2015. november 18., szerda

Az andocsi Mária népei / Folytatáshoz kattints a posztra

Az andocsi templom több egyszerű falusi templomnál. A barokk építményhez kis gótikus kápolna, az andocsi Mária otthona csatlakozik. A kápolna az 1500-as években épült, valószínűleg a tholdi pálosok tevékenységének eredményeként. Alapozása rendkívül mélyen, mintegy hét méterrel a felszín alatt található, így könnyen lábra kapott az a legenda, hogy a kápolna „alapzat nélkül látszik állani”. A templomhoz barokk stíluselemeket felmutató, egyszerű, gótikus támpillérekkel megerősített rendház csatlakozik.
Az épületegyüttesen viszonylag kevés jelentős változtatást hajtottak végre a kolostortemplom XVIII. századi felszentelése óta. Az első restaurálási munkáról csak 1866-ból van tudomásunk, amikor a templom itt-ott megkopott freskóit állították helyre.
A ferences szerzetesek 1720-ig az egykori missziós házban laktak, majd 1721-ben, addigra már megerősödve, hozzáláttak, hogy új, tizenkét szobás rendházat építsenek. Elkészülte után kinevezték az első rendfőnököt is Gyarmathy Sámuel személyében. Ez a rendház is csupán néhány évig állott fenn, 1723-ban az épület leégett. Az ekkoriban már egyre ismertebb búcsújáró hely szerzetesei nem adták fel, hogy önálló rendházuk legyen. A tűzvész után két évvel tették le a ma is álló épület alapjait.
Az építkezés, melynek eredményeként elkészült a napjainkban is látható barokk kolostor együttes, mintegy másfél évtizeden át folyt. Mire a befejezéséhez következett a rendház építése, a jó ferences barátokban megérlelődött a gondolat: ha már nekik pompás lakás készül, illő volna a csodatévő Szűz Mária szobrának helyt adó kis kápolnát is templommá bővíteni.
Az 1739-ben megindult építkezést mintegy hat év múlva fejezték be. 1747-et mutatott a naptár, amikor a barokk kolostor melletti pompás templom felszentelésére Andocsra érkezett Padányi Bíró Márton veszprémi megyés püspök. Ekkorra a kápolna régi gótikus, fából épült oltárát is lebontották és – Zichy Ádám jóvoltából – elkészítették a ma is látható díszes barokk oltárt.
A régi, gótikus oltáron Szűz Mária mellett Szent Dorottya és Szent Katalin faszobra állt. Az új, Zichy-féle oltár megőrizte a két szent szobrát. Így a barokk oltárt tulajdonképpen a három szent asszony szobra köré építették. Az oltáron helyet kapott négy férfi szent szobra is. Kettő közülük a szentkirályokat, Szent Istvánt és Szent Lászlót ábrázolja, a harmadik a ferences rend alapítójának, Assisi Szent Ferencnek állít emléket, míg a negyedik férfialakban a szobrász Páduai Szent Antalt mintázta meg.
Zichy Ádám nem elégedett meg azzal, hogy saját pénzén új oltárt építtetett a kegyhelynek. A korabeli barokk szemlélet jegyében még egy mellékoltárral is gazdagította az andocsi templomot. A mellékoltár Páduai Szent Antal életének egy jelenetét mutatja be, és magában foglalja a Zichy-család címerét is. Az újjáépülő kegyhellyel feléledtek hát a nemesi családok patrónus hajlama is. De nem csupán arról volt szó, hogy a környékbeli földesurak „sírhelyet vásároljanak” maguknak vagy címereik elhelyezésével örök dicsőségre áhítoznának. A templom csupasz falai is közadakozásból épültek, a barátok nemegyszer kaptak adományokat a helyi jobbágyoktól is.
A Szűzanya iránti tisztelet mellett az adakozás a ferences atyák tevékenységének is szólt. Hálás volt a jobbágy a gyógyszerért, amit beteg feleségének vihetett, hálás volt Zichy Ádám, Zics és Miklósi ura, hogy híveinek lelki gondozását az atyák felvállalták. Ugyanezért érezhetett hálát a többi környékbeli földesúri család is, a Lengyelek, a Czinderyek és a Jankovichok is. A Zichyek példája nyomán hamarosan öt új mellékoltár épült az andocsi kegytemplomban. 1748-ra a szentegyház a pazar kivitelű főoltár mellett már hat mellékoltárral és egy remekmívű szószékkel gazdagodott az adakozó családok jóvoltából. Jankovich István 1747-ben Szent Anna, a Lengyel család a Jánosok oltárát építtette fel. Utóbbi Keresztelő Jánost, a templom melletti „csodakútnak” is nevet adó szentet, János evangélistát és Nepomuki Szent Jánost, a hallgatagot ábrázolja, aki kínzások árán sem volt hajlandó elárulni a gyónási titkot. A Lengyelek, akárcsak Zichy Ádám, nem elégedtek meg egy mellékoltárral. Még kettőt állítottak. Az egyiket Szent Ferencnek, a másik a hajó bal oldalán látható Jézus Szíve-oltár. Mindemellett a Lengyel családnak köszönheti a templom a már említett szószéket és a bejáratnál álló domborművet is. 1748-ban elkészült az utolsó oltár is. Czindery Borbála állíttatta, Szent Borbála vértanú lefejezését ábrázolja.
A hagyomány szerint Borbálát keresztény hitéért pogány apja saját kezűleg fejezte le. Az oltárkép nem elégedett meg a döbbenetes történet egyszerű bemutatásával. A bestiális bűn elkövetésének ábrázolását összekapcsolta a közelmúlt eseményeivel, Borbála apját török ruhában, török hajviselettel jelenítette meg. A XVIII. századi hívek számára, akiknek többsége írni-olvasni továbbra sem tudott, az oltárkép örökre megőrizte az egykori török megszállás nyomasztó emlékét.
A sok adományért a ferences atyák is hálával viseltettek jótevőik iránt, hiszen az újjáépülő országban ekkor még ritkaságnak számított, hogy egy vidék nemesei ennyit áldozzanak egy templom felépítésére. A már említett családok több tagja is a templom alatti kriptában alussza örök álmát. Itt nyugszik Zichy György felesége, Bezerédi Katalin éppúgy, mint a valaha Somogy megye legnagyobb urainak számító Czinderyek egyike, az 1791-ben eltemetett Tallián Lászlóné, született Czindery Anna.
A kriptának állítólag van egy osztrák főnemes lakója is. A hagyomány szerint a szerzetesek között nyugszik Saarna Gottfrid, egykori kuruc őrnagy, aki osztrák főnemes létére Vak Bottyán seregében küzdötte végig a dunántúli harcokat. Úgy tartják, hogy a fegyverletétel után került Andocsra, és itt is fejezte be életét. A történet valósághitele ellenőrizhetetlen. Bizonyára csak legenda, hogy a menekülő Gottfridot a szerzetesek csuhába öltöztetve mentették meg üldözői elől. Ha valóban egy átállt osztrák katona (aki talán nem is volt főnemes) nyugszik az andocsi templom kriptájában, akkor az inkább csak úgy történhetett, hogy a majtényi fegyverletétel után belépett a ferences barátok közé. Hiszen az 1711-es fegyverletételtől a ferencesek Andocsra érkezéséig öt év telt el.
A sok adakozónak köszönhetően a felszentelés napjára teljesen „megtelt” a templom. Amelyik környékbeli nemes família eddig nem épített oltárt vagy valamely más emléket a templom számára, az joggal érezhette úgy, hogy hitbuzgóságának nem sikerült kellő tanújelét adnia. Mivel több oltárt már a legnagyobb jóindulattal sem bírt volna el a templom fala, megindult az adományok áradata. 1773-ra a ferences testvérek kolostorának már ezüst- és réztárgyak, alabástrom feszületek, pompás oltárterítők és sok egyéb érték volt a birtokában. A templom harangjai is meghaladták egy egyszerű falusi plébánia, de még egy fiatal rendház lehetőségeit is. A nagy toronyban három – egy hat mázsa negyvenöt fontos, egy három mázsa hetvenkét fontos és egy két mázsa nyolc fontos – föggött. A kistoronyban, mely a szerény gót kápolna tetejét díszíti, egy harmincöt fontos kis harangot helyeztek el. A kegyes adományok mellett az ilyen gyors gyarapodásban szerepet játszott, hogy a templom kegyura is a veszprémi püspök volt, aki nagyobb gondot fordított a fenntartására, mint egy világi földesúr.
A kegyes adományok közül kiemelkedő az a pompás palást, melyet Széchenyi Katalin grófnő adományozott a Mária-szobornak. Csupán tiszteletét akarta így kimutatni, avagy valamely imáját hallgatta meg az andocsi Szűzanya? Mindenesetre ő volt az első, aki ruhát adományozott a kegyszobornak. Az azóta eltelt bő kétszázötven év során szokássá vált az andocsi Mária öltöztetése, illetve ruhával való megajándékozása. Mára a kegyszobor ruhatára közel háromszáz tételből áll. Volt, aki csodás megszabadulásáért, volt, aki gyógyulásáért adományozott palástot a szobornak. Még 1950-ben, amikor pedig az ilyesmit a felettes hatóságok nem nézték jó szemmel, előfordult, hogy egy iparosmesternél tanuló legény a felszabadulása alkalmából aranyszálú palástot ajándékozott az Andocsi Máriának.
A hagyomány úgy tartja, hogy I. (Szent) István király Jézus Krisztus anyjának védelmébe ajánlotta birodalmát. A csodatévőnek tartott andocsi Mária búcsúi épp ezért mindig is sokakat vonzott az ország minden sarkából a faluba.
A Mária-szobor legendájának több változata maradt fenn. Van olyan történet, amely szerint a szobrot maga Szent József faragta ki, és Szent István király közvetítésével került Kalocsára, majd onnan Andocsra. A legismertebb történet azonban nem a bibliai időkben, hanem a XVI. században kezdődik. Eszerint, amikor 1520-ban a török csapatok felprédálták Kalocsa városát, szentségtelen kéz akarta érinteni Szűz Mária szobrát. A legenda egyik változata úgy szól: a Mária-kápolnát a törökök istállónak akarták használni, és lovaikat az oltárhoz kötötték.
Az andocsi hagyomány ezzel szemben úgy rögzült, hogy az istentelenséget nem a pogány törökök, hanem egy kalocsai kálvinista jobbágy követte volna el, azzal, hogy a hirtelen támadt égiháború elől ökreivel együtt a kápolnában keresett menedéket. Ekkor erősödött meg csak igazán az égzengés, mivel megharagudott az Isten, hogy az ostoba paraszt istállónak használja az ő anyja hajlékát. A kálvinista nem értette meg az ég figyelmeztetését, továbbra sem hagyta el a kápolna épületét. Ekkor az Úr két óriási angyalt küldött Kalocsára, akik az egész kápolnát az égbe emelték, és elröpítették. A kis épületet és benne a Mária-szobrot, angyali énekszóval kísérve, áthozták a Dunántúlra, és Somogyban kerestek számára új helyet.
Úgy tartják, hogy Paksnál jöttek át a Dunán, majd a Tolna megyei Kél, Ozora és Simontornya irányából érkeztek meg Andocsra. Az angyalok elfáradtak a hosszú úton, hát meg-megálltak megpihenni egy-egy magaslaton. Ahol megállt a két angyal a Mária-kápolnával, ott a fák összeborultak, és gyökerükből forrás fakadt. Az angyalok utolsó pihenőhelye Andocstól keletre egy magaslaton volt. Innen pillantották meg a falu közepén azt a kis füves térséget, ahová súlyos terhükkel végre leereszkedtek. A hagyomány szerint a falu éjjeliőre látta a csodát, és hallotta az angyalok énekét is. Reggel megvizsgálták a kápolnát, és mivel nem találták az alapzatát, úgy ítélték meg: valóban isteni csoda történt. Az elkövetkező éjszakákon többször is Máriát, az angyalok királynőjét dicsőítő éneket hallottak, csodálatos fényáradat kíséretében zengeni a kápolna felől. Mária megjelent a patakban ruhát mosó asszonyoknak is, és jámborságra intve őket, így szólt: Imádkozzatok!
Nemsokára megtörtént az első csoda. Egy vak pásztorfiú, amikor a Szűzanyára emelte tekintetét, azonnal látni kezdett. A pásztorfiúknak egyes legendaváltozatokban egyéb szerep is jutott. Eszerint az andocsi határban megpihenő angyalok igencsak vizenyős területre akarták helyezni a kápolnát, de egy kis pásztorfiú odaszaladt hozzájuk, és figyelmeztette őket, hogy ott elsüllyedhet Mária háza. Ezután ő mutatta meg az angyaloknak a kápolna jelenlegi helyét. Mária, vélték, a töröktől is megvédte a falu lakóit, menhelynek is tekintették Andocsot. Ha valakit üldözött a török, ide menekült, ahol a csodatévő Szűzanya elrejtette az ellenség elől.
Nos, ennyi a legenda, mely a XVIII. század elején már szájról szájra terjedt, előbb a somogyi vidéken, majd Kalocsán és a Dunántúlon. Sőt, 1719-ben a történet már ismert volt a veszprémi püspök előtt is, mert ekkoriban egy levelében így fogalmazott: „Figyelemmel nézzük a Somogy megyei Andocson, püspöki falunkban levő és a Boldogságos Szűzről elnevezett templomot, amely a lakosok elbeszélése szerint alapzat nélkül látszik állani. Mint a hagyomány tartja, angyalok hozták ide, s éjjelenként angyalok éneke hangzik fel és világosság tündöklik benne.”
Nyolc évvel később már a nagyszombati jezsuita kollégium historia domusában is szerepel a legenda mint olyan történet, amit érdemesnek ítéltek a feljegyzésre. 1741-ben már, Kazy Ferenc könyvében, nyomtatásban is olvashatták a jámbor – és olvasni tudó – hívek az andocsi Mária történetét. A XVIII. század első felének felfokozott vallási érzelemvilágában a Mária szobor-kultusza hamarosan messze földön ismertté vált.
A kegyszobor tiszteletét csak megerősítette, hogy Volkra püspök úr egy Imre nevű piarista paptanárt küldött ki annak megállapítására, mi az igazság a csodatévő szobor ügyében. A megbízott pártatlanságában senki sem kételkedhetett, hiszen Andocson a piaristáknak nem voltak birtokaik, személyes érdekek nem befolyásolhatták őket. A püspöki kiküldött munkáját azzal kívánta elkezdeni, hogy megvizsgálja, igaz-e, hogy a templom alapzat nélkül áll. A vizsgálat megkezdése előtt „félelem fogta el”, így dolgavégezetlenül távozott. A hívők számára ez is azt bizonyította, hogy csodás, megszentelt hely Andocs, hiszen az Úr félelmet küldött az „okvetetlenkedő tudós” lelkére. Ettől kezdve egyre több zarándok érkezett a faluba.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a török hódoltság idején elpusztult Andocsot a ferencesek áldozatos munkája mellett a csodatévő Mária-szobor tisztelete és az ehhez kapcsolódó búcsújárás teremtette újjá. A búcsúsok számára szállást és ételt kellett biztosítani, a sokadalomban számtalan portékára akadt vevő. Hamarosan szép számú iparos és mesterember sürgölődött a kis somogyi településen. Csizmadiák, cipészek, vargák, kalaposok, szíjgyártók igyekeztek kielégíteni a szükségleteket, megjavítani a zarándokok ruházatát, szekereik felszerelését. És hamarosan megjelent az első bábosmester, ahogy megemlékeztünk már róla: Kopits János, aki hagyományt teremtett színes mézesbáb olvasóival és a kis, ugyancsak mézesbábból készült keresztekkel. Elengedhetetlen ajándéktárgyai lettek a búcsújáróknak.
A XVIII. századi barokk hitélet után a XIX. század nem kedvezett a búcsújárásnak, a népi vallásosság megnyilvánulásainak. Az 1870–1880-as évektől búcsúra inkább csak a kevésbé iskolázott falusi emberek, asszonyok, gyerekek jártak el. Ritkaságnak számított, hogy „komoly férfiember” feltűnt volna az andocsi búcsúban. Az első világháború és az azt követő évek súlyos történelmi eseményei kellettek ahhoz, hogy sokan újra az intenzívebb vallásgyakorlat felé forduljanak.
Az nemzeti és személyes tragédiák nyomán az 1920-as években már a férfiak számára sem volt megmosolyogtató a népi vallásosság néhol misztikus megnyilvánulásaiban való részvétel. Sőt, Szűz Máriának, mint a magyarság patrónájának kultusza, legalábbis a retorika szintjén, a hivatalos állami ideológia része lett. A legtöbb búcsújárót ennek ellenére nem a nemzeti fájdalom, hanem saját fogadalma, nyomorúsága vagy egyszerűen csak vallásos hite vezérelte a faluba.
Az 1900-as évek elején általában évi tíz-húsz búcsúnapot is tartottak Andocson. Ma is tíz körüli a látogatott búcsúk száma. Kiemelkedik a Nagyasszonyi főbúcsú és Szent Antal ünnepe. Utóbbi a somogyiak engesztelő napi búcsúja is egyben. A búcsújárók régente sátrakban vagy a helyi fogadóban találtak szállást. Visszaemlékezők szerint sátraik ellepték a templom előtti térséget, a Szállás utcát, de még hosszan a Karádi utat is. 1927-ben egyre növekvő számuk miatt valaki még azt is felvetette, hogy építsenek Kalocsa–Andocs vasútvonalat. A fantasztikus tervből, mely egyébként nehezen lett volna integrálható a magyar vasúthálózat rendszerébe, természetesen nem lett semmi.
A búcsú az egész falut pluszbevételhez juttatta, segítette az itt élők mindennapi megélhetését. Még a legszegényebb németsürüi asszony is szert tehetett ilyenkor egy kis jövedelemre. A búcsúsok sátraihoz friss élelmiszert, leveseket hordtak. Különösen nagy volt a keletjük a tejtermékeknek, a sajtnak, tejfölnek, túrónak.
A hivatásos kereskedők sátraikat már a búcsúk előtt két-három nappal felállították a faluban. Főként lacikonyhások, pékek, ruhaneműket árulók, kendősök, kalaposok lepték el ekkor az andocsi utcákat. Kopits János utódai – hírük az 1920-as, 1930-as évekre Budapestre is eljutott – már színes mézesbáb szíveket, puszedlit, sőt, az 1940-es évek óta fagylaltot is árultak.
A bábolvasó, mely a korábbi századokban csupán érdekessége volt a búcsúknak, eddigre jelképpé, részben szakrális tárggyá vált a búcsújárók számára. Egyre többen vették egymásnak ajándékul a kilenc piros és kilenc sárga bábszemből fűzött olvasót, végén a kis, piros mázzal bevont kereszttel. Már nem fogyasztották el, hanem hazatérvén nagy tiszteletben tartva őrizték meg. A búcsúkban árusító mesteremberek többsége továbbra is andocsi iparos volt, de a XX. század első harmadában már feltűntek a falun kívüli vállalkozók is a ringlispílesek személyében, akik új, addig ritkán látott szórakozással, a körhintával ismertették meg a helybelieket és az idelátogatókat.
A búcsújáróknak külön szertartásrendjük, illetve viselkedési szabályaik voltak. Ha egy istenfélő ember búcsúsok menetével találkozott, levette a kalapját vagy éppen térdre borult, és úgy is maradt, amíg a menet elhaladt mellette. A búcsúsok jöhettek gyalog vagy szekéren éppúgy, mint vonaton. Ha vonaton érkeztek, bevonulásuk a faluba az akkor még Karádhoz tartozó Nagy-Toldipuszta felől történt. A gyalogos zarándokok a négy égtáj felőli utak mindegyikén érkezhettek. Ha két zarándokcsapat találkozott egymással, a többnyire Mária-képpel díszített zászlókkal, az azt hordozók két lépést hátráltak, majd a zászlókat meghajtották egymás felé, és csak ezután folytatták útjukat.
A templom alatt csörgedező Szent János-forrásnak csodatévő erőt tulajdonító hitükben a búcsúsok megmártóztak a forrás vizében, majd „szent vízzel” teli üvegekkel tértek haza. A vizet, hacsak nem volt éppen beteg ember a lakásban, hosszú időn át gondosan lezárva őrizték. A csodakút tiszteletét jelzi, hogy a búcsújárók mellett felbukkanó korabeli énekes koldusok több dalt, úgynevezett kuti éneket szereztek az andocsi Szent János-forrásról. Mind közül a legismertebbé a, még az 1870–1880-as években költött Szent János éneke vált, melyet a kalocsai búcsújáró énekes koldus, az olaszországi zarándok utat is tett Egyed János szerzett.
A kút melletti fűzfának ugyancsak csodatévő erőt tulajdonítottak. E hely arról volt nevezetes, hogy az ideérkező asszonyok hajtűiket szúrták a fa kérgébe, abban a hitben, hogy így fejfájásuk is a fakéregbe távozik.
A búcsújárók már nagyon korán elkülönültek egymástól. Szokásaik és „jogaik” különböztek, még egyfajta hierarchia is kialakult a települések között. Már a XIX. században hagyományossá vált a kalocsaiak és a székesfehérváriak zarándoklata. Utóbbiak állítólag külön társaságot is alapítottak a zarándokutak szervezésére. A búcsújárók hierarchiájának csúcsán mindig is a kalocsai búcsúsok álltak.
A kalocsaiak számára az andocsi zarándoklat több volt egy kegyhely felkeresésénél. A városban számon tartották, és ma is számon tartják, hogy az andocsi Mária valójában „kalocsai Mária” volt egykor. A „sárréti zarándokok” ezért különös jogokkal rendelkeztek a kegyhelyen. Amint a kalocsaiak elérték a falu határát, az andocsiak már ott üdvözölték őket. Egy gyereket szalajtottak a templomig, hogy kongassák meg a kis kápolna úgynevezett kalocsai harangját.
Mikor a templomhoz értek, a szenteltvíztartótól a szoborig térden csúszva tették meg az utat, kifelé menet hátrálva távoztak. Privilégiumaik közé tartozott, hogy megérkezésükkor azonnal kalocsai ruhába öltöztették a kegyszobrot, valamint az, hogy a búcsú napjának reggeli miséje a kalocsai mise nevet kapta. A körmenetkor a kalocsai „köröszt” mindenkor az adott korban legelőkelőbbnek tartott helyen haladhatott.
A kalocsai búcsúsok kitüntetett szerepe nem volt véletlen. Az andocsiak semmiképpen sem akartak összeveszni a Mária-szobor „eredeti népével”. Talán ennek kivédésére született meg az a, csak Andocson ismert legendaváltozat, mely szerint a szobor mindig is a faluban állt, de egy éjjelen a kalocsaiak ellopták, mivel megirigyelték az andocsiak szerencséjét. Mária nem hagyta cserben népét, egy éjszaka hazaszökött a somogyi faluba. Ez a legenda nem tudott megerősödni, az andocsi Mária kalocsai eredete megkérdőjelezhetetlenné vált.
Településünkön hajdan annyira féltek attól, hogy a sárrétiek visszaviszik magukhoz a Szűzanyát, hogy a búcsúsok bevonulásakor a férfiak bottal álltak ki a házak ajtajába, mintegy jelezve: ha kell, erővel védik meg a szobrot. A barátságtalan magatartás hamarosan átadta a helyét a már fentebb leírt privilégiumoknak. Mégis, az andocsiak mindig félve hallgatták, ha a kalocsaiak ajkán, elmenetelükkor, az alábbi dal zengett fel: „Andocsi szűz anya, Sárköz virága, / Kalocsa népének egyetlen vágya, / Szállj el hozzánk régi hajlékodba, / Te vagy most is Sárköz pátrónája.”
Különös szokás volt a kalocsaiak között az andocsi forrás vízében való (újra)keresztelkedés. A népi vallásosságban nem ismeretlen ez a rítus, sőt az Andocsra látogató majdnem mindegyik kompánia keresztelkedik is. Ilyenkor a keresztelkedő keresztapát vagy keresztanyát kér fel, akivel megkeresztelteti magát. A kalocsaiak keresztelésének sajátos szokásrendszere alakult ki, mely gyökeresen különbözik az andocsi Mária „többi népének” szokásaitól. Már az elnevezés is más. A kalocsaiak bérmálásnak nevezik az andocsi keresztséget, és a szertartást nem végezheti el akárki. A bérmáló általában a zarándokcsoport vezetője volt, aki közösen keresztelte meg az összes, andocsi keresztségre vágyó kalocsai zarándokot.
András Borbála kalocsai búcsúvezető 1967-ben ennek a szokásnak az eredetéről azt mondta, ő magától Szűz Máriától kapta a kereszteléshez a felhatalmazást. A zarándokút során már számba vették, kik azok a csoportban akiket még nem érintetett a szent forrás vize. Annak ellenére, hogy a szertartást nem a keresztszülők végezték, mindenki választott magának keresztapát vagy keresztanyát. A választás nem volt nem- vagy életkorfüggő, így a kalocsai zarándokok esetében nemegyszer megesett, hogy egy ötvenéves férfit, aki még nem volt „andocsi keresztelt”, egy, a zarándokutat már megjárt kislány „keresztelt”. Mivel igen komolyan vették az úgynevezett „andocsi komaságot”, az is megesett, hogy a kalocsai piacon egy idős asszony odakiáltott a tizennyolc éves menyecskének: Hogy van, keresztanyám?
A kalocsaiak mellett figyelmet érdemel még két különös zarándokcsoport. Az egyik csoportot a viszonylag közeli, Somogy megyei Büssü lakói alkották. A büssüiek minden évben Kisaszony vagy Mária neve napján zarándokoltak el, az ő szavaikkal élve, a szép Szűz Máriához. Ilyenkor hajnalban, elindulás előtt, misét hallgattak, majd általában négy óra felé keltek útra. A zarándoklat mindig gyalogos volt, szekéren csak a mozgásképtelenek utazhattak, vonatra azonban sosem szálltak. A zarándokok négyes sorokba rendeződve haladtak, vezetőjük vagy a büssüi pap, vagy a község valamely rangos, köztiszteletnek örvendő személyisége volt. A dadai határ gémeskútjánál megálltak reggelizni, majd, miután összecsomagoltak, haladtak tovább Igal felé. Az útjukba eső falvakban betértek az ottani templomba és imádkoztak.
Amikor elérték az andocsi határt, a zarándokcsapat letáborozott és, csakúgy, mint a kalocsaiak, egy gyereket küldtek be a faluba, hogy értesítse a helybelieket érkezésükről. A büssüi zarándokok ezután kicsinosították magukat, majd négyes vagy nyolcas sorokban, harangzúgás mellett, büszke tartással vonultak be a faluba. Elöl ment a pap a zászlóval, őt követték a férfiak, majd a fiúgyerekek. Végül a csoportot a nők zárták be. Érdekes, hogy a patriarchális paraszti világszemlélet milyen erősnek bizonyult a büssüiek esetében: mindenkit előbbre soroltak a tisztelgésnél, mint saját feleségeiket és leányaikat.
A faluba való bevonulás után köszöntötték az andocsi Máriát, majd a templomkertben megfürödtek a szentkút vizében. Ahogyan a kalocsaiak, a büssüiek is kereszteltek, de az ő esetükben ez a keresztszülő és a keresztgyermek megállapodásán múlott, nem voltak külön keresztelő emberek. Számukra ennek az aktusnak sokkal kisebb jelentősége volt, mint a sárrétieknek, nem is keresztelésnek, hanem „mosdatásnak” nevezték. A nap fontos eseménye volt még a Kálvária-domb meglátogatása, ahová délután két óra tájban, fehér zászlót hordozva maguk előtt, a többi búcsújáróval mentek fel. Itt minden stációnál elmondtak egy imát, és éltek a „büssüi privilégiummal”, azzal, hogy a Kálvárián a szentbeszédet a büssüi pap mondhatta.
A tömeg ezután szétoszlott, a büssüiek pedig, továbbra is együtt maradva, elindultak hazafelé. A gyalogos vándorlás ekkor már csak a közeli Somogyacsáig tartott, ahonnan az előre megbeszéltek szerint falubelieik szekerei szállították haza őket.
A néprajzi kutatások a kalocsai és a büssüi zarándokok mellett kiemelik az andocsi búcsúsok egy harmadik csoportját is, a cigányokat. Az andocsi és a környékbeli falvak cigányságának sajátos búcsújáró szokásaira az 1970-es években figyelt fel Kaposváry Mária, a falu egyik tanítónője. Neki még alkalma volt olyan idős cigányemberekkel is beszélni, akik már a XX. század első felében is részt vettek az andocsi búcsúkon.
Hagyományosan a pünkösdi búcsút tekintették a cigányság búcsújának. A romák nem szerveződtek a kalocsaiakhoz vagy a büssüiekhez hasonló csoportokba, hanem a szélrózsa minden irányából, családonként érkeztek meg a faluba. Szertartásuk jóval rövidebb és kevésbé egyedi volt, mint a már említett két búcsújáró kompániáé. Miután bevonultak a templomba, Mária oltáránál gyertyát gyújtottak, majd kétszer, egyszer magyarul, egyszer pedig cigányul elmondták a miatyánkot és az üdvözlégyet. A cigányok privilégiuma a templom gyertyával való ellátása volt. Állítólag erre régi fogadalmuk kötelezte őket, de, hogy a fogadalom valójában miről is szólt, pontosan senki sem tudja. Valószínűnek látszik, hogy valamikor a beteg gyermekek gyógyulása érdekében gyújtottak gyertyát a cigányasszonyok a csodatévő Mária-szobor előtt. Később a gyertyaállítás szokása állandósult, végül a templomnak tett adomány jellegét öltötte.
Nem véletlen, hogy az asszonyok fogadalmáról beszélünk. A férfinép nem nagyon vette ki a részét a búcsú templomi szertartásaiból. Az 1970-es években úgy tartották, hogy a cigányok búcsúja a nőké, mivel a férfiak az „alsó templomnál”, vagyis a kocsmában töltik el az idejüket. A cigányság számára az andocsi búcsú napja pénzkereseti lehetőséget is jelentett. 1945 előtt állítólag hónapokkal pünkösd előtt már vájták teknőiket, faragták kanalaikat.
Komárom megyében van egy falu, melynek lakói, bár a kalocsaiakkal vagy éppen a büsüiekkel szemben szervezetten sohasem jártak el az andocsi búcsúba, mégis magukénak érzik az andocsi Máriát. Csakhogy nem azt a szobrot, amely ma is a kápolnában áll. Az 1920–1930-as években, hozzávetőleg az andocsi vallási reneszánsszal egy időben, a Komárom megyei Csatka is neves búcsújáró hellyé vált. A csatkai Szűz Máriáról azt mesélték, hogy az eredetileg az andocsi Mária volt, csak egy éjszakán angyalok röpítették át a Balatonon, és Csatkán helyezték el. Az andocsiak, mondják, gyakorta fölkeresték régi Máriájukat, és könnyek között kérlelték, térjen haza hozzájuk. Éppen úgy, ahogyan a kalocsaiak Andocson siratták az ő Máriájukat!
A népi vallásosság világában gyakran gyakran bukkannak fel úgynevezett vándormotívumok. Valószínűleg ebben az esetben is arról van szó, hogy a komáromi településen átvették a már létező andocsi Mária-kultusz hagyományát. Lehet, hogy az 1910–1920-as években a somogyi faluban gyakorta megforduló, a Bakonyból Andocsig kereskedő, faeszközöket árusító vándor iparosok nem csak dél, hanem észak felé is eljártak. Talán ők vitték el Csatkára Mária andocsi hagyományát. No meg a gazdag búcsújárás és a rengeteg vendég hírét is…
Ahogyan számtalan emlék és legendaváltozat kíséri a kegyhelyet, úgy a Mária-szobor őreiről, a szerzetesekről is közszájon forog több rövidebb-hosszabb történet.
Az 1930-as években a barátok már nem számítottak sem uraknak, sem különösen fontos egyházi személyeknek. A legényegyletek kulturális rendezvényeinek támogatása mellett segítették a szegényeket, mezőgazdasági ismeretekre oktatták a fiatalokat. Még a helyi lakodalmakon is rendszeresen részt vettek, sőt akadt köztük, aki nem finoman, pap módra, hanem igencsak legényesen táncoltatta meg a menyasszonyt.
A legtöbb páterre és fráterre többnyire derűs, jólelkű emberekként gondolnak vissza a faluban. Leginkább a nagy termetű, sokaknak ételt is osztó szakács fráterre, akitől, ha szégyenkezve is, de ellestek néha egy-egy konyhai trükköt a falubeli asszonyok is. Méltán örvendett jó hírnek a kolostor mindenkori gyógyító embere, aki még az 1940-es években is kezelte az andocsiakat Isten patikájának, a gyógyfüveknek a segítségével. A ferencesek népszerűségét az is növelte, hogy a barátok birtokain dolgozó cselédek jobban is kerestek, mint azok, akik a püspöki uradalomban szolgáltak.
Magasabb bért ugyan nem fizettek, de az gyakran megesett, hogy illetményen felül is honorálták cselédeiket. Ráadásul nem lehetett olyan nagy dologidő, hogy a ferenceseknél vasárnapi munkavégzésre került volna sor, ellentétben az uradalmi bérlő gazdaságával, aki aratás idején nem volt figyelemmel a megszentelt napra sem.
Az 1940-es években ismét megfogyatkozott a búcsújárók száma Andocson. Előbb a háborús idők, később az ideológiai kényszer vetett gátat a népi vallásosság szinte minden megnyilvánulásának. Az 1960-as éveketől újra elindultak a zarándokok. A hívők és az érdeklődők ma már többnyire busszal, gépkocsival közelítik meg a híres búcsújáró helyet, melynek régi, valóban tömegeket vonzó híre, elsősorban az általános szekularizáció következtében, napjainkra jóval kisebb lett. Viszonylag új résztvevői a zarándoklatoknak az elsősorban külföldi, főként lengyel és nyugat-európai fiatalok, akik között akadnak, aki kerékpárral keresik fel a kis külső-somogyi kegyhelyet. Ahogyan a tömeges zarándoklatok megszűntek, ugyanúgy a búcsúk legtöbb misztikus-csodás eleme is semmivé lett. A csodakút kultusza is eltűnt, senki sem énekli a templomkertben az egykori kalocsai koldus által költött kuti éneket.
A kalocsaiak, a cigányok, a büssüiek vagy akár az itt éppen nem említett székesfehérvári búcsúsok mégis kétszáz éve mindannyian Mária népeinek érezték vagy érzik magukat. Hogy így is marad-e, a jövő titka, hiszen a kegyhely többször megélte már a vallási lelkesedés visszafogottabb korszakait. Az andocsi Szűz Mária továbbra is meghallgatja minden hívét. Szerteágazó, több mint két évszázados legendája ma is él és hatással van a hívők jelentékeny részére.
A rendház és a templom alaprajza
 
A gótikus kápolna belülről
 
A barokk főoltár
 
A Jézus Szíve oltár
 
 
Két palást Mária ruhái közül
 
Az andocsi Mária, a mellékalakokkal, Szent Borbálával és Szent Katalinnal
 
Búcsúsok menete Andocson
 
Az andocsi csodakút
 
A fejfájásokat őrző fűzfa napjainkban
 
A templom a XX. század elején
 
A kalocsai harangot rejtő kis torony
 
A Kálvária-domb
 
A Kálvária egyik stációja
 
Ferences szerzetesek az andocsi kolostorban, 1942-ben
 
A szerzetesek főzőtanfolyamának résztvevői

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...