2015. november 15., vasárnap

APÁTFALVA - Munkás hétköznapok / Folytatáshoz kattints a posztra

A Maros alsó folyása nem volt alkalmas folyami átkelésre. A Makó és Szeged közötti rét világa még szárazabb évszakokban sem igen volt járható. A makói rév az Árpád-kortól évszázadokig gázlóként működött. Makó régi nevét, Velnököt tévesen eredeztették „révész" jelentéssel. Az itteni rév és vámszedőhely szerepéről több középkori oklevél tesz említést (1360, 1449, 1495), hasznát a helység földesurai élvezték. Szerepét a törökök is fölismerték, 1552-től a török kincstár hasznosította. A középkori Csanád vármegyében a makói és csanádi rév mellett még két helyen vezetett át rév: Veresmart és Pécsk[a] településeknél. A Tisza öt réve is összeköttetésben állt a Csanádival. A szegedi révtől vezető út Szőreget érintve jutott el Csanádra. A kanizsai, szanádi, zentai és moholi révtől vezető utak egyesülve vittek Csanádra. A Keve felől pedig Becskereken át vezetett út Csanádra. A csanádi révnek tehát kiemelkedő szerep jutott, különféle tájegységek piaci központjainak gyűjtőcentrumává vált.
A csanádi rév már a Gellért-legendában is szerepel, amikor Gellért püspök tetemével a révhez értek, a „hajót egy egész tömeg sem tudta elindítani, s ahogy evezőiket eldobták kezükből, a hajó oly gyorsan szelte át a vizet, ahogy az emberi mesterséggel sohasem mehetett volna át rajta".
Az Árpád-korban kialakult minden fontos útvonal a török korig tovább élt, de míg korábban a hadi utak képezték a fő utakat, a továbbiakban már a kereskedelmiek is. Ujabban Blazovich László az Alföld XIV-XV. századi úthálózatát kutatva állapította meg, hogy térségünkben a Maros déli és északi völgyében egyaránt vezetett főútvonal.
A csanádi révet Dózsa György hadai is igénybe vették, 1552-től a török kincstár hasznosította.
A térség úthálózata a XIV—XVI. században (Blazovich László nyomán)
A török fölszabadító harcok után a kamara kezelésében állt, közvetlen fölügyeletet a pécskai uradalom gyakorolt fölötte. Miután a középkori Apátfalva helyén Újcsanád vagy Magyarcsanád néven új település jött létre, Apátfalva új helyen épült föl. A rév Magyarcsanád határában működött, de az apátfalviaknak is ez volt a legfontosabb marosi átkelőhelyük.
A nagy múltú megyei székváros, Csanád a török hódoltság idején elnéptelenedett. Az egykori híres közigazgatási és püspöki székhely jelentéktelen faluvá változott, de a rév jelentősége mit sem veszített korábbi jelentőségéből. A XIX. század folyamán sok gondot okozott a révhez vezető út hídjainak karbantartása. A javításhoz szükséges faanyagot a pécskai uradalom erdeiből kellett volna biztosítani, végül Csanád megye magazinjából fedezték. Az átkelőhely köteles révként működött. A Maroson a zavartalan vízi közlekedést úgy biztosították, hogy néhány hajót és tutajt összevártak, és ilyenkor a kötelet díjtalanul voltak kötelesek leengedni; mégis a hajók átbocsátásakor előfordult, hogy borravalót is kaptak a révészek. Ezt a rév bérlői általánossá tették, 1835-ben hajónként harminc krajcárt szedtek be. Ekkor Zsótér János és Kakuszi Imre szegedi hajótulajdonosok a megyénél bepanaszolták az árendátort, mire a szolgabíró szigorúan betiltotta a taxa szedését.
A rév használóinak hatóságilag meghatározott összeget kellett fizetniük. A napóleoni háborúk utáni pénzromlás miatt évente emelték a vám ösz-szegét. A révbér fizetése alól mentesültek az egyházi renden lévők, az ország nagyjai, a nemesek, a hadi renden lévők, a szabad jász és kun kerületek lakói, a prókátorok, az orvosok, a tanulók, a koldusok, a molnárok, az őrletők malomba menet és jövet, a mennyegzői háznép.
A csanádi rév 1835-ben olyan rossz állapotban volt, hogy már-már megszűnésén gondolkodtak, ám a XIX. század második felében valóságos virágkorát élte. A gazdasági kapcsolatok kiszélesedtek, a kereskedelmi forgalom jelentősen emelkedett. A rév 1600 forintos évi fenntartási költségével szemben a bevétel öt-hatezer forintra rúgott.
Apátfalva néhány évtizedig szintén üzemeltetett kompot. A Maros kanyarulatainak átmetszésekor a község határának egy része átesett a Bánságba: a Szilvásból egy darab, az uradalomtól bérelt legelő és kaszáló. A kincstár erdejéből kitermelt fát is itt volt célszerű hazaszállítani. A községi komp nem állandóan működött, 1882 tavaszán például két-három hétig üzemelt. A legelőre kicsapott lábasjószágot ezen szállították át, itt hozták haza az árverésen vásárolt szénát vagy a termést.
A község által fönntartott gazdasági jellegű kis kompot 1873-ig háborítatlanul használták, ettől kezdve a csanádi révbérlő és a község között egy évtizedes áldatlan pereskedés bontakozott ki. Az átszállításért csupán mérsékelt összeget: gyalogos egy, talicskás két, ló után három, egyfogatú üres kocsitól négy, terhestől hat krajcárt szedtek. Ez csupán a komp fönntartására volt elegendő. 1874. június 18-án a megyei törvényszék engedélyezte az átjárást. Az ítélet szerint az érdekelteknek jogukban áll a folyamon saját hajójukon való átkelés termények betakarítása, földjük művelése vagy jószáguk legeltetése céljából. Amikor 1882-ben Kovacsics Adolf csanádi révbérlő folyamodványára az alispán eltiltotta Apátfalva községet a komp használatától és tíz forint fizetésére kötelezte, az elöljáróság azzal érvelt, hogy a Maros folyón szabadon közlekedhetnek vízi járművek. Az alispáni határozat erre úgy módosult, hogy a kompközlekedés tilos, de a hajóval való közlekedés megengedett. Apátfalva királyi rév kiváltsággal nem rendelkezett, de alkalmi hajóközlekedése nem korlátozható.
Apátfalva határához tartozó Tárnoknál a huszadik század elején működött komp. Főleg makói földnélküliek és szegényparasztok 444 parcella ezer négyszögöles földet vásároltak, ennek művelésére ideiglenes átkelés jött létre. Szakács Gábor és 178 társa 1904-ben személy- és teherszállításra alkalmas magánhasználatú kompjárat engedélyezését kérte Tárnoknál. Az alispán hozzájárult ehhez.
Makó és Apátfalva határánál, a Fehérháznál 1903-tól engedély nélküli révátjárót tartottak fönn. Vigh Bálint és neje egy korhadt dereglyén naponta kétszer - reggel és este - háromszáz „szocialistát" szállított át. Patkós Mihály folyamfelvigyázó föllépett a jogtalan komphasználat ellen, mire azok elzavarták a helyszínről.
A honfoglalás millenniuma alkalmából Apátfalvánál a megye közúti hidat építtetett a Maroson.
A vasútépítés jelentőségét hamar fölismerték az apátfalviak. Elsőnek az Arad-csanádi Egyesült Vasút érintette a községet. A vasúttól azt várták, hogy a helyi vásárok látogatottabbak lesznek, a hízó sertéseket meg egyenesen Kőbányára tudják szállítani, és a község egész lakosságának gyarapodását szolgálja. A vasútépítéshez 1881-ben száz részvényt jegyeztek tízezer forint értékben. Ennek összegét egy év múlva húszezer forintra emelték. Indóház- és raktárépítésre a dohányraktárt és a kincstári vendéglővel szemközti úgynevezett dohánykertet javasolták. A vasúti forgalom 1883-ban indult meg.
A Hódmezővásárhely-makó-nagyszentmiklósi Helyiérdekű Vasút 1903-ban épült ki, ez szintén Apátfalván haladt át, így a község kisebb vasúti gócponttá vált. A vasútvonal kiépítése két új sínpár elhelyezését igényelte, ezért a temetőből 627 négyszögöl területet kívántak kisajátítani. Ezt a képviselőtestület kegyeleti okokból elvetette. Úgy találták ugyanis, hogy a szükséges két sínpár a meglévő vasúti pálya és az országút között elhelyezhető. Mivel az állomás tisztilakkal is kiegészül, ezért az új épületet és a két raktárt a község felé eső szabad területen kell fölépíteni.
Vasútállomás 1910 körül (Szabó Jenő gyűjteményéből)
Az aláaknázott közúti hidat 1940. július 9-én reggel nyolc órakor a románok fölrobbantották. Egy katonát maga alá temetett, hárman megsebesültek. A megmaradt hídszerkezetét 1957-58-ban bontották el.
A lóval, kocsival nem rendelkező szegény emberek teherhordó eszköze a talicska volt. A hosszú derekú, ládás típusú „makai tajicska" terjedt el. A néhány száz négyszögölnyi területtel rendelkező egykori házas zsellérek evvel jártak ki a kenderföldre, a szőlőbe, a szilvásba, de a piacra és a malomba is. Nemcsak a vizes korsót, szerszámokat, de a kisgyereket is evvel tolták ki a földbe, tehát babakocsiként is elterjedten használták. Az elnyűttebb talicskák a ház körül is jó szolgálatot tettek. A vízimolnárok a zsákolást vállon végezték, ha két személy állt rendelkezésre, saroglyát vagy zsákhordó karikát használtak.
Az apátfalviak a Maros vizét itták, amelyet az országban a Fekete-Körös után a legjobb italú vízként tartottak számon. Vízért inkább reggel és este - munkaruhában - két cserépkantával asszonyok jártak. A Maros-parton voltak kialakítva a vízmerigető helyek. A lefektetett széles gerendáról, néhány méterre a parttól, nem az álló, hanem a sodrásban lévő vízből merítették meg a kantákat, amelyeket vállra helyezett abronyicával cipeltek.
A hídavatás 1895-ben A közúti híd (Sípos István gyűjteményéből)
 
Otthon a vizet ülepítés után fogyasztották. Többeknek, így Marczika Máté vízimolnárnak szűrőköve is volt. A faállványra helyezett szűrőkő tölcséresen öblös fölső részébe egykantányi vizet öntöttek föl, ami fél nap alatt az alá helyezett kantába kristálytisztán lecsöpögött. (A becsben tartott szürőkövet az orosz katonák 1944-ben szétlőtték.)
Nyáron az asszonyok a Marosra jártak mosni is. A vízben állva, négylábú kisszékeken mosósulyokkal csapkodták a beszappanozott ruhákat.
Mária Terézia urbáriumának végrehajtásakor a kilenc pontra adott válaszokból pontosan kirajzolódik az apátfalvi határ képe. Vannak jó szántóföldjeik, a Szigeten hasznos gyümölcsöseik, káposztát és veteményeket termő földjeik, az uraság kezelésében füzes erdeik. A szántókat két ugarszerre művelték, vagyis kétnyomásos gazdálkodást folytattak.
Az urbárium időszakában keletkezett első katonai fölmérés a határ övezetekre tagolódását mutatja. A legelőn kívül húzódtak az ugarföldek, ezt követte a szállás vagy tanyaföldek területe, nyugat felé esett a szőlőföld és a rét, délre a szilvás és fűzerdő.
A községnek a '48-as forradalom és szabadságharc utáni birtokviszonyairól az 1851-ben fölfektetett telekkönyv alapján nyerhetünk képet. Minden beltelki házhoz tartozott egységesen kétszáz négyszögöl kenderföld, függetlenül attól, hogy a ház udvara és kertje mekkora területű volt. A beltelket a jobbágyi korszak szóhasználata szerint nevezték meg. Az egykori házas zsellérét zsellérteleknek, a volt telkes gazdáét a feudális terminológia szerint 1/4, 2/4, 3/4 stb. telek megnevezéssel. Előszóval a negyed telket fertály földnek nevezték.
Zsellérház telekjegyzőkönyve 1851-ben
 
Negyedtelkes gazdálkodó birtokai 1851-ből
A szántóföldet az ugarföldeken és a tanyaföldön mérték ki. Minden földes gazdának négy helyen volt ugarföldje és egy helyen tanyaföldje. A negyedtelkes gazda egy hold ötven négyszögöl szántóval rendelkezett a Gyepugarban, a Dáli-ugarban, a Püspök-ugarban és a Kákás-ugarban; öt hold nyolcszáz négyszögöl szántóval a tanyaföldön. Egy fertályos gazda megművelt tehát kilenc hold és ezer négyszögöl területet. A kétfertályos ennek kétszeresét, a háromfertályos háromszorosát és így tovább. A több fertállyal rendelkezőknél előfordult, ha például a Gyepugarban két vagy három parcellával rendelkezett, azt nem egymás szomszédságában kapta meg. Ha valaki a XIX. század folyamán eladta a házát, ezzel együtt járt a kenderföld is; a szántó eladása a négy ugarfölddel és tanyafölddel egyetlen egységet képezett.
A tagosítás gondolata távol állt az apátfalvi emberektől, inkább kitartottak a széttagolt gazdaság mellett. Amikor 1879-ben megnyerték a legelőelkülönítő pert, az újabb járandóságukat kívánságukra két helyen kapták meg. Tehát a kenderfölddel együtt a negyedtelkesnek ekkor már nyolc különböző helyen volt a birtoka.
A másféltelkes gazda tíz különböző helyen művelte földjét 1851-ben
A szőlőtelepítés 1770-ben indult. Nagy reményeket táplálhattak iránta, ugyanis a következő évben már 107 személy foglalkozott vele.
A betelepített területet 159 fosszort, vagyis kapás területet tett ki (fosszor=kapás = 94 négyszögöl). Legnagyobb termelőnek Bálint János számított hétszáz négyszögölnyi területtel, továbbá Mátó Mihály, Fazekas Jakab, Dori András ötszáz-ötszáz négyszögöllel.
Csanád megyében sehol sem kapott akkora szerepet a szilvatermesztés, mint éppen Apátfalván, ahol földrajzi névvé is vált az a két terület, ahol termesztése elterjedt: Kerekszilvás, Hosszúszilvás. A szilvát aszalva tartósították, pálinkát és lekvárt főztek belőle. Még ma is emlegetik, hogy őszi hónapokban heteken keresztül hangos volt a Maros-part a szilvalekvárt főző asszonyok énekétől.
A XIX. század utolsó évtizedeitől faiskola is működött a községben. 1879-ben 890 gazdasági és 2202 gyümölcsfa csemetével rendelkeztek. Fontosnak tartották az utcák fásítását. 1899-ben a házak előtt kétsoros fásítást fogadtak el.
Országos hírnévre tett szert Apátfalva koraiburgonya-termesztése. Miként Makón a hagymát, úgy Apátfalván a korai burgonyát nem a tanyai gazdák kezdték el termelni, hanem a néhány száz négyszögölnyi területtel rendelkező, szerény egzisztenciájú személyek. Ezek a kisemberek lóval, kocsival nem rendelkeztek, egyetlen teherhordó eszközként a makói talicskát használták.
A XX. század elején őscsanádi sváb családoknál cselédeskedő apátfalviak tapasztalták, hogy jó áron lehetett a korai burgonyát értékesíteni. Már az első világháború előtt kibontakozott a termelése. Az 1912. évi alispáni jelentés szerint az apátfalviaknak jól jövedelmez a burgonya, a konyhakerti termények és a zöldség termesztése. Trianon után a vállalkozó hajlamú Varga Cziri András Nyírségben egy vagon jó minőségű vetőmagot vásárolt. Az étkezési burgonyából 1923-ban már eladásra is jutott. A következő években a termelők fogtak össze, és vagontételekben hozattak vetőmagot. Az értékesítés csupa izgalommal járt. Sokszor jól jövedelmezett, máskor csődhelyzet állt elő. 1937. május közepén, az első nap a garabolyos krumpli ötven pengővel indult, másnap a talicskás, félzsákos tételekért alig negyven pengőt adtak, négy-öt nap alatt betelt a pesti piac, száz kocsi mosott krumpli senkinek sem kellett.
A hagymatermesztéstől az apátfalviak sokáig idegenkedtek, pedig a makói hagymások főleg Trianon után szívesen béreltek náluk földet, a szegényebbek eljártak napszámba is. 1933-ban 233, 1940-ben 158, 1950-ben 276 holdon termeltek vöröshagymát. Az 1980-as évektől százötven-kétszáz hektárnyi volt a vetésterületük. Kimagasló eredményt értek el magról vetett „Makói bronz" termesztésében.
A mezőgazdasági szövetkezetek háztáji gazdaságaiban a petrezselyem termesztésével különösen jeleskedtek. A makói hosszú petrezselymet termelték. Piacos küllemű terményük kapós volt a pesti piacon.
A kaszálókról 1770-ben az urbáriumban ez áll: „Kaszálói magasabb helyen lévén helyeztetve, azért is nem igen jók, kivált száraz esztendőkben ritka és apró füvet teremnek; ezek mind azon által az gyakrabb vízáradástul szabadok, hanem a Maros folyása mellett lévőket az árvíz gyakrabban el szokta önteni. Kétszer nem lehet kaszálni, mivel az első kaszálás után a legelőnek szűke miatt igás marhájokat a kaszálón legeltetik. Marha hizlalásra nem igen hasznos szénát teremnek." Az urbárium a beneficiumok között írja: „Királyhegyesnek hatodrészét most folyó esztendőben az uraságtul terhes árendában vették 161 forintokban 40 krajcárért". Apátfalván az istállós és a félszilaj tartás fordult elő. A tehénjárásról naponta jártak haza a tehenek, de a Maroson túli és a bekai legelőkre a királyhegyesi búcsút követő napon, május 4-én verték ki a gulyát és a ménest, a szétverése pedig mindenszentek napján, november 1-jén történt. Amikor a község 1879-ben a legelő elkülönítési pert megnyerte, s a 3067 holdat kitevő legelőt művelés alá vették, sürgősen legelőről kellett gondoskodni. 1881-ben Tárnok és Szecső 495 holdat kitevő területét három évre kivették, majd a szerződést tíz évre meghosszabbították. A bekai puszta megvétele szintén napirendre került. Amikor az apátfalvi küldöttség az árverésre Aradra megérkezett, akkorra dr. Borotvás Dezső makói orvos - mint egyetlen ígérettevő - 103 500 forintért megvette. Apátfalva közönsége a pénzügyminisztériumot kérte, hogy a szerződés jóváhagyását tagadja meg. Az újabb árverésen, 1886. március 23-án mint legtöbbet ígérőé, 130 968 forintért Apátfalváé lett a 612 hold 215 négyszögöl területű bekai legelő.
Az apátfalvi gazdák fontosnak tartották, hogy jó minőségű állatállományuk legyen. Már 1876-ban a mezőhegyesi méntelepről hoztak fedeztetésre két ménlovat ötszáz forint költségen. 1890-ben négy hónapra kapott ménlóért háromszáz forintot fizettek. 1896-ban két magbikát, 1900-ban az állatorvos javaslatára hét apaállatot: négy magyar és három nyugati fajtájút szereztek be.
A homokkitermeléssel Apátfalva jelentős hírnévre tett szert. Eredetileg a homokot hajón szállították Szegedre, és onnan nagyobb uszályokon messzi tájakra. Miután 1882-ben kiépült az arad-csanádi vasút, amely csatlakozott a MÁV vonalaihoz, távoli vidékre is szállították vagontételekben. Az egykori sertéslegelő területén különösen jó homoknyerési lehetőség kínálkozott. A füves réteget ledúrták, és ott homokbányákat alakítottak ki. A munka semmi különösebb szakismeretet és eszközt nem igényelt. Parasztszekérrel odaálltak, és egy vagy két személy lapáttal meghányta a kocsit. Ez a homok apró és finomszemcsés volt, hiszen árvizek alkalmával évszázadok során töltötte föl a Maros a laposabb helyeket.
A XX. század elején vette kezdetét a talicskás kitermelés. Alacsony vízálláskor a homokpadkákról, porondokról hordták föl a homokot. A folyó partján rőzséból, a leszaggatott partoldal földjéből rampát alakítottak ki, oldalát cövekekkel is megerősítették. A följárót elég meredekre, menetelősre készítették. Az első világháború után terjedt el a cserpákos kitermelés. Az első cserpákok bádogkantából készültek. A kanta derekát használták erre, a vállánál elvágták, erős lemezzel körülfogva egy abroncsot nyitoltak rá, amire köpűt erősítettek. Oldalát és fenekét kilyuggatták. Három-négy nyél tartozott hozzá, amit a víz mélysége szerint cseréltek. Járt hozzá egy bő méteres, kétméteres, három-négy méteres nyél. A tavaszi magas vízálláskor a hosszú nyelet alkalmazták, nyáron olykor a rövid is megfelelt. A második világháború alatt előfordult, hogy 32 ladikkal szedték a homokot, Kárpátaljára hordták, kellett a bunkerépítéshez.
Egy év múlva tizenketten maradtak, a nehéz munkából sokan kidőltek. Azt mondogatták: ha egy nap egyszer eszek kenyeret, akkor se megyek tovább. 1951-ben alakult meg a Makói Homokkitermelő Vállalat, ebbe kényszerítették be az addig egyénileg dolgozó apátfalvi homokosokat.
A marosi halászat fénykora a XIX. század elejéig tartott. Szirbik Miklós makói prédikátor 1835-ben ugyanis azt írta: „Bővölködött hajdan hallal is, kivált míg az a rétre kimehetvén, ott elszaporodott, s az álló és folyóvíz egymással közösülésben volt. De már, valamint másutt, úgy itt is attul kezdünk tartani, hogy ezután kívánságul se fogjuk kapni."
A Maros vizében sokfajta hal fordul elő. Pénzes, vagyis pikkelyes hal a süllő, ponty és a márna. A harcsát a vendéglősök mindig szívesen vásárolták. A kecsege, viza, tok és sőreg keresett, nemes halnak számított. Igen ízletesnek tartották a kárászt, keszeget, a menyhalat és az orsóhalat.
Régen, vagyis a halászati szövetkezet megalakulása előtt ketten-hárman fogtak össze. Baka Andrásnak Bodó János és Fejes János volt a társa. Kettejüknek, hármójuknak volt egy ladikjuk, öt-hat varsájuk. Akkoriban hétfőn indultak munkába, és csütörtök este érkeztek haza. A tavaszi jégzajlástól májusig, júniusig piritty kerítőhálóval halásztak.
Borbély András halász a varsa leszúrása közben (Kerekes István felvétele)
 
Borbély András az istáppal (Kerekes István felvétele)
A piritty nyolc-tíz méter széles, harminc méter hosszú volt. A két végét leszűkítették háromnégy méternyire. Mindkét végét két-két kötéllel húzták. A háló tetejét deszkák tartották a víz színén, az aljára régen lócsontokat, később félméterenként tizenöt-húsz dekás ólmot kötöttek. A pinttyel való halászáshoz két ladik és négy halász kellett.
Az öreg halászok megfigyelték, hogy márciusban, amikor a fűzfákon akkora a levél, mint az egér füle, a harcsa akkor kezd enni. A nyolc-tíz centiméter hosszú szakállas horogra csalétek céljából apró keszeget, élő egeret, békát fűztek. A horogra akadt halat istáppal vagy kecével emelték ki.
Máig a legelterjedtebb halászeszköz a varsa. Régen vesszővarsákat készítettek. Erre a szigeteken vágott gyürücevessző volt a legjobb. A hálóvarsa lehetett három- vagy ötabroncsos. Kizárólag szárnyas varsákat alkalmaztak, ezeket öt karóval rögzítették a folyó fenekére. A horgos halászatból a fenekes pice terjedt el leginkább. Csalét céljára a kérészt, a tiszavirágot kedvelték.
A második világháború után a halászok szövetkezetbe tömörültek. 1945 szeptemberében alakult meg Makón a helyi halászati társulás. 1952-ben beolvadtak a szegedi Kossuth Halászati Szövetkezetbe. Elnöki tisztet 1953-tól 1974-ig, nyugdíjba vonulásáig juhász József apátfalvi halász töltötte be.
A kézművesség lassan bontakozott ki a faluban, és kimondottan helyi igényeket szolgált. Mindez azzal is összefügg, hogy az önellátásban a háziiparnak fontos szerep jutott, illetve az ezermesterkedő parasztok értettek a házépítéshez, a vessző, gyékény, szalma munkához s hasonlókhoz.
1773-ban négy, 1792-ben öt iparos élt a faluban. 1804-ben hét takács, két szabó, két csizmadia működött. Az 1828. évi összeíráskor az iparosok száma huszonöt volt. A kiegyezés utáni években (1876) ugrásszerű fejlődés mutatkozott, ötven mester öt segéddel és tizenegy tanonccal dolgozott, köztük nyolc csizmadia és öt asztalos. A község vezetői 1879-ben azt állapították meg: „Az iparüzlet csekély kivétellel kezdetleges állapotban van, kivételt a kovács és a lakatos ipar [képvisel], vásári forgalomra dolgoznak 3 szabó, ezek közül 2 varrógéppel, emellett figyelmet érdemel a fadeszka fűrészelés."
Különösen fontos szerepet töltöttek be a község életében a takácsok, az asztalosok, a fazekasok és a vízimolnárok. Az apátfalvi takácsok már a reformkorban céhbe tömörültek. Céhbeli mester volt 1870-ben Bárdos András (1869-től), Vas István (1841-től), Széles Ferenc (1828-tól), Galcsik József (1869-től), Farkas Pál (1847-től), Sütő Ferenc (1862-től), Juhász Ferenc (1839-től), Szternál János (1850-től), Somogyi József (1839-től), Lestyán Mátyás (1851-től). A gyári termékek elterjedésével a szakma kihalt. 1870-ben a községben két rőfös kereskedő is működött: Pulitzer Márton és Pulitzer Móritz. A szép vásznakat, textíliákat kedvelő apátfalviak minden igényét kielégítették.
1870-ben négy asztalos élt Apátfalván. Özvegyi jogon, segéddel dolgoztatott Keresztesi Istvánné, Jung Pétertől fiai vették át a mesterséget, akik az összeíráskor katonák voltak, Halasi Sándor és Czigeldrom Ferenc. Csak az utóbbi tekinthető hivatásos asztalosnak, 1837-ben céhes mester lett. A többinek iparjegye nem volt. Czigeldrom Ferenc Makóról került ki Apátfalvára, apja Czigeldrum (!) András a mai Szép utca 18. alatti ház helyén lakott. Az 1824. évi Giba-térkép (helyrajzi szám: 17.) fordított házat jelöl, ami akkoriban alig fordult elő. A községbe kiköltözött asztalos vitte magával a makói bútorstílust.
Az apátfalviak ízlésük szerint formálták az egyes bútorokat. Mindenekelőtt sajátos virágmintákat festettek rá. Jellemző stíluselem a virágbokor tövéből meredeken lefelé ágazó indapár. A bútorok virágozását az asszonyok végezték. Az asztalosok feleségei jól értettek a festék színeinek összehozásához. A XX. század elején Csicsó Gyula és a Gál nevű asztalos is feleségével együtt dolgozott.
A sötétkék alapszín kivilágosodása a sajátos apátfalvi műhely terméke, teljesen elkülönül a makói festőasztalosság darabjaitól. A bútorok alapszíne a világoskék, sőt olykor a fehérbe hajló.
Czigeldrom Kálmán üzletkínálatának reklámja
A motívumok színeiben egyeduralkodóvá válik a zöld és a piros; dúsan, zsúfoltan levelezett indadíszt és oldalnézetes tulipán virágfejeket alkotva. Az átalakulás formailag és szerkezetileg is megtörtént.
1870-ben három főből álló fazekasdinasztia (Vas Gergely, Vas József, Vas Antal) és egy tálas (Tornyai László) dolgozott a községben. Iparjegye egyiknek sem volt. A helyi tányér-, tál-, szilke-, cserépkanta-, korsószükségletet nagyrészt ők látták el. Igényességüket mutatja, hogy szépen megformázott butellákat is gyártottak.
A vízimolnárságnak nagy hagyománya van Apátfalván. 1770-ben már kelepelt a Maroson vízimalom, az utolsót 1933-ban szedték szét. Két részből állt: ház és tárhajóból. A kettő között forgott a vitorla, amit készségnek neveztek. Ennek küllőire erősítették föl a deszkákat, mindegyikre kettőt, összesen hatvanat.
Kanapé (Dömötör Mihály felvétele)
 
Butella (Dömötör Mihály felvétele)
 
Cseréptál (Dömötör Mihály felvétele)
Az őrlés a házhajóban folyt. Marczika Mátéék malma 62 évig működött. Baksai ácsmester készítette Mindszenten 1200 forintért. Két pár köves volt: búzás és darás. A korpa elkülönítését szolgáló szitát 1912-től alkalmazták.
Asztalszék (Dömötör Mihály felvétele)
 
Gondolkodószék (Dömötör Mihály felvétele)
 
Marosi vízimalom (Broda Sándor felvétele)
Évi adójuk huszonöt forintot tett ki. Amikor forgalmuk jelentősen kezdett csökkenni, csúvárokat alkalmaztak, akik kocsival járták az utcákat és naponta összeszedték az őröltetni valót, a lisztet vagy darát másnap reggel vitték vissza. Az egytizednyi vámból négy rész volt a tulajdonosé, négy rész a csúváré, kettő a molnáré. Egyszerre ritkán járatták mind a két követ, ez nagyon megterhelte volna a malmot. Egy éjszaka húsz-huszonkét zsákkal is megőröltek.
Az 1897-ben keletkezett emlékirat megjegyezte: „A helyben égetett téglák és cserepek minőségüknél fogva keresettek és kapósak, és messze vidékre vásárolva hordatnak el." Akkoriban Egresi Péter tégla-, cserép- és mészégető kemencét, Kohn Mór cserépkemencét tartott fönn. 1900-ban 186 kisiparos működött a községben.
1870-ben megkapta a közég a vásártartási jogot, az első vásárt 1971 áprilisában tartották. Négy vásárt engedélyeztek Apátfalvának: április 24-én a Szent György-napit, július 26-án a Szent Anna-napit, szeptember 8-án a kisasszonyit, november 25-én a Szent Katalin-napit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...