2015. november 14., szombat

BAJNAI HITÉLET / Folytatáshoz kattints a posztra

Szent Adalbert oltalmában


A falu története szorosan összefonódik a bajnai katolikus plébánia történetével. Az egyház és annak szolgája nemcsak a község lelki életére ügyelt a kezdetektől fogva, de irányította kulturális életét, ellátta szociális feladatait is. Az érseki székhelyhez, Esztergomhoz való közelség és kötődés mutatkozik meg a templom védőszentjének megválasztásában: a bajnai templomot, akárcsak az esztergomi főszékesegyházat, Szent Adalbert, első királyunk keresztelő (vagy bérmáló) papja tiszteletére szentelték fel.
A katolikus egyház erősödését és virágzását elősegítette a faluban a földbirtokos Sándor család támogatása is. Sándor Menyhértnek – aki a XVIII. század elején hosszú évekig Esztergom megye alispánjaként a főispán, azaz az esztergomi érsek mellett teljesített szolgálatot – a rokonságában több vezető egyházi személyiség találtatott, többek között ennek köszönhette gyors politikai karrierjét is. Fia, Sándor Mihály is szoros kapcsolatban állt az egyház magas rangú személyiségeivel, több baráti levelet váltott az érsekség Nagyszombatból Esztergomba való visszaköltözését szorgalmazó Barkóczy Ferenc érsekkel. „Az kívánt szabadságot íme meg küldöm, kívánom, hogy azt kegyelmed sok esztendőkre ezután is tőlem kérhesse, én pedig meg adhassam, és így annyival inkább gyönyörködhessek kegyelmed esztergomi szomszédságában” – írja az érsek 1762-ben Sándor Mihálynak.
A Sándor család vallásossága nem a politikai haszonszerzésben fogant, hitük és egyház iránti ragaszkodásuk őszinte meggyőződésből fakadt, amint ez a bajnai templomnak juttatott adományokból, ajándékokból és kedvezményekből is kiderül. Különösen sokat tettek a falu hitéletének gazdagítására a XVIII. században, amikor III. Károly, majd Mária Terézia valláspolitikájának köszönhetően sorra épültek hazánk területén a templomok, búcsújáró helyek és szerzeteskolostorok.
Bajna egyháztörténetének a kezdetei a kora középkor századaiba, valószínűleg a falu alapításának időpontjára vezethetők vissza. A templom falába vésett 1484-es évszám a szentegyház késő középkori átépítéséről tanúskodik, de szakértők egybehangzó véleménye szerint jóval előbb, Árpád-házi királyaink idején épülhetett. A mai Bajna területén azonban nem ez volt az egyetlen templom, mert a törökök által elpusztított falvakban is állt egy-egy, amelyet Nyéken Szűz Mária tiszteletére szenteltek fel, Bercsén pedig valószínűleg egy kolostort is építettek mellé. A környék egyik legnagyobb településén, Csimaszombatján 1187 és 1258 között készült el a Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt templom, amely mellett Pázmány Péter esztergomi érsek szerint egy keresztes rendház is állt. Ennek azonban régészeti bizonyítéka nincs.
Természetesen ezeket a középkori templomokat nem a maiak mintájára kell elképzelnünk, hiszen torony nélküli, félkör alakú építmények voltak, amelyekben a hívek állva hallgatták a szerény oltárnál miséző papot.
A törökök uralma alatt elpusztult falvak 1686 után kezdhettek új életet, amikor hazánk területéről végleg kiűzték az oszmán megszállókat. Bajna plébániája elsőként szerveződött újjá a megyében, Szörényi József László plébános vezetésével, 1699-ben. Mivel több hasonló nagyságú plébánia nem volt a környéken, hozzácsatolták leányegyházként Nagysápot, Epölt, Tokodot, Héreget, Tarjánt, Gyermelyt és Szomort is. Ezek a falvak a XVIII. század folyamán önállósodtak, csak Nagysáp és Epöl maradt Bajna irányítása alatt. Végül 1930-ban Nagysáp, majd 1947-ben Epöl is önálló életet kezdett.
Az évszázados pusztítások után 1698-ban Sándor Menyhért költségén újították fel a templomot. Jellemző a korabeli állapotokra, hogy ekkor Esztergom megye Dunától délre eső részén még az összes templom romokban hevert, a székváros, Esztergom szentegyházát is csupán a következő évben, 1699-ben hozták helyre.
A bajnai, kőből emelt templomot zsindellyel fedték le, mennyezete deszkázott volt. Öt ablaka közül négy üvegből készült, egy pedig fából, amelyet a hívek maguk között „rostélyos ablak”-nak hívtak. A templomban három oltár számára volt hely, de maguk az oltárok 1700-ban még nem készültek el, csak egy Szűz Mária-kép jelölte a nagyobbik oltár helyét.
Az élet normalizálásával, a lakosság gyarapodásával nagyobb templomra lett szükségük a bajnai híveknek, ezért 1751-ben Sándor Mihály oldalhajókat és tornyot építtetett hozzá. Fia, Sándor Antal az apja által kibővített templomot 1795-ben kívülről és belülről kifestette, tornyára piros színű zsindelyt és keresztet tetetett. Közben a templom belseje is megváltozott: elkészült Szent Adalbert tiszteletére szentelt főoltára, illetve Szűz Mária és Jézus Krisztus szívének tiszteletére szentelt két oldalsó oltára. A templom bejárata mellé a földbirtokos család építtetett sírboltot, ahová 1773. január 11-én Sándor Mihályt, majd 1801. január 9-én fiát, Sándor Antalt helyezték örök nyugalomra. 1861-ig, a gyarmatpusztai kápolna elkészültéig itt nyugodott Metternich Leontina hercegnő is. 1774-ben, egy évvel apja halála után Sándor Antal egy Szűz Mária-oltárt készíttetett apja kriptája fölé, amelyet a későbbiekben a bajnaiak különös kegyelettel vettek körül.
A Sándor Mihály által építetett toronyban a XVIII. század végén már négy harang hívogatta és figyelmeztette a falubelieket, a legnagyobbat Budán öntették 1763-ban. 1740-ben és 1780-ban két kisebb került a nagyharang mellé. A legkorábban elkészült harang a lélekharang volt, amely már 1742-ben a bajnai egyház tulajdonában volt. A harang a szóbeszéd szerint a sárási templom tornyában függött, de a tatár támadáskor a falubeliek egy kútba rejtették. Sok évszázad múlva megszólalt, mire a bajnaiak kiásták, és templomuk tornyába függesztették. A harangok közül egyébként hármat – köztük a lélekharangot is – 1916-ban, az első világháborúban beolvasztották, tíz év múlva, 1926-ban vásároltak helyettük újakat.
A régi fatorony 1810-ben már összedőléssel fenyegetett, ezért Sándor Vince, az akkori birtokos kőből építtetett új tornyot. Az ő nevéhez fűződik egyébként az új főoltár elkészítése és az oltár fölött függő Szent Adalbert kép megfestetése is. Az új oltárra, 1823-ban Sándor Matild Keglevich Gábor felesége egy ezüst gyertyatartót adományozott.
A Szent Adalbert-képet 1859-ben Sándor Móric a szomszédos falu, Epöl templomának ajándékozta és helyette Bécsben, egy Klein nevű festővel készíttetett újat. Ugyanebben az évben a két oldaloltárt is restauráltatta. A templom berendezését 1859. szeptember 25-én az első áldoztatásra Bajnára érkező hercegprímás, Scitovszky János áldotta meg. A következő évben, 1860-ban Metternich Leontina, a gróf felesége márvány keresztelőkutat vásárolt a templom számára. Metternich hercegnő egyébként több nagy értékű festménnyel is gazdagította a bajnai egyházat, az ő adománya a Keresztelő Szent János tálcára tett fejét, a Szent Józsefet, a Szent Annát, a Fájdalmas Szűzanyát és Krisztus keresztre feszítését ábrázoló kép.
A templom nagyarányú bővítése a későbbi esztergomi érsek, Simor János plébánossága alatt kezdődött meg. Ekkor készült el a két oldalhajó, az úgynevezett „urak háza” és a déli kapu vestibuluma, azaz a bejáratnál lévő előtere. Ez volt egyébként az egyetlen olyan átépítés, amely nem földesúri kezdeményezésre történt. Végül a XX. század elején Metternich Klementina hercegnő jóvoltából kicserélték a templom zsindely tetejét a jóval korszerűbb palatetőre, a külső falakat sárgára festették, majd 1926-ban sor került az elektromos áram bevezetésére és az orgona felújítására is.
A templom mellett más helyek is voltak a községben, ahol Isten dicsőségét hirdették. A kastély felépítése után, 1776. október 26-án Battyhány József esztergomi érsek engedélyével felszentelték Szűz Mária tiszteletére a Sándor család magánkápolnáját. 1834-ben, Metternich Leontina érkezése előtt – mint már említettük – Sándor Móric átépíttette bajnai kastélyát és a kápolnát a hálószoba mellé, a kastély északi részére helyeztette át. A kápolna kilenc méter hosszú és négy és fél méter széles volt, sekrestyével.
A kastély felújításának befejezése után, 1835. május 1-jén kapott engedélyt Sándor Móric arra, hogy az általa építtetett kápolnában miséket tarthasson. Az új kápolnát a kereszten szenvedő Krisztus tiszteletére ajánlották fel, a helybeli plébános általában hetente egyszer tartott misét a földbirtokos család számára. A kápolnában egyébként egy oltár volt, amely fölé a falra Jézus Szívét és Szűz Máriát festették. Az oltárt négy gyertyatartó, három kánontábla és egy aranyozott tabernákulum díszítette. A kis szobrokon, imakönyveken kívül a falakon tizennégy, Krisztus keresztútját ábrázoló képet helyeztek el. Sándor Móric halála után lánya, Paulina az apja halálos ágyán készült fényképét is elhelyezte a kápolnában, a következő német nyelvű felirattal: „Moritz Graf Sandor von Szlavnicza. Geb. 23 Mai 1805, gest. 28 Febr. 1878. Der letzte seines Stammes.” (Gróf Szlavnicai Sándor Móric. Szül 1805. május 23., megh. 1878. február 28. Családjának utolsó férfi tagja.) A kápolna felszereléséhez tartozott egy igen szép miseruha is, amelyet Mária Terézia Erzsébet nevű lánya saját kezűleg hímzett, majd 1807-ben a bajnai kápolnának ajándékozott.
A Sándor család használatában lévő magánkápolnán, valamint a csimai és a sárási kápolnán kívül még egy vallási építmény volt a falu területén, mégpedig a csimai kápolna utolsó köveit eltakarító plébános, Mezey Rudolf nevéhez fűződő, a Ser-kút mellett 1893-ban épült lourdes-i barlang, ahová a benne lévő Szűz Mária- és Szent Bernadett-szobor tiszteletére májusban többször is vezettek processziót. A kis kápolna ellátására az építető plébános alapítványt is tett, amely azonban az első világháborúban elvesztette értékét.
A bajnaiak őszinte vallásosságát fejezi ki a templom és a kápolnák felépítése mellett a falu területén lévő számos kereszt és szentképekkel ellátott oszlop is. Az első keresztet Sándor Antal emelte vörös márványból a templom elé 1778-ban, miután az ott lévő, a plébánia lakói által készíttetett kőoszlopot Sárisápra vitette. A földesúr példáját nemsokára a lakosok is követték: 1779-ben a Pallagi család állítatott egy fakeresztet a Nyergesújfalu felé vezető útra, majd a Tatai család tette ugyanezt az úgynevezett „Kis-tó hegyén”. Mindkét család írásban kötelezte magát, hogy a kereszt gondozását és karbantartását vállalja, de ígéretét csak a Pallagi család tartotta meg, 1901-ben a fakereszt helyére kőkeresztet építtetett, és újra megfogadta, hogy a család tagjai a keresztet minden évben átmeszelik.
A temető bejáratánál álló, Hosszik Imre plébános által építtetett, valamint a lourdes-i barlang előtt lévő, 1904-ben állított kereszten kívül meg kell említenünk a környékbeliek által leginkább ismert óriás keresztet, amely az Őr-hegy tetején áll. Ehhez a kereszthez sok, Sándor Móric lovasbravúrjaival kapcsolatos mendemonda fűződik, pedig valójában az ördöglovas lánya, Sándor Paulina hercegnő állíttatta 1856-ban, Metternich Richárd herceggel kötött házassága alkalmából. A nyolc méter magas kereszt felirata – „in hoc signo vinces” (e jelben győzni fogsz) – szintén a Sándor család mély vallásosságát mutatja. A keresztet 1935-ben Paulina lánya, Metternich Klementina hercegnő hozatta helyre.
A keresztek mellett meg kell emlékeznünk néhány olyan oszlopról is, amelyeket valamelyik szent tiszteletére szenteltek, és amelyek segítségével a falubeliek a község egy-egy részét az adott szent védelmére bízták. Mint oly sok mindenben, itt is az uradalom adott követendő példát. 1858-ban Sándor Móric gróf és Metternich Leontina hercegnő a kastély bejárata elé egy kőoszlopot állíttatott, amelynek tetején Szűz Mária szeplőtelen fogantatását ábrázoló kép volt. Az oszlopot minden szombat este, valamint vasár- és ünnepnapon lámpa világította meg. Szintén a Sándor család építtette 1863-ban a Szomor felé vezető úton lévő Ugrató-hídnál a Szűz Mária tiszteletére szentelt oszlopot. A falubeliek az állattenyésztők, a betegek és a szőlőművesek védőszentjeiként ismert Szent Vendel, Nepomuki Szent János és Szent Urbán védelmét kérték kőoszlopaik segítségével.
A középkor hosszú századaiban a vidéki plébánosoknak nem volt földbirtokuk, a hívek által felajánlott adományokból és az érsek által beszedett tized tizenhatod részéből éltek. Ez az utóbbi nem volt nagy összeg, hiszen például 1711-ben a falu tizede tizenöt bárányból, hetvenhat kereszt gabonából, tizenhét és fél kereszt árpából és nyolc és fél kereszt zabból állt. Ennek tizenhatod része nemigen fedezte a plébános egész évi ellátását. A XVIII. században azután az egyházi tisztviselők javadalmazásában is változás történt. A plébánosnak továbbra is megmaradt a tizenhatod-jövedelme, de ezután a községtől évenként készpénzben fizetést is kapott. Járt neki természetben az uradalom erdejéből huszonnégy öl tűzifa, valamint a házaspárok által befizetett párbér. Ez az úgynevezett „meckális” gabona azt jelentette, hogy minden egész telkes jobbágy házaspár egy pozsonyi mérő, minden féltelkes és zsellér házaspár pedig fél pozsonyi mérő vegyes gabonát volt köteles adni az egyháznak évente. A plébánost ezenkívül megillette az egyházi szolgáltatások után szedett jövedelem, a stóla is. 1700-ban a keresztelésért tizenkét dénárt, az asszonyok szülés utáni bevezetéséért szintén tizenkét dénárt, házasságkötésért hatvan dénárt, temetésért pedig huszonöt dénárt fizettek a bajnaiak. Mindez 1927-re úgy változott meg, hogy a szülő nő vagy új házas nő bevezetéséért, házasságkötésért és temetésért egyaránt kilencven forintot kapott a plébános, ezenkívül a miséken összegyűjtött perselypénz is őt illette meg.
Az egyház vagyona azonban akkor vált igazán jelentőssé, amikor 1777-ben Sándor Antal fél jobbágytelket adományozott a plébános és az egyház szükségleteire. Ez a fél jobbágytelek három földdarabot jelentett a Csima-tó-dűlőben, a Csima alatti dűlőben és a Pap erdeje megett. A szántókhoz kaszáló is járt: ez a Sárás- és a Felső-rétek-dűlőben helyezkedett el. Az egyháznak ezen kívül volt szőlője is, amelyet az 1720-as években hagyott rá végrendeletében valamelyik bajnai lakos. Ezt a szőlőt azonban nem volt, aki megművelje, ezért Hury János plébános 1772-ben Pamkorten Gáspár asztalosmesternek adta át. Néhány évvel később, 1784-ben Kosár János az uradalom tudtával szőlőjét az egyháznak adta, megvetve ezzel a bajnai egyház bortermelésének alapjait.
A XIX. század elején a földesúr tovább bővítette a papi földek nagyságát, majdnem tíz hold földet jutatott számára a Hosszú-földek-, Vízállás- és Halászó-dűlőben. Ez azt jelenti, hogy 1869-ben, a bajnai földek tagosításánál összesen negyvenöt hold szántóföldje volt az egyháznak, amelyet a plébánosnak a kegyúrral kötött szerződése szerint a bajnai híveknek kellett szántani, vetni és aratni.
Amikor 1869-ben a bajnai határban kimérték az eddigi jobbágytelkek határait, hogy azután azokat a parasztok önállóan, földesúri terhek nélkül művelhessék, az egyház is megkapta az őt megillető részét. Az eddig egyházi kezelésben lévő földeket két részre osztották, a nagyobb részük az egyház és a templom javadalmainak gazdagítására, kisebb részük pedig a plébános fizetésének fedezésére szolgált. Az egyházi földek két tagban feküdtek, a Felső-réten harminchat hold és négyszázhatvankét négyszögöl területen, a Paskomban pedig öt hold és ötszáznyolcvanöt négyszögöl területen. A régi szerződés értelmében ezeket a földeket szintén a helybelieknek kellett volna megművelniük, de ők inkább kétszázhetvenkét pengővel megváltották ebbéli kötelezettségüket. A földeket ezért a plébános bérbe adta, és az éves bérleti díjjal növelte az egyház vagyonát.
Az egyház mellett a plébános saját használatra is kapott a tagosítás során földeket. Ezeket szintén két tagban jelölték ki, a Felső-réti-szőlőnél hét holdat, a Szilvás-kúti-szőlőnél pedig hatszázöt négyszögölt kapott. Az előbbieket a plébános évi huszonnégy mázsa és hatvanhárom kiló gabonáért bérbe adta a helybeli lakosoknak. A szintén papi tulajdonban lévő tölgyfaerdőt 1925-ben az akkori plébános, Mezey Rudolf kivágatta, bevételét az első világháborúban elvesztett harangok pótlására fordította.
Az egyháznak ingatlan vagyonán kívül az évek során összegyűjtött és különböző alapítványok keretében a Sándor család által adományozott ingó vagyona is volt, amelyet a kor szokásainak megfelelően bankban, takarékszövetkezetben helyezett el, és egy részét tőkésítette. Ez a pénz azonban az első világháborút követő hadikölcsönök jegyzése és az infláció során elveszett.
Az 1930-as évek nagy gazdasági válsága nem hagyta érintetlenül a falubeliek és az egyház anyagi helyzetét sem. 1933-ban Soltész István plébános szinte egyik napról a másikra élt, és néha bizony komoly áldozatába került a mindennapi betevő falat előteremtése. Mint írja: „Járandóságainkat alig kapjuk meg, a stóladíjak már teljesen elmaradnak, csupán a kevés haszonbér búza áll rendelkezésünkre, szükségleteink fedezésére. Háznépemet nem bírom díjazni már négy hónap óta, mert csekély jövedelmem a háztartásra, a legfontosabb szükségletek fedezésére alig futja. Adósságomat is törleszteni kell, kamatot fizetni. Naponta tizenöt-húsz munkanélküli özönli el a plébániát, meg ezenfelül a rengeteg szegényt is segélyezni kell. Valóban az ember nem tudja már, hogy mit csináljon ebben a roppant pénztelenségben. Honnan vegyek fizetőeszközt, ha nincs a népnek sem?”
A szomorú helyzeten csak némileg enyhített, hogy 1936-ban a kántornak és a plébánosnak természetben fizetett párbér helyett áttértek Bajnán a készpénzben fizetett egyházi adóra.
A plébánoson kívül voltak az egyháznak más alkalmazottai is, akik kaptak néhány hold földet és fizetést az egyházi javadalmakból. A gondnok ügyelt a processziók és misék alkalmával a rendre, ő számolta meg a perselypénzt, és ő gondozta az egyház szőlőjét. Nála sokkal fontosabb szerepet kapott az egyházfi vagy harangozó, akinek a napi többszöri harangozás mellett az egyházi öltözékek és templom tisztán tartására, valamint a miséhez szükséges eszközök előkészítésére kellett ügyelnie. Ő volt az, aki a plébános hivatalos leveleit, meghívóit is közvetítette.
Mivel az egyház javadalmának legnagyobb részét a Sándor családtól kapta, szükség volt arra, hogy a plébános jó kapcsolatot tartson fenn a földbirtokossal. Azért is, mert a plébános kinevezése is a földesúr akaratától függött. Hury Pál például, aki 1773. március 6-án került a faluba, eleinte mindennapi érintkezésben állt a Sándor családdal, sőt Sándor Antal még egyetlen fia nevelését is rá bízta. Később azonban, mivel néhány kérdésben nem értett egyet földesurával, jövedelmeinek egy részét elvették. A plébános méltatlankodásáról a Prímási Levéltár és a Sándor Levéltár vaskos iratkötegei tanúskodnak.
De milyen ember is volt Hury Pál?
Saját magát így jellemezte: „Külső felépítése és ábrázata kolerikusnak tűnik. Érti a magyar, német és szlovák nyelvet. A hívek jobban szeretik, mint gyűlölik. Tonsurát és talláros öltözéket visel állandóan. Haját illőn, a hazai szokás szerint viseli. A dohányfüstöt nehezen viseli el, annak száraz porát azonban kényszerűségből használja. Védekezésként és a néha kitörő verekedések miatt mindig tart magánál egy husángot. Mindenféle égetett szesz gyűlöletes előtte. A bort a vízzel úgy mérsékli, hogy sem a bor a víznek, sem a víz a bornak nem enged. Ami beszélgetéseit illeti: óvatos és tiszta. Vadászatot a szó legszorosabb értelmében sem ismeri, a mezőgazdaságban járatlan, csak a legszükségesebb határ bejárásokat végzi el. Egyetlen miséről sem maradt még el hanyagsága vagy rossz kedve miatt. Vendégszeretetét jövedelméhez igazítja. Káplánja nincs. Nagyobb ünnepeken a leányegyházakban élő nagyszámú népesség miatt az esztergomi Szent Anna rendház ferenceseitől kap segítséget.”
Bár önjellemzésébe nem írta be, de tudjuk, hogy Hury atya nagy ellensége volt a protestánsoknak, egyik vitája Sándor Antallal éppen abból fakadt, hogy az uraság a plébános szerint jogtalan kedvezményeket adott a nagysápi reformátusoknak.
Hury Pál több évi vita és pereskedés után végül távozott Bajnáról, utódja, Hoszik Imre pedig egész más jellemű ember volt. Hoszik a falubeliekkel soha nem keveredett magánbeszélgetésekbe, óvatos természete abban is meggátolta, hogy a földesuraival ellentétbe kerüljön. Toleráns volt a más vallásúakkal szemben is, ahogy erről a templomtornyot építető gyermelyi református lelkész tanúskodik: „volt ekkor a' Bajnai Plébánus Hoszszik Imre nevezetű ez is Tót, de igen jó szívű, jó kedvű vialis mindeneknek javán igyekvő, toleráns, az Uraságnál nagy kedvességben lévő, közép idejű ember. A' Tiszttartótól ehez mentem, panaszoltam néki: hogy meg akadtunk a' Torony építésel, s egyszersmind kértem, hogy segítsen rajtunk és disponálja a Grófot a mi javunkra. Amit ez a jó ember megis tselekedett.”
Hoszik 1830-ban távozott Bajnáról, mivel tagjai közé választotta a pozsonyi káptalan.
Településünk más plébánosai is magasra emelkedtek az egyházi ranglétrán. A török kiűzése utáni első plébános, Kisszörényi Szörényi László a nyitrai káptalan tagja és a nyitrai papi szeminárium első rektora lett, sőt 1718-ban a dulcinai, 1733-ban pedig a sirmiumi püspöki címet is elnyerte. Bajna leghíresebb plébánosa azonban mégis Simor János volt – akinek itteni szolgálatára már kitértünk. A magyar katolikus egyház későbbi irányítója 1842 és 1846 között volt a falu papja. Nagy hatású prédikációival olyan befolyást gyakorolt a népre, hogy néhány hónap alatt a legnagyobb ragaszkodással és tisztelettel vették körül. Az ő segítségével és támogatásával került sor a ma is álló iskola felépítésére és a templom kibővítésére. Ő fedezte fel egy epöli gazdánál a felbecsülhetetlen értékű Simor-kódexet, amely ma az Egyetemi Könyvtár őrizetében található. 1867-től 1891-ben bekövetkezett haláláig Magyarország hercegprímása volt, és nevéhez többek között olyan események fűződnek, mint Ferenc József és Erzsébet királyné megkoronázása és az esztergomi bazilika felavatása.
Bajna vallási életének meghatározó személyiségei azonban főképp azok a plébánosok voltak, akik több évtizedes szolgálatuk alatt maradandó nyomot hagytak a falubeliek emlékezetében. Ilyen ember volt a XIX. század végén élő Mezey Rudolf, aki barátságos természetével lopta be magát az emberek szívébe. Élénk társasági életet élt, a falu vezetőivel gyakran ült le kártyázni, beszélgetni. Paulina hercegnőnél is nagy kegyben állt, aki gyakran hívta meg őt egy teára. Plébániaházának ablakai még éjszaka sem sötétedtek el, mert kimerült idegei miatt álmatlanságban szenvedett, ezért amíg más aludt, ő olvasott, írt és gondolkodott. 1896-ban pozsonyi kanonoknak nevezték ki, de még ugyanebben az évben a pozsonyi főutcán egy szekér halálra gázolta.
Utóda, Hermán József majdnem három évtizedig élt Bajnán. Az ő plébánossága alatt alakult meg a Katolikus Népkör és a Hitelszövetkezet, és ő volt az, aki az első világháború válságos éveit végigküszködte a falubeliekkel. A faluban halt meg, temetőjében nyugszik.
Halála után, 1926-ban került a faluba a Tanácsköztársaság éveiben majdnem mártírhalált halt plébános, Soltész István. Soltész nevét nemcsak grafológiáról írott könyvei őrzik, hanem a bajnai egyház Historia Domusa is, ő volt az, aki a plébánia történetét rendkívüli alapossággal összeállította, saját tevékenységét pedig szinte napról napra feljegyezte. Neki köszönhető, hogy a második világháború által okozott szenvedéseket és károkat pontosan ismerjük.
Végül nem szabad elfeledkeznünk László József atyáról sem, aki igen nehéz években látta el a bajnai plébánia irányítását. 1948-ban, a „fordulat évében” került ide, amikor már az egyháznak sem vagyona, sem helye nem volt az új politikai rendszerben. Mégis fáradhatatlanul dolgozott a háborúban lebombázott egyházi épületek felújításán, az egyháztól egyre jobban elforduló falusiak öszszefogásán. Feladata nem volt könynyű, az adott viszonyok közt azonban mindent megtett azért, hogy az annyira várt rendszerváltás után, a bajnai egyház újrakezdhesse erőszakosan félbeszakított életét.
A falu plébánosa Bajna történelmében nemcsak az egyházi élet irányítója volt, de kulturális, szociális és társadalmi feladatokat is ellátott. A vasár- és ünnepnapokon reggel nyolc órakor az iskolásoknak, tíz órakor a falubelieknek tartott miséken és a délután két órakor kezdődő litániákon kívül több processziót is tartott egy évben. Szent Márk ünnepén a vetéseket áldotta meg, május és szeptember hónapban Péliföldszentkeresztre zarándokolt híveivel. Természetesen nem feledkeztek meg a két elpusztult kápolna ünnepéről sem: Nagyboldogasszony napján búcsúval egybekötött processzió indult Csimára, Sarlós Boldogasszony napján pedig énekes misét és litániát tartottak a faluban az oltáriszentség jelenlétében.
A bajnaiak teljes búcsút Szent Adalbert napján (április 23.) nyertek, miután az ehhez szükséges gyónásokat már az ünnep előestéjén elvégezték. A XIX. század vége felé, a polgári gondolkodásmód terjedésével a mindennapi templomba járók száma erősen csökkent, a falubeliek többsége évente csak kétszer gyónt: karácsony és húsvét ünnepe előtt.
A vallási közömbösség térhódításának megakadályozására a plébános különböző vallási egyesületeket hozott létre, amelyeknek főleg az asszonyok voltak a tagjai. A Rózsafüzér társulat például kétszáztíz taggal működött, akik minden vasárnap a litánia előtt közösen imádkoztak. Ugyancsak asszonyokból állt az Oltáregylet, amelynek fő feladata az oltárok feldíszítése volt a mise kezdete előtt.
Minden hónap első péntekjén tartotta vallásos összejövetelét a Jézus Szíve Társulat, amelynek ifjúsági szervezete, az iskolásokat tömörítő Szívgárda 1928-ban alakult meg. Ugyanebben az évben jött létre Szűz Mária Csodálatos Érmének Társulata és a Hitterjesztés Társulata, amely mindennapos imáival és adományaival a külföldi missziókat segítette.
A társulatok élén a plébános állt, aki az 1930-as évektől a világi, keresztény szellemű egyesületek megalakításának is aktív kezdeményezője volt. Ehhez természetesen hozzájárult az is, hogy a katolikus egyház ebben az időben hozta létre országos szervezetét, az Actio Catholicát, amelynek célja az ifjúság vallási nevelése és szociális feladatok ellátása volt.
Bajnán elsőként a Leánykör alakult meg 1937. május 2-án, de nem sokat váratott magára a falu társadalmi életében sokkal nagyobb szerepet betöltő Bajnai Agrárifjúsági Legényegylet, a KALOT megalakulása sem. 1939. január 22-én a Metternich-uradalom egy rozoga cselédlakásában harminchárom fiatalember írta alá a szervezet alapító iratát, majd 1940. augusztus 23-án kezdeményezésükre elkezdték építeni az Olvasókör épületét, amely alig három hónap múlva megnyithatta kapuit a szórakozni vágyó falubeliek előtt.
A KALOT vezetője Soltész István plébános és Várnai Ferenc aljegyző volt, az ifjúságot Czimbal András képviselte a vezető testületben. Az egylet a tizenöt és harminc év közötti férfiakat tömörítette, akik hetente találkoztak az Olvasókör épületében, ahol olvasással, kártyázással, beszélgetéssel és népszínművek betanulásával töltötték az időt. Ezeket a színdarabokat évente kétszer, februárban és decemberben állították a Hangya színpadára a falubeliek nem kis örömére. A Klárica, A nánai bíró lánya, a Huszárkisaszszony, a Piros bugyelláris és más ehhez hasonló darabok osztatlan sikert arattak a bajnaiak körében, és két-három estén keresztül telt ház előtt játszhatták őket a fiatalok. A bevételt azután vagy az egyesület, vagy az egyház szükségleteire fordították.
A világpolitika kedvezőtlen alakulása azonban a bajnai hétköznapokat is megváltoztatta. 1941 januárjában Soltész atya az esperesnek a következő levelet írta: „A Kalot szépen működik, legényeink nagyon lelkesek. A leánykörrel meg vagyunk akadva. Két tanítónő is van s egyik sem akarja vezetni. [...] Híveink a hideg miatt, meg úgy vélem a nyilas mozgalom befolyására gyérebben látogatják a templomot vasár- és ünnepnapokon.”
A háború nyomasztó hangulata valóban megdermesztette a néhány évvel korábban indult pezsgő társadalmi életet. A katolikus egyház kezdeményezésére alakult egyesületek legfőbb feladata ezután a fronton lévő katonák és hozzátartozóik megsegítése volt. 1942. november 26-án az Actio Catholica szervezete hadigondozó vasárnapot szervezett Bajnán, ahol a mise után tartott műsoros est tiszta bevételét a hadba vonultak hátramaradt családjai között osztották szét. A következő hónapban a helybeli leventék kezdeményezésére az úgynevezett „szeretetcsatában” a honvédek számára gyűjtött és beadott liszt, zsír, cukor és tojás felhasználásával készített kekszekből és süteményekből huszonkilenc csomagot küldtek a frontra.
Magyarország hadba lépése sem vetett végett a társasági rendezvények szervezésének falunkban. 1943 májusában az egyház katolikus napot szervezett, amelyen a lakosságot hazafias kötelességük teljesítésére buzdították. 1944 júniusában pedig a működését szüneteltető KALOT legényeiből megalakult Várnai Ferenc vezetésével a Katolikus Akció Bajtársi Szolgálata, amely a hadbavonultak hátrahagyott gazdaságában nyújtott ingyenes segítséget a mezőgazdasági munkák elvégzésében.
A második világháború befejezése után a szétbombázott romok között a katolikus egyház mindent megtett a már kialakult polgári életmód felélesztésére, ezért már 1945. júliusában kezdeményezte a volt KALOT újjászervezését és megalakította a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetséget, amely azonban néhány hónap múlva újra a KALOT nevet vette fel. Az újjáalakult egylet első jelentős sikerét a Falu gyöngye című népszínmű előadásával aratta 1945. decemberében. Közben megalakult a bajnai katolikus lányok részvételével a Kalász (Katolikus Lányok Szövetsége), amely a KALOT-tal együttműködve jó hangulatú farsangi és szilveszteri bálokat rendezett a kifosztott Sándor-Metternich-kastélyban.
Ezek az ifjúsági szervezetek a falu háborús kárainak eltakarításában is segítséget nyújtottak, a légnyomástól ledőlt hősök emlékművét például a KALOT- legények hozták helyre 1946. március 15-re. A bajnai katolikus egyház háború utáni legnagyobb ünnepségét azonban akkor szervezte meg, amikor 1946. júniusában egy papi gyűlés keretében Mindszenty József hercegprímás látogatott el a faluba. Egész Bajna kivonult az érsek fogadására, aki közismert szónoki tehetségét csillogtatva nagy hatású lelkesítő beszédet tartott.
Az érsek látogatása után egy hónappal, 1946. július 22-én kelt rendeletével Rajk László belügyminiszter beszüntette az egész országban a katolikus egyesületek működését. Három nappal később két fegyveres rendőr jelent meg a bajnai plébánián, és követelte a fennálló egyletek (KALOT, Kalász) azonnali feloszlatását. Soltész István plébános a fegyveres erőszaknak kénytelen volt engedelmeskedni.
Az ezután tartott gyűlések, mint például a Katolikus Szülők Vallásos Szövetségének összejövetele, vagy az 1947 májusában rendezett bajnai katolikus kerületi leánynap a katolikus egyház közéleti aktivitásának sokáig utolsó megnyilvánulásai voltak.
Nem csak szervezeteit és világi testületeit szüntették be az egyháznak, elvették földbirtokait is. 1946. július 1-jén a helyi földigénylő bizottság kisajátította az egyházi javadalmi földeket, harminckilenc holdat és ötszáznegyvenkilenc négyszögölt. Megszüntették a plébánosnak kiutalt tűzifa-járandóságot is. Soltész atya fellebbezést nyújtott be az Országos Földbirtokrendező Tanácshoz, és kérte javadalmai visszaszolgáltatását, mivel „...községünk lakossága általában oly szegény és törpe kisgazdákból tevődik össze, hogy ezt az óriási terhet [ti. a plébánia fenntartását] rájuk hárítani nem lehet s ha rájuk hárítjuk előre meg lehet mondani, hogy keresztülvihetetlen lesz, mert a népet súlyosan és aránytalanul megterheli. Ezzel az eljárással egyébként nem a nép felsegítését szolgálná a földbirtok-juttatás, hanem szociális nyomorúságát növelné, ami éppen nem szolgálná a demokratikus újjáépítés eszméjét.”
Talán mondani sem kell, hogy a plébános kérését elutasították. Soltész atya 1948 áprilisában gyújtó hangú prédikációban állította pellengérre azokat a helybeli kommunista párti vezetőket, akik előző nap a Hangya nagytermében vallásgúnyoló és Mindszenty prímást gyalázó beszédet tartottak. Talán ennek következményei is siettették Soltész István Bajnáról való távozását: utódja, a Nagybörzsönyről érkező László József nehéz helyzetben vette át az egyházközség irányítását.
A második világháborús harcok során a templom és a plébánia épülete igen erősen megsérült. A paplakban orosz katonákat szállásoltak el egy időre, akik a berendezést teljesen tönkretették. A templom szentélyét bombatalálat érte, főoltára teljesen megsemmisült. A plébánia összes ablakát kiverte a légnyomás, ajtó- és ablakszárnyai kiszakadtak, egy gránát a konyhát érte, egy másik fölötte a tetőt, egy harmadik pedig az ebédlő előtt a folyosó falát.
A front elvonulása után a plébános rögtön megindította a gyűjtést a templom helyreállítására, és ennek eredményeként a leomlott falak és leszakadt tető pótlása megtörtént. A teljes rendbehozatal azonban az újonnan érkezett plébánosra, László Józsefre várt. 1948 szeptemberében „...a templom vakolat nélkül, még belövések nyomai, belül kopott falak és piszok, por mindenütt. Először a templomot kellett rendbehozni... Kétszer lett kívül-belül felújítva tetőtől talpig. A toronytól kezdve az egész tetőszerkezetet gerendástól, lécestől, palástól, mindent. A templom belsejét kétszer. Villanyhálózatot, a templom hajójában új tölgyfapadokat, minden ablakot vörösfenyőből kicserélni, új orgonát építeni, a templom körül kerítést építetni, hogy védve legyen az autók és egyéb kártevők ellen. ...Mikor már a templom tűrhető állapotba került, akkor kerítettem sort a plébániára. Mikor odakerültem, alig volt benne lakható szoba. A régi épületből csak a főfalak maradtak meg. A többit mind átépítettük. A régi konyha még »mestergerendás« volt, csak már nem nyitott kéménnyel. Új szobák, előszoba, fürdőszoba, új ajtók, új ablakok készültek, a folyosókon új betonlapokat raktunk le, a szobák nagy részét, – ami van, mind én parkettáztam le. Csak azok maradtak padlósak, ahol a padló még jó állapotban volt. És ezekben a munkákban benne van az én kétkezi munkám. Rengeteget dolgoztam egy-egy napszámba megfogadott munkással, míg ezek a plébánián létrejöttek. Hetek, hónapok fizikai munkája benne van ezekben az átalakítási munkálatokban. Sokszor már úgy éreztem, nem bírom tovább. De Isten segítségével mégis sikerült” – áll a plébános utódjának írott levelében.
László atya érdeme a templom és a plébánia mai képének kialakítása a háborús romok eltakarítása után, egy olyan korszakban, amikor az egyháznak hívei áldozatkézségén és a főegyházmegye alkalmi segítségén kívül nem volt mire támaszkodnia. A templombelső restaurálására 1949-ben került sor, amikor kicserélték az elektromos vezetékrendszert, és Németh Béla budapesti festőművész kifestette a templomot. 1951-ben készült el az ötszáztíz centiméter magas, kétszázharmincöt centiméter széles főoltárkép Péczely Antal ecsetvonásaival, amely azt a jelenetet ábrázolja, amikor Szent Adalbert püspök megkereszteli Vajkot, a későbbi Szent István királyt.
Mindezeket a beruházásokat olyan viszonyok között kellett végrehajtania a plébánosnak, amikor még a saját testi épsége is veszélyben forgott. László atya nem volt békepap, ezért az uralkodó rendszer részéről számos támadás érte. A helybeli vezető réteg is támadta „reakciós” baráti köre miatt. Pedig a plébános minden, számára elfogadható rendeletet végrehajtott az akkori rendszer intézkedései közül. A kerületi esperes szerint még „...begyűjtési kötelezettségét is túlteljesítette. Tojásból 125 százalékot, baromfiból 108 százalékot. A templomban is buzdított a honpolgári kötelesség pontos, gyors teljesítésére.” Tette mindezt azért, mert a Katolikus Püspöki Kar 1951 júliusában körlevélben kérte az ország papságát, hogy „lelkipásztori tisztjében minden eszközt használjon fel, hogy híveit az aratásra, begyűjtésre, a beszolgáltatásra és még hátralévő mezőgazdasági munkák lelkiismeretes, időben történő és áldozatos teljesítésére buzdítsa”.
A rendszer légkörének 1953-ban bekövetkezett enyhülése, majd az 1956. évi forradalom hetei után a plébános minden erejét a templom és a plébánia szépítésére áldozta. 1957-ben és 1959-ben sor került a templom külső megújítására és a templomtető hiányosságainak kijavítására. Az 1970 karácsonyán tartott éjféli misén megszólalt az új orgona, a következő évben beépítették az elektromos harangvezérlést. 1972-ben renoválták a lourdes-i barlangot, amelyhez a meredek parton lépcsőt is építettek. 1974-ben a templombelső liturgikus terének kialakítása során lebontották a szószéket, helyére az iskolában található barokk feszület került, s az idősödő plébános munkájának megkönnyítésére két, mikrofonnal ellátott hangerősítőt is vásároltak. 1975-ben alakították ki a plébániaház mai képét, miután a tetőszerkezetet és a konyhát felújították, két szobából pedig a kántorlakást alakítottak ki. Az átépítés költségeinek nagy részét az eladott plébániakert értékesítéséből fedezték.
Fennállásának ötszázadik évfordulóját ünnepelte a bajnai templom 1984-ben. A születésnapot méltó módon szerették volna megülni, ezért már az előző évben elkezdődtek a templom felújítási munkálatai. A mintegy egymilliós költség előteremtéséhez a volt kegyúri család Ausztriában élő tagja, Sándor-Metternich Ratibor herceg is hozzájárult. 1984. november 18-án a fél évezredes templom falai között Lékai László bíboros, érsek celebrált szentmisét, megadva ezzel a kivételes évforduló rangját.
A római katolikus plébánia templom (Mudrák Attila felvétele)
 
Vajk megkeresztelését ábrázoló oltárkép (Mudrák Attila felvétele)
 
XVIII. századi úrmutató (Mudrák Attila felvétele)
 
Mária Terézia lánya, Erzsébet hímezte ezt a miseruhát
 
Az 1893-ban épült lourdes-i barlang napjainkban
 
A plébános jövedelmét tartalmazó egyházlátogatási jegyzőkönyv (EPL)
 
A bajnai plébánia pecsétje
 
Csizmadia János plébános (Mudrák Attila felvétele)
 
Simor János, Bajna később érseki rangra emelkedett plébánosa (Mudrák Attila felvétele)
 
A Soltész István plébános által összeállított Historia Domus címlapja
 
Soltész István plébános (1926–1948)
 
Első áldozás az 1920-as években
 
A katolikus legényegylet (KALOT) tagjai székházuk előtt
 
Színjátszó csoport jelmezben az 1940-es évek elején
 
A Katolikus Lányok Szövetségének (Kalász) tagjai
 
Első áldozók László József plébánossal 1975-ben

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...