2015. november 18., szerda

Andocs - Hagyományok és hiedelmek világa / Folytatáshoz kattints a posztra

A búcsúsok szokásainak gazdag néprajzi vonatkozásai Andocs esetében sokszor háttérbe szorítják a Mária-kultusz előtti hiedelmeket, éppúgy, mint azt a tényt, hogy településünk is örököse a gazdag külső-somogyi néprajzi hagyománynak. A falunevekhez kapcsolódó mulatságos, néha kimondottan együgyű szófejtés visszakanyarodik Somogy megye és Koppány kapcsolatához. A helyi emlékezet úgy tartja, hogy miután István király Veszprémnél legyőzte Koppány seregét, a lázadót nem sikerült fogságba ejteni, hű harcosai elmenekültek a sebesült vezérrel. Amerre elhaladt, somogyi emberei érdeklődtek az állapotáról. Egy helyütt a kísérők azt mondták a vezérről: sebet kapott. Így lett volna ennek a helynek a neve Sebhely, később Csepel. A következő településen új kötést kértek a sebre, és azt mondták egy helybelinek, hogy kösse, azaz „kötse” be, ebből lett Kötcse. A mellettük elhaladók azt kérdezték, szól-e még Koppány, mire így hangzott a felelet: „szól ám”. Ahol ez elhangzott, ott született meg Szólád. Végül az elpusztult Köp falut is bevonta az elmés népi szófejtő a történetbe. Eszerint Szent István az erőszakkal letelepített pogányok falujának a Kuta, majd Kupa nevet adta, ebből keletkezett – csak azért is – a Köp szóalak.
A meglehetősen erőltetett magyarázat valóban megmosolyogtató, még ha túl szigorúnak tartjuk is azt a XX. század elejéről származó véleményt, mely szerint a „falukeresztelés” figyelmet sem érdemlő ostobaság. Mert a fenti hagyomány éppen arra világít rá, hogy a helyi képzelet miként gyúrta át a legendákat, a meséket, esetleg az iskolában tanult történelmi tudást új hagyománnyá. Valahogy úgy, ahogyan a megnövekedett néprajzi érdeklődés is megteremtette Andocs „saját” népviseletét.
Utóbbit öreg Ténta József 1954-es visszaemlékezéséből ismerjük, aki szerint az andocsi népviselet többek között olyan sajátossággal bírt, mint a hosszú bő férfigatya vagy éppen a pántlikás női hajviselet. Ebből is látható, hogy ez valójában nem egy különleges öltözködési kultúra, hanem a XIX. század általános somogyi parasztruházata. A férfiak hajviselete, mely Andocson és a környező falvakban sokáig dívott, mégis figyelemre méltó.
Az andocsi férfiak egészen az 1880-as évekig katonakorukig varkocsba fonták hajukat. A magyar népéletben nem egy történeti korszakban fel-felbukkanó varkocsviselet elsősorban nem a Dunántúlon, hanem az alföldi és az erdélyi területeken volt általánosan jellemző. A férfiak hajukat elöl vagy oldalt hosszú copfba –úgynevezett varkocsba – fonva hordták, gyakran betűrve a kalap alá. A varkocs mindaddig elengedhetetlen dísze volt a fiatal férfiaknak, míg az újoncozáskor a katonafogók rövidre nem vágták a hajukat. A varkocsot a katonaévek letelte után régebben újranövesztették, az 1848–1849. évi szabadságharcot követően azonban kialakult az a gyakorlat, hogy a katonaviseltek nem növesztették meg újra a hajukat. Így a varkocs levágatása, az általános hadkötelezettség bevezetésével, egyfajta férfivá avatási szokássá vált.
Az andocsi lányok számára fontos „tájékozódási pont” volt, melyik az a legény, akinek már hiányzik a varkocsa. Kipuhatolni leginkább gyermek öccsüket küldték el a kocsmába, akit részletesen kifaggattak a legényekről, köztük azok hajviseletéről is. Legalábbis így emlékezett vissza gyermekkori kémkedésére a már idézett öreg Ténta József, akit nővére szalajtott a kocsmába a varkocsok kilesésére. Ez a hajviselet természetesen lassan Andocson is kiveszett, és a XX. század beköszöntekor már csak öregemberek és némely juhászok, pásztorok hordták az addigra már pogánysággal is megvádolt frizurát.
Ami a pogányságot illeti, akadt éppen, akiről nem csak a hajviselete alapján feltételeztek ilyesmit a falu lakói. Az „ördöngös emberek”, akik csudás dolgokat műveltek, megmagyarázhatatlanul viselkedtek, általában a falu kóborlói, a pásztorok közül kerültek ki. Ki lehetett volna gyanúsabb a letelepedett falusiak számára, mint a nyughatatlan, magányosan járó pásztor, akiről csak a jó Isten mondhatta volna meg, mit művel a legelőn fene nagy magányában.
A XIX. század végén még emlékeztek az Andocsiak Szél Györgyre, a falu pásztorára, aki állítólag kutyabőrből készített dudát, méghozzá olyat, amelyik, ha bedobta az ágy alá, ott is tovább szólt, mintegy magától zenélt. Okozott ő nagyobb bajt is, hiszen egy kis dudamuzsikától még meg nem rettentek volna az andocsi atyafiak. Ám ha megharagudott a falu bírájára, az egész község megszenvedte bosszúját.
Márpedig a hagyomány szerint Szél Gyuri igencsak rossz viszonyban volt Siger bíróval. Ha kondájának disznói kárt okoztak a vetésben, a bíró meglehetősen gorombán utasította rendre Gyurkát. Több se kellett a szabadsághoz szokott pásztornak, széjjelzavarta, megbolondította a kondát úgy, hogy egy disznó sem ment haza, hanem föl és alá rohangásztak az andocsi utcákon.
Az ördöngös emberekről szóló történetek vissza-visszatérő eleme, hogy a különleges képességű ember a falu bírájával került konfliktusba. Az emberek, bár féltek a pásztorok és egyéb kóborlók titkosnak tartott tudásától, sokszor irigyelték is határozottságukat, szabadságukat. Jó példa erre, hogy az 1950-es évek közepén az ördöngösökkel kapcsolatos legfantasztikusabb történetre az a Huszár Ferenc emlékezett, akinek apja a falu bírája volt.
E történet szerint Andocs legcsudálatosabb ördöngöse Sutyor György volt. Megesett, hogy szüret idején meglátogatta Huszár bírót, és megkérdezte tőle: lesz-e és ha igen, miféle hús a szüreti asztalon. A bíró felesége azt felelte, libahúst készít a szüretre. Sutyor nem volt megelégedve, mert úgy tartotta, vadhús illenék a szürethez. Erre már a bíró szólt közbe, hogy hát honnét szedjen ő vadhúst? Sutyor azt ígérte neki, hogy ha kiballag a pince mögé, ott talál egy csapat nyulat. Azok közül választhat, csak az első kettőre ne lőjön. A bíró kiballagott a pince elé, ahol már tíz tapsifüles várt rá. Arról nem szól a fáma, hogy mit látott az öreg Huszár, de bizonyos, hogy nyulakat nem, mert berohant a pincébe, földhöz vágta a puskáját, és azt kiáltotta: „Ördögökre nem vadászom!” Ebből is láthatta akkoriban mindenki: Sutyor az ördögökkel cimborál. Az ördög jelenléte Andocson amúgy is régi hagyomány volt, sokan állították, hogy látták a köpi ördögöket táncolni. Ugyancsak a gonosz megjelenéséről mesélt a Vadaskert legendája.
A falu keleti szélén Vadaskertnek elnevezett terület gyakoribb névmagyarázata arról mesél, hogy régen sok vad élt ott. Van ennek a területnek egy kevésbé ismert, jóval sötétebb jelentésű története is. Eszerint egykoron egy óriási, emberevő vadkan élt itt, sőt egy fiatal lány képét magára vett szörnyeteg! Rettegésben tartotta az embereket, vadászott rájuk. Az emlékezet sajnos ma már azt nem tudja felidézni, hogy mi is történt a fenevaddal, hogyan veszett ki a környékről.
A legendák, csodás történetek Andocson egyrészt a Mária-kultuszhoz kötődnek, másrészt az ördöghöz, a gonoszhoz. Valószínű, hogy az ördöngösökhöz kapcsolódó hiedelmek, a köpi ördögök mára elveszett meséje vagy a Vadaskert lány képébe öltözött fenevadjának története nem annyira egy ősi hiedelemvilágból, mint inkább az erős vallásosságból születhetett meg. A gonosz ilyen nyilvánvaló jelenléte csak olyan településen lehetett ennyire eleven, ahol nem jelentett valódi veszélyt, mert lakóinak hite szerint a Szűzanya vigyáz az itt élőkre.
Az andocsi emberek között nem csak az ördöggel cimborálók, hanem javasasszonyok, gyógyító emberek is előfordultak. Kézrátétellel errefelé sohasem gyógyított senki, az emberek és állatok betegségeinek kúrálására azonban különféle praktikákat ajánlottak az itt élőknek. A hasfájós embernek hamut tettek a hasára, hátha attól múlik a fájdalom. Több sikere lehetett annak, aki a vérhasra a bodzavirág levét ajánlotta vagy a vizenyős réteken szedett piócákkal kezelte a vértolulásos embereket, ahogyan a torokbeteg jószágon is gyakrabban segíthetett a szenes víznél az ecetes, mint fertőtlenítőszer.
Parasztszekér esküvői díszben
 
XIX. századi tornácos parasztház
 
Télűző betlehemesek 1932-ből

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...