2015. szeptember 23., szerda

A szabómesterség / Folytatáshoz kattints a posztra

Három szabó legények,
mek, mek, mek,
elindultak szegények,
mek, mek, mek.
Elindultak Micskére,
mek, mek, mek,
három ült egy kecskére.
Így énekel e közismert csúfolódó dalocska. De miért kecskére ültek? És miért a gúnyolódó refrén: „mek, mek, mek”? Mert a szabók gúnyneve – kecske. Hogy miért az, kevesen tudnák megmondani. Pedig nem mai keletű e gúnynév, már Mikes Kelemen így írt egyik levelében:
„Gergely gazda… éppen ma reggel vásárolt egy új kék dolmányt a kecskénél.”
Persze nem úgy keletkezett ez a név, ahogyan a Hazánk és Külföld című lap 1872-es évfolyama magyarázza:
„Ennek történeti oka van. A török világban ugyanis Komárom már azon a ponton állt, hogy élelem és védszer folytán föladja magát a töröknek. Ekkor egy kis vézna szabó fogja magát, belebúvik egy kecskebőrbe, s kimegy pour la forme legelészni a városbástya melletti gyepre. Látják ezt a törökök, s megütődnek rajta. »Hiszen ha még ilyen élő állatjaik vannak, akkor nincsenek oly igen megszorulva!« – gondolják, s az ostromló vezér bosszúsan vonul el a vár alól.”
A választ keresve helyesebb emlékeznünk arra, hogy a magyar nép csúfolódó kedve más mesterséget is megtisztelt hasonló gúnynévvel. A csizmadiákra azt mondta: csirizrágó, az asztalosokra: csomótaszigáló, s hogy egy ma is emlegetett nevet idézzünk: tintanyaló, így régebben a „deákféléket” titulálták. Már ez a három példa is közelít a válaszhoz: a mesterséghez, foglalkozáshoz illő jellegzetességekből szakította ki a nép ítélő szája a gúnynevet. Nos, a szabók legjellemzőbb eszköze: az olló. A kinyitott olló képe pedig a kecske X alakú hátsó lábaira emlékeztet, ráadásul régen a kecske kicsinyét nem gidának, hanemkecskeolló-nak nevezték. Már csak egy jelentésátvitel kell, és a szabóból – kecske lesz.
Pedig ez a gúnynév érdemtelenül ragadt a szabóra. Érdemtelenül, minthogy az egyik legnagyobb kényúrnak – a divatnak az első embere, s így hatalma van rajtunk, hisz „ruha teszi az embert”. És minden szabó elmondhatja azt, amit Mikszáth Kálmán A beszélő köntös-ben mondat Lestyák Mátyással a szabóságról:
„Nagyszerű mesterség az… fölséges tudomány, az Isten alkotásainak kikorrigálása: a rossz derekat kiigazítom, a lejtős vállakba férfiasságot öntök.”
A szabó tehát különleges és fölöttébb kívánatos tudomány birtokosa. A nép érezte ezt, és a gúnynévadásért elégtételt szolgáltatott. Több meséjében megtette hősének a szabólegényt, és ügyességéért, okosságáért, bátorságáért nemcsak világszép királykisasszonnyal, hanem még fél királysággal is megjutalmazta, mit se törődve azzal, hogy Shakespeare a Szentivánéji álom-ban másként vélekedett, s csak néhány mondatot juttatott Ösztövérnek, az athéni szabónak.
Az viszont Shakespeare típust formáló képességét jellemzi, hogy a szabót „ösztövérnek” vázolta. „Ritka, mint a kövér szabó” – vélekedik egy régi közmondásunk. S hogy ez így van, nem utolsósorban az az oka, hogy munkája közben sokat idegeskedik. Azok a határidők! És a megrendelőt semmi gátló körülmény nem érdekli, neki a ruha kell, és kész! – Emlékezzünk Molnár Ferenc regényére, A Pál utcai fiúk-ra. A Rákos utcai sárga házikó szobájában utolsó harcát vívja a kis Nemecsek, és apja, udvarias türelmet erőszakolva magára, Csetneky úr duplasoros-gombos ruháját próbálja.

XVI. századi szabóműhely. J. Amman fametszete. 1568.

Hasonló mozdulatokkal próbálhatta a ruhát Veszprémben, 1271-ben Szabó Pál is, az első név szerint ismert magyar szabó, akinek neve egyúttal a mesterségnév első magyar nyelvű emléke. Ügyes mozdulatában sok elődjének tapasztalata halmozódott már fel, nem ő az első, aki a próbánál, kirántván a fércet, a ráncot vető ruhából, megigazítva újra beölti. Sokkal korábban (mikor, pontosan nem tudjuk, de még a honfoglalás előtt) avatkozhatott bele az asszonyok munkájába a szabó, s – ahogy haladt az idő – egyre jobban kisajátította. Neve is e korai eredetre vall. Ugyanis – hasonlóan más nyelvekhez – legfontosabb műveletétől, a szab igétől kapta, ez pedig török eredetű. Lehetséges, hogy a mesterséget is tőlük vették át eleink.
Persze még a letelepülés után is csak kevés kiváltságos számára dolgozhatott a szabó. A föld népe maga tákolta gúnyában járt, és az akkori viszonyok között a bőr, mint öltözetnyersanyag, vetekedett a textíliával, s a szűcsre éppen olyan szükség volt, mint a szabóra.
A szabómesterséget a városi polgárság sokasodása serkentette. Nemcsak növekvő vevőkört gyűjtött köréje, hanem – mint más mesterségnek – függetlenséget is adott neki. A városba költöző mesterember felszabadulhatott a földesúr hatalma alól, s kialakíthatta önkormányzatú érdekvédelmi szervét, a céhet.
A szabók eddig legkorábbinak ismert céhlevele ugyan a XV. század közepéről való, de abból már olyan kialakult céhélet tárul elénk, hogy az több megelőző évtizedet feltételez. A törökverő Hunyadi János adományozta ezt a céhlevelet 1446-ban, kormányzóvá választásának esztendejében, a beregszászi szabóknak.
Ez időtől kezdve sokasodtak a szabócéhek, és mesterségük végzésében a mohácsi vész után ránk szakadt hadas idő sem hátráltatta. Szabó kellett még az ostromlott végházakban is, ha másért nem, hát a foltozásért, hisz a rosszul fizetett végbeli vitézek szájáról fakadt az a közmondásunk, hogy „se pénz, se posztó”. – Egyéni tragédiáktól azonban nem mentes e mesterség története sem. Szabó István pl. Kanizsa alatt fogságba esvén, 15 évig raboskodott török gályán, és amikor 1577-ben – végbeli szokás szerint – kezes mellett hazabocsátatták, hogy sarcát előteremtse, úgy kellett összekoldulnia, mert tönkrement kezével mestersége szerint nem tehette.
A fejlődést világosan bizonyítja, hogy e mesterség a XVII. század elejére már népes családdá terebélyesedett. Egyik ága a német szabó-ké volt, akik – mai kifejezéssel – csak külföldi divat szerint dolgoztak. A másik ág, a magyar szabó-ké, elsősorban a magyar ruhákat készítette. – Érdemes megemlíteni, hogy a hódoltság korában a törökök kívánságára a bécsi udvarnak még akkor is magyar ruhába kellett öltöztetnie a hozzájuk indított követség tagjait, ha azok nem is voltak magyarok. Ruháikat többnyire a pozsonyi szabók varrták. Persze nem közönséges öltözéket. Pl. 1623-ban csak magának a követnek a díszruhája – anyag és munkabér – 17 321 Ft-ba került, az egész követség öltözéke pedig 47 948 Ft-ba, mely összegből akkoriban 480 tonna borjúhúst lehetett volna venni, vagy 19 200 szőlőmunkás napszámbérét kifizetni.
A magyar szabók három további ágra szakadtak: a váltómíves, a vásármíves és a szűrmíves szabókra. Az első kettő finomabb posztóból, tehát vékonyabb kelméből dolgozott, ezért vékony szabók-nak is nevezték őket. Köztük a különbség csak az volt, hogy a váltómíves a vevő által vett s átadott kelméből, tehát megrendelésre és méretre dolgozott, a vásármíves pedig maga vette az anyagot, és a vásárokon árulta a különféle készruhákat. A szűrmíves szabó a magyar juh anyagából való, szűr-nek titulált durva posztóból készítette az anyagáról ugyancsak szűrnek nevezett, ma is közismert felsőruhát. – A vékonyszabók közül a XVIII. században kiváltak a csak egy ruhaféleségre specializált szabók, mint a nadrágmíves-ek, a zubbonycsináló-k, a réklikészítő-k és még sok más, ollóval és tűvel bajlódó mesteremberek.
Békességben éltek, hisz „nem volt közöttük tű, hogy össze ne férjenek”, és a céh összefogta valamennyit. Szigorúan őrködött tagjainak erkölcsi és hitélete felett, a szakmai tisztességre és becsületre nemkülönben vigyázott. Elkobzással fenyegetve tiltotta, hogy a mester „titkon avagy nyilván avatatlan posztóból mívet csináljon és eladjon”, s ha arra vetemedett, hogy „az adott posztóból vagy matériából” ellopott, keményen megbüntették, harmadszori esetben mesterségét veszítette. Persze – mint egy közmondásunk fogalmazza – „szentnek hívják azt a szabót, akinél folt nem marad”.
De volt más feladata is a céhnek. Különösen éles harcot folytatott a kontár-ok (az ún. himpellér-ek) ellen, „akik sok emberséges embernek sok károkat tesznek”, s ha valaki – írja az 1717-es répceszemerei céhlevél – „himpellérségben tapasztaltatik, szabadon nyakon ragadtatván, árestomba tétessék, és a szokott büntetés rajta exequáltassék”.
Kik ezek a kontár-ok? A nem céhes helyen tanult szabók vagy a „csavargó” szabólegények, s bizonyos mértékig az „urak szabója” is, a földesurak és háza népének öltöztető mestere. Eleinte jobbágy, később szegődményes sorban élt, s ekkor már, ha akarta, búcsút vehetett urától, és beléphetett a céhbe, hogy a polgárság szabója legyen. Így hagyta ott pl. 1740-ben Balassa Pált Kis Szabó Mihály, mert Balassa uram őnagyságának sehogy sem tudott kedvére varrni.
A céh levelének artikulusaival kijelölte azokat a mesterségbeli és társadalmi kereteket, amelyeket a szabók betölthettek. Tagjainak életébe mélyen beleavatkozott. A marosvásárhelyi szabók céhe pl. 1613-ban, Rosnyai Szabó Dániel és Öreg Szabó Péter céhmesterek idejében szigorúan megbírságolta azt a céhtagot, aki az utcán hajadonfővel vagy mente nélkül sétált, aki társaságba menet az ajtón belül vette le süvegét, aki az asztalnál két könyökére támaszkodott, vagy lábait keresztbetette. A nagyszombati szabók pedig 1722-ben Kupcsik András mestertársukat kizárták a céhből, és a városi tanács beleegyezésével mesterségétől is megfosztották, mert becstelenséget hozott a céhre: inasaival körülnyíratta kutyájának a füleit!
Amikor hát Éles Gáspár uram 1735-ben Pali fiát szabóságra akarta adni, egy szervezetileg és szakmailag kifejlődött mesterséget választott neki. És még azon is gondolkozhatott, fizessen-e érte vagy sem? Így három évig inaskodna, úgy csak kettőig. Aztán döntött: vásármíves lesz a gyerek, és tanuljon csak három évig, nem árt meg neki.
Meg is egyezett Vizi Szabó Mihály mesterurammal, és megnyugodva vette tudomásul, hogy kap a gyerek évente egy rend alsó- és felsőruhát, „süveget, sarut, amennyit elnyűhet, annak felette, hogy tanítják”, és ha megérdemli, még jutalmat is „mint illik, és a szokás hozza magával” – olvasták fel nekik a céhlevélből.
Pali fiú viszont éppen nem volt megnyugodva. Dehogy akart ő „kecske” lenni, csak hát nem kérdezték meg tőle. S durcás képpel fogadta a markába nyomott öt garast, hogy vegyen magának tűt és gyűszűt.
Nehezen törődött bele kényszerű helyzetébe. Olyan hosszúak voltak a napok hajnali háromtól este kilencig! És valahányszor mestere megütötte az asztalt, hogy az olló a sok kelme közül „kimutassa magát”, mindig behúzta a nyakát, azt hívén, hogy a rőfnek támadt táncolhatnéka, persze hogy a hátán.
De egy év múlva már kikerekedett az ő kedve is, s gyakran elmondogatta a szabóinas regulájának rigmusait úgy, ahogy a legények megtanították rá:
Avatatlan posztó:
szabószégyen osztó.
Se bőre, se szűkre,
krétázzad mértékre.
Szabó vagy te, nem más,
bár csak inas, hékás.
Szabni tanulj táblán,
ne a láda hátán.
Cirkalommal mérjed,
hogy a posztót férjed.
Ollód legyen éles,
szabó erre kényes.
Gyűszű, tű és cérna
néked már elég a.
Varrd serényen, varrjad,
rőföt meg ne kapjad.
hamar jóra, szépre,
Varrását téglázzad,
ráncait simázzad.
Nadrág, dolmány, mente
váljon a kezedbe
legény leszel végre.
És elkövetkezett ez is. Majdnem könnybe lábadt szemmel nézte szabaduló levelén a céh pecsétjét: középen a nyitott olló, ágai között egy tű, alul a cirkalom, balról a téglázó vas, jobbra a gyűszű.
Csak különb a legénysor! El is szegődött rögvest, esztendős bérrel, amit megtetézett még az is, hogy kántor-onként (vagyis évnegyedenként) egy ruhát készíthetett a mestere kenyerén, de a maga hasznára, s a vásáron eladhatta.
S ahogy elkövetkezett a vásár napján a reggeli nyílvetés ideje, ott szorongott mestere mögött: vajon jó helyre adja-e a sors az ő sátrukat? Mert csak ott árulhattak és csalogatni sem volt szabad a vevőt. De mikor aztán saját művének az ára a zsebét melengette, megnyugodott, a többi már a mesteruram baja.
Teltek az évek, és Pál legény szorgalmas tűje összeöltögetett annyit, hogy nekivághatott a mesterremek-nek, s miután művét a céh „jóválta”, élhetett mesterjogaival, értette a dolgát.
Persze a szabómesterséghez nemcsak szaktudás, hanem ízlés is kellett. A kettő együtt emelt ki egy-egy mestert társai közül, és vitte tovább a hír szárnyain, kivált, ha nemcsak követte, hanem alakította is a divatot. De hírneve csak kevésnek élte túl halálát.
Az egyik Kostyál Ádám pesti szabómesteré, aki a maga területén végleges formában megfogalmazta azt, amit a 48-as szabadságharcot előkészítő reformkor a politika terén megtett. 1790-ben így kesergett Dayka Gábor:
Ide egy nemzeti köntös temettetett,
Mely maga nemétől addig üldöztetett,
Hogy utóbb a nemzet maga szégyenlette,
És itthon idegent veve fel helyette.
Ezt a német divatot, a neu modi-t Kostyál uram kizavarta a magyar öltözködés területéről, és viseletünket visszamagyarosította. A XVII–XVIII. századi nemesi öltözetek tanulmányozása után albumot állított össze, és a szerint dolgozott. A viseletképek közül többet 1830-ban a Koszorú című folyóiratban közzétett, sőt húsz legényével egy hónapig ingyen mesterkedve, a magyar Nemzeti Színház ruhatárát is megfelelően átrendezte. Egy évszázadra megszabta ünnepi öltözetünket, a díszmagyarnak végleges formáját.
Kostyál mester érzelmeire jellemző a következő, emlékezet-fenntartotta eset:
1836-ban, miután az ártatlanul felségsértéssel vádolt Lovassy Lászlót és társait börtönbe hurcoltatta a bécsi udvar, Hollósy királyi ügyész, aki a rendelkezést végrehajtotta, az év nyarán bement Kostyál mester pesti boltjába, hogy ruhát szabasson magának.
Kostyál Ádám, miután mértéket vett, kérte az „úr becses nevét”, hogy könyvébe beírhassa. Midőn a Hollósy nevet hallja, megkérdezte:
– Az, aki a Lovassyékat elfogatta?
– Az.
Kostyál mester felháborodottan válaszolta:
– Az ilyen ember számára az én műhelyemben nem készül ruha!
A másik ismert név: Jelky Andrásé, a bajai szabólegényé, bár hírét nem mesterségével szerezte meg. 1730-tól 1783-ig terjedő élete rendkívüli kalandokkal volt tele. Járt Németországban, Hollandiában, Algériában, Kanadában, Amerikában, Ceylonban, Batáviában. Volt katona, katonaszökevény, kereskedő, rabszolga, bennszülöttek és az őserdő foglya, gyarmati tiszt, árvaház igazgató, kormánytanácsos és követ, a mesterségét nem számítva. Először 1779-ben megjelent élet- és útleírása, az ifjúságnak ma is népszerű olvasmánya, s így Jelky András kissé mindég fiatal marad.
A szabómesterség, hasonlóképpen, még ma is „átugorja száz tű hosszát”. Egyike azon ősi mesterségeknek, amelyek még bírják a versenyt a gépesíteni törekvő idővel. 1890-ben Magyarországon mintegy 60 000 szabó volt, 1930-ban 66 000 kereste meg kenyerét tűvel. S az 1846-ban feltalált varrógép nem adott gyári jelleget műhelyének, s csak a konfekció-t minősíthetjük nagyiparnak, amelyiknek az őse a vásármíves szabáság volt. A váltómíves még ma sem nélkülözhető kisiparos, ha méretre kívánjuk a ruhát, ha görbe lábainkat kikorrigálni, rossz derekunkat kiigazítani, tekintélyes „mellbőségünket” eltüntetni, ferde vállainkba férfiasságot önteni szeretnénk. S hogy a nők hogyan vélekednek e kérdésről, ne firtassuk, de az bizonyos, hogy az ő szemükben az öltözet, a divat, s így a szabó ma legalább olyan kényúr, mint valaha volt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...