2015. november 15., vasárnap

APÁTFALVA - Hagyomány a viseletben / Folytatáshoz kattints a posztra

Az asszonyok és a lányok között - szögezi le az 1897-ben keletkezett emlékirat - igen sok szép és szabályos arcot; megtekintésre méltó alakot lehet látni; csak az a megróni való, hogy a kendőzést szeretik, ez okozza, hogy szépségük a mérges kendőzések használatával hamar hervad."
A múzeumi gyűjteményekbe Apátfalváról kizárólag XX. századi fényképek kerültek. A korábbi idők viseletéről mit sem tudunk, hiszen a népviselet sem merevedik meg egy adott szinten, él és folyamatosan változik. Az általunk ismert apátfalvi népviselet már magán hordozza a polgári életmód hatását. A beszerezhető gyári termékek is meghatározóak.
Nagylány ünnepi viseletben 1908-ból (Móra Ferenc Múzeum fotótára)
 
Nagylány blúzban és mellényben 1925-ben
(A makói múzeum néprajzi adattára: 132-90.)
Szinte kizárólag ünnepi viseletről maradtak fönn fölvételek, fényképezőgép elé állva mindenki legszebb ruháját öltötte magára. A Banner-Broda fölvételek 1925-ben a Szent Anna-napi mise után készültek. A lányok ruhája hasonlított az asszonyokéhoz, de világos színekben pompázott. Az 1908-ban készült fényképen a lány fehér, hímzett szoknyát hordott, a világos színű (valószínűleg kék) kötő a szoknyánál rövidebb és nincs rajta fodor. Alsószoknyája csípőben nem széles, a lányok nem „nagy farral" jártak, de az alsószoknya alul szélesen kitartotta a szoknyát, tehát bő szabású és erősen keményített volt. Fehér testhezállója virágmintás, saját anyagából kívül aljas, széles csipkével díszítve. A tetszetős nyakfodor szalaggal át van kötve. Haja - a fonás miatt - simára fésült, középen elválasztott.
Az 1925-ben készült fölvétel jól érzékelteti a közel két évtizedes különbséget. A vékony gyolcsból készült ingváll polgárias küllemű, hímzett, de nyakát és az ujját könnyű csipke díszíti. Az ujj könyökig ér, buggyosan föl van húzva. A mellény szalaggal dúsan ékesített. A kötény szintén csipke nélküli és a szoknyánál rövidebb. Hátrafésült haját egyeden copfba fonva - hátul masnival - hordta. A lányok pándikával fonták be hajukat, a fonás kezdetére és végére is masnit kötöttek. A vénlányok egész életükben pántlikát hordtak. Ha meghaltak - az eladósorban lévő elhalt lányokhoz hasonlóan -, fejükre tehettek koszorút, de kontyba nem tűzhették föl a hajukat. A lábon flórharisnya és papucs. A kézben tartott kiskendő hozzátartozott az ünnepi viselethez, így jártak templomba és bálba.
A menyasszonyok eredetileg népviseletben esküdtek. Kardos István vőfély 1920-ban kötött házasságot, felesége mintás esküvői ruhát hordott. A szoknya és a testhezálló ugyanabból a lilás színű anyagból készült, a szoknya csipkével szegett, a fejkendő is virágos volt. Féltve őrizte a ruhát, ebben is temették el. Langó Istvánné édesanyja 1926-ban elsők között esküdött fehérben, de édesanyja Makóról került Apátfalvára, férje iparból élt.
Kardos Istvánné egykori menyasszonyi ruhájában 
(A makói múzeum néprajzi adattára: 132-90.)
 
Virágos mintájú fityula A makói múzeum néprajzi adattára: í 32-90.)
 
Konty kötéskor morzsoltcsutkára tekerték föl a hajat
A Rákóczi utca 27-ben lakó Nagy Ferencné édesanyja 1930-ban, férjhezmenetelekor a parasztlányok közül elsőként vetkőzött ki a népviseletből.
A lakodalomban éjfélkor levették az új asszony fejéről a fátylat és a koszorút, akkor kontyba fésülték haját, és fityulát tettek rá. Ettől kezdve nem bonthatta ki, otthon járhatott kendő nélkül, de a fityulát nem vehette le. Az özvegyasszony fekete fityulát hordott. A fityula méterre vett anyagból, fejkendőméretben készült. Peremébe keménypapírt hajtottak, és a kontyot körülfogva kötötték meg. Erre jött a fejkendő; a fityula hordásától szögletesen állt a fejen a kendő.
A hajat egy morzsolt csutkadarabra tekerték föl, így nagyobb lett a konty, a fityulát szilárdabban lehetett fölkötni.
A fiatalasszonyok szintén hordtak fehér testhezállót, ennek szegélye, ujja és nyaka az 1908-ban készült fényképen hímzett, a kötő fodor nélküli. A menyecskék 1925-ben is fehér testhezállót viseltek, de az alján már megjelent a gyári készítésű madeiracsipke. A tarka, virágos szoknyára világoskék kötőt kötöttek. A kékszínűeket kedvelték, előbb a nefelejcskéket, majd a búzavirágkékbe hajlót. Akkoriban olyan kétszínű anyagot is gyártottak, amelynek mindkét oldalát föl lehetett használni. A visszája világosabb volt. Az anyag színéből a szoknya, hátsó oldalából a kötény készült. Ezt azért kedvelték, mert a kötény harmonizált a szoknya színével.
A negyven évnél idősebb asszonyokat Apátfalván vénasszonynak tartották. A viselet egyre sötétebb színű lett. Az 1908-ban készült fölvételen a darázsderekú, nagyfaros öltözékű asszonynak bokros szoknyáját fekete kötő takarja.
Apátfalvi menyecskék fehér testhezállóban 1908-ból 
(Móra Ferenc Múzeum fotótára)
 
Asszonyviselet 1908-ból (Móra Ferenc Múzeum fotótára)
Fekete a testhezállója is, de a fekete kendő még virágmintás. A szokásnak megfelelően nagy farral járt.
A negyvenhat éves asszony 1925-ben fekete, élénk tarka, virágos fejkendővel, fehér ingvállal, nyakán fehér hímzéses gallérral látható. Az ingváll rövid ujjai csak könyökön fölül érnek, és a lelógó, hímzett fodor fölött szorosan a karhoz simulnak. Fönt a válltól lefelé erős kiszélesedő résszel csüngnek alá. Az ingváll fölött szorosan a testhez simuló pruszlik feszül, melynek alsó részénél az ingváll kilátszik. A pruszlik tarka virágos fekete anyagból készült, kapcsolója és alja aranyos szalaggal díszített. A tarka csipkés szoknyát elől fekete, sima varrású kötény takarja. Kezében az olvasó mellett csipkés fehér zsebkendő van. Lábán fekete harisnya és sötét pettyes papucs. A pruszlik viselése már 1925-ben nagyon megritkult.
A hatvannyolc éves öregasszony fekete selyem alapú fekete virágos kendővel, ujjain és alján fekete csipkés, fekete hímzésű, fekete testhezállóban, fekete szoknyában és kötényben van.
Negyvenhat éves asszony pruszlikban 1925-ben (Broda Sándor felvétele)
A lábán fekete papucs. A pruszlik volt a mellszorítójuk, a rengő mell szigorú erkölcsi fölfogásuk szerint bűnre csábított volna. A régiek hordtak blúz alatt mellény szabású mellszorítót, de kosaras melltartót nem viseltek.
Az asszonyok alsó ruhája, az ing fehér sifonból készült, könyékig érő ujjal, kerek nyakkivágással, gombolható vállal. Langó Istvánnénak 1963-ban, 93 éves korában elhunyt nagyanyja nyári hőségben, otthon blúz nélkül viselte. Legalul hordták a három szélből készült pöndölt (egy szél 80 centiméter). Erre vették föl a nyolc szél sifonból készült alsószoknyát. Ünnepi viselethez három-négyet, hétköznap egyet, legföljebb kettőt hordtak, hiszen nehéz lett volna benne a mozgás. Az ünnepi alsószoknyát lisztből készített búzakeményítővel keményítették. Gyógyszertárban vásárolt bóraxot is tettek bele, ezzel kékítettek. A jól kikeményített alsószoknyát le lehetett a földre állítani, nem rogyott össze. Vasalás előtt belocsolták, beszentelték. A szoba fogasán tartották, hogy ne törődjön. A selyem felsőszoknya már kilenc szélből készült. Fölső ruha a sifonból varrt blúz volt; nyakánál, ujjánál és alul csipkével. Erre vették föl a pruszlikot, ezt kétoldalt sújtással, hátát szalagokkal díszítették. Újabb ruhadarabnak számított a testhezálló. A lányok nyáron fehér, slingelt buggyos ujjú inget hordtak. A téli viselethez tartozott a berlinerkendő, ünnepkor a vastag bársonykendő.
1897-ben jegyezték föl: „Többnyire veres harisnya és sarkos, czifra papucs [van] formás, apró lábukon; a lányoknak simára fésült haj ékességüket sokféle színű szalag használásával fonták. Használtak félczipőket, télen fekete kordován csizmát is."
A hétköznapi ruháikból a népviselet hamarabb kiszorult. Az abronyicával vizet hordó mezítlábas menyecske fehér blúzban és szoknyában ment ki a Maros-partra. Egyetlen alsószoknyája kicsit kilóg, ugyanolyan kék kötőt hord, mint a férfiak, egyszerű fityulája elmaradhatatlan. Az idősebb asszonyok „parkett" testhezállót viseltek, de szoknyába begyűrve. A szoknyát pirossal szegték be, ez volt a pipiszőrös szoknya. Az asszonyok szoknyájában elöl volt egy rejtett zseb, a pálinkásüveget ide dugták el. A kék kötőt asszonyok is viselték.
1925-ben idős férfinak hátrafésült hosszú haja volt, korábban fésűt is hordtak. Ünneplőruházata fekete, kabátja és nadrágja sújtás nélküli, mellényén ezüstgombok találhatók. Fekete harisnyája, papucsa az őscsanádi németség hatását mutatja.
Az esküvői férfiviselet az 1930-as évek végén kerek kalap egyenes, keményre vasalt széllel. Közönséges fehér ingen fekete posztóból való mellény, ennek háta ugyanolyan anyagból van, mint az eleje. Gomblyukba fűzött pakfongombokkal záródik. A gombolás nincs egészen becsukva. Lehetnek így kabát nélkül is. A kabát fekete posztó és zsinóros, de a zsinórozás nem sok, jobbára csak a gombok alja van zsinórból, valamint a gomblyukak. A nadrág ellenzős, zsinóros fekete posztónadrág. A lábon csizma. A legények akkoriban már jobbára polgári szabású fekete ünneplőt viseltek.
A fehér vagy lyukhímzést hozhatták magukkal Palócföldről is, de a délalföldi hatás alól sem vonhatták ki magukat. A legrégibb lyukhímzéses textíliák Apátfalváról a XIX. század végéről maradtak fönn, ezek kivétel nélkül gyolcsból készültek. Palóc területen a XX. század első felében is használtak házivásznat ingváll, férfiing, kézelő, kötény céljára. Apátfalván a polgáriasodás előrehaladtával elterjedt a széles, gyári fehér vászon, amelyet sokkal tetszetősebben lehetett erre a célra fölhasználni.
Férfi viselet (Broda Sándor felvétele 1925-ben)
A minták eredetileg szabadrajzúak voltak, de ma már helybeli íróasszonyokról adatközlőink mit sem tudnak. A XX. században ilyen igényüket a makói kézimunka-előnyomda elégítette ki. Megjelentek a kékfestő műhelyekben használt nyomófák is. (Langó Istvánné tulajdonában lévőt a hódmezővásárhelyi Bokodi István hímző-mintaforma készítő mester gyártotta.) Mindezek a helyi hagyományoktól való elszakadást eredményezték, egységesült a dél-alföldi stílus.
Az apátfalviak erőn fölüli pompával rendezték be a tisztaszobát. A fölvetős ágyra a szegényebbek is négy-hat, a módosabbak tíz-tizenöt slingelt végű párnát is fölraktak. De az ágyterítőt, a sublótterítőt, sőt egyesek a dunnahuzatot is gondosan kihímezték. Legalább ilyen odafigyeléssel kellett elkészíteniük a jegykendőt vagy a vőlegényinget is. A lányok ünnepi viseletéhez hozzátartozott a kiskendő, amit templomban, bálban egyaránt kézben tartottak. Ennél nagyobb volt a hujogatós kendő, ezt például esküvői menetben mulatozó mozdulattal lebegtették a menyecskék. Az ingvállat, az alsószoknyát szintén gondosan hímezték.
A hímzés technikája nem tér el más tájegységekétől. A lyukforma körvonalát előöltéssel körülveszik, majd belső részét kivágva a peremét sűrűn körülöltögetik. A szakállas lyuknak az alját varrták ki hagyományosan, vagyis keskenyen, a többi részét hosszabban, cakkal szélesítették, ez volt a szakáll. A növények szárát száröltéssel készítették, a leveleket magashímzéssel, amit előbb nemcsak aláöltögetéssel, hanem hosszában szabályosan kivarrtak, azután keresztben újra varrtak. A cakkot huroköltéssel készítették.
Az apátfalvi lányoknak maguknak kellett elkészíteniük fehér hímzéses stafirjukat. Kemencepadkán ülve, petróleumlámpa fényénél évekig dolgoztak rajta. A módosabbak hímzőasszonyokkal csináltatták meg a kiházasításhoz szükséges kellékeket. Egy párnavégért egy mázsa búzát kértek. A Langó-kápolnát építtető család 1922-ben egyetlen dunnahaj hosszú és két rövid oldalának elkészítéséért három mázsa búzát fizetett egy makói hímzőasszonynak. Az igényesség fontos szempont volt, hiszen az anyós a hímzésről meg tudta ítélni menyének ügyességét. Hímzésre nagy gonddal oktatta a lányokat Kerekes Józsefné tanítónő, a jegyző felesége, aki a leányegyesületben heti egy délután kézimunka foglalkozást tartott.
Horgolt és hímzett felvetős párnák (Broda Sándor felvétele)
 
Slingelt párnavég (Dömötör Mihály felvétele)
A párnavégek elkészítése igényelte a legtöbb időt. Annál szebbnek tartották, minél több lyuk van rajtuk. Némelyiken alig fordult elő lapos vagy magas hímzés, csak sok-sok lyuk. A XIX. század végén horgolt díszítés is készült, de a hímzett kivitelű volt az általános. Mielőtt fölhúzták volna a huzatot, kikeményítették és kifordítva kivasalták. A cihába nem pehelytoll került, csak tyúktoll, hiszen ez csak tölteléknek számított. A slingelt véghez alátétet raktak, ezt a fényes anyagot atlasznak hívták. A piros vagy kék alátétet kedvelték, ezen messziről is jól mutatott a minta. Az előző színt jajvörösnek, az utóbbit hupikéknek hívták. A húsvét előtti nagytakarításkor minden évben kimosták a huzatokat, mert ekkorra ragyognia kellett mindennek.
Az apátfalvi párnavégekre a hegyes cakkozás volt jellemző. Mindegyik két hegyes cakkozású mintából állt, ezt a csúcsnál összevarrták, ritkán gyöngyház gombbal összegombolták. Adatközlőink a hegyes cakkozású mintákat tartják a legrégebbi apátfalvi mintának. Palóc eredetük valószínűsíthetőek, Varga Marianna a palóc monográfiában Bükkszék, Bodony, Szajla helységekből közöl ilyen hegyes cakkozású párnavégeket.
Előfordult, hogy a párnahuzatnak mindkét végét különböző mintával slingelték, és időnként megfordítva tették föl a fölvetős ágyra, ezzel azt akarták érzékeltetni, milyen sok párnahajjal rendelkeznek. A fölrakásnál a tollat jól lerázták a mintázat végére, hogy minél tömöttebb legyen a párna.
A szegedi és a makói múzeum szép fehér hímzésű tárgyakat őriz. Apátfalván Langó Istvánnénak van jelentős gyűjteménye, aki mintegy két évtizedig hímző szakkört is vezetett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...