2015. november 14., szombat

Az ördöglovas kastélyában / Folytatáshoz kattints a posztra

BAJNA

A település fejlődése, mindennapi élete, faluképének kialakulása szorosan összefügg a Sándor család történetével. A Sándorok, mint láttuk, a Both család egyik tagja, Nebojszai Balogh Erzsébet révén lettek Bajna urai. A nemességet megszerző ős, Kaszai Benchich Tamás volt, aki 1456-ban vitézségéért nyerte el V. László királytól a Trencsén megyei Szlavnica (ma Szalonca nevű falu Szlovákiában) birtokát és a vele járó címet. Tamás fia Benchich Sándor volt, akinek gyermeke apja keresztneve után Sándor Mártonnak nevezte magát, innen nyerte a család vezetéknevét. Márton unokájának, Lászlónak kezén még együtt voltak az idők során szépen gyarapodó Trencsén és Nyitra megyei birtokok, Tőkésújfalussy Erzsébettől született két fia azonban már a család két különböző ágának lett alapítója. Elsőszülött fia, János ugyanis 1621-ben Bethlen Gábor hívévé szegődött, és áttért az evangélikus vallásra. Az ő két fia közül Imre megalapította a Sándorok striczei ágát, akinek tulajdonába kerültek a Trencsén megyei birtokok a család ősi fészkével, Szlavnicával együtt. János második fia, Ferenc Nyitra megyei birtokai mellé 1706-ban bárói rangot nyert, és birtokai központjává Lúkát tette, ahol ezen túl a Sándorok lúkai ága élt.
Sándor László és Tökésújfalussy Erzsébet másodszülött fiúgyermeke, László a család ősi birtokaiból szinte semmit nem örökölt, viszont felesége, Nebojszai Balogh Erzsébet hozományaként övé lett a Mátyás király idejében nagy vagyonra és hírnévre szert tett bajnai Both család örökségének egy része. László és fiai tehát így lettek a Szlavnicai Sándor család bajnai ágának megalapítói.
A török háborúk után Bottyán Jánosnak elzálogosított bajnai birtokegyüttest, nagyanyja hozományát Sándor Menyhért váltotta ki, így 1696-ban már az övé Bajna, Nagysáp, Sárisáp és Babalpuszta is. Mielőtt azonban ezeket megszerezte volna, már hosszabb ideje Esztergom városában élt, mert – miután a király oldalán hadba szállt Thököly felkelő seregei ellen – itt telepedett le. Az 1690-es években részt vett a megye újjászervezési munkálataiban, és eredményességét mutatja, hogy 1696. január 23-án a vármegyei közgyűlés három jelöltből őt választotta az alispáni posztra. Ezáltal a megye tényleges irányítása az ő kezébe került, mivel a főispáni címet viselő esztergomi érsek igen kevés időt töltött a közigazgatás gondjaival. Megválasztása után huszonöt évet töltött hivatalában, és visszavonulása után is számos értékes tanáccsal látta el utódját. 1710-ben, II. Rákóczi Ferenc bukása és a császári csapatok győzelme után III. Károly megerősítette Sándor Menyhértet alispáni tisztségében, majd 1716-ban bárói rangot adományozott az ő és mindkét nemű utódai számára. A rangemelkedéssel címerváltozás is járt, az addigi címerpajzsban egy szikláról gyógyfüvet legelésző szarvas látszott, ezután pedig a kék mezőben lévő zöld dombon egy koronából kiemelkedő, nyíllal átlőtt nyakú, szájában gyógyfüvet tartó szarvast ábrázolt a címerfestő. A pajzs fölé ötgyöngyös bárói korona került.
Sándor Menyhért nemcsak karrierjét, de vagyonát tekintve is sikeres férfiú: 1728-ban, halálakor utódai Bajna mellett a Pozsony megyei Récsény, Ság, Sverbic, a Nyitra megyei Újlak, Egresd, a Hont megyei Pásztó, Dalmad, Darázsi birtokán, valamint két nagyszombati és egy esztergomi házon osztozkodtak.
Még megérhette, hogy fiát, Mihályt 1727-ben a király tanácsosai közé választotta és az aranygyapjas rend lovagjává ütötte. Sándor Mihály apja halála után 1773-ig állt a bajnai uradalom élén, amelynek megszervezése nagyrészt az ő nevéhez fűződik. Ő volt az ugyanis, aki, mint láttuk, a szétszóródott rokonoktól felvásárolta falunk birtokjogát, majd jogosságának bizonyítására genealógiai kutatásokat kezdeményezett a hajdani Both családdal való rokonság felderítésére.
Miután elérte, hogy ősi birtokaihoz való jussát mindenki jogosnak ismerte el, megkezdte vagyona gyarapítását. 1743-ban a Farkas és Lipthay családtól a Komárom megyei Kömlődöt, 1744-ben pedig Pamhákel Mihálytól a szintén Komárom megyei Gyermelyt és Szomort vásárolta meg. A későbbi híres ménesnek helyet adó Gyarmatpuszta korábban, még 1717-ben, királyi adományként került a család tulajdonába. A birtokgyarapítás tovább folytatódott, amikor 1758-ban sikerült megszereznie Vicenti Jakabtól és feleségétől, Tosch Ernesztinától a Pest megyei Bia, Torbágy és Bot tulajdonjogát, majd még ugyanebben az évben Mária Terézia hozzájárult ahhoz, hogy Sándor Mihályt beiktassák birtokaiba. (Az uralkodói kegyet viszonozva az új földesúr ötezer rajnai forinttal támogatta a kincstár háborús kiadásait.) Az immár három megyére kiterjedő birtokok központja Bajna lett, ahol 1743-ban megkezdődött a török időkben elpusztult udvarház helyreállítása. Ugyanebben az évben apjától örökölt esztergomi házát is „alapjaiból felépítette” kilencezer forintért.
A megszerzett birtokok tulajdonjogához a helybeli templomok kegyúri kötelezettségei is hozzátartoztak, amelyeknek Sándor Mihály mindenkor példásan eleget tett. A Bajna területén folytatott templom és kápolna építkezéseiről már volt szó, de mély vallásosságát érzékelteti az is, hogy 1758-ban kérvénnyel fordult Padányi Bíró Márton veszprémi püspökhöz, hogy újonnan vásárolt birtokán, Botpusztán kolostort és templomot építhessen a Spanyolországból 1757-ben hazánkba érkező nazarénus rendnek. Az engedélyt megkapta, és 1766-ra fel is épült a kolostor, de ekkor már érvényben volt a rend további működését megtiltó királyi rendelet. Az új rendházat ezért a továbbiakban gazdasági épületként használták.
Sándor Mihály halála után egyetlen fia, a már majdnem negyvenéves Sándor Antal vette át az uradalom irányítását. A feltétlen császárhű Antal felesége, gróf Viczay Eszter révén megszerezte a Győr megyei Ráró falut, majd 1787-ben elnyerte a grófi címet. Bajna épülése és szépülése tovább folytatódott az új tulajdonos alatt is: 1775-ben került sor a kastély nagyszabású átépítésére, valamint a mellette lévő vadaskert kialakítására. Átépült ezen kívül a Sándorok esztergomi lakóháza, 1770 körül készült el a ma is látható díszes kapu. Jövedelmei növelésére 1778-ban Sándor Antal nyilvános fogadót nyitott itt.
Az udvarhoz fűződő szoros kapcsolatok eredményeként több rangos vendéget fogadott mind az esztergomi, mind a bajnai kastély. 1790 áprilisában Batthyány József hercegprímás kísérletet tett az érsekség Esztergomba való visszaköltöztetésére, és mivel ekkor még nem volt a városban megfelelő érseki rezidencia, Sándor Antal palotájában tartottak ünnepi ebédet az esemény tiszteletére a megye előkelőségeinek részvételével. A Habsburg-család tagja, József főherceg, Magyarország nádora többször is eleget tett Sándor gróf meghívásának, 1796-ban Bajnán tartott „víg vadászatot”, 1800 januárjában pedig feleségével, Pavlovna nagyhercegnővel és hatvanhárom fős kíséretével az esztergomi Sándor-házban szállt meg.
Antal grófot elsősorban nagylelkűsége miatt kedvelték, amit mi sem bizonyít jobban, mint az egyháznak ajándékozott fél jobbágytelek, a harminc ékkővel kirakott ezüstmonstrancia és az aranyozott kehely. Családjával sokat tartózkodott Bajnán, itt született négy gyermeke, Vince, Josepha, Anna és Eszter is. Lányai közül Josepha Bélassi-Khuen Antal, Anna Mailáth József, Eszter pedig Révai Péter felesége lett. Egyetlen fia, Vince nevelése a helybeli plébános, Hury Pál irányításával kezdődött, majd Vácott, a piarista atyák által vezetett Theresianumban fejeződött be.
Vince 1801-ben, Sándor Antal halálakor, harmincnégy évesen császári-királyi kamarás, két fiú és egy leánygyermek édesapja. Felesége, Szapáry Anna angyali természettel megáldott, jólelkű asszony, akit fia, a kis Móric csodált és imádott. Apját viszont, aki köszvénye miatt sokszor rosszkedvű és morcos volt, zsarnoknak tekintette, és féltékeny volt rá. Sándor Vince egyébként az uradalom gondját tiszttartóira hagyta, esztergomi házát először bérbe, majd végleg eladta, ő maga pedig a fővárosba költözött. Budán, a királyi vár közelében építtetett egy palotát Pollack Mihály építésszel 1803-ban. Ezt követően itt töltötte ideje nagy részét.
A későbbi miniszterelnöki rezidenciát elragadtatott szavakkal írta le a kortárs: „Gyakran hallottam, hogy az építkezés, a külső díszítés és a belső berendezés nagyon sok pénzbe került, tehát sokat vártam, túlságosan sokat. De amit a saját szememmel láttam, minden képzeletet felülmúl, mihelyst az ember a kapun belép. A palota magassága, a földszintet nem számítva, egy-, sőt kétemeletnyi. A főlépcső nemes pompája, a korlát művészies, gazdag vasmunkája elragadó! A fogadóterem fehér márvány falaiban tükrök és ablakok ragyognak. A fürdő-kabinet berendezését fehér drapériák uralják, világoskék hímzéssel tarkítva. Kényelmes nyugágy takarja el a rézből készült fürdőkádat. Fényűzően díszített, alcovos emelvényen áll a szomszéd szobában a háló-alkalmatosság. A drapéria itt sárga selyem, kellemes belépőt, egy az ágy mögött, a másik az ablakok között, kettő pedig egymás mellett az oldalfalon. Ha az ajtószárnyak nyitva állanak, a szomszéd termek visszatükröződő képe egyenesen varázslatos és olyan hatást kelt, mintha nem is a földön járnánk. Az egyik szalonban a drapéria zöld, a társalgóban piros, az ebédlőben kék selyem s a székek, csillárok, falikarok, tapéták és függönyök mindenütt stílusos összhangban vannak egymással. Ritka bécsi és francia kávésedények és porcelánok ragyognak az üvegszekrényekben. A nagyteremben még több a gazdagság, az ízlés és a művészet. Az idegen szemlélő sokáig az első pillanat hatása alatt marad. A fal nemes márvány, a mennyezet csupa aranyfaragás és aranyfestés és a sok tükör megtízszerezi, megszázszorozza a gyűjtemények ezüstjét és ritkaságait. A hatalmas csillár és az alakos falikarok növelik a terem fényűző berendezését. Innen nyílik a sárga drapériás játékszoba, majd a télikerbe vezet az ajtó. Keletre néznek a félkörben épített hatalmas üvegablakok; csodálatos növények, zöldellő bokrok, tarka, egzotikus virágok kábítanak. A langy-meleg, a csábos illat és a végtelen csend édes, ábrándos hangulatba ringat; a paradicsomi kert ez, kényelmes pihenőpadokkal, melyek fölé dús lombok borulnak. [...] A sok kellemetlenség és baj elkerülésére s a tisztaság kedvéért is, a földszinten elhelyezett központi fűtés melegíti az egész épületet. Csövekben árad szét a forró gőz a kályhákba, melyek legtöbbje egyszersmind talapzatul szolgál remekmívű mitologikus szobormásolatok számára. Hasonló kényelmet nyújt a központi vezeték is, a csövek és csapok az egész palotába elviszik az életfenntartáshoz annyira szükséges nedűt.”
A házat egy zárt folyosó kötötte össze a közeli Várszínházzal, ahová Vince minden este ellátogatott. Gyermekeinek ilyenkor meg kellett kérniük őt, hogy vigye őket magával a színházba, de ő mindig nemet mondott. A kis Móric egy este megunta a felesleges párbeszédet, és „elfelejtette” megkérni apját. Vince dühbe gurult, erre Móric csak annyit felelt: „Az örökös könyörgést nem szeretem.” Ezután minden estéjét büntetésben töltötte.
A Sándor családban a gyermekek nevelése teljesen az anyára, Szapáry Annára hárult. 1819-ben súlyos tragédia érte a grófi házaspárt, Sándor egy jeges esőben tüdőgyulladást kapott, és néhány nap múlva meghalt. A címek és az uradalom várományosa így Móric lett, akit tizenhét éves koráig szinte semmire nem tanítottak meg. Fivére, majd apja 1823-ban bekövetkezett halála után kezdte el autodidakta módon tanulmányait, és rövid idő alatt elsajátította az olasz és a francia nyelvet, megtanult zongorázni, citerázni, sőt néha még stájer dalokat is komponált. Apja szigorú nevelése nyomot hagyott jellemén, idegenekkel szemben mindig zárkózottnak, ellenségesnek és elutasítónak bizonyult.
A XVIII. századi fiatal arisztokraták szokása szerint éppen európai körúton, Nápolyban tartózkodott, amikor apja, Sándor Vince meghalt. A tizenhét éves ifjú még kiskorú volt, ezért gyámjául Matild nővére férjét, Keglevich Gábor grófot jelölték ki, aki azonban nemsokára nagykorúsította.
Sándor Móric tehát átvette a birtokok igazgatását. Első intézkedéseként a bajnai temetőben síremléket állítatott, ahová szüleit és fivérét eltemette.
Az ifjú gróf megbízható, komoly jellem volt, soha nem ivott, nem kártyázott, és nem voltak pikáns kalandjai. Egyetlen szenvedélye volt: a ló.
A lónak, a lóért, a lóval élt. Már apja, Vince is szerette a lovakat, hiszen a gyarmati ménes alapjait ő vetette meg, ő építette 1802-ben a bajnai kastély mögötti gyönyörű istállót, és a budai palota istállójára is egy vagyont áldozott. „A sok csínt és pompát, a rendkívüli ízlést jóval felülmúlja mindaz, amit az istállókban lát az ember. A parádéslovak épületét valósággal szégyen istállónak nevezni. Két sor toszkánai oszlop tartja a négyszögletes helyiség merész boltozatát. A lovak jászla művészi vasmunkával van díszítve és a vályúk márványból készültek” – írja a kortárs.
Vince maga is kiváló lovas, kocsihajtó és lövész volt, fiának mégsem engedte meg, hogy lóra üljön. Ennek ellenére Móric apja távollétében – nevelője, Kontarovics legnagyobb ijedségére – befogatta az apja által két leglassúbbnak talált lovat, és a fogattal a Gyarmatról hazafelé tartó Vince elé ment. Amikor beérte apját, megkerülte annak kocsiját, és megelőzve hazahajtott. A később érkező Vince kénytelen volt elismerni, hogy fia még a szerinte lassú lovakból is képes gyors fogatot varázsolni.
Sándor Móric azonban lóra csak apja halála után ülhetett. A Bajnára megérkező grófot nevelője, Kontarovics nem akarta a lovak közelébe engedni, mert szerinte, aki nem tanult lovagolni, az nem tud. Móric viszont azt válaszolta neki: „Akinek tanulni kell a lovaglást, az soha nem fogja megtanulni.” Majd felpattant egy lóra, többször átugratott egy póznán, végül a nyerget félredobva akadályt ugrott. Lovaglása végén a szájtátva bámuló Kontarovicsnak így szólt: „Látod, lovaglásra születtem, mit kellene még tanítani nekem?”
Tehetsége szenvedélyévé vált, és mindent feláldozott érte. Eladta nagyanyja hozományát, a Győr megyei Ráró birtokot, majd 1831-ben az apja által épített budai Sándor-palotát is áruba bocsátotta, amely így az olasz eredetű Pallavicini család tulajdonába került. Nem kímélte egészségét sem: jobb lábát háromszor, mindkét lábát kétszer, kulcscsontját és bordáit számtalanszor törte el. A sok baleset következtében lába olyan gyenge volt, hogy a legcsekélyebb terhelésre kibicsaklott, és helyre kellett igazítani. „Csak bátran, nem vagyok üvegből!” – mondogatta ilyenkor orvosainak. Egy veszélyesebb vállalkozása után évekig vassín volt a lábán, londoni és párizsi orvosai már amputálni akarták, mert féltek, hogy az elsorvadó láb vérmérgezést okoz. Végül az osztrák hegyekben egy gyógyfüvekkel kísérletező paraszt gyógyította meg.
Néhány hónapot 1831-ben Londonban töltött Sándor Móric, ahol szintén mindenkit ámulatba ejtett lovastudományával. Miután fogadásból betört egy addig teljesen kezelhetetlen lovat, majd versenyt nyert vele, a ló gazdája így kiáltott fel: „Ez nem egy ember, ez egy ördög”. Ettől kezdve Londonban, Bécsben, Pesten szájról szájra terjedt az ördöglovas legendája. Félelmetes népszerűségre tett szert: Londonban üzletek kirakatába tették festett képeit, az arisztokrata társaság pedig versengett abban, hogy ki tudja őt legyőzni. Egy angol úr még Bajnára is utánament, hogy meggyőződjön mindarról, amit meséltek róla. Az angolnak Sándor Móric nem okozott csalódást. Egy kellemesnek induló sétakocsikázás közben az ördöglovas egy magas hegyre vezette a fogatot, ahonnan vágtában hajtotta le a lovakat a szerpentines úton. A kalandot az angol néhány bordatöréssel, Sándor Móric kulcscsonttöréssel úszta meg.
De a gróf nemcsak Londonban, Bécsben is nagyon népszerű volt. A Práter képéhez hozzátartozott Sándor gróf, és a bécsiek nem lepődtek meg, ha egy szűk utcában lovas fogat repült át az utat elálló szekér felett. Az utca embere nagyon szerette, mert ő is szerette az utca emberét. Szívesen leállt a járókelőkkel beszélgetni, megkocsikáztatta, és gyakran megnevetette őket. Igazi nagyvilági ember volt, akiről Károlyi gróf azt írta Széchenyinek, hogy „nem igen lesz belőle komoly ember, állandóan lovas kalandjait emlegeti, néha nekem alig teljesíthető megbízásokat ad”.
Károlyi azonban tévedett, mert Sándor Móric tudott komoly dolgokkal is foglalkozni, és ebben igen nagy szerepe volt barátjának, Széchenyi Istvánnak. Állandó levelezésben voltak, Sándor gróf sugallta például Széchenyinek a Pestet Budával összekötő híd tervét. De kettőjüket szorosan összekapcsoló téma természetesen a ló volt. A nagy feladat, a hazai lóversenyzés megteremtése közös álmuk volt. Gyakran kötöttek fogadásokat is, 1837. május 16-án Széchenyi azt írta naplójába: „Nyolcvan aranyat vesztek Sándorral szemben, mert három óránál, amire én fogadtam, rövidebb idő alatt, két óra negyvenegy perc alatt érkezett Pozsonyból Bécsbe. Roppant meglepett!” De nemcsak a legnagyobb magyar csodálkozott, hanem mindenki, amikor a gróf a Bécs és Bajna közti 311,6 km távolságot harmincegy óra alatt tette meg hatos fogatával.
Első és legkedvesebb paripája Tatár volt, amelyet Heinrich kapitánytól vett Pesten. Ezt a lovat és a rajta ülő lovast már messziről üdvözölték Pest-Buda utcáin, ugyanis hihetetlen teljesítményekre voltak képesek együtt. Vele ugratott rá a gróf a parttól már igencsak eltávolodó kompra, vele úsztatott át oda-vissza a jeges Dunán.
Vitéz tettei, lovas bravúrjai a női szíveket is megdobogtatták. Sándor Móric azonban csak egy szívet akart meghódítani, de nem akárkiét. A rettegett kancellár, Metternich másodszülött lánya, Leontina volt a kiválasztott. A hercegkisasszony szerencsére nem örökölte apja természetét, s kedvességét, érzékenységét a bajnaiak a későbbiekben adományain keresztül megtapasztalhatták. Talán azzal is nyerte el az ördöglovas szerelmét, hogy szelídségével, természetes bájával nagyon hasonlított Sándor Móric imádott anyjára, Szapáry Annára.
Az esküvőt 1835. február 8-án tartották Bécsben. Házasságuk nagyon jól sikerült, a gróf rajongott feleségéért. Két gyermekük született, Leó és Paulina, de az egyetlen fiúörökös hétéves korában váratlanul meghalt.
Sándor Móric Leontina kedvéért építette át bajnai kastélyát, melyben sok időt töltött a grófi pár.
A falubeliek körében élő számos anekdota és a község határában lévő dűlőnevek máig emlékeztetnek rá. A Szomor felé vezető úton lévő Ugrató-híd például egy híres ugrásról kapta nevét, amelynek helyét márványkövekkel örökítette meg az ámuló utókor: „Két földbe ágyazott márványczölöp jelöli a helyet, hol a gróf sok év előtt merész ugratásainak egyikét vitte végbe. A két czölöp 21 lábnyira van egymástól; a tér közötte most sík gyep, az ugratás idején azonban mély medrű s vízzel tölt árok volt, mellyen híd vezetett át, a hídon kocsik mentek s a hasonló merényeiről hírneves lovas ezeket megelőzni akarva, a híd mellett három öl és három láb széles árkot ugratott át. A felszökő s a leeső patkó alakja az illető pontokon a márványlemezekbe van vésve.”
A kastély urát a nép tisztelte, de durva, erőszakos jelleme miatt nem nagyon szerette. A péliföldszentkereszti búcsúk idején például lovával gyakran ugratott a kirakodott árusok között kárt okozva azoknak. Igaz, ki is fizette, ha panaszkodtak miatta. Szolgái, alkalmazottjai büszkék voltak szidalmaira is. Egy öreg cseléd még Sándor Móric halála után is meghatottan mutogatta a helyet, ahol őt a gróf szamárnak nevezte, a kastélyban megszálló előkelőségeknek pedig levetett kalappal mesélte: „Soha nem felejtem el, hogy amikor feljöttem hozzá jelentést tenni, azt mondta nekem: felfújt hólyag vagy!”
Volt azonban olyan ember is a faluban, aki nem tekintette megtiszteltetésnek a gróf kellemetlenkedéseit. Csizmadia János plébános olthatatlan gyűlöletet táplált az ördöglovas iránt, mert a gróf nem vette jó néven, hogy a pap az egyház pénzén házat építtetett egy számára kedves hölgyismerősének. Sándor Móric elég meglepő módon adta jelét nem tetszésének, lóháton beléptetett a plébános szobájába, ahol lova elvégezte természetes szükségét. Csizmadia atya kiabált, fenyegetőzött, és bosszút esküdött. Három napon keresztül lesben állt egy bunkósbottal a kastély körül, és várta a grófot. Sándor Móric azonban nem jött, hanem üzent, mégpedig azt, hogy ha Csizmadia János nem távozik önként a faluból, befalaztatja a plébánia ajtaját a plébánossal együtt. Szó szót követett, végül az atya beadta a derekát, és elköltözött Bajnáról.
A már-már meseszerű történetek mellett ne feledkezzünk meg Sándor Móricnak azokról a teljesítményeiről sem, amelyeket különböző lóversenypályákon vitt végbe. Angliában több „világcsúcsot” felállított akadályugrásban, Pesten is elképesztette a nézőközönséget.
Vörösmarty Mihály Sándor Móric egyik győzelme láttán hamarjában a következő verset költötte róla: „Szállj jó lovam, mint a madár / Túl a merészek díja vár. / A gát nem mindig akadály; / Hol nem mehetsz, ugratva szállj. / Bátran előre lovag; hol utad nincs menni, ugorj át.” Egy kortárs lovasszakértő pedig a következő szavakkal jellemezte őt: „Sándor grófot aligha lehet elegáns lovasnak nevezni és semmilyen körülmények között sem szabályos lovas. Lovaglóiskolai előképzettségének hiányát sokszorosan pótolja teljesítményeinél a rettenthetetlen bátorság, mely abban csúcsosodik ki, hogy sem a maga, sem a lova bőrére nincs tekintettel. A lovaglás művészete nem érdekli. A rögtönzött bravúr izgatja, a kaland, a rendkívüli élmény, amit a nyereg nyújt, sőt amit a ló nyújthat. Gyakran ugyanis lova a kezdeményező, ha szembe kell nézni a veszedelemmel, vagy menekülnie kell előle. A gróf, ki vasakaratát rá tudja kényszeríteni lovára – még olyan áron is, hogy a paripa belepusztul – természetesen könnyedséggel fogadja, ha lováé az iniciativa. Tudománya nem a szó szoros értelmében vett lovasművészet, egészen más valami! Fantáziával vegyült kalandhajszolás, rettenthetetlen akaraterővel párosult elszántság, a lehetetlenség megkísérlése, sőt megvalósítása; olyasmi, amire e sportnak úgynevezett művészei álmukban sem mernek gondolni. Mindezt pedig oly született adottság, oly szív és vérmérséklet segíti a grófnál diadalra, amire csak egy lehet a magyarázat: az ember öt érzékén felül egy hatodikkal bír, amely által bűvös hatalmában tartja a lovakat.”
Sándor Móricnak a ló volt az élete, és a ló lett a veszte is. 1850-ben Linznél gyors vágta közben kiesett a kocsijából, és fejét egy vasrácsba ütötte. Elvesztette eszméletét, s miután magához tért, látszólag minden rendben volt, néhány nap múlva azonban a bécsi kaszinóban önkívületi állapotba került, mindent darabokra akart törni, és csak megkötözve tudták hazavinni.
A prágai elmegyógyintézetbe szállították, ahol hat hónapon keresztül folyamatosan dühöngött, majd lecsillapodott, de rohamai élete végéig elkísérték. Másfél év múlva hazatért, de már nem a régi Sándor gróf volt. Teljesen a múltban élt, a való életből nem érzékelt semmit, és csak régi tetteiről tudott beszélni. Legtöbb idejét Bajnán töltötte, ahol vagy lovait felügyelte, vagy vadászott, kastélya folyosóján a Clarot és a Prestel nevű festők által megörökített bravúrjait nézegetve. Nagyon sokáig élt így: csak 1878. február 23-án halt meg Bécsben. A hazatérő koporsót szállító négy tüzes fekete paripa a bajnai templom előtt megvadult, és elragadta a kocsit. Amikor végre sikerült őket megállítani, a lovak összeestek, követték a halálba is gazdájukat. Sándor Móric, az ördöglovas ma is a gyarmati kápolnában alussza örök álmát.
Halálával férfiágon kihalt a Szlavnicai Sándor család bajnai ága. Az örökös Paulina Clementina Maria Valpurga Sándor de Szlavnica nagybátyjához, azaz anyja féltestvéréhez, Metternich Richárd herceghez ment feleségül. A herceg a Habsburg-ház szolgálatában állt diplomataként, családjával együtt sokat utazott. A házaspár első két leánya így Drezdában látta meg a napvilágot, a legkisebb leány, Clementina pedig a Párizs melletti Bougivalban született. Sándor Móric leánya, Paulina szívesen tartózkodott Bajnán, és nagyon szerette a falubeli népet. Apját szeretett ménese közelében temette el, ugyanis a Sándor Antal által 1774-ben emelt gyarmati kápolnát halotti kápolnává alakítatta át. Az 1879-ben elkészült sírbolt nemcsak szülei és testvére nyughelye lett, de a bajnai templomban és temetőben nyugvó családtagok földi maradványai is ide kerültek.
Sándor Paulina folytatta a család nőtagjainak kegyes hagyományát, azaz igen bőkezűen és nagylelkűen bánt a falubeli szegényekkel. 1910-ben például, amikor a rossz termés miatt a kisbirtokosok nagy többsége nem tudta megfizetni az állami adót, a hercegné kifizette helyettük. 1895-ben, férje halála után végleg Bajnára költözött, és aktív szereplője lett a falu életének. Hermán József plébános mindennap hivatalos volt a kastélyba, ahol beszélgetéssel és kártyázással szórakoztatta az özvegyet. Paulina szerette az ünnepélyeket, a vidámságot, titkárát, Janitsáry Miklóst külön is megbízta ezek szervezésével. Családja iránti szeretete és ragaszkodása nemcsak az ősi birtok ápolásában merült ki, hanem a Sándor név átörökítésében is. 1897-ben kérvénnyel fordult az uralkodóhoz, hogy családnévként ezután a Metternich-Sándor nevet viselhesse a két család egyesített címerével együtt. I. Ferenc József természetesen engedélyezte ezt az uralkodóház egyik leghűségesebb hívének. Paulina azonban nem tudta fiainak átadni a nevet: három leánynak adott életet. Lányai közül a legidősebb, Zsófia Albrecht de Oettingen-Spielberg herceghez ment feleségül, de gyermek nélkül korán özvegységre jutott. A második lány, Erzsébet Victor Augustinus de Ratibor herceg neje lett és számos gyermekkel ajándékozta meg őt. A legkisebb lány, Clementina egész életében hajadon maradt, és anyjától örökölt birtokán, Bajnán a legmélyebb vallásosságban élte életét.
Nővére, Zsófia, férje halála után megosztotta vele magányát. A két nővér júniustól októberig Bajnán tartózkodott, ahol imádkozással, sétákkal és kocsikázással töltötték az időt. A kastély csendjét csak a harmadik nővér és családjának érkezése zavarta meg néha, akik tiszteletére Clementina cigányzenével kísért vadászatot és mulatságot rendezett. A látogatást Clementina hercegnő karácsonykor viszonozta, amikor az ünnepet a Ratibor család körében töltötte. Mivel saját gyereke nem volt, örökösévé is nővére unokáját, Ferenc Albert de Ratibor herceget tette meg fiává fogadva őt. A fiatal herceg 1937-ben kérte is a bajnai elöljáróságot, hogy fogadják a község lakosai közé, de mivel nem volt magyar állampolgár, a képviselő-testület elutasította kérését. „Ámde az emberi végzetek útjait Isten irányítja...” – zárta a Sándor családról szóló krónikáját Soltész István plébános 1932-ben, bár aligha sejthette, hogy az elkövetkező évek eseményei ezt a kegyes szentenciát többszörösen visszaigazolják. Clementina hercegnő tervei nem váltak valóra, a második világháború borzalmai elől Svájcba menekült, és többet nem tért vissza Bajnára. A több évszázad munkájával kiépített uradalmat 1945-ben a hatalomra kerülő kommunista rendszer elkobozta, a kastély termeiben felhalmozott bútorok, edények, festmények először a német, majd az orosz csapatok, végül pedig a helybeliek kezére kerültek. Clementina hercegnő még élt, amikor kastélyát gépállomássá és téeszirodává alakították, 1963. október 23-án halt meg Németországban, magas kort megérve, kilencvenhárom éves korában.
A Sándorok lakhelye Bajnán a falu legmagasabb pontján álló kastély. Mint láttuk, már a mohácsi csatavesztést megelőző századokban itt épített magának udvarházat a bajnai Both család, majd ezt a XVIII. század közepén Sándor Mihály alakítottá át főúri lakóhellyé.
Sándor Mihály nemcsak saját kényelmének biztosítására tette ezt, a kor szavát követte, hiszen Mária Terézia uralkodása alatt kezdte meg a vidéki magyar arisztokrácia barokk kastélyainak felépítését. A XIX. században azután a francia forradalom polgári eszméinek hatására a felvilágosult előkelők már megvetettek mindent, ami az abszolutizmussal kapcsolatban volt, és társadalmi, politikai életükben is az angol mintákat kívánták követni. Így az 1820-as évektől a korábban épített barokk kastélyokat klasszicista stílusban alakították át, mellé pedig hangulatos angolkerteket varázsoltak. Sándor Móric ennek a kornak gyermeke volt, ő kérte fel 1834-ben Hild József pesti építészt, hogy a Sándorok ősi családi fészkét, a bajnai kastélyt, amelynek falaira még nagyapja, Sándor Antal festetett nagy értékű barokk festményeket, alakítsa át a modern idők követelményeinek megfelelően.
Hild megváltoztatta a kastély homlokzatát, ahová görög mintára készült oszlopok kerültek, amelyekből három előreugrott kiemelve ezzel a kastély bejárati részét. A főépület mögé vendégházból és gazdasági helyiségekből álló zárt épülettömb került, amelynek ölelésében az építész impozáns díszudvart alakított ki. A kastély mellett lévő angolparkba vadászház és pálmaház (orangerie) épült, ez utóbbi külön kazánnal melegített helyiségeibe a kor divatjának megfelelően egzotikus növényeket telepítettek.
A belső termek díszítésére is nagy gondot fordított Sándor Móric, ezzel a feladattal a milánói Scala díszlettervezőjét, Alessandro Sanquiricót bízta meg. A festő az egyik termet etruszk stílusban rendezte be, és ehhez alkalmazkodott a bútorzat festett díszítése is. Egy másik terem a „scala raffaelesca” nevet kapta, mert falfestményei a híres olasz festő, Raffael képeinek mintájára készültek. Ez utóbbi terem díszítését berakásos stukkókkal emelték, amelyeket Maria Piazza stukkátor készített el. A kastély belső termein egyébként a fehér és az égszínkék volt az uralkodó, az etruszk szobát kivéve, ahol az egyiptomi stílusnak megfelelően több és erősebb szín került a falakra.
Az ötvenkilenc szobabelső díszítése igen sok időt vett igénybe, a munkával csak 1842-ben készültek el a megbízott művészek. A bútorok kiválasztásában Sándor Móric páratlan ízlése segített, aki Londonban készíttetett az egyes termek stílusához illő berendezést, a különböző kovácsoltvas ékítményeket pedig Bécsben rendelte meg. A számos értékes porcelán és festmény a Sándor család évszázadokra visszanyúló történetét idézte a látogatók elé. A kastély közvetlen környezetét virágoskert díszítette, mellette feküdt a harmincholdnyi nagyságú angolkert, amelyet csak a birtokos itt tartózkodása esetén zártak el a falusiak elől. A park két bejáratát portásház védte, amelyek közül az egyik ma is áll, és kisvendéglőként szolgál.
A Vadász- és Versenylap megbízásából Bajnára érkező tudósító 1860-ban elragadtatott szavakkal számolt be a Sándor Móric gróffal töltött néhány napról és a kastélyról. Az idézet elárulja, milyen hatást gyakorolt a pompás környezet vendégeire:
„A vadászkastélyban [ti. Gyarmaton] ízlelt reggeli után visszatértünk Bajnára, mellytől pesti dolgaim miatt már délután kelle búcsúznom. A délelőtti órákban a parkot s a kastély bensejét néztem meg, mellyeknek (a hercegné néhány napi távolléte alatt zárt) termeit a nagyon szíves gróf megtekintés végett felnyittatá.
A dombtetőn olasz ízlésben épült s a környéken uralgó emeletes kastély lapos födeléről zászlót – a Sándor-Metternich családok egyesült czimereivel és színeivel – lenget a szél. A park közepén álló kastély a tulajdonos lakásául van számítva: míg a földszinti csinos szárnyépületek tömérdek vendégszobáiban az ott mulató minden nagyúri kényelmet feltalál. A főépület alsó részét tág ebédlő – billiárdterem, dohányzó – s kártyaszoba és egy házikápolna foglalja el; a felsőnek két osztálya van: az egyik a gróf nappali és hálószobájából és terméből áll, mellynek ritkaságai, fegyverei, vadásztrophaeái, képei s még könyvtára is a szenvedélyes sportsmannak élményeit és ízlését tanúsítják. E teremből nyílik a hercegnének hetrúriai ízlésben felszerelt terme s ebből ismét egy másik, mellynek pompejánumi ízlése más, de választékos nagyszerűsége az utóbbiéhoz hasonló. E pompejánumi terem ablakai a messze vidékre, ajtai egy oszlopzatos nagy erkélyre nyílnak – s ez alatt földszint van a virágcsarnok, mellynek félhomályú illatos légkörében kelet-indiai álmok lebegnek. A hetruriai terem ablakai egy zöld gyepű kert virágkosaraira és lugosaira néznek le, melly kertet a földszinti szárnyépületek négyszögre foglalnak be. Ezeknek folyosóin körüljárni s falain látni lehet ama számtalan és nagyszerű agancsot, mellyek közül én csak úgy átmenőben 480-at számoltam meg.
Ebéd után, mellyet a kerti nyári ebédlőben hoztak fel, négy órakor búcsúztam – s ugyanazon uradalmi lovak, mellyeken jöttem, ismét 4 óra alatt vittek be Pestre, hova Prestel úr is velem jött, hogy onnan másnap honába Mainzba induljon vissza.”
Sándor Móric halála után a kastélyt Paulina hercegné örökölte, aki 1896-ban modernizálta a konyhát, és bevezette a gázvilágítást. Lánya, Clementina hercegnő alatt tovább szépült az épület, teljes szépségében érte meg a második világháborút és az azt követő gyászos éveket.
A kastély köztulajdonba került, azaz valójában senkié sem lett. A falu nem tudott mit kezdeni ekkora épülettel, több kezdeményezés után végül a helyi termelőszövetkezet gépállomásává alakították át. A belső falakat szétverték, a gyönyörű falfestményeket elpusztították. Amíg a Sándor család által épített szerkezet állt, kihasználták a termeket, amikor azonban pusztulni kezdett, sorsára hagyták.
Az 1970-es években a Bábolnai Állami Gazdaság a műemlékvédelemmel összefogva vendégházat kívánt volna kialakítani a Sándorok kastélyából, a tervek és az átalakítási munkálatok meg is kezdődtek, de nem fejeződtek be. A Bábolnai Állami Gazdaság is sorsára hagyta a kastélyt. Néhány év múlva az egyesült államokbeli Bloomington egyeteme szerette volna magyar-amerikai kutatóközponttá alakítani, 1982 és 1986 között már az épület átalakítási tervei is elkészültek. 1988-ban azonban az amerikaiak visszaléptek. Mintha a Sándorok átka fogott volna, senkinek nem volt itt hosszabb ideig maradása. Ennek elsősorban a kastély látta kárát. Az 1990-es évek elején a falak és a tetőszerkezet már omladozott, a Műemlékek Állami Gondnokságának viszont éppen csak az életveszély elhárítására volt elegendő pénze. 1995-ben a kastély a Kincstári Vagyonigazgatóság tulajdonába került, kis lépésekben megkezdődött az épület felújítása. A kastélynak azonban továbbra sincs rendeltetése, üresen áll, és várja igazi gazdáját.
Leontina hercegasszony angolkertje sem kerülhette el mostoha sorsát. Egy részét a falubeliek közt házhelyek céljára osztották szét, más részét közterületként útnak, térnek használták fel. A megmaradt kert ma elvadult erdő és bozót, ahol az omladozó kőfal résein át betérő gyerekek játszanak izgalmas bújócskákat.
Bajna és a falu közepén elterülő kastély több évszázadon keresztül adott otthont a Sándor családnak. A kis Trencsén megyei faluból elinduló nemzetség fokozatosan emelkedett a társadalmi ranglétrán, és a család minden tagja írt egy sort a házi krónikához. Menyhért a XVIII. század elején a török kiűzése után megszerezte nagyanyja örökségét, a sokáig idegen fennhatóság alatt lévő Bajnát. Fia, Mihály tovább gyarapította Esztergom megyei birtokait, és olyan gazdasági szervezetet hozott létre, amely kis átalakítás után még a XX. század közepén is működött. Dédunokája, Móric az ősök szilárd anyagi alapjaira támaszkodva megengedhette magának, hogy életét szenvedélyének áldozza, és ezzel az uralkodó család kegyeit is elnyerte maga számára.
Bár a Sándorok életük nagy részét nem falunkban töltötték, Bajna volt mégis számukra a kiindulópont, az ősi fészek, ahová mindig visszatértek. Az ő munkásságukat dicséri a templom, a plébánia, a falu határában lévő, mára már elpusztult kápolnák, a szegények javára tett alapítványok, az iskola nehéz anyagi helyzetben lévő tanulói számára jutatott adományok, számos szobor, épület. Nekik köszönhető, hogy Bajna mindig Esztergom megye legjelentősebb községe volt, és a megye falvai közül mindig elsőként értette meg az idők szavát.
Az elmúlt ötven évben azonban mindez feledésbe merült. De még áll a kastély, amely így, omladozó állapotában is tiszteletet parancsol. Még élnek néhányan, akik látták kikocsizni Clementina hercegnőt, és hallották a vidám vadászatok alkalmával a kastély kertből kiszűrődő cigányzenét. És még vannak talán olyanok, akik gondolatban látják az ördöglovas elkomoruló tekintetét, amikor megpillantja a hálátlan utókor által tönkretett családi örökségét, amelyre valamikor valamennyien nagyon büszkék voltunk.
A Sándor család bárói címere (EPL)
 
Az esztergomi Sándor-palota (Mudrák Attila felvétele)
 
Sándor Mihály síremléke a bajnai templomban (Mudrák Attila felvétele)
 
A budai Sándor-palota, a volt miniszterelnöki hivatal
 
A Sándor család kriptája a bajnai temetőben
 
A Sándor Móricról készült óriás festmény a bajnai kastélyban. A festményen lévő lyukak orosz géppisztolyok lövésének nyomai (Balassa Bálint Múzeum, Esztergom)
 
Sándor Móric híres bravúrja az Ugrató-hídnál
 
Sándor Móric átugrat a bajnai kastély kőkerítése felett
 
Sándor Paulina, az ördöglovas lánya
 
Clementina hercegnő kikocsizik
 
A kastély fénykorában, az 1930-as évek végén
 
Portásház, ma Ördöglovas presszó
 
Az Orangerie, azaz a pálmaház a kastélykertben
 
 
A kastély belső termei

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...