2015. szeptember 18., péntek

A faragómesterek



Úgy megrótta fáját, bizony megcsodáltuk…
A véletlen tartotta fönt e verstöredéket, és nemcsak a további sorok maradtak ismeretlenek, hanem azt sem tudjuk, honnan származik, ki a szerzője. Csak az bizonyos, hogy egy faragómester dicséretét zengi.
De nem különb társainak, a többi faragómestereknek a sorsa sem. A hálátlan felejtés szemfödele alól, ha hírük kihallik, a többit elirigyelte tőlük az idő. Pedig valamikor sokan voltak, hisz nagy szükség volt rájuk.
A XVI–XVII. században, a török hódoltság korában a fát nagyon megbecsülték. Nemcsak a vas-, az agyag- és az üvegipar fejletlensége, hanem az egyéb építőanyagok hiánya és drágasága miatt is.
„Kutya úr a kényszer” – mondották akkoriban. Meg is tanította eleinket arra, hogy a fát sokfélére lehet felhasználni, és még a járatlant is rászorította a faragásra.
Háztartási és munkaeszközeink többségét a jobbágy már a kezdeti időktől fából módolta ki, mert ez ingyen is került elég, és könnyen feldolgozhatta. De fából ácsolta hajlékát is. A gazda maga faragta meg a különféle gerendákat, mint a ház sarkain és végein felálló szegláb-akat, a födémet tartó mestergerendá-t és a szalma- vagy nádtetőt leszorító ormozófá-t Maga fonta meg vesszőből a falakat, a mai vesszőkosárhoz hasonlóan, a közét pedig betapasztotta földdel. És így készítette egyéb épületeit, még kemencéjét is.
Ezt az építkezési módot – a sövényépítés-t – azután már a XV. századtól kezdve, de különösen a hódoltság idejében a várak építésénél is alkalmazták. Kevés volt a kővár, no meg nem is készültünk fel jól. A „fene török” hamar hódító hada ellen gyorsan, kevés költséggel kellett kiépíteni a védelmi rendszert. Magyar módra húzták fel hát a végvárak sorát: fából meg földből. Az ilyen építményt: palánk-nak nevezték. Faragott cövekeket, gerendákat, vagyis palánkfá-kat vertek a talajba, amelyeket vastag kosárvesszővel, fonóberké-vel kötöztek össze, a közét pedig iszapolt és ledöngölt földdel töltötték ki. És ha a dolgukat jól végezték, erős lett a várfal, ellenállt az ágyúgolyónak is. Végles, Szigetvár, Kanizsa, Gyula – kiragadva néhányat – ilyen palánk volt akkoriban.
A hódoltság idejében sok kastélyt is így építettek, a majorság épületeit pedig mindig így, magyar módra.
Kijutott a jobbágyoknak az „úrdolgából”, mert robotban készült a kastély, a vár egyaránt. A szegénységet hajtották a munkára, és egy-egy erősség építésénél 6000 jobbágy is robotolt.
Szintén robotban készült a sokféle háztartási és mezőgazdasági meg egyéb faeszköz is. Egész falvak szolgáltak földesuraiknak csak faragással, és olyan sokasága támadt a faragó jobbágyoknak, hogy sorolni sem könnyű: berkeszedő-k, karó– és zsindelyhasigató-k, tálas-ok, bölcső-sök, hídkészítő-k – hogy csak néhányukat említsük.
E faragók többsége nevében is hirdette mesterségét. Mert, mint Roussel Péter, a tokaji és szendrői főkapitány 1574-ben megmagyarázta a királynak:
„A magyarok mód nélkül kedvelik a mesteremberek vezetéknevének elhagyását, s a mesterségük után való elnevezést.”
A mai, foglalkozást jelentő családnevűek hát nem is annyira vérségi kötelék, hanem kézműves őseik azonos foglalkozása szerint tarthatják a rokonságot, mint az Asztalosok, Bognárok, Kerekesek, Kovácsok, Lakatosok, Molnárok, Szabók – hogy csak néhány példát ragadjunk ki a sok közül.
A faragómesterség tehát feltehetően a magyar jobbágy saját szükségletére való farigcsálásával kezdődik. Célszerű életszemlélete, kézügyessége, ösztönös alkotóképessége megadta hozzá az alapot. Aztán a földesúrnak tett szolgáltatások során továbbfejlődött a mesterség.

A faragószék rajza.

Ami a középkorban megindult, a XVI. században fordulóhoz ért és a kényszerből alakult mesterség fokozatosan magaválasztotta, rendszeres tanulást igénylő foglalkozás lett, egyúttal pedig elkülönült. A mindenfélék faragásához értő jobbágyok utódai más csak egy-egy csoport tárgy, eszköz faragására képezték ki magukat.
A sok közül csak a jelentősebbeket említjük. A kerekes-eket, (más nevükön szekeres-eket), a tekenő-söket (vagyis a koponyás-okat) – a koponya szó akkoriban még teknőt jelentett –, a tokár-okat (vagyis az esztergályos-okat), majd a hordó– és borkötő-ket (vagyis a hordókészítőket), végül pedig agátkötő és bárdos (vagyis a faragó) molnárokat.
E mesterek sok azonos szerszámot használtak.
Az ácsok mai szekercéjéhez hasonló bárd például a gerendák, dúcok, karók, deszkák durva „kinagyolására” szolgált.
faragókés-t a vesszővágástól kezdve a kisebb tárgyak durva alakításán át a finom, sokszor művészi faragásig, rovásig használhatták. Fajtái az elvégzendő munkához formált pengealakban különböztek.
faragószék alacsony bak volt. Egyik végén függőlegesen álló, mozgatható deszka (az ún. hinta), felül a fejfá-val, lent a papucsfá-val. Ennek segítségével szorítatta melléhez a bakon szétvetett lábakkal ülő faragó a megmunkálandó fát.
Az esztergapad ma is ismeretes. A faragómestereké persze sokkal egyszerűbb volt. Ez is fából készült, és lábbal hajtották, mint ma a varrógépet, vagyis „lábtós” volt. A padhoz természetesen különféle esztergakés-ek tartoztak.
A nyersanyag a fa, mégpedig bármely fajtája, a gallytól kezdve a törzsig, a gyökérig.
És most lássuk az említett faragómestereket közelebbről.
kerekes-ek (vagyis a szekeresek) a különféle szekér kocsikat, szánokat és mezőgazdasági eszközöket eszkábáltak. Közülük érdemes megemlíteni az általában személyszállításra való, sajátosan magyar fakószekeret. Hasonlított a mai könnyű parasztszekérhez, de hírből sem ismerte a vasat. Minden darabja fából (persze keményfából) készült – ezt jelenti a neve is. A vas teljes hiánya nagyon könnyűvé tette. Ilyen alkotmányra volt szükség akkoriban sártengerhez hasonlítható útjainkon. A folyókon is könnyen áthaladhattak vele, mert nem merült el. A Magyar Kurír 1790. évfolyamában olvashatjuk:
„Egy szerémi csupa-fa talyiga – melyen egy kocsis és két asszonyok ülének – a hídról lovastól együtt bécseppene a Szávába. De minthogy a talyigán semmi vas nem vala: ahelyett, hogy elülne a víz fenekére, úsz vala a víz mentére, a benn ülőkkel együtt, mindaddig, míg hajók érkezének segítségül, és minden veszedelem nélkül kifogák.”
Természetesen készítettek vasazott szekereket is, azzal mát a kovácsnak is akadt dolga. Többek között a súlyos teherhez való ún. bakószeker-et és a könnyebb terhet vivő ún. furmányszeker-et.
A faragómesterek legnépesebb felekezete a tekenős-öké (vagyis a koponyásoké) volt. Nem deszkából tákolták össze a teknőt, hanem fatörzsből, gyökérből vájták ki. És milyen sokfélét! A Rákócziak makovicai kastélyának 1671. évi leltárából említsünk meg néhányat: dagasztó-, tésztához való, cipóhordó, vajmosó, abároló-, hamuhordó, vízhányó-teknő. Öt-hat az egyszerűbb háztartásban is akadt, módosabb helyeken 25–30 féle is.
A konyhán kívül az építkezéseknél is használtak teknőt. Végvárainkban ezrével tárolták, föld- és mészhordásra. Bányákban is éltek vele.
Tekenősök faragták a vályú-kat, a rocská-kat (vagyis a favödröket), a sokféle kisebb bodony-okat, a fatartályokat, sőt még a csónakokat, az ún.hajótekenő-ket is.
Keresett faragók voltak a hordó- és borkötő-k. Sokféle faedényt készítettek: különféle célú kádakat, vízhordó lajt-okat, öreg bodony-okat (vagyis nagy fatartályokat), de leginkább hordókat.
Sok bor termett ugyanis Magyarországon a XVI–XVII. században. Eleink ugyancsak rátorkoskodtak a borocskára. Okkal, mert – vizet pótolt.
A kőkutak ritkaságszámba mentek. A folyók, patakok kényükre folydogáltak, óriás területeket öntött el a víz. És a forró nyári napokon a sok mocsár mindenféle nyavalyának lett a forrása. Bort ittak hát, s tudtak is inni. Eger várában pl. 1594-ben – 15 200 csöbör – majd 13 000 hl – bor fogyott el, pedig csak 700 vitézből állt az őrség. Bebek György uram őkigyelme pedig 1559-ben – Torda Zsigmondnál mulatva – négy nap, négy éjjel, amíg a vendégség tartott – négy hordó finom óbort hajtott föl, lehetett úgy száz liter. Aztán – mintha mi, sem történt volna – hazalovagolt, mégpedig baj nélkül.
De nem csak szomjúkedvből meg mulatságból iddogáltak. Gyógyszert is pótolt nékik a bor. Így orvosolja a hipochondriát egy XVI. századi recipénk:
„Hárfák zengésétől, kobzok pengésétől, hegedűk hangjával, duda nótájával, hoptánc porából, Bacchus jó borából öt-hat pintet – úgy tíz litert – bévenni.”
Ezért tartották akkoriban, hogy a magyar ember három dolgot tart nagyra: a leányát, a lovát meg a borát.
Kellett hát a sok hordó, akadt dolga a borkötőnek. De másként csinálták a hordót, mint ma. Fatörzsekből kihasogatták a dugafá-kat (vagyis a dongákat), aztán a fenékdeszká-val együtt úgy-ahogy megbárdolták, majd, az egyes darabok közé tömítésül gyékényfüvet illesztettek, kötéllel összeszorították, aztán a faabroncs-ot – azt a bizonyos ma is emlegetett „fából készült vaskarikát” – rászorították, berké-vel (vagyis kötővesszővel) összekötözték, és készen is állt a hordó. Úgy nevezték akkor: karikafa vagy fa. Külföldön is ismerték pl. a gönci fá-t: tokaji bort tartottak abban.
tokár-ok (vagyis az esztergályosok) munkáját nagyon megbecsülték, hisz nemcsak hasznos, hanem szemet gyönyörködtető dolgokat remekeltek, sokszor művészi szinten.
Ők készítették a tornácok, erkélyek „esztergárba metszett” orsófá-it (vagyis oszlopait), a hársfák alá szerkesztett filagóriák gerendáinak cifrázatát. A sárosi kúria filagóriájában Zrínyi Ilona keze gyakran megpihent Tokár Jancsi akkor már töredező remekművén, ahogy a madártartó kasba zárt fülemüle „szép szavát” leste.
De serénykedtek a tokárok mint szekrényműves-ek is, és az ő kezükből került ki a virágnak való iratos faedény meg a sokféle fakupa. Ők készítették a fatálakat, fatányérokat, a magyar konyha sokféle eszközét, mint például a csillagos fánkfecskendőt, a lyukas-kalács gömbölyű fáit, a tálalódeszkákat. A tokárok faragták a többféle (mint a cipóhányó, a sütő, a szóró) lapátot, de megremekelték a furatos lapátot is, amivel aztán a büntetést „remekelték” a delikvens boldogtalanabb felére.
A faragómesterek közé tartozott a XVI–XVII. században a gátkötők meg a bárdos-ok (vagyis faragómolnárok) rendje. Mindkettőt a mai mérnökök őseinek tekinthetjük.
Az előbbiek készítették a különféle malomgát-akat, és azok csatorna– és zsilip-rendszereit. De értettek a folyó szabályozásához is. És még a XVII. században is sokfelé élt az a hiedelem, hogy a gátkötő molnár ura a vizeknek. Nemcsak kötni tudja, hanem oldani is: árvizeket támaszthat, ha úgy tartja kedve.
A faragómolnárok magukat a malmokat, ez időszak legjelentősebb gépeit építették. A keréktől kezdve az őrlőműig mindent. Persze fából. Megcsináltak őkigyelmék mást is. 1586-ban a török Esztergom és Párkány között a Dunán hatalmas hajóhidat veretett, és Pálffy Miklós, a komáromi főkapitány azt jelentette őfelségének Bécsbe, hogy a híd építésére magyar molnárokat hajtott robotba a török. 1682-ben Thököly kurucai, Kassa ostromakor, az ostromtárgyakat faragtatták a molnárokkal. A dobói molnár 1671-ben – úgy mondja a falurendtartás – „fejszével tartozik szolgálni, és a házak körüli javítással”.
Ács-munkát végeztek hát ezek a molnárok. A mai értelemben vett molnársággal akkoriban az őrlőmester vagy a malomgazdamalommesterfoglalkozott.
Minden falunak, udvarháznak saját malma volt akkoriban, néha még több is. És sokféle malmot szerkesztettek molnáraink, mert a rohanó hegyi patak vagy a síkság folyója mellé, a tavak, mocsarak vizére nem lehetett egyformát építeni. Ahol csak esőzéskor meg olvadáskor gyűlt meg a víz, megint másféle malom kellett. Másutt minden víz híján, szárazmalmot építettek. Nagyobbjait a marhás jobbágyok barmaival hajtatták. Kisebbjeit az ember forgatta. Volt „két ember hajtó”, aztán „embervonó száraz malom”, mint a hadi malmok is. A katonák használták a táborban.
hajós malmot a víz fenekére levert cölöphöz, az ún. malomszeg-hez kötötték ki – vaslánc nem lévén – tölgyfaágakból font alkalmatossággal, az ún.cöjt-tel. Ha pedig a víz fenekére nem lehetett a cölöpöt leverni, molnáraink hatalmas kast kötöttek, megtöltötték kővel, földdel és a vízbe eresztve a több száz mázsás nehezéket, ahhoz gúzsolták a malom sokszor száz méter hosszú cöjtjét.
Nemcsak gabonát tudott a malom őrölni: puskaport is. Arra pedig a hódoltság korában ugyancsak szükség volt. Őrölt aztán darát, sót, répát, tudott olajat ütni, fát fűrészelni, kendert, követ törni, posztót verni – ezt hívták kallómalom-nak – és malom zúzta össze a papír nyersanyagát, a rongyot is – ez volt apapírmalom:
Egyszóval a gátkötő meg a faragómolnárok sokféle alkotmányt készítettek, nagy hasznára lévén az országnak.
Faragómestereink aztán a XVIII. század elejétől kezdve rohamosan megfogyatkoztak. Az új építőanyag és -technika, továbbá az üveg-, az agyag- és a vasipar fejlődése és terjeszkedése a sokféle faalkotmányt, faedényt, faeszközt fokozatosan kiszorítja, és vele mesterét is. A famegmunkálás új technikája alakul ki, új szerszámok honosodnak meg. A faragómesterek feladatát nagyrészt átveszi az ács, a bognár, a kádár meg az asztalos.
Némelyike azonban még egy ideig tartotta magát, mint az uradalmak faragó bérese, akinek munkája jobbágyőseitől alig különbözött.
A szívósabbja túlélte még a XIX. századot is – mint a teknővájó faszerszámkészítő – és még a XX. század is rávirradt, mint a bakonybéliekre. Közülük a cigányárkiak még a 30-as években is sokféle csutorát, fatálat, kanalat, mozsarat, sodrófát faragtak, meg jó ízes pipákat. A többiek inkább gazdasági eszközöket: talicskát, lapátot, gereblyét, favellát.
Ma inkább csak egyszerűbb konyhaeszközöket és gyerekjátékokat fabrikálnak a bakonybéliek, utolsó ízei egy jeles magyar foglalkozásnak, mert velük alighanem magva szakad e mesterségnek.
A régi faragványokból jó, ha fönnmaradt néhány mutatóba, a többieket sorsuk elsodorta, mestereik hírével együtt, csak a levéltárak türelmes tárlóin szunnyadó iratok őriztek meg belőlük valamit hűségesen. És ha megszólaltatjuk őket, hogy felidézzük a múltat, a magyar faragómesterek emlékezetét, az idők mélyéből felénk suttogó szavak eleje a dicséret:
Úgy megrótta fáját, bizony megcsodáltuk…



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...