat közötti teret apró mészkővel töltötték ki. Precíz munkát igényelt a kemence szájának kialakítása. Mérete a kemence nagyságának és a tüzelőanyag minőségének függvénye volt. A tüzelőnyílás kialakításakor ölfákat helyeztek be, hogy a boltozás sikeres legyen. A kemenceboltozatot régebben egy nagyobb kővel zárták le. A rakás soron következő munkamenete a gödör fölötti boglya elkészítése volt. Középre nagyobb, kifelé, a külső rétegek felé apróbb köveket raktak. A köveket rakás közben apróra zúzták. A boglyát egy rakott apró kőréteg vette körül. A XX. század 20-as, 30-as éveiben a boglyát a föld felszíne felett mintegy háromnegyed méterig két rétegben nagyobb mészkövekkel támasztották meg. A kettős támfal fölött egy lapos kőgyűrű vette körül a boglyát. A mészégető kemence készítésének utolsó fázisa a kemence elejének és a boglyának a betapasztása volt. Egy kemence elkészítése két-három napig tartott, ha három ember rakta, 200 mázsányi kiégett mészhez mintegy 300 mázsa kőre volt szükség.
A mészégetéshez szükséges fát az uradalomtól, vagy a falusi közbirtokossági tagoktól vásárolták. Gyakorlatilag mindenféle száraz fa megfelelt. A nagyobb kemencék kiégetéséhez mintegy 50 köbméter fára volt szükség. A mészkő kiégetése 72 órás állandó tüzelést igényelt. Tüzelés közben az eső nem árthatott a kemencének. A gond abból adódott, ha befolyt a víz a kemence száján, mert az ilyenkor felrobbant. Ennek megakadályozására mindig körbeárkolták. Az égetés után a kemencének legalább 24 órán át kellett hűlnie. Ezt követően kezdték el a meszet kiszedni. A meszet helyi fuvarosok vásárolták fel elsősorban, akik kezdetben csak utólag fizettek, később pedig helyben, készpénzzel. Gyakran közvetítők, úgynevezett faktorok révén – akik többnyire zsidókereskedők voltak – értékesítették a meszet. A faktor helyben egy összegben fizetett, s ez után csak a rendelés helyére kellett leszállítani az árut.
Ha az uradalom meszet igényelt, akkor biztosította a fát és a követ, s az égetés felesben történt. Ismerünk olyan időszakokat, amikor idegen vállalkozók vették bérbe a terület mészégetési jogát és a helyiekkel felesben égettek meszet. Ilyen vállalkozó volt a századfordulón Führer Mihály nyíregyházi lakos, aki közel tíz éven át a mészégetés bérlője volt. Gyakran fuvarosokkal szállíttatták a követ és a fát a kemencéhez. A fuvaros minden szekér szállítmányért egy fél szekér meszet vihetett el.
Az újhutai mészégetők messze földön híresek voltak. Az első világháború előtt a felvidéki uradalmakba is elhívták őket meszet égetni. 1914 után Aggtelek környékére jártak az újhutaiak. Szinben, Szögligeten, Rákón, Bódvaszilason, Komjátiban, Dédesen, majd Apátfalva és Szilvásvárad között égettek meszet. 1938–1940 táján a Kárpátaljára, Erdélybe, sőt Németországba is leszerződtették az újhutaiakat. A levéltári források szerint 20–25 között váltakozott az újhutai mészégetők száma. Ha minden mészégetőre csak egy átlagos kemencét számolunk, akkor évente minimálisan 500 tonna meszet égettek a faluban. Azonban ha figyelembe vesszük, hogy a mészégetők évente többször égettek, akkor ennek a mennyiségnek jóval többszörösével kell számolnunk.
A mész értékesítéséből származó haszon jelentős része a fuvarosoknak jutott. Ők voltak azok, akik a diósgyőri vasgyárba szállították a meszet és a távoli vidékeket bejárva eladták azt, amit a vasgyártás nem igényelt. A mészértékesítés útvonala Felsőzsolcán vezetett Kassa, Szabolcs megye, Hajdú megye és az Alföld nyugati irányába. Az árusítás tavasszal és ősszel történt leginkább. Egy kétlovas szekérre 12–14 mázsa, egylovas szekérre 6–7 mázsa, kétökrös fogatra 8–10 mázsa és két szamaras fogatra 6–7 mázsa mész fért. Az elárusítás útvonalát úgy szervezték, hogy legfeljebb két hétig tartson az út: a lovas sátras szekereket gyakrabban alkalmazták, mint az ökrös fogatokat, mert minél távolabbra jutottak, annál drágábban lehetett a meszet eladni. Általában dupla áron lehetett a meszet értékesíteni, mint ahogyan az égetőktől vették. A fuvarosok legtöbb esetben csak kis tételekben tudták árujukat értékesíteni, mivel főleg asszonyok vásárolták meszeléshez 10–15 kilogrammos tételekben. Ha figyelembe vesszük a kiégetett mész mennyiségét és ebből leszámoljuk annak mintegy felét, amelyet a vasgyár igényelt, s amely közvetítők útján jutott a megrendelőhöz, akkor kaphatunk reális képet a mészfuvarozás gyakoriságáról. Évente minimálisan 3–400 alkalommal indultak útra az újhutai fuvarosok, vagy furmányosok – ahogyan nevezték őket –, ami azt jelenti, hogy egy-egy fuvaros négy-négy alkalommal szállított meszet az ország keleti részének különböző területeire. Az utak gyakorisága csak fokozódott a két világháború között, amikor állandósult a fuvarosok panasza, hogy a vasúti szállítás miatt az erdészet egyre ritkábban veszi igénybe szolgáltatásaikat. Ugyanis a mész értékesítése mellett az újhutai fuvarosság másik jelentős tevékenységi területe az erdészet kitermelt fáinak a diósgyőri faraktárba történő szállítása volt. Az első világháború után a kincstári fakitermelés súlypontja fokozatosan áthelyeződött a szentléleki erdőgondnokság területére, ahol a kiépült erdei kisvasút gyorsan és hatékonyan megoldhatta a szállítást. A lakossági fogyasztás is egyre visszaszorult a kőszén térhódításával, s így ezek együttesen súlyos gazdasági problémákat idéztek elő Újhután.
Újhuta történelme során számottevő kézművesipar nem alakult ki. A XVIII. század végén megszűnt üveghutát figyelmen kívül hagyva, a századelőn egy fűrészüzem, a Róth-féle kocsigyár, majd az 1930–40-es években a Hangya szövetkezet szikvízüzem termelési nagysága és alkalmazotti létszáma mutatott túl a kisipari kereteken. A fűrészüzem nyolc-tíz főt, a kocsigyár 15 főt, a szikvízüzem pedig öt-hét főt alkalmazott csupán.
Az újhutai lakosság kiválóan értett a famunkákhoz. A téli hónapokban – a favágók mellett – a fuvarosok is vállalták a kész- és félkész termékek faragását az erdőn. Az uradalom rendszerint eladásra készíttetett velük szőlőkarót, vasúti talpfát és keréktalpat. A szőlőkarókat szálfákból faragták ki úgy, hogy azokat először egyenlő darabokra fűrészelték, majd a vastagságtól függően kétfelé vagy négyfelé hasították, a végét pedig kihegyezték. A vasúti talpfák iránt a XIX. század végi nagy vasútépítés miatt nőtt meg a kereslet. Rendszerint a favágó pár dolgozott ilyenkor is. Nagyfűrésszel darabolták fel megadott méretűre a fát, majd két gerendára fektetve szögletesre faragták. Sokan foglalkoztak zsindelykészítéssel. A zsindelyfaragás már aprólékosabb munka volt és speciális szakismeretet igényelt. A bükkfát – amely a legjobb zsindelyanyag volt – 20 centiméter széles és 45 centiméter hosszúságú darabokra fűrészelték, mert a zsindelyek egyforma mérete alapvető követelmény volt. A kialakított hasábot először négyfelé, majd minden szeletet kétfelé hasítottak, s így egy hasábból 8 zsindelyt lehetett előállítani. A falapokat faragószéken, vonószéken vagy jancsin (mindhárom elnevezés ugyanazt takarja) kétnyelű késsel simára, egyforma vastagságúra alakították, majd az egyik oldalát levékonyították, hogy a zsindely szélesebb oldalán lévő vájatba illeszkedjen. A zsindelykészítés utolsó fázisa a vájat, vagy a nút kimélyítése volt. A falusiak nagyobb része saját háza fedőanyagát is elkészítette. Voltak azonban olyan specialisták, akik egész évben zsindelygyártással foglalkoztak, így a Munkácsi család, de nem rendelkeztek iparengedéllyel, tehát háziiparszerűen végezték tevékenységüket. Az otthoni rendszeres és eladásra történő faragással a zsindelykészítőket leszámítva senki sem foglalkozott, mert a favágás és a fuvarozás kifizetődőbb volt. Viszont a téli hónapokban szinte mindenki elkészítette magának a faszerszámokat, szerszámnyeleket és a háztartási edényeket. A szekeret is maguk állították össze, csak a kerekeket csináltatták kerékgyártóval. A bútorokat a miskolci vásárban szerezték be, de a kamrában álló, kihúzható aljú gabonatároló hombárt helyi asztalosokkal készíttették.
A hivatalos statisztikai kimutatások félrevezetőek, mert úgy tüntetik fel a települést, mintha nagyszámú iparossága lett volna. Valójában ezek a kimutatások magukba foglalják a vasgyári munkásokat, mészégetőket és a helyi kisiparosokat egyaránt. A falu kisiparosainak száma nyolc-tíz körül mozgott a második világháborúig. 1851-ben még csak két foltozó csizmadia tevékenykedett, a XIX. század végén már volt a faluban két kovács, egy kerékgyártó és egy asztalos. A kisipar képviselői tehát szolgáltató feladatokat láttak el. A kovácsok úgynevezett konvenciós iparosok voltak, akik a falu kovácsműhelyeiben dolgoztak pénzért, természetbeni juttatásokért patkolták az állatokat, és elsősorban favágó szerszámokat készítettek. Az iparosok számaránya lényegesen nem változott századunk első felében sem. 1930-ban és 1939-ben két-két asztalos, cipész és kovács, egy-egy borbély, hentes és mészáros, valamint kerékgyártó, tehát kilenc iparos biztosította a lakosság ellátását. 1941-re 11-re nőtt a számuk. Három-három kovács és asztalos volt, két fő foglalkozott kerékgyártással, s egy-egy fő volt szabó, pék és suszter. A legismertebb kereskedők és iparosok nevét a falu idősebbjeinek emlékezete örökítette meg. A Halmi fűszerkereskedését 1890 táján alapította Halmi József. Az üzletet 1925-től fia, Halmi Endre vezette. A falu közismert személyisége volt Hegedűs Endre kereskedő és vendéglős. Az első világháborúban mutatott bátorságáért 1924-ben vitézzé avatták. Ezután nyitotta meg fűszerüzletét és vendéglőjét. A vendéglő volt a falusiak legkedveltebb szórakozóhelye, itt tartották a bálokat is. Fodor Béla is boltos és kocsmáros volt egy személyben. Boltját 1928-ban, kocsmáját pedig 1934-ben nyitotta. Az iparosok közül Munkácsy Mihályt tartotta legtöbbre a falu lakossága. Munkácsy kőműves- és ácsmester volt, és a falu régi házainak nagyobb részénél dolgozott. Köztiszteletben állván 1926-ban bíróvá választották. Ezt a tisztét 1939-ig látta el. A második világháborút követően, az 1950-es években ennél jóval rosszabb volt a helyzet, mert a szolgáltató kisipar úgyszólván megszűnt a településen. A két világháború között hat kereskedés, egy hentesüzlet és négy kocsma biztosította a lakosság ellátását. Az egyik boltot kocsmával közös épületben, zsidó bérlő üzemeltette, míg a másikat a Hangya Fogyasztási Szövetkezet. A húsbolt is a Hangya szövetkezeté volt. 1935-ben a faluban nyaralók ellátására zöldséges boltot is nyitott a Hangya, de ez rövid életűnek bizonyult. Az 1950-es évektől egészen 1962-ig az állami Népboltban szerezhette be a lakosság a legszükségesebb élelmiszereket.
A falu lakossága – éppen jelentős árucsere tevékenysége révén – igen hamar rátért a pénzgazdálkodásra, rendszeresen vásárolt is a boltokban. A helység boltjai azonban csak szatócsüzletek voltak, ahol apróságokat lehetett csak beszerezni. Komoly vásárlási szándék esetén a környező városok piacait, vásárait és nagyobb boltjait keresték fel. Leginkább Miskolcra jártak vásárolni. A XX. század első harmadában az ellátásban sajátos színfoltot jelentettek a vándorárusok, akik különösen a búcsún ajánlották szolgáltatásaikat. Általában a templomtéren és a főutcán táboroztak le. Rendszeresen megjelentek a gömöri fazekasok. Rimaszombat környékéről jöttek magasított oldalú szekerekkel. Fazekakat árusítottak elsősorban, de hoztak korsókat is. A helyiek nagyon kedvelték a gömöri tűzálló agyagedényeket és szívesen vásárolták azokat. Az emlékezet megőrizte a bosnyák vándorárus, a hrncsár alakját is. Általában a miskolci vásárban találkoztak velük, ahol nyakába akasztott fatálcán tette közszemlére áruját, a borotvákat, késeket, varróeszközöket. A bosnyákok szentképeket, porcelánfigurákat is árusítottak. Ezekkel megrakottan érkeztek a búcsúkra és bízhattak a jó üzletben, mert a falusiak szívesen díszítették lakásaikat ezekkel. A sors érdekessége, hogy az üvegesek utódjai rákényszerültek a felvidéki üveges és drótos tótok szolgálataira. A Trencsén és Árva vármegyékből érkező iparosokkal üvegeztették az ablakaikat, és drótoztatták a főzőfazekakat. Rendszeresen látogatták a falut a vándorköszörűsök és a vándorszerelők is, speciális szolgáltatásaikkal.
Az Újhutát bemutató múlt századbeli statisztikai-geográfiai munkákban mindig szerepel az a mondat, hogy „termőföldjük nincs, földműveléssel nem foglalkoznak”. Ezek a kitételek azonban úgy érvényesek, hogy a földművelés nem volt jelentős. Mint már utaltunk rá, a kertekben és a közbirtokosság tulajdonában lévő földeken a falu magaslati fekvésének megfelelően termesztettek zöldségféléket, kölest, répát, takarmánynövényeket, rozsot. Néha megpróbálkoztak búza vetésével is, de annak beérése nagyon bizonytalan volt. A kis parcellák arra voltak alkalmasak, hogy a családok burgonyaszükségleteiket biztosítsák. A múlt század utolsó évtizedében, majd a két világháború között a falu kisebb földterületeket vásárolt a kincstártól. 1935-ben a község határát kialakítva, a statisztikai adatok szerint jelentősen megnövekedett a földterület. Ez azonban csak formális volt, mert a határ nagyobb részét kitevő erdőből, 4266 katasztrális hold továbbra is kincstári tulajdonban maradt. Ha összevetjük a jobbágyfelszabadítás után létrejött közbirtokosság 174 katasztrális hold szántó, 43 katasztrális hold rét, 112 katasztrális hold legelő és 51 katasztrális hold erdő, vagyis összesen 380 katasztrális holdas földterületét az 1895-től létező hivatalos mezőgazdasági statisztikai adatokkal, akkor megállapíthatjuk, hogy a lakosság kezében lévő földterület csak 40–50 holddal növekedett, miközben a lélekszám a XIX. század közepéhez képest a századfordulóra kétszeresére, 1941-re pedig négyszeresére emelkedett. Egy 1935-ös kimutatás szerint az erdészeti és egyházi földeken kívül – mely utóbbi 39 katasztrális holdat tesz ki – csak 17 katasztrális hold volt a lakosság közbirtokosságán kívüli részének tulajdonában.
Újhuta (Bükkszentkereszt) területének megoszlása művelési áganként (katasztrális hold)
ÉvSzántóKertSzőlőRétLegelőErdőNádasEgyébÖsszesen
189519125131115141432
193516042411024294484687
196513954351104256934687
A felsorakoztatott számadatok alapján bizonyítható, hogy némi növénytermesztés folyt a településen. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá válik, hogy a község történelme során mindig nagy behozatalra szorult élelmiszerekből. A lakosság gabonával, élelmiszerekkel való ellátását részben a fuvarosok biztosították, akik a meszet gabonára cserélték, vagy az értékesítésből befolyt összeget gabona vásárlására fordították. Ezen kívül főként a miskolci, de a szikszói és a mezőkeresztesi vásárokat is felkeresték a falusiak élelmiszerek vásárlására. A megvásárolt gabonát a miskolci malomban őröltették. A vásárokon szerezték be a faluban nem kapható ruházati cikkeket, bútorokat, szerszámokat is. Újhután volt némi kenderföld és az asszonyok foglalkoztak is a kender feldolgozásával. A múlt században még szőttek is, e században azonban már csak a fonál elkészítéséig tartott tevékenységük. A fonalat Sályban vagy Kácson szövették meg. A szőtt anyag azonban igen kevésnek bizonyult, ennek következtében mindig a vásárokon szerezték be a ruházati kellékeket.
A település gazdasági életében nem elhanyagolható a nők munkavégzése. A háztartások vezetésén túl a nőkre hárult a kis földparcellák megművelése. Gyakran – férjeikkel párban – részt vettek a favágásban és a mészégetésben is. Részt vállaltak az erdőnevelési munkákban is.
Az erdőnevelés legegyszerűbb módja a természetes felújulás volt. Miután kidöntötték az erdő fáit, a néhány magnak meghagyott fából és a fatövekből idővel új hajtások nőttek, ezekből új fák erősödtek. Ezt a sarjerdőt gyérítették, tehát ritkították, ahogyan ez a fejlődőképes fák érdekében szükséges lett. Az állami erdőbirtokok nagyobb részén a múlt század elejétől tudatos erdőfelújítást végeztek. A nők és a gyermekek ültették, gondozták a csemetéket. ősszel tölgy- és bükkmagot szedtek, fenyőtobozt gyűjtöttek csemetemagnak. A csemetekertekben árkot ástak, és szénporral ágyaztak meg a makknak, majd mint a veteményezéskor, egyenletesen elszórták a magokat. A fiatal hajtásokat állandóan locsolni és ritkítani kellett. Egy-másfél év múltán a kis sarjakat óvatosan kihúzgálták a földből, és 100-as kötegekbe kötve vitték a csemetekertbe, vagy későbbi időkre földbe ásva elvermelték őket. A csemeteültetők párban dolgoztak. A kapás kiásta a gödröt, az ültető pedig belehelyezte a csemetét, és megtartotta, míg társa be nem temette annak tövét. Egy nap alatt 100–150 csemetét ültettek el. Sokáig gondozták, sarlózták, körülkapálták és ritkították a csemetét.
A nők foglalkoztak az erdei növények gyűjtögetésével is. Nagy ismerői voltak a különféle gombáknak, amelyeket rendszerint hajnalban szedtek. Azután hátikosaraikat megrakva sampion, csirke, tinóru, tövisalja, csupros, petrec, rizike, géva (vagy „hliva”) gombával a diósgyőri piacra gyalogoltak árusítására. A gombán kívül gyógynövényeket és erdei gyümölcsöket is gyűjtögettek. A kamilla, bodza, hársfa, bojtorján, pemetefű és akácfa virágából gyógyitalokat főztek, a málnát, szedret, szamócát pedig a piacokon értékesítették.
A statisztikai adatokból is kitűnik, hogy a falu nagy szarvasmarha-állománnyal rendelkezett. A tej feldolgozása és értékesítése is a nők feladata volt. Hámorba, majd Lillafüredre hordták a tejet, később pedig, amikor a falusi idegenforgalom fellendült, a nyaralóknak adták azt el. Évente 10–20 fiatal menyecske állt cselédnek Miskolcon, a kereset mellett fontosnak tartva a nyelvtanulást is. A nők és elsősorban a fiatalok mentek el nyaranta summásnak, a bükkzsérciekkel közös bandát alkotva. A Dunántúlra jártak dolgozni, Ercsitől kezdve Százhalombattáig több településen megfordultak. A kaszálók után szedték és kévébe kötötték a levágott gabonát, úgynevezett marokszedők voltak.
Az erdei településeken általában jelentős a gyümölcstermesztés, Újhután azonban nem. A nők és a gyermekek rendszerint szedték ugyan az erdei vad gyümölcsfák terméseit, de ezeket nem értékesítették. Aszalva, befőzve a család számára tartósították. Egyedül az almatermesztés volt figyelemre méltó. Minden ház udvarán állott néhány almafa, mint a klímát jól tűrő gyümölcsfa. A bőséges almatermések után szekéren hordták Miskolcra a gyümölcsöt értékesíteni. A hivatalos statisztikai kimutatások szerint a két világháború között is az 1895. évi szinten mozgott a település gyümölcsfa-állománya, amikor 516 alma-, 56 körte-, 65 cseresznye-, 14 meggy-, öt őszibarack-, hat kajszibarack-, 1610 szilva- és 19-19 dió- és eperfa, vagyis összesen 2310 gyümölcsfa volt a faluban.
Az eddigiek során a település különböző gazdasági tevékenységi formáinak bemutatásakor többször érintettük a termékek beszerzésének lehetőségeit. A felsorakoztatott adatokból következtetésképpen megállapítható, hogy a falu és a Dél-Bükk településeinek gazdasági életébe folyamatosan ható, erőteljes tényezőként épült be az árucsere-tevékenység. A speciális termékekkel periodikus, de rendszeres volt a termékcsere, s ebben egyaránt fontos helyet kaptak a csere szervezett és spontán formái. A vásárok és a piacok valamelyest akkumulálták a cseretevékenységet, ám a termékek jelentős részével, lényegében hasonló szerkezetben folyt a vándorkereskedelem, illetve a házalás is. A kettő lényegében nem különült el egymástól. Ugyanazok és ugyanúgy jelentek meg árujukkal a vásárokon, piacokon, akik – más alkalmakkal – leszekereztek portékájukkal az Alföldre. A vándorkereskedelem során gyakran ugyanúgy más terméket vásároltak a sajátjukért kapott pénzből, ahogyan ezt a vásárban is tették. Némiképp más volt a helyzet a kisebb volumenű kereskedés (így az asszonyok által gyűjtögetett termékek esetében), s más az állatkereskedelemé, amely mindig a szervezett formák keretében zajlott.
A szervezett árucsere lehetőségeit a két nagytáj, az Alföld és az Északi-középhegység érintkezési vonalán már a középkorban kialakult és megszilárdult vásárövezet biztosította. A vásározásban a Sajó- és az Eger-patak völgyében kialakult két nagyobb település, Miskolc és Eger játszott meghatározó szerepet. Kisebb jelentőséggel bírt, de nem volt elhanyagolható Mezőkövesd és Sajószentpéter jelentősége sem. Az egri zöldségvásárokon szerezték be az uborkát, a hagymát, a fokhagymát, s ott vették meg a pálinkát és a szalonnát. Ezekért erdei gyümölcsöket, gombát, háztartási faeszközöket kínáltak cserébe. A kövesdi vásárokon ruházati cikkeket, elsősorban melegebb szűcskészítményeket igyekeztek vásárolni. Az idősebbek elmondásai szerint a miskolci vásárokon lényegében mindent be tudtak szerezni. Csak azért jártak el távolabbi vásárokra, mert azokban sokszor lényegesen olcsóbban lehetett vásárolni, mint Miskolcon. Nagyobb mennyiségű beszerzés esetén, vagy tartós ruházati cikkek, bútorok vásárlásakor a komoly árkülönbözet miatt érdemes volt időt áldozni a miskolcin kívül más vásárok felkeresésére is. Különösképpen állatok vásárlásánál érte meg a távolabbi vásáron történő érdeklődés. Az újhutaiak nem tenyésztettek lovat. Ezért a fuvaros jószágokat a legkülönbözőbb alföldi állatvásárokon válogatták ki. Poroszló, Tiszafüred állatvásárain kívül az 1930-as években eljutottak a hortobágyi és a kunsági állatvásárokra is.
A vásárok mellett – ha érintőlegesen is – utalnunk kell a piacok jelentőségére is, a település termékfölöslegének értékesítésében. A diósgyőri és a miskolci hetipiacokat keresték fel az újhutaiak elsősorban. Csak nagyon ritkán jutottak el más települések hetipiacaira. Ugyanis a piacozás esetében a távolság és a haszon nem állott olyan arányban, mint a vásározások alkalmával. Újhután a piacozók szűk rétege alakult ki csupán. A nők szűk köre foglalkozott piacozással, az erdei termékek, gyümölcsök és tejtermékek eladásával. Azonban az 1930-as évektől a piacozás átmenetileg háttérbe szorult, mert a fellendülő idegenforgalom felszippantotta a piacra szánt termékfelesleg jelentős részét.
A falu gazdasági életében az 1920–1930-as évektől komoly szerepet töltött be az idegenforgalom, amelynek kialakulási okairól és látványos megnyilvánulásairól már szóltunk. A település értékeiről – hála a korabeli tömegtájékoztatásnak is – az ország értesült. Újhutát többek között a következőképpen ajánlották 1934–38 között: „A falu meredek úton a szinvavölgyi vasút lillafüredi állomásától hét kilométer, a lillafüredi-autóbusz megállótól hat kilométer, a Lillafüred–Répáshuta autóbusz melletti vadászháztól kényelmes úton négy kilométer. Fuvardíj Újhutáról előre rendelt kocsin 5 pengő. Lakás egyszerű, de tiszta falusi házakban. A kiadó szobák száma hetven, szobaárak ágynemű nélkül havonta 40–50 pengő. Takarítás, vízhordás 10 pengő. Posta, távírda és távbeszélő helyben. Étkezés a Diósgyőr-Vasgyár társpénztár kifőzdéjéből. Ebéd 1 pengő 40 fillér, vacsora 1 pengő 20 fillér, reggelit, uzsonnát a nyaralók maguk készítenek (a tej literje 40 fillér).
Sétahelyek: 1. Kőkapu (közel 700 méter, félórai séta), szép kilátással Miskolcra és a vasgyárra. 2. A Bagoly-hegy (689 méter) nyugati oldalán a csúcshoz közel kiemelkedő szikla, félórai séta, egyirányú, de talán Csonka-Magyarországnak legszebb kilátása a Tarkő, Peskő és Hegyeskő felé. 3. Az Újhutától északra fekvő 676 méter magas hegy gerince csak negyedóra séta és az előbbivel azonos kilátást nyújt. 4. Oroszkút tisztáson fekvő hegyi forrás, a két előbb említett hegy közt. 5. A Lófő-rét fenyvesekkel környezet tisztása rövid félóra. 6. A Hollós felé vezető út fenyveses tisztással.
Kirándulások: 1. Kőlyuk-Galya (718 méter) a Bükknek a Bálvány után legteljesebb körképét adó kilátó pontja. Oda-vissza két és egynegyed óra. 2. Hejő-Tapolcára az Albagoly-hegyen át. 3. Lillafüredre a Fehérkő-lápán át. 4. Diósgyőrbe a Hegyes tetőn át. 5. Kékmezőre a Csókás völgyön át. 7. Kács-Fürdőre a Bekényesen vagy Nyírmező-Nagyszoroson át.”
A helyi villatulajdonosok is jó hírét keltették a csodálatos levegőjű és szép környezetű Újhutának. Hétvégeken ún. filléres vonatok indultak Miskolcra az ország különböző részeiről, hogy a Tiszai pályaudvarról buszjáratokkal Újhutára eljussanak. A filléres vonatok célállomásokról indultak és kedvezményes áron szállították a hétvégi pihenésre vágyókat. Utasaik a munkástelepülésekről, bányavidékekről kerültek ki elsősorban, akik csak rövid időre keresték fel a falut. Volt olyan nap, amikor 5–600-an is ellepték Újhutát. A község szempontjából sokkal jelentősebb volt azonban a hosszabb ideig tartó üdülés. Egyes években 2–3000 fő is üdült a faluban, s panziók, szállodák hiányában, vagy az üdülők számára elérhetetlen árak miatt a lakásokban béreltek szállást. Ilyenkor az újhutaiak a padlásokon, melléképületekben húzták meg magukat. A község csaknem valamennyi háza berendezkedett fizető-vendéglátásra.
Újhuta-Bükkszentkereszt lakossága vagyoni, foglalkozási helyzetének sajátosságait elemezve a település társadalmi helyzetét is érintettük. A statisztikai adatokból érzékelhető, hogy a társadalmi differenciálódás csekély mértékű volt. A falu társadalma alapvetően erdei munkásokra és fuvarosokra tagolódott. Az erdei munkások két nagyobb csoportját a favágók, a szén- és mészégetők rétege alkotta. A közösségi megítélés szerint a fuvarosok és az erdei munkások rétege nem vált el élesen egymástól. A fuvarosok is foglalkoztak erdei munkákkal és az erdei munkások is állatok tartásával. Gyakran házassági kapcsolatra is léptek egymással. A két réteg között nagy volt az átjárhatóság lehetősége. A két társadalmi csoport életmódjában, vagyoni helyzetében azonban felfedezhetők, ha nem is nagy, de mégis jellegzetes különbségek.
Annak ellenére, hogy a favágók és a fuvarosok között nem volt éles társadalmi különbség, a fuvarossá válás, a fuvarozás volt a favágók álma, vágya, amit kitartó munkával el is érhettek. Úgy tartják, hogy a Bükkben a fuvaros az „úr”. A fuvarozás könnyebb munka volt, mint a favágás és jobban is lehetett keresni vele. A fogatos ember számára mindig volt munkalehetőség, akár helyben, akár távolabb, nem volt kiszolgáltatva a helyi munkalehetőségeknek. Ha másutt nem, az erdőkben mindig akadt munka, amelyet akár távoli tájakon is felvállalhattak. A fuvarosok voltak a falu legtöbbet látott, legtapasztaltabb emberei, akik hozták-vitték a híreket és akik a világ eseményeire, s a gazdasági lehetőségek változásaira leggyorsabban reagáltak. Ők voltak a legmobilabbak a szó gyakorlati és társadalmi értelmében egyaránt. Mindez persze viszonylagos jólétet jelentett számukra. A falu népe általában szegény volt, s a fuvarosok közöttük számítottak tehetőseknek. A fogatos ember anyagi megbecsüléséről azt tartották, hogy négyszer annyit kell keresnie, mint egy gyalogosnak, mert keresete egy része a bére, a második negyed a szekere, a fennmaradó rész pedig a lovak „fizetése”.
A fuvarosok jelentős hasznot húztak a termelői tevékenységet folytatók termékeinek szállításából. Számottevő volt a hasznuk akkor is, ha az asszonyok gyümölcsös kosarait vitték piacra, ha meszet vagy fát fuvaroztak; az értékesítési hely távolságának arányában nőtt a hasznuk, akár 2–10-szeresére is, az általuk fizetett vételárnak. Ezért volt cél mindenki számára a fogat – főleg lovas fogat megszerzése. A fuvarosok már 10–12 éves fiaikat igyekeztek belenevelni a munkába, és 13–14 éves korban a fiú már nem egyszer önálló fuvarba ment. S ha az apja olyan tehetős volt, hogy egy külön fogatot vett a számára, akkor az a család anyagi helyzetének megsokszorozódását jelenthette.
A nyolc-tíz iparos és négy-hat kereskedő is szervesen beépült a faluközösség egészébe, és a település társadalmi szerkezetének alakításában úgyszólván nem játszottak szerepet. A falu társadalmában a pap, a tanítók és a jegyző elsősorban erkölcsi súlyával volt meghatározó. A társadalom homogenitását alátámasztja a községi elöljáróság összetétele is. Az 1886. évi községi törvény megszületése után a falvak képviselő-testületében a lakosság lélekszámának megfelelően helyet kaptak a legnagyobb adófizetők, az ún. virilisták is. Újhuta–Bükkszentkereszten a törvény 16 tagú képviselő-testület felállításáról rendelkezett. A testület fele választott, a másik fele pedig a legnagyobb adófizetők közül automatikusan került be, mint virilista. A nem választott elöljárók között legfeljebb egy-két helyi lakos volt. A falu határának nagyobb részét birtokló kincstár, a közbirtokosság, az egyház és a Hangyaszövetkezet volt mindig a legnagyobb adófizető, s így képviselőik révén automatikusan négy helyet lefoglaltak. Általában két virilista képviselőtagságot sajátítottak ki a panziótulajdonosok. A helyiek közül a jobb módú Halmi család és vitéz Hegedűs famíliája jutott általában választás nélkül képviselő-testületi tagsághoz. Mindkét család vagyona a kereskedelemből származott, a családfők bolt-, kocsma- és vendéglőtulajdonosok voltak. A lakosság döntő részét kitevő erdei munkások és fuvarosok közül senki sem lett virilista. Közülük csak választani lehetett az elöljáróság sorába.
A második világháború után majdnem másfél évtizedig – a már Bükkszentkereszt nevű – település életében gyökeres változás nem következett be. A lakosság továbbra is az erdőhöz kötődött, erdei munkával foglalkozott, s egy ideig ugyanúgy árulta a meszet, mint hajdanán. A földterületek is változatlanok maradtak, s a kedvezőtlen adottságok miatt kollektivizálásra nem került sor. A földosztás után felbomlott a közbirtokosság és kialakultak a törpegazdaságok. 1949-től a helyi lakosság az alábbiaknak megfelelően birtokolta a földterületeket:
0–5 katasztrális holdas gazdaságok224
5–10 katasztrális holdas gazdaságok19
10–20 katasztrális holdas gazdaságok14
Az 1950-es évektől az erdészet gépesítése miatt nem volt szükség a település igavonó jószágaira. Ennek következtében a szarvasmarha-állomány összetétele jelentősen megváltozott. A hagyományos életmód változása az 1960-as évek derekától gyorsult fel. Megszűnt a szekeres mészárusítás, minek következtében drasztikusan lecsökkent az állatállomány is. Ebben az időszakban vetődött fel ismét a falu idegenforgalmi adottságainak hasznosítása. A kibontakozott fejlesztési elképzelések helyességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ma már 1200–1300 vendég (ebből kereskedelmi szálláshely 535) fogadására alkalmas szálláshely létezik a településen, és az elmúlt évek vendégforgalma alapján is a bükkszentkereszti gazdasági fejlődés élénkítője, kitörési pontja az idegenforgalom lehet.
Üdülők és fogadók szálláshelyei és a vendégforgalom Bükkszentkereszten 1995–1996-ban
ÉvFérőhelyVendégek számaVendégéjszakák számaÁtlagos tartózkodási idő (nap)
összesenkülföldiösszesenkülföldiösszesenkülföldi
1995431337129680716122,142,11
1996535353446079269972,122,09

Kiégett mészkemence (Bakó Ferenc felvétele, 1949)
 
Mészégető kemence
 
Szénégető boksa
 
A mészkemence kibontása
 
Rakodó meszesek
 
Megrakják az ekhós (sátras) szekeret
 
Bükkszentkereszti meszes szekere a Bükk-alján
 
A mész árusítása
 
A Róth-féle kocsigyár munkásai (1900 körül)
 
Kerített szántóföldek (1920 körül)
 
Lőrinc-hegyi üdülő (1930 körül)
 
 
A Trux-villa vendégszobája
 
A Hangya Szövetkezet elöljárósága (1932)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...